(Mátrix: Feltámadások) (2021) (r.: Lana Wachowski)

óh ne, lecsapott újra a last jedi szindróma, tudjátok, ez az, amikor egy alkotó szembemegy az elvárásokkal, és emiatt az ’igazi rajongók’ egy rakás szart öntenek a nyakába. és nekem nincs kedvem végigélni megint a parttalan vitákat. újra. és. újra... tegyük hozzá, hogy most annyira nem érzem polarizáltnak a filmes közönséget, ezúttal a kritikusok többsége is fanyalgásra húzta a száját, és a védelem is kimerül annyiban, hogy gyerekek, ne már, ez sokkal jobb, mint amire számítani lehetett egy 18 éve tetszhalott állapotban lévő franchise esetén, plusz ötletekben és szórakoztató-faktorban bőven felülmúlja a reloaded/revolution kettősét... pedig lana wachowski sokkal messzebb ment a gyermekével, mint rian johnson azzal, hogy hanyagul hátradobta luke fénykardját, ugyanis a trollokat megszégyenítő maró gúnnyal öntötte le a film első felét, kibeszélve hozzánk a kamerába arról, hogy manapság már mindent reboot-olnak, hogy az emberek semmi mást nem várnak egy folytatástól, csak hogy újraéljék az eredeti élményeiket -jelen esetben benn ragadjanak egy végtelen bullet-time-ba... szerintem az alkotók is tisztában voltak vele, hogy sokan felhúzzák az orrukat majd a felmutatott középső ujjon, pedig szerintem jó móka volt a sok kacsintás, és csípős kommentár (mondjuk az anyavállalat felé)... arra is jó volt ez a hozzáállás, hogy megmutassa, hogy nem egy lélektelen pénzgyárat akart ms.lana a vászonra rakni, félszívvel, unottan, ráadásul a nyilatkozatokból lehet tudni, hogy ön-terápiának szánta azt, hogy visszatért a szeretett gyermekeihez, mivel mindkét szülőjét elveszítette 2019-ben, és úgy érezte, hogy segítene, ha legalább neo-t és trinity-t fel tudná támasztani... mert bizony ne feledjük el, hogy a harmadik film végén vezér-áldozatokat hoztak wachowski-ék, így a jelen film íróinak végig kellett gondolnia, hogy miképp éledhetnek újra a régi hősök, és miképp férnek bele abba a valós világba, ahol egyébként is a virtuális térben töltik az emberek a napjaikat (sőt, ha azt nézzük, hogy zuckenberg a meta nevű borzalmával teljesen be akarja szippantani az embereket egy virtuális térbe, akkor egyre közelebb érezzük hullani a zöld színű betűket)... szerencsére nem fénymásolóba rakták az eddig történteket, hanem új ízekkel vonták be a piros pirulákat, akár azzal, hogy beemelték az öregedés és a változás témáját a narratívába, akár azzal, hogy új színészeknek adták át a stafétát, hogy ők a maguk képére formálják a régi karaktereket (úgy örülök, hogy nem kerestek egy színészt, aki le tudja utánozni hugo weaving beszéd-stílusát, inkább körülnéztek a szakmában, hogy kinek van a legerősebb kisugárzása, és így esett a választás jonathan groff-ra)... de az új karakterek szereposztása is elég kézenfekvőnek tűnik így utólag, úgy látom a neten, hogy jessica henwick bugs-ja általános elégedettséget váltott ki a nézőkből, ami nem csoda, mert még a legszarabb produkcióból (khmmmironfistkhmm) is ki tud tündökölni a tehetségével, a kisebb mellékszerepekre meg hozta lana a sense8-ben bevált csapatának azon részét, aki elérhető volt (lásd: egyéb elkötelezettségek + covid) -de jó is volt arc-felismerőset játszani a moziban (plusz ne feledjük a legjobb bennfentes poént, hogy ’tiffany’ férjét, chad-et az a chad stahelski játszotta, aki keanu kaszkadőre volt az első mátrixban, majd állandó rendezője lett a john wick filmekkel)... kicsit sajnáltam, hogy az ezerrel túlpörgetett metaság és pikírt kommentárok háttérbe szorultak a film második felére, amikor komolyabban rátértünk a történetre, amikor megismertük egy új várost és a kiesett évtizedek történelmét (miközben azon merenghettünk, hogy will smith-né az elmúlt évtizedek során sem lett jobb színésznő), de aztán ahogy egyre több dolog robbant fel a karakterek között, egyre inkább kikristályosodott, hogy mi volt a célja lana-nak ezzel a filmmel: felülírni a régi kódokat, hogy az igaz szerelmesek (és az örök romantikusok) megkaphassák a maguk happyendjét, amit a harmadik rész kifutása nem engedhetett meg nekik. és van olyan, amikor elég egy kicsi, de fontos cél, nem kell mindig a világot meg az emberiséget megmenteni... bár a történetbe volt ágyazva, hogy ez egy másik mátrix, ezért nem hiányoltam az ezredforduló hideg-zöld szűrőit, de azért azt el kell ismerni, hogy akciók frontján nehéz megmagyarázni, hogy a korábban tisztán kivehető bunyókból hogy lett ez a gyors-vágású, kapkodó stílus -bár mondhatjuk azt is, hogy ez is csak reflekció volt (még ha ezzel egy picit csökkentették is az élvezeti értéket)... de ennek ellenére én nem éreztem nagy gliccseket ebben a modernizált újrakiadásban, szerintem jó dolog, hogy lana wachowski ennyi év után kötélnek állt, mert így ő és a karakterei is eljuthattak egy nyugvópontra, a warner brothers meg nem fogja őt többet zaklatni a franchise felélesztésével, annyi pénzt buktak ezen a filmen... (imádtam, hogy ennyire badass-ek a nők a filmben, még carrie-anne moss is megkapta a maga pillanatait 54 évesen, de azért kicsit fura volt, hogy keanu-nak sokszor csak annyi dolga volt, hogy maga elé tartsa a kezét, és ezzel ellökjön mindent veszélyt. tud még az öreg kungfuzni, hát ti nem néztek john wick-et...?) [*12.30.]

(2021) (r.: Jack Clough, Josh Ruben)

szóval az idei év sem volt szívderítőbb, mint a tavalyi, a netflix-nek meg elég nézőt hozott az a fanyar viccelődés, amit kifacsartak az elbaszott 2020-as esztendőből, úgyhogy megérkezett az újabb adag, ahol kollektíven szégyenkezhetünk az emberiség miatt, mialatt végiglapozzuk az idei naptár-bejegyzéseinket... a humor maradt, ahogy a vírus is, voltak visszatérő szakértőink, akik még épp nem fáradtak meg annyira, hogy elviselhetőek legyenek, de ha lesz folytatás (miért ne lenne, szerintetek ’22 jobb év lesz?), akkor lehet hogy érdemesebb lenne új karakterek után nézni -akik új, elborzasztó nézőpontokat hozhatnak be a képbe... so, fuck you 2021, jó hogy sikerült téged is túlélni! [*12.29.]

(Az utolsó párbaj) (2021) (r.: Ridley Scott)

már a bibliában is benne van, hogy ’ne hazudj’ (no meg az, hogy ne kívánd felebarátod feleségét). de számtalan közmondást és idézetet ide lehet citálni azért, hogy érezzük, hogy az embereket mindig is érdekelte az igazság és a hazugság kettőssége (az igazság szabaddá tesz. hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. mondj igazat, betörik a fejed.). lehet hogy azért, mert mindenki úgy érzi, hogy az igazság egy viszonylagos dolog, az emberek feje nem tényeket rögzítő masina, ahonnan minden visszakereshető a maga nyers, romlatlan formájában. és a történelmet a győztesek írják, hogy még egy mondást idecitáljunk... e film forgatókönyvíró-triója (nicole holofcener, ben affleck és matt damon) pont ezt az igazság-hajlítást akarta dramaturgiailag ábrázolni azzal, hogy három szemszögből mutatták meg azokat az eseményeket, amik franciaország utolsó (hivatalos) párbajához vezettek. és bár ez a nézőpont-váltásuk megbicsaklott azáltal, hogy a harmadik fejezet elején kiírták, hogy ez az igazság, azért jót tett a filmnek, hogy a férfiak önképével és személyiségével itatták át az első másfél órát. mert hát ’minden szentnek maga felé hajlik a keze’... sir jean egy háborús hős, aki úgy érzi, hogy folyton harcolnia kell, mert igazságtalanul bánnak vele, de a nehéz sorsát megkönnyíti a határtalan szerelme a felesége irányába. jacques le gris egy világfi, aki mindenkit levesz a lábáról a sármjával, gyorsan emelkedik a ranglétrán, miközben alkoholban és puncikban úszik, és a nők csak azért állnak ellen egy kicsit a határozott közeledéseikor, mert ez az úrinői kötelességük... érezzük már a film ezen szakaszában is, hogy hamisak ezek a képek, a nagy lovag nincs megáldva nagy szellemi képességekkel (ez a hadi-kudarcaiban is meglátszik), rosszul vezeti az uradalmát, és a feleségét is csak azért vette el, hogy az örököst szüljön neki. a nagyvilági nemes meg csak egy erőszakoskodó fráter, aki a hercegi barátja talpnyalása közben elfelejtette, hogy milyen az, amikor nem kaphat meg valakit vagy valamit... kettejük között ott szenved egy művelt nő, akit lekorlátoz a férje, elárulnak a barátai, és megalázza a teljes közössége azért, mert nőként ki merte mondani az igazságot... nem nehéz megfeleltetni a 14. századi történetet a jelenkor hasonló eseményeivel, amikor hétről-hétre esnek ki a csontvázak a híres emberek szekrényéből, akik a hatalmukat vagy ismertségüket kihasználva hoztak ilyen helyzetbe ártatlan embereket. és hiába telt el többszáz év, sok ember fejében még mindig a középkori sötétség kavarog, hiszen a bátran kiálló áldozatoknak sok esetben ma is végig kell menniük azokon a megalázó lépéseken, amiken lady marguerite-nek is, mert sokan nem tudják az igazsághoz igazítani a fejükben élő képet, könnyebb a tagadásba menekülni, az áldozatot hibáztatni... és mondanám azt, hogy ez a film egy jó indikátora annak, hogy az ilyen típusú egyének gondolatait megforgassák azzal, hogy láthatják a másik nézőpontot is, de sajnos pont ők azok, akik nem fognak leülni egy olyan film elé, amire a sajtó már előre rányomta a ’középkori #metoo’ pecsétjet... talán a ridley scott-effektus működhet, azaz hogy egy véres történelmi film ígéretébe van csomagolva a gyomorszorító dráma, és kétségtelen, hogy kifejezetten naturalisztikusak azok a csata-jelenet töredékek, amik a filmbe kerültek, ám egyáltalán nem hangsúlyosak. az utolsó párbaj viszont egy tökéletes cinikus csavar a film végpontjára, mert valóban idegtépő nézni, ahogy ez a két férfi darabokra szaggatja egymást, és még a tét miatt érezzük is a kívánt feszültséget -mármint lady marguerite-ért izgulunk, nem azért, hogy az ura megvédje a becsületét, hiszen ez utóbbi úgy gondolja, hogy magáért kell küzdenie, és nem a feleségéért, aki már megtette a kötelességét, és szült egy gyermeket. de a lovagiasság már ekkor is csak egy eszme volt. nem volt semmi hősies a páncélban keménykedő férfiakban... (értem én, hogy ben affleck és matt damon írták a szövegkönyvet, de nekem kilógtak kicsit a középkori környezetből, vagy csak elidegenítettek a fejük különböző részein lévő fura szőrzetek -ráadásul ben szándékosan túl is tolta az élvhajhász herceget... velük szemben adam driver tökéletesen belesimult korszakba, a kisugárzásának köszönhetően még azt is elhittem neki, hogy minden nő őt tartja a környék szépfiújának... viszont a film igazi kincse jodie comer volt, aki az érzelmek teljes skáláján játszhatott, és mindig meggyőző volt.) (nem ez az első, amikor ilyen több-nézőpontos alkotást kapunk, a rutinosabb nézők szerintem már az első megtekintéskor kiszúrhattak olyan apróságokat, amiknek később jelentőségük lesz -például hogy a lady miként veszíti el a cipőit a lépcső aljában a végzetes aktus előtt...) [*12.28.]

(Ne nézz fel!) (2021) (r.: Adam McKay)

veszélyes dolog a tükörbe nézni. néha tűpontosan meg fogja mutatni a valóságot, leleplezi az összes hibánkat. máskor meg annyira torzít, hogy nem tudjuk komolyan venni azt a képet, amit megmutat... adam mckay az elmúlt időszakban arról lett ismert, hogy közérthetően magyaráz el olyan témákat, amiket átlagemberként nehéz befogadni (lásd: the big short), vagy elrajzolt történelmi ismeretekkel veri bele a fejünkbe, hogy nem nagyon változott a világ az elmúlt húsz évben (lásd: vice), de egyébként a saturday night live akoljából származik, így nem meglepő az ottani szkeccsekre hajazó vastag humora. ezúttal egy maró szatírával készült nekünk, ami aszerint üt be vagy üt ki, hogy mennyire bírod azt, ha az arcodba tolják a fájdalmas valóságot. szerencsére én jókat tudtam mosolyogni a túltolt karaktereken és a társadalmunk problémáira való reflektálásokon -még úgy is, hogy közben folyamatosan ütöttem volna az idiótákat, mert fejben meg tudtam őket feleltetni azoknak a valóságos mintáknak, akikről az alkotók mintázták őket... de okosan nem olcsó paródiává alacsonyították a produkciót, azaz nem egy donald imitátort kértek fel, és nem az életünk mindennapjait meghatározó problémákra húzták fel a történetet (lásd: klíma-katasztrófa, világjárvány), hanem minden és mindenki átesett egy egészséges csavarintáson... így lett a szívmelengető szerepeiről híres meryl streep-ből borzasztó elnök-asszony, így ötvözte mark rylance jobs-ot, zuckenberg-et és musk-ot egyetlen figurába, és így került tyler perry és cate blanchett arcára amerika összes reggeli műsorvezetőjének kín-mosolya... és az a jó, hogy nagy a szórás, mindenki megkapja a magáét, az ország vezetésére teljesen alkalmatlan politikusok, a celebekből elefántot gyártó média-munkások, a lázálmokat kergető, enyhén pénzéhes tech-guruk, és persze maga a nép is, aki beszopja az összes imputot, amivel elárasztják a kis buborékját, és hajlamos befogni a fülét, ha valaki az igazságot akarná a fülébe üvölteni: hogy kurva nagy baj lesz, ha nem teszünk valamit gyorsan... adam mckay szereti vadul használni a vágóollóját, és ehhez a filmhez most nagyon is passzolt a stílusa, volt egy-két igazán frappáns egymásra feleltetett képsora, máskor viszont kicsit didaktikusnak éreztem, amikor az élővilág felvillantásával a fejünkre koppintott: nem csak magatokat irtjátok ki barmok, hanem a teljes élővilágot is... de egyként van olyan fontos az átadott üzenete, hogy elnézem neki, hogy időnként a kalapácshoz nyúlt, és nem a szikéhez... az ollójának egyébként csak egy picit kellett volna hatékonyabban dolgoznia, mert például timothée chalamet-nek gyaníthatóan azért jutottak percek (és egy borzasztó paróka), mert ő most annyira-de-annyira menő, a filmből nem hiányzott volna, ha kimarad (ugyanígy vannak kétségeim afelől, hogy le kellett-e húzni az alapvetően észszerűen gondolkozó professzort egy viszonnyal, bár minden bizonnyal vonzó opció volt egy ágyba terelni (az alig felismerhető) cate blanchett-et és leo dicaprio-t)... nem nagyon értem a kritikusok fanyalgását, ez egy kifejezetten erős szatíra, tűéles humorral -csak nem magukra vették a poénok egy részét, és azért fröcsögik tele az internetet? gyerekek, nyugi, az a tükörképetek, amit annyira köpködtök... [*12.27.]

(Pókember: Nincs hazaút) (2021) (r.: Jon Watts)

sok szuperhős él kettős életet, fedi el maszkkal a valódi identitását, ám pókember az, aki a legjobban fél attól, hogy lelepleződik, mert túl sok veszteség érte már az életben azért, amiért a hálószövés nagy felelősségét a vállára vette. legalábbis a képregényes változat élete egy véget nem érő trauma, de most a nagy marvel filmuniverzumos inkarnációjának is át kellett élnie néhány jellemformáló lélek-szaggatást... (és akkor innentől SPOILEREK, mert erről a filmről felesleges rébuszokban beszélni...) peter parker a pókember! így végződött az előző kaland, így várható volt, hogy a film nyitánya a hirtelen jött közfigyelemmel foglalkozik majd, hol komolyan, hol poénosabban. és jó, hogy itt is azt éreztük, mint a füzetek lapjain, hogy peter a szeretteit félti inkább a kétes hírnévtől, és nem azzal van igazán baja, hogy utánakiabálnak az utcán. aztán, mint a képregényekben, itt is hoz egy rossz döntést annak érdekében, hogy újra a titkok mögé bújhasson -vagy megmenthessen valakit, akit szeret... bizony, érintőlegesen még joe quesada hírhedt one more day-jét is felemlegethetjük, ahol a házasságát áldozta fel peter may néni életéért cserébe, de miért ne ihletődhetnének a forgatókönyvírók egy olyan sztoriból, aminél gyűlöltebb pók-történet nincs az univerzumban...? de az a szerencséjük, hogy jól jönnek ki a végén a dologból, ahogy egy olyan ponton is sikerrel hálóhintázzák át az akadályt, amiről előzetesen azt gondoltam, hogy ugyanúgy fel fognak akadni, mint ahogy bizonyos elődeik (a pókember 3 és a csodálatos pókember 2) tették: nevezetesen, hogy túlzsúfolják karakterekkel a filmet, és nem lesz helye senkinek igazán lélegezni... de hálistennek nem annyi történt, hogy meglobogtatták a pénz-kötegeket a régi arcok előtt, akik aztán unottan álltak a kamera előtt, mielőtt dobbantottak volna a következő projektjükre. nem, mindenkinek meg volt a helye és a maga szerepe. ettől függetlenül a film kétharmada egy leplezetlen rajongói szerelmeslevél -de a szebbik fajtából, tudjátok, ami rózsavíztől illatozik... merthogy mondjuk ki, ami hollywood legrosszabbul őrzött titka volt hónapokon át: nem csak a promócióban kiemelt régi gonoszok érkeztek át ebbe a dimenzióba strange doki félresikerült varázslata után, hanem a korábban megismert peter parker nevű egyének is... azoknak, akik 2002 óta együtt értek ezekkel a filmekkel, hatalmas élmény volt látni a három filmes pókfejet vállt-vállnak-vetve harcolni, úgy, hogy mindhárman markáns különbségekkel rendelkeznek, a karakter különböző stációit jelenítik meg. és a kissé szeleburdi ifjú peter sokat tanulhatott a sokat tapasztalt, korosodó alteregójától, és attól a változattól is, akit a gyász utáni düh egy sötétebb útra terelt (andrew garfield filmről-filmre bizonyítja nekem (is), hogy mekkora tehetség, de amikor mj megmentése után ott csillogott a szemében a könny, akkor döntöttem el, hogy a generációja egyik igazi ékköve ő)... de nem csak a parkerek-től kapott leckéket peter ezúttal, hanem a klasszikus gonoszoktól is, akik szintén hozták magukkal a múltjuk málháját ebbe az univerzumba is, szépen folytatódott a történet-ívük a korábbi filmekből (doc oc-ra, a manóra és elektróra igaz ez, homokember és a gyík csak cgi figuraként asszisztáltak, bár ezt gyaníthatóan a pandémia alatti forgatás számlájára írhatjuk). és az egyikük megtanította az ifjú parker-nek a legkeményebb leckét, amit csak kaphatott, egy olyan szívszaggató drámát, amit a társainak már a kezdetekkor át kellett érnie. de szerintem nem volt rossz stratégia átalakítani és három filmre elhúzni az eredet-történetét, mert így nem éreztük azt, hogy újra csak az ismert paneleket kaptuk meg... mert bizony ez a film dekoratív masnit kötött az eddigi pók-filmekre, a szomorkás vég egyben egy új kezdet is, tom holland megmutathatja legközelebb, hogy milyen a karaktere, amikor nem protezsálja őt vasember és nick fury, csak egy egyszerű csóró queens-i srác, aki a környéken hálóhintázva segít a rászorulóknak. egy közülünk, pont ahogy stan lee megálmodta... (még egy olyan filmnél is lehet kötekedni, amit nagyon élvez az ember, én is megtenném ezt: a legnagyobb bajom azzal volt a moziteremben, hogy a nagy finálé alatt képtelen voltam megkülönböztetni a három pókot, hiába voltak némiképp eltérő ruhában, de egyébként mindennel elégedett voltam, jó volt a tempó, a humor és a dráma aránya, nem volt émelyítő a nagy kanálnyi nosztalgia, amivel teletömték a szövegkönyvet, a fiatalok felnőttek a feladathoz, hogy érettebben játsszák a szerepüket, a visszatérő nagy-öregeket meg mindig élvezet nézni -főleg willem dafoe-t, ahogy 66 évesen is teljesen magáévá teszi a zöld manó szerepét...) [*12.18.]

(A kutya karmai közt) (2021) (r.: Jane Campion)

hetek óta attól hangos a sajtó, hogy benedict cumberbatch nem fürdött a forgatás alatt, hogy nikotin-mérgezést kapott az igazi sodrott cigiktől, és hogy nem állt szóba a szünetekben kirsten dunst-tal -azaz ’a szerepben maradt az audiokommentár végéig’... oké, ha ez kell a művészúrnak, hogy minden rezdülése hitelesnek érződjön, ám legyen, lelke rajta, de nem tartom jó ötletnek erre építeni a marketing-kampányt, mert kizökkentheti a nézőt, ha arra gondol, hogy a nagy színész itt most tényleg büdös lehet... ugyanígy azt sem értem, hogy miért kezdtek el beszélni a színészek az interjúk során a karaktereik nemi identitásáról, hiszen emiatt prekoncepciók alakulnak ki a nézőben, mindenki a másik híres meleg-cowboyos filmhez fogja hasonlítani ezt az alkotást, pedig nem is hangsúlyos itt ez a vonal, az összetett karakterek egy tulajdonsága ez a sok közül, ráadásul mindez csak sejtetve van, nem tolnak az arcunkba semmit... mint ahogy jane campion-nak alapvetően is az volt a dramaturgiai hozzáállása, hogy beviszi a nézőit a balladai homály ködös vidékére, nem rág a szánkba semmit, és ez a szerkezet jól tud állni egy ilyen szikár neo-westernek, csakhogy a néző néha tényleg nem tud mibe kapaszkodni, így óhatatlanul leesik a történet ívéről. főleg azzal kapcsolatban, hogy mit is csinálnak ezek a fickók a montanai csoda-tájban, merthogy néha kihajtanak, máskor otthon ülnek, és herélnek, de például hogy a többi férfival milyen viszonyban vannak, az sokáig nem derül ki. mert annyira különbözik a két testvér, hogy nem akarjuk elhinni, hogy ők a tulajdonosok, így ketten... persze értem én, pont ez a film egyik sarokköve, a modern dolgokhoz vonzódó testvér (lásd: autó, fürdőszoba, öltöny) ellentéte a régi, férfias világhoz vonzódó testvérrel, aki mindent megtesz, hogy ne kelljen haladnia, hogy minden szinten ő legyen a maszkulin macsók poszterfiúja. ezért kerüli a porcelán-kádat, ezért végez kétkezi munkát, és ezért használja arra a nyelvét, hogy mindenki lelkén elcsattintson vele néhány keresetlen sértést... phil egy kiállhatatlan figura, és mr.cumberbatch kiélheti rajta a teljes eszköztárát, főleg, amikor igazán ráközelít a kamera... de néha kicsit félrenézünk a család fekete-bárányáról, hogy a többiek is előtérbe kerülhessenek, és különböző módon, de nekik is jutalom-játék ez a film. azonban... időről-időre rá kell jöjjek, hogy a túlzott művészieskedés nem az én világom, elismerem az erényeit, de túlságosan távol tart magától (az irodalomban sem viselem jól a túlságosan cikornyás mondatokat). így hiába élvezhetném a vezető színész maximális beleélését, hiába gondolkoznék el a kérdés-felvetésein, a különböző korok ütköztetésén, ha nem tudok lelassulni a lírai képeihez, ha a darabos dramaturgiája nem tud magával rántani a csodás hegyei közé. igazán csak az utolsó húsz percben éreztem azt, hogy összecsattannak a film fogaskerekei az agyammal, és tetszett az is, ahogy összeállt a kép közvetlenül a végefőcím előtt, de sajnos ez a film is abba a kategóriába esik, amit tisztes távolból szemlélek majd, amikor degeszre nyeri magát a fesztiválokon... [*12.03.]

(2021) (r.: Lin-Manuel Miranda)

amióta az eszemet tudom, írni akarok, nem múló vágyálmom, hogy egy könyv gerincén láthassam a nevemet. és pörögnek is folyton az ötletek a fejemben, de mindig elakad a kezem, ha egy papírlap közelébe érne. a tinédzser-éveimben, a kora-huszasaim környékén még legalább novellák kicsúsztak a tollamból, leginkább csajozási szándékkal, de manapság már csak ez az olvasó/néző-napló maradt, ahol kiélem magam (több-kevesebb sikerrel). persze jönnek-mennek a cél-dátumok, majd most, talán most, még beleférek, még nem vagyok elkésve. csakhogy jövőre negyven leszek, a regények meg a fejembe zárva. és én rettegek, hogy az álmom semmivé válik... jonathan larson harmincöt volt, amikor egy aorta-repedés megölte őt. a nagy siker küszöbén állt. a különbség köztünk azt, hogy ő minden feltett az álmára, hogy broadway szerzővé váljon, és tudat alatt érezte azt, hogy nincs sok ideje. hogy alkotnia kell, hogy be kell kerülnie a körforgásba, mert napról-napra fogy az ideje. tikk, takk, tikk, takk, és leperegnek a homokszemek... könnyen megérthető, hogy lin-manuel miranda miért ezt a filmet választotta rendezői debütálásának, faltól-falig arról a színházi közegről szól, amit ő tinikora óta ismer, és ő is ugyanolyan new york-i kölyök volt, mint jonathan larson, aki arról álmodott, hogy egyszer a nagykutyák (illetve macskák) közé emelkedik. saját bevallása szerint a 17 évesen látott rent döbbentette rá arra, hogy ő is tud írni olyan dalokat, amik megállják a helyüket a színpadon, és azt is lehet tudni, hogy énekelte színészként a tick, tick boom dalait előadáson... ezért tudja olyan megkapóan ábrázolni az idolját, a küszködő művészt, aki a nagy berobbanására vár. ha jól csipegettem fel az információkat, akkor az eredeti darab egy rock mono-dráma volt, ahol larson kiterítette az életét a nézők elé, ebből később dramatizáltak egy három-szereplős verziót. viszont ezek a korábbi inkarnációk csak az alapjai filmnek, mert steven levenson forgatókönyvíró és lin-manuel miranda az életrajz megfelelő pontjaira építették be a dalokat, keretes szerkezetként adott volt a kvázi mono-dráma a színpadon, és szerencsére jól működött a kétarcúság, hogy a dalok felelgettek a valós problémákra, hogy tükör volt minden rímbe szedett szöveg... jonathan larson egy nagy amplitúdójú ember lehetett, aki csak a művészetért él, és ezt tökéletesen elkapta andrew garfield, ráadásul még az is kiderült, hogy tud énekelni (lin-manuel nagy szerencséjére, mert az angyalok amerikában (prózai) szerepe alapján választotta főszereplőjének). de a támogató csapat is jól működött a küszködő főhős körül, és hát természetesen a broadway-n jártas rendező nem bírta megállni, hogy ne tömje tele a filmjét cameo-kkal, legyenek azok színész-legendák vagy a barátai... de egyébként is dicsérjük meg a debütáló direktort, mert jó érzékkel hagyta, hogy a dalok természetesnek tűnjenek, és csak néha engedte a színpadi énjét a kamerák közelébe, de akkor is jó ízléssel tolta túl a határokon a giccset (lásd az étkező falának kidöntését)... az is jót tett a hangulat esszenciájának, hogy precíziós gonddal alkották újra a reagen/bush korszak amerikáját, az aids tombolásának mélypontját, a new york-i művésznegyed pezsgését, és jonathan larson bérelt lakásának élethű replikáját -és amikor nagyon kellett, akkor meg 1990 videoklipp-esztétikáját mímelte, hibátlanul... de ha a néző nem olvas utána a valóságnak, ha csak egy filmet akar a kitartásról és a művészeti küzdelmekről, akkor is jól jár ezzel a produkcióval, mert feltölti pozitív energiákkal, miközben elmorzsol egy-egy könnycseppet a szeme alatt. mert szívhez szól a film, ami hatalmas szeretettel készült, egy méltó emlék egy olyan ember számára, akinek fájdalmasan kevés idő jutott arra, hogy megszállottan üldözhesse az álmait. (furcsa fintora a sorsnak, hogy stephen sondheim, aki larson példaképe volt, épp aznap hunyt el 91 évesen, amikor én elhatároztam, hogy ezt a filmet fogom ma megnézni. úgyhogy vehetjük úgy, hogy egy nagy generációs megemlékezést tartottam ma a broadway legendáinak irányába.) [*11.27.]

(2021) (r.: Malcolm Ingram)

kevin smith élete nyitott köny... izé, képregény-füzet. legalábbis annak, aki követi az internetes perszónáját, azaz hallgatta már órákon át beszélni a kedvenc dolgairól és saját magáról... de nincs azzal baj, ha ezeket a sztorikat felfűzzük egy kronológiai narratívára -gondolta a régi barát, malcolm ingram, aki nem csak a nagyszájú főhősét ültette le a kamera elé, hanem mindenkit, akinek jutott egy kis mellékszerep az életúton... kevin egy szerethető figura, sok barátot gyűjtött az évek során, akik vele vannak jóban és rosszban -és azért jó, hogy nincsenek elnyomva a nehezebb korszakok (cop out, yoga hosers) vagy témák (harvey weinstein) sem. de leginkább olyan ez a dokumentum-film, mint maga kevin smith, feltölt pozitív energiákkal, jó a humora, és még egy csipetnyi érzelmesség is belefér... tudom, hogy nem mindenkinek kenyere a beszélő-fejes életrajzi dokumentum-műfaj, de aki próbát akar tenni eggyel, annak jó választás lehet ez a film, főleg azoknak az ifjú palántáknak, akik meg akarják tanulni, hogy miként lehet 27525 dollárból karriert építeni. és miként kell újra-és-újra feltalálnod önmagad, hogy a felszínen maradj. hogy hogyan kell őszintén önmagadat nyújtanod a nagyvilágnak, amiért igazán szeretni fognak. kivéve, ha belepiszkálsz a nyolcvanas évek óta porosodó játékos-dobozukba (lásd: masters of the universe)... (eszeveszetten gondolkozom, hogy melyik lehetett az első film, amivel találkoztam kevin rendezései közül ifjúként, mert azt gyanítom, hogy nem a clerks (a.k.a. shop-top) volt az első, annak igazán a főiskolán lett kultusza a baráti körömben. kicsit olyan mintha kábé egyszerre láttam volna az első öt filmjét. mondjuk ezért lehet az is, hogy nem is tudnék kedvencet választani közülük -igen, én a mallrats-et (a.k.a. stop-show-t) is nagyon szerettem mindig is. aki nem ért velem egyet, annak szívesen küldök egy zacskó csokis perecet...) [*11.26.]

(Venom 2. -Vérontó) (2021) (r.: Andy Serkis)

...de tényleg, mit esznek a népek venom-on? kilencven milliós nyitóhétvége, az idei covid-os év sikerfilmjei top5-jében ott tanyázik ez a fekete massza, én meg így három év után megint vakarhatom a fejem, hogy ’de miéééért?’... oké, azt elismerem, hogy van akinek működhet a buddy comedy, amire vastagon épít a film, de számomra csak idegesítő, ahogy tom hardy magának feleselget, miközben nincs nagyon témája azon kívül, hogy venom emberhúsra éhes, és hogy az ember tökösebb-e vagy a szimbióta... azokat mondjuk már kevésbé értem, akik remegve várták a vérontót, mert tudni lehetett, hogy vért nem fog ontani, maximum furán hangsúlyozott woodyharrelson-ok fognak kicsúszni a száján, és a végén majd sűrű cgi közepette összecsap a két földönkívüli (pont mint az első rész fináléjában). még úgy sem sikerült izgalmassá tenni a kegyetlennek beállított sorozat-gyilkost, hogy megkapta a ’sanyarú gyerekkor, rossz szülők, kiközösítés, elszakított szerelem’ kezdőpakkot az íróktól, és végtelenül bénának tartottam, hogy úgy mászott bele a szimbióta, hogy megharapta eddie brock-ot... olyan, mintha semmit sem tanultak volna a készítők az előző rész óta, rohannak végig egy alibi-sztorin, miközben még arra sem veszik a fáradtságot, hogy legalább nagyvonalakba felvázolják a karaktereket (szegény michelle williams szívta meg megint a legjobban, hogy csak egy fehér lapot kapott szövegkönyv helyett) -igazából egyetlen dolgot csináltak jobban, mint az elődnél: hogy fél órával rövidebbre vették a játékidőt... [*11.25.]

(2021) (r.: Taylor Swift)

egy country-ból indult pop-hercegnő? sokáig a perifériámon túl volt emiatt taylor swift, de aztán belopakodtak az életemben a swifty-k, így most már én is képben vagyok az életmű egy-egy szeletével. ahogy azt is tudom, hogy a master-felvételei feletti huzavona miatt most újra feljátssza a régi dalait, hogy tökösen megmutassa, hogy ki az úr a popszakmában, és a legújabb ilyen újrázásához kapcsolódik ez a kvázi kisfilm is. azért kvázi, mert azt gondoltam, hogy ha már külön premiert kapott, ha külön kiemelték, hogy taylor írta és rendezte, akkor jobban meg fog állni magában, nem csak az ’all too well’ című dala tízperces verziójának mozgóképes leképezése lesz. így én, kívülállóként jobban örültem volna, ha többször halkul el a zene, nem csak annál a veszekedés-jelenetnél, ahol a színészek (sadie sink és dylan o’brien) igazán megmutathatták a tehetségüket. de egyébként dicsérném taylor-t, mert érthető a története úgy is, hogy csak képekkel (és pár inzerttel) mesél, tetszettek bizonyos rendezői megoldásai is (mondjuk ahogy a veszekedésnél a lányon hagyta a kamerát), és mindig örömteli, amikor egy művész teljes szívből akar mondani valamit, és ezért kitolja a határait, és új területeken próbálja ki magát. reméljük a következő lépés egy valódi kisfilm (nagyfilm) lesz, amire még a legnagyobb ellenkezők sem süthetik rá, hogy csak egy fancy videoklipp... [*11.13.]

(Különösen veszélyes bűnözők) (2021) (r.: Rawson Marshall Thurber)

az az érzésem, hogy a netflix vezetői még mindig úgy érzik, hogy kompenzálniuk kell, amiért egy kis dvd-kölcsönzős cégből nőtték ki magukat streamer-mamuttá... pedig nem véletlen, hogy nekik van a legtöbb előfizetőjük, hogy sorozat-fronton sokszor beszédtéma az, amit bemutatnak, hogy pedigrés alkotók állnak sorban a bejárati ajtajuk előtt, ők mégis mániákusan ragaszkodnak ahhoz, hogy a látványos blockbusterek piacára is betörjenek. aztán mindig jön a fanyalgás, mert eddig még nem sikerült jól belőniük a kritikusok és sznob nézők igényeit, pedig nem sajnálják a pénzt és a paripát. bár talán egy forgatókönyvíró workshop-pal kéne kezdeniük a pénzköltést... biztosak lehetünk abban, hogy a red notice-ra kiutalt 200 millió dollár nagyrésze elment a három főszereplő gázsijára, plusz azokra a repülőjegyekre, amiket az egzotikus utazásra felhasználtak, merthogy a filmen nem látszik ez az elképesztő összeg... oké, erről a rendező, rawson marshall thurber is tehet, mert nem néznek ki jól a beállításai, hiába röptei a városok fölött a drónt, hiába járunk rómában vagy az argentin dzsungelben, nem érzed felvillanyozónak a plánolást, a vágást. ráadásul sokszor érződik stúdiósnak a környezet, vagy csak szemet bántó cgi-vel szúrják ki a szemünket (oké, ebbe a covid alatti forgatást is bele kell számolni)... de mindez nem számítana, ha magával-ragadóan szórakoztató az élmény, nem igaz? hááááát, van egy fajta fun vibe-ja, ami egy darabig elvisz minket, miközben egyensúlyozunk a különböző zsánerek paneljein, és halvány mosolyokra is futja néhány poén csattanása után. de azért ez kevés. ryan reynolds önmagát hozza, néha kikacsint, néha fárasztó, a rock-kal való kémiája közepes, de erről lehet hogy a nagy kopasz tehet inkább, aki mintha fél szívvel lenne a filmben. gal gadot meg gyönyörű, mint mindig, és ezzel el is mondtam mindent a szerepéről... szóval a netflix kényszeresen szórja a pénzt az ilyen egyszernézős alsó-középszerekre, pedig biztos találnának az istállóban olyan alkotókat is, akik ugyanennyi pénzből csodát tennének. de lehet hogy nem kell megerőltetniük magukat. mert egy fáradt munkahét után sokan beérik egy ilyen agykikapcsolós blődlivel is. én is. hiszen csak meg kell nyomni a play-t a kanapén terpeszkedve (vagy az esetemben a szobabiciklire pattanva), nem kell kimozdulni, házhoz jönnek a sztárok. és ezért lesz rengeteg nézőjük. és ezért fogják beérni ennyivel. és ezért nem lesz igazán nagy blockbuster dobásuk talán soha. de próbálkozni fognak derekasan, mert kompenzálniuk kell. chill, netflix, chill... [*11.12.]

(A vadnyugat törvényei szerint) (2021) (r.: Jeymes Samuel)

a szuperhősös filmek kapcsán emlegetik mostanában sokat, hogy az előző zsáner, ami ennyire le tudta uralni a vásznakat, az a western volt, 60-70 évvel ezelőtt. a sorozatgyártástól viszont megfakultak a lengőajtós kocsmák, berozsdásodtak a hatlövetűek, és a műfaj egy-egy fellángolástól eltekintve kimúlt. pedig nem véletlenül volt népszerű sokáig, hiszen széles közönséghez tudtak szólni ezek az univerzális modern mítoszok a megátalkodott marha-tolvajokról, a fényesre suvickolt jelvényű seriffekről. nem véletlen, hogy nem csak a western hazájában, amerikában virágzott a kovbojosdi, de az európai epigonok is hasonlóan mély nyomot hagytak a filmkultúrában. viszont a fekete alkotók ritkán kaptak lehetőséget arra, hogy a maguk módján meséljenek eerről a korszakról, ami igencsak érintette az őseiket -de tudjuk, hogy a mai világban már szerencsére meg lehet találni azokat a forrásokat, amikből elkészülhet egy ilyen film. például egy angol zenei producer is bekopogtathat a netflix ajtaján, hogy szeretne egy csupa feketékből álló cast-tal pisztoly-párbajokat forgatni... persze jeymes samuel nem találta fel a spanyolviaszt, nem újította meg a műfajt, fogott egy tipikusan vadnyugati toposzt, a bosszút, előkeresett pár reggie meg soul számot a lemeztáskájából, odaültette maga mellé lawrence bender-t, hogy csepegtessen némi tarantino-hatást a végeredménybe, és kész is lett a szórakoztató elegy, ami nem veszi túl komolyan magát, kikacsint és elemel, ugyanakkor az érzelmi húrokra is üt egy pár alattomosat. és úgy mellesleg minden szereplőt afroamerikai színészek játszanak... viszont. a rassz-kártyát a talonban hagyja, itt nem az elnyomással kell küzdenie a szereplőknek, feketének fekete a farkasa, egymást közt intézik az ügyeket, és csak akkor mennek a fehérek közé, ha ki akarják rabolni őket (jó kis fricskaként a fehérek városa minden szempontból fehér, nem csak az emberek, de a falak és a homok is)... bár valós személyek neveit veszi kölcsön a szövegkönyv, nem törekszik a valóság bemutatására, inkább csak alapoknak használja a történelmet arra, hogy cool pózokban mutassa meg, hogy a feketék is fontos szerepet játszottak a vadnyugaton... de az egész rendezésből süt a style over substance, és pont a cool faktorok túlpörgetése miatt nem lógnak ki a modern zenék, a tisztára suvickolt díszletek és a színészi pózőrködések sem, mert az ember nem is várja el, hogy hiteles legyen, nem ez a célja... de egyébként könnyű úgy cool-nak lenni, hogy az összes most menő afro-színészt sikerült bezsákolni, ráadásul van is helyük játszani, mert a gonosz oldalon állók majdnem annyi játékidőt kapnak, mint a konkurens banda tagjai. igaz, hogy idris elba-t így is sokáig az oldalvonalon tartja a szövegkönyv, hogy a megfelelő pillanatban robbanthassa a kvalitásait... nem tudom, valahogy jól tud esni a mai világban, ha egy egyszerűbb kor felé fordulhatunk, ami azért kellően le van porolva, stílusos, szórakoztató, laza, mint egy gyors-tüzelésű colt ravasza. afro-western, mert miért is ne... [*11.07.]

(Örökkévalók) (2021) (r.: Chloé Zhao)

stan lee volt a marvel aranykorának munkásembere, aki futószalagon ontotta magából a történeteket. mellette jack kirby volt az őrült álmodozó, aki megszállottan merült el a pszichedéliában, vagy az olyan kétes minőségű áltudományos anyagokban, amiket erich von däniken adott ki a kezei közül ekkoriban... kevin feige-ék már megint a kincsesláda alját túrják, hogy titkos drágaköveket hozzanak fel a felszínre, és van is okuk merésznek lenni, ha egy új csapat-film elkészítésébe fognak, hiszen a guardians of the galaxy is egy sokadrangú csapatocska volt, mielőtt james gunn-ék felkarolták volna őket, és rock-sztár státuszba röpítsék a karaktereket. mondjuk szedett/vedett hősökkel hálás feladat volt játszadozni, a karót-nyelt istenek már nem adják olyan könnyen magukat... szerintem könnyen kijelenthetjük, hogy ez a legkevésbé fun marvel film, amihez a stúdiónak valaha is köze volt, pedig még egy bollywood-i táncbetét is van benne... de annyira nagy távlatokban gondolkoztak az írók, hogy közben üres maradt az epikus felszín alatt az a ládikó, ahol a lelkének kellett volna lennie. pedig érezhetően szerették volna elérni az ehhez szükséges emberi léptéket, nem véletlen, hogy annyi humanista gondolat magja volt elültetve a történetbe. de minden hiába, ha a halhatatlan istenek nem lettek emberiek... mert hiába töltöttünk el több ezer évet a karakterekkel, nem tudtak közel kerülni hozzánk, hiszen a terjedelmes játékidő ellenére sem volt hely kibontani mindegyiküket, egyedül gemma chan sersi-jét éreztem a legszerethetőbbnek -nem meglepő módon ő az az isten, aki a legközelebb engedte magához az embereket... pedig gondosan ügyeltek a casting során, hogy kellően diverz és érdekes legyen a szereposztás, kicsit meg is pörgették a képregényes karaktereket, hogy mindenki találhasson magának olyat, akivel azonosulni tud (és nem, nem volt erőltetett, hogy a melegek vagy a süketek is reprezentálva lettek, ilyen a való világ is, haló, ezerfélék vagyunk, miért ne lennének az isteneink is azok)... nem tudom, lehet hogy a koncepcióból sem lehetett volna többet kihozni, vagy csak nekem sok az, ha összekeverik az ismert kultúrák mítoszait, és a görög meg sumer meg indiai legendák közé bedobják az égieket, az elképesztő erővel bíró proto-isteneket, és ezt az egészet megpróbálják egy vékony kötéllel kipányvázni az eddigi marvel narratíva mellé.? bátor kudarc, szokták erre mondani... de érdekes módon nem bánt, hogy ez most nekem nem igazán akart működni, mert örülök, hogy a marvel-nél még mindig mernek próbálkozni valami új recepttel, és egyébként is, utoljára nyolc éve csalódtam a stúdióban, ideje volt megszakítani a sort... és ne felejtsük el, hogy kevin feige-ék már megint behúztak a vonzáskörükbe egy istenadta tehetséget chloé zhao személyében, aki a szép képeivel azért meg tudta teremteni az epikusság érzetét, mégha mikro-szintre nem is tudta most levinni a történetet (azt nem tudom, hogy az akciókhoz mennyire engedték közel, de volt egy ügyes vágatlan harc az egyik szörnnyel, abban lehet, hogy benne volt a keze)... (azért azt érezhették az alkotóműhelyben, hogy ezt az istenes maszlagot nem lehet mindenkinek beadni, kell egy emberileg megérthető ellenfél is, de azt hiszem, hogy itt azért értek el csak félsikert, mert mostanság túl sokszor láthattuk már, hogy egy superman-szerű lény hősies útja félresiklik (pl.: homelander, omniman), így nem biztos, hogy azt a fickót kellett volna választani, aki repked és ’lézert’ lő ki a szeméből...) (ramin djawadi-ban nem szokás csalódni, most is jól mixelte a nagyívű nagyzenekari vonásokat az elektromos gitárral. és szép kerek, hogy huszonöt film után tért vissza a marvel filmes univerzumába.) (lehet hogy egy fokkal kevésbé lettem volna szigorú, ha a szervezetem nem kapcsol pánik-üzemmódba délelőtt, amitől már fél óra után pisilnem kellett, de úgy érzem, hogy túlságosan nem befolyásolt a hólyagom a végső konklúzióban…) [*11.06.]

(update, 2022.01.11.: amint elérhetővé vált a film, újra is néztem, és nem változott úgy sem a véleményem, hogy most közben nyugodtan meg tudtam állítani, hogy elvonuljak a mellékhelyiségbe...)

(Dűne) (2021) (r.: Denis Villeneuve)

dűne. a sivatagbolygó. arrakis. az emberiség távoli jövőjének a kulcsa. a fűszer hazája. amiért érdemes csatába vonulni. amiről legendák zengenek. dűne. egy regény, ami ötven éve inspirálja alkotók generációit. egy megkerülhetetlen alapmű. egy filozófiai gondolatokkal teletűzdelt messiás-regény. dűne. egy történet, ami nem hagyja békén a filmkészítőket sem. amibe már számtalan alkotó csontkése tört bele. dűne -első rész. denis villeneuve filmje... minden évben szoktam kapni könyvutalványt karácsonyra és/vagy a születésnapomra, az idei levásárlása viszonylag könnyen ment, megláttam az új kiadású dűne első kötetét a könyvesbolt polcán, és már siettem is vele a pénztárhoz. aztán egy-két nappal később már a saját polcomat is elhagyta a könyv, mert késztetést éreztem magamban arra, hogy meghódítsam, mire elérkezünk a filmváltozat bemutatójáig. pedig alapesetben tartózkodni szoktam attól, hogy egy forrásművet az adaptáció bemutatójához viszonylag közel olvassak el, mert szeretem magamban függetleníteni a különböző médiumokat, de most úgy érzem, nem ártott az, hogy a közelmúltban már megfordultam ezen a híres/neves sivatagbolygón... mert az alkotók alaposan mélyre dobnak minket az impérium világába, és könnyebb úgy evickélni a homokdűnék között, hogy azért vannak az embernek kampói -nem is tudom megítélni, hogy az impozáns szereposztás miatt betévelygő átlag-fogyasztók utat tudnak-e vágni a különböző házak és eszmék tengerében, vagy hamar elveszítik a fonalat... magát a történetet viszonylag egyszerű lehet követni, hiszen nem maga a cselekmény volt a regény erénye sem, maximum arra kell koncentrálnia a nézőnek, hogy az álmokat és látomásokat el tudja különíteni a valós eseményektől (és hát valljuk be, hogy nem kevés ilyen jelenet van), de talán a rendezés ad elég vizuális információt ahhoz, hogy el lehessen választani a síkokat egymástól. igaz, vizuálisan is nagyon sok minden van a vásznon... denis villeneuve-ről eddig is tudtuk, hogy fantasztikus szeme van a fantasztikumhoz, a sötét jövőképekhez, de így is mellbevágó volt látni az az epikus tablót, ahogy felfestette a filmet a vászonra, gondosan komponálva a beállításokat, odafigyelve a járművek és a kellékek eredetiségére. persze akkor is csodásan mutattak a filmjei, amikor roger deakins operatőrrel dolgozott együtt, de greig fraser most sikeresen beleégetett a szemünkbe néhány újabb filmkockát. de pont ez kellett ahhoz, hogy érezzük a hőséget az arrakison, hogy kirázzon a hideg a harkonnenek palotájában... ugyanígy szükség volt a hang-részleg kiemelkedő munkájára is, hogy megrezegjen a gyomrunk a nézőtéren, mikor közeledik a homokféreg, hogy elrántson egy távoli és idegen világba hans zimmer ihletett zenéje... egy filmkészítő ezeket tudja hozzátenni egy adaptációhoz elsőként, ezekkel tudja megteremteni a hangulatot, az érzetet, és ezekre kell hogy támaszkodjon az egyszeri néző is, aki nem tudja közel engedni magához a karaktereket... mert sajnos a grandiózus scifi díszlet mélyén nem vártak minket komplex szereplők, csak archetípusok, felvillantott mellékalakok. és többnyire érthetőek a motivációk, a karakterek sokszor hidegek és távolságtartóak maradnak, igazi érzelmek nélkül viszont a néző sem fogja tudni annyira támogatni őket lelkileg, hogy igazán teljesnek érződjön a filmes élmény. és ebben persze frank herbert is ludas egy kicsit, hiszen ő úgy érte el a regényben, hogy jobban törődjön a karaktereivel, hogy mindenkinek a fejébe kicsit belehelyezte az olvasót, egyik belső monológról ugrált a másikra, ezt a technikát viszont nem igazán lehet a film nyelvére átültetni, de azért a forgatókönyv-író trió megpróbálhatta volna ezt a lehetetlen küldetést ügyesebben is megmászni... bár még az is lehet, hogy a folytatásban erősebb lesz az érzelmi bevonódásunk, de sajnos arra még sokat kell várnunk, hogy ezt megtudjuk... nem is értem a warner üzlet-politikáját, hogy miért nem engedték egyből leforgatni a folytatást is, hiszen sokakat elriaszthatnak azzal, ha csak egy fél filmet adnak nekik. tudták ezt a marketing-részlegen is, hiszen csak a film nyitányába merték kiírni, hogy ’part one’, a plakátra már ez az információ nem került fel... én a könyv ismeretében pontosan meg tudtam jósolni, hogy hol lesz kettévágva a történet (azért nem volt olyan nagyon nehéz, hiszen egy több éves időugrás jó kiindulási alapnak számított), így nem is ért csalódás, amikor hőseink elsétáltak a sziecsek felé, az új kalandjaik felé. és most már csak a reménykedés maradt, hogy az amerikai nézők is a megfelelő helyen, azaz a nagyvásznak előtt ülve éljék át ezt a szemet/fület gyönyörködtető élményt, és akkor teljessé válik a kanadai csoda-rendező nagy műve. és végre elmondhatjuk, hogy ennyi évtized után akadt egy alkotó, aki átküzdötte magát az akadályokon, és új formába öntötte a dűne bolygó, és az atreides ház történetét... [*10.23.]

(2021) (r.: Colin Tilley)

...azért arra hírre felkapja fejét a vájtfülű zenebolond böngészés közben, hogy egy popzenében utazó énekesnő lemezét trent reznor és atticus ross producerelte, mert ritkán látni ilyen fajta határ-átlépéseket a popkultúrában manapság. pedig jó dolgok szoktak kisülni abból, ha egy előadó kimozdul a komfort-zónájából, az elmúlt években nálam mindig jobban megragadtak azok a lemezek, amik meglepő elemeket tartalmaztak (mondjuk amikor lady gaga a country-val kacérkodott, vagy hogy beyoncé jack white-tal kollaborált)... szegről-végről ismertem halsey zenéjét, de eddig eléggé elment mellettem, most viszont igencsak gyakran kerülnek be a dalai a lejátszási listába. bizony, ilyen az, amikor valaki megkapja a nine inch nails kezelést... de ashley nicolette frangipane (a.k.a. halsey) fejében nem csak egy album formálódott meg, miközben egy új élet fejlődött a testében, hanem egy egész koncepció az összes érzésből, amik a terhesség alatt átmossák az embert. ez öltött mozgóképes formát, egy ötven perces zenés történelmi fantasy képében, amiben talán nem az a meglepő, hogy elkészült, hiszen láttunk már ehhez hasonló művészi törekvéseket, hanem hogy olyan nagynevű (és pénztárcájú) cége álltak be mögé, mint az imax és az hbo max... amikor az első képkockákat láttam a mozgóképből, hamar életre kelt a fejemben egy elképzelés, hogy milyen lesz a film, és elég jól sikerült belőni a hangulatot és az irányt, várható volt, hogy egy szimbólumokkal telipakolt hangulat-játék lesz ez az ötven perc, ahol könnyen el lehet veszni a művészi értelmezésben, ugyanakkor megragadja a figyelmedet, és nem ereszt a végéig (azt csak úgy mellesleg teszem hozzá, hogy a díszbemutató után kikerült képek többsége természetesen a maga pőreségére levetkőzött halsey-t ábrázolta, mert az emberiség sosem fogja kinőni a perverz természetét)... de talán nincs is szükség mély-elemzésre egy ilyen hangulatokra alapozó műnél, hagyni kell, hogy vigyenek a nagyszerű dalok, el kell varázsolódni a királynői arctól, ami folyton megújul a smink alatt, miközben felemelkedik majd elbukik az emberi kicsinyesség miatt... (szándékosan nem követte le a szövegkönyv az album dalsorrendjét, de azért az meglepett, hogy a tradition című nyitány nem fért bele a koncepcióba, pedig az egyik legerősebb tétel az albumon...) jó látni, hogy a művésznő fejében élt egy történet, amit el is akart mesélni, és nem csak marketing-eszközként tekintett a mozgóképre, amivel a dalait promotálja... (hangulatában egyébként engem a film a tale of tales című alkotásra emlékeztetett, csak abban nem voltak ilyen jó zenék...) [*10.17]

(A nevem Bond) (2021) (r.: Baillie Walsh)

kicsit visszasírom azt a streaming-világ előtti korszakot, amikor a dvd-k tömve voltak extrákkal, így-készült-ekkel, interjúkkal. ez a 45 perces összefoglaló ezekre a kiegészítő tartalmakra emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy nem beszélő fejeket kaptunk, hanem csak a producerek és daniel craig interjúi hangját hallhattuk, miközben a forgatási képeket láthattuk, megerősítve az elhangzottakat... jó volt végigtekinteni ezen a tizenöt éven, főleg, hogy sok dolog már elhomályosult a tudatomban (mondjuk hogy a casino royale előtt mennyire támadták craig-et, mert... ööö... túl szőke volt). nagy tisztelettel hallgattam, ahogy őszintén beszéltek barbara broccoli-ék a nehezebb pillanatokról is, nem kenték el azt, hogy a quantum nem sikerült túl erősre, mert megfojtották a körülmények... de végig azt lehetett érezni, hogy szívből beszélnek, hogy tényleg szerették csinálni ezeket a filmeket, és daniel craig minden morgása ellenére egy percig sem bánta meg, hogy annak idején felbontott egy vodkát és egy vermuntot, hogy aztán felrázza a nagy múltra visszatekintő franchise-t... [*10.04.]

(Nincs idő meghalni) (2021) (r.: Cary Joji Fukunaga)

1981. for your eyes only. james bond virágot visz az egykori felesége sírjára, ahol jól látható a ’teresa bond, 1943-1969, beloved wife of james bond’ felirat. ez volt az első húsz film alatt a legdirektebb utalás arra, hogy egy kontinuitásban játszódnak ezek a történetek, dacára annak, hogy épp ki alakítja a 007-est. aztán jött 2006, és az eon production-nál úgy döntöttek, hogy nem csak a földre rángatják le a kütyükkel már túl messzire szálló ikonikus hősüket, de egy átíveléssel a kor nagy franchise-építéséhez is csatlakoztak, és összefűzték a hajmeresztő kém-kalandokat. már a quantum of solace is csak egy fél film volt tulajdonképpen, egy levezetés ahhoz a bosszúálló dühhöz, ami bond-ban keletkezett a casino royale drámai befejezése után. aztán bedobálták a gonoszaikat egy sorba, miután visszaszerezték a spectre nevű nagyon-gonosz-szervezet használati jogát. és ha már ennyire építkeztek, el kellett jönnie egy végpontnak is, a mindent betetőző búcsúnak, hogy egy egésznek lássuk a craig korszakot. persze előbb ehhez a korszak névadóját kellett visszacsábítani még egy menetre... nehéz szülésnek érződött kívülállóként ennek a filmnek a létrejötte, jöttek-mentek a rendezők az előkészületek során, sokáig ment a huzavona a főszereplővel kapcsolatban, aztán úgy tűnik, hogy szabad kezet adtak daniel craig-nek, aki a közreműködők elmondása szerint bele is szólt mindenbe (ő hozta be phoebe waller-bridge-et a forgatókönyv polírozására, de még hans zimmer zeneszerző is azt nyilatkozta, hogy találkozott craig-el, mikor megkapta a karmesteri pálcát). nem kérdés, hogy ő volt az, aki egy komolyabb lezárást akart a karakterének. ezzel még nem is lett volna baj, ha nem ingatag alapokra kezdtek volna építkezni az író-szobában... a minap újranéztem a spectre-t, amit én a moziból kijőve egy pozitív élménynek tartottam, mert azt éreztem, hogy jól olvasztották be a modern érába a klasszikus elemeket, most a második nézésnél már sokkal inkább szembeötlőek voltak a hibái -és most nem az anti-klimatikus üldözéses jelenetekre gondolok elsősorban, vagy arra a meglepetés-nélküli-meglepetésre, amikor cristoph waltz kimondta a karaktere igazi nevét, hanem arra, hogy mennyire nem jött létre a kémia mr.craig és léa seydoux között. az alkotók mégis bíztak abban, hogy ezúttal a nézőket majd meggyőzi a francia természetes szépség és a marcona angol kém közti megbonthatatlan szerelem, így a történet legfőbb lábát erre a kapcsolatra állították. de sajnos nem, most sem sikerült felgyújtani a szívemben a tüzet, gyaníthatóan azért, mert végig ott lebegett vesper szelleme az elrebegett ’szeretlek’-ek felett, és hát valljuk be, hogy mi is olyan szexista dinoszauruszok vagyunk, akik nehezen látják bele a szoknyavadász szuperkémbe a megállapodott, családos embert (én már akkor ráztam a fejem, amikor madeline egy pillanatra odatette a kezét a hasára az elválást szimbolizáló vonatos jelenetben)... persze értem én a humanizálási szándékot, és jó irányba haladtak eddig azzal, hogy a könyörtelen gyilkolások mögé néztek, nem maradtak a felszínes macsó toposzánál, aki vodkamartinivel önti le a következő levarrandó csajt, miközben kaviárt eszik egy névtelen verőember hullája felett, de ezeket a szándékokat komolyan is kell venni, és komplex módon elhelyezni a történetben. bár ahhoz az sem árt, ha maga a történet nem csak a felszínen komplex, hanem úgy körmönfontan nyakatekert, hogy közben a néző érti is a motivációkat a cselekedetek mögött... nagyon ráugrottan a negatív oldalakra, pedig nem volt erény nélküli ez a rekord-hosszúra nyújtott hattyú-dal sem. cary joji fukunaga tehetséges rendező, aki ugyanúgy ért a karakter-vezérelt gyomron-vágó drámákhoz (beasts of no nation), mint a gondosan komponált akciókhoz (lásd a true detective sokat megénekelt vágatlan jelenetét) -most ezt azzal egészíteném ki, hogy a horror eszköztárával is pofátlan eleganciával tud játszani (a havas nyitójelenettel meg is lepett, mert nem ilyen suspense-hez szoktunk hozzá a bond-nyitányoknál), és persze most is volt egy kézikamerás őrülete, amikor perceken át bond válla mögül kukucskáltunk ki, golyózápor közepette... de minden szinten janus-arcú volt ez a film, tehetséges rendező döcögős szövegkönyvvel, tehetséges színészek a gonosz-szerepben, akik aztán nem tudnak hatni ránk a hiteltelen és zavaros monológjaikkal, dögös és erős női karakterek, akiknek csak percek jutnak arra, hogy csilloghassanak (ana de armas nagyon meghálálná, ha önálló filmet kaphatna a cserfes és halálos paloma szerepével), és egy búcsú, ami keserédes, mert daniel craig akkor is nagyszerű volt, amikor már a fáradtság jeleit mutatta, ugyanakkor egy koncentráltabb és átgondoltabb filmmel méltóbb lehetne a hattyúdal... 15 év, egy nagy narratíva, és egy kérdés, hogy a broccoli klán merre indul innen tovább -mert hiába a trendek változása, james bond-nak vissza kell térnie... (már a temze-parti megbeszélés alatt feltűnt, hogy hans zimmer az on her majestic's secret service fő motívumával játszik, de amikor a végefőcím alatt elindult az 1969-es film betétdala (louis armstrong előadásában), akkor esett le igazán, hogy milyen erősen akartak kötődni ahhoz a filmhez a sorozatban, amiben bond a legtöbb érzelmet mutatta, és ahol ugyanúgy a szerelem adta volna meg a kiutat a dupla-nullás gyilkos korszaka után, mint itt...) (hmm, volt már olyan, hogy a gunbarrell vértelen maradt bond lövése után? már itt is korhatár-problémák vannak...?) [*10.03.]

(Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája) (2021) (r.: Destin Daniel Cretton)

kevin feige-ék sosem ülnek a babérjaikon, nyitott szemmel járják a világot, hogy felfedezzék azokat a kulturális hatásokat, amiket beemelhetnek a szép kisgömböccé hízott univerzumuk nagy egészébe -és hát miért ne lehetne egy szuperhős uniformist ráhúzni a távol-kelezi harcművészeti fantasy-kra is, gondolták. és persze igazuk volt, mint mindig... nagy tisztelet jár azért a mindig jó ízléssel szemezgető producer-triónak, hogy nem csak a masszázs-szalon lábvízébe pancsoltak az ötleteikkel, hanem teljes talppal beleálltak a wuhxiák egyedi ízű világába, hozták a drótokon rángatott harci technikát és a hosszasan tekergő vízi-sárkányokat is. sőt, a film első negyedórájában csak mandarin szót lehet hallani, és később is vissza-visszatér a kínai alapnyelv, amit persze olyan színészek mondanak el, akik a távol-keletről származnak, sőt mi több, a legendás hong kong-i színész-legendát is megnyerték élete első hollywood-i produkciójához, és ezt tony leung chiu-wai úgy hálált meg, hogy a marvel történetének egyik legérzelmesebb alakítását hozta magával a tengerentúlra... de nagyon jó volt látni az olyan veteránokat is a filmben, mint michelle yeoh és wah yuen, miközben azért az újoncok között is erős volt a merítése a castingosoknak, fala chen még szép karriert futhat be színésznőként. szegény simu liu-t nem is éreztem túlzottan karizmatikusnak mellettük, de neki is voltak olyan pillanati, amikor végre közel tudtam engedni magamhoz... mert persze a családi érzelmeknek fontos szerepe volt a filmben, nem is egy marvel szövegkönyvről lenne szó, ha nem tartalmaznak legalább egy szülői frusztrációt, itt is, mint annyiszor már korábban a 25 film alatt, az apa volt a problémás egyén, vele kellett felvenni a harcot, szó szerint is... és hát wow, a koreográfiák nagyon rendben voltak, pont annyi elemet hoztak át a wuhxiákból, hogy ne legyen túlzás a bambuszrudakon ugrálás, fizikailag jól megdolgozták a szereplőket, hogy jól mutassanak a mozdulataik a vásznon, bizony, még az örök nerd és humorherold awkwafina-t is rávették némi sportolásra, de kellett mindez, hogy élvezetesen, kevés vágással lehessen a harcművészeti rajongókat két vállra fektetni... el tudom képzelni, hogy valakinek sok már az a fajta fantasy, ami a film utolsó harmadát uralja, de az én szememben ez a finálé is csak egy mélységes tisztelet-adás a forrás-művek előtt, a nagyközönség elé tárva egy olyan kultúrát, amiből nem biztos, hogy minden elem ismerős lesz a számára, dehát még senkinek sem ártott meg egy kis egészséges kultúrsokk... persze egyből hallom a hangokat a fejemben, hogy a marvel is lefeküdt kínának egy kis aprópénzért, de erre azt tudom mondani, hogy bár minden seggnyalás ilyen alázatos és kimunkált lenne, másrészről meg lehet, hogy nem véletlen, hogy kínában még mindig nincs bemutató-dátuma a filmnek, merthogy nem biztos, hogy ők jó néven veszik, ha a nagyorrú nyugatiak belepiszkálnak a legendáikba, plusz az is problémás lehet, hogy egy hong kong-i sztár virít a plakátok középpontjában... nagy családi zűr a kínai negyedben, ahol a karakter-építés és az egyedi hangulat volt a fontos, látványosan csak nagyon vékony szálakon táncoltunk át a nagy marvel univerzumba -de ráér még arra shang-chi, hogy az infú bosszúállók kötelékeit erősítse, először még meg kell békülnie a személyiségével és az örökségével... (a marvel persze nem fékezi le a kultúrmissziójának gyorsvonatát, az már az eternals első trailer-éből is látszott, hogy kumal nanjiani-nak bollywood-i táncot kell majd lejtenie -és biztos vagyok benne, hogy azt is nagyon fogjuk élvezni, amikor beülünk rá a moziba...) (bill pope gondolom azért jött képbe operatőrként, mert már a mátrixban tapasztalatokat szerzett a drót-harcokban, de jó is az öreg a háznál, ha szép képekbe kell csomagolni a látványos küzdelmeket...) (a zenei főtéma, mint egy csermely, körbefolyik a moziszékek között, aztán bumm, döngő léptekkel megérkeznek a taiko-dobosok, hogy felgyorsítsák a szívverésünk a megfelelő ütemre...) [*09.05.]

(Mancs őrjárat: A film) (2021) (r: Cal Brunker)

nem akarok nagy kritikát írni, hiszen ez egy kisebb gyerekeknek szóló film, annak minden tulajdonságával, igazából csak dokumentálni akartam, hogy ez volt az első alkalom, hogy a keresztlányomat és az unokaöcsémet moziba vittem, és zoli a zebra, a menő nagybácsi minden dátumra emlékezni akar... szerencsére nem vagyok teljesen ismeretlen a kutyi-világban, láttam már valamennyit a sorozatból is, a gyerekeknek megvan az összes figura kétszer, bár talán azok a felnőttek sem alszanak be a moziban, akik újoncként csöppennek be a nagy mentésekbe... amit értékeltem, hogy egy kicsit javítottak az animáción a nagyvászon kedvéért, plusz nagyon szépen volt keverve a térhatás -na nézd már, a végén még szakmázni kezdek itt egy gyerekmesénél... (heh, a legendás haj miatt azt hittem, hogy conan o'brian adta a hangját a riporternek, de aztán kiderült, hogy kimmel volt az -persze a szinkron miatt esélyem sem volt felismerni a hangját...) [*08.28.]

(2021) (r.: David Lowery)

azért ritkán látni olyat a filmiparban, hogy egy kis független stúdió olyan reputációt épít ki magának röpke tíz év alatt, mint amilyet az a24-nek sikerült (talán csak a pixar vitte véghez ezt a tettet az én filmes eszmélésem óta, de őket meg elnyelte a disney végtelen bendője, ugye). és ezt azzal érték el, hogy a producereik a markánsan szerzői alapanyagokat csipegetik ki a megvalósulásra váró projektek közül, és mindig törekednek arra, hogy művészi legyen a végeredmény, bármilyen al-zsánerbe is tartozzon az adott mű. akár lehet művészi horror is. vagy mondjuk történelmi fantasy... sajnos korántsem vagyok annyira művelt az artúr-mondakörben, mint szeretném, de sir gawain-ről és a zöld lovagról már hallottam, köszönhetően a tolkien életrajz-írásoknak, ahol mindig megemlítik, hogy ő modernizálta a 14.századi szöveget, hogy a huszadik századi olvasók is értékelni tudják ezt a mítoszokba vesző történetet... a film szempontjából annyiban ért hátrány a műveltségi vakfoltomnak köszönhetően, hogy csak utólag tudtam meg, hogy a főhős varázslatokkal foglalatoskodó anyja morgan le fey volt, és a kerekasztalnál egy vágóképen még merlin is felbukkant... david lowery író-rendező azonban nem akar sokat időzni camelot-ban, nem a hős lovagok érdeklik, sőt, pont ez a filmje egyik központi témája, hogy milyen nehéz a klasszikus erényeket betartani, méltónak lenni a lovagi címre, az előkelők kiváltságaira... mert amennyire utánaolvastam az eredeti hőskölteménynek, ott gawain már felszentelt lovag, aki próbálja magától távol tartani a kísértéseket, addig a dev patel által játszott gawain messze áll az ideális eszményképtől, kételkedik önmagában, hol arrogáns, hol testileg gyengül el, hol a gyávaság bűnébe esik bele. egy esendő lény a természetfelettivel meghintett angol tájakon. de tudjuk jól, mindig az út a legfontosabb, nem a megérkezés, és gawain-nek bele kell esnie ezekbe a hibákba, hogy tiszta szívvel nevezhesse magát lovagnak az út végén... lehet vádolni azzal az alkotót, hogy túlságosan művésziesre hangolta a filmjét, de egy többszáz éves irodalmi műnek jól áll a balladai homály, a kétkedések sora, hogy vajon mi az, ami megtörténik, és mi az, ami csak a főhős képzeletében játszódik -és bár bőven hagyták szaladni a vágók a nyersanyagot a munkafolyamat során, nem érződött az, hogy nagyon visszahúznák a tempót a kitartott képek... eleve élvezet volt nézni minden egyes képkockáját, mert festményszerűen kidolgozottak, gondosan komponált színvilággal rendelkeznek, és minden beállításnak, sikló vagy forgó kamera-mozgásnak funkciója van -garantálom, hogy az operatőri oscar kapcsán még hallunk majd a filmről. de hát ez is csak egy a24 jellegzetesség... nem csak az artúri mondakörből, de a mini-stúdió alkotásai közül is van még mit pótolnom, ebben ez a vizuális orgia is segített ma. plusz többet kéne éreznem azt, hogy egy alkotó félig elengedi a kezem, és hagyja, hogy dolgoztassam az érzékeimet, az agyamat és a szívemet is a teljes befogadáshoz. sőt, megkívánja tőlem, hogy visszatérjek a filmjéhez a későbbiekben, hogy újabb-és-újabb rétegeket kutassak fel a felszín alól... (a teljes képhez hozzátartozik, hogy azért annyira nem rántott magával a film milliője, hogy ez legyen az első film, amit az a24 portfólióból ajánlanék valakinek -arra egyébként is ott van már a midsommar...) [*08.22.]

(Az öngyilkos osztag) (2021) (r.: James Gunn)

bezárult a kör. a warner brothers a guardians of the galaxy sikerét akarta meglovagolni, amikor pár hét alatt összedobatott egy forgatókönyv-szerűséget david ayer-rel, amiből később egy trailer-csapat vágott össze egy film-szerűséget suicidal squad név alatt. aztán a guardians-t író/rendező james gunn ideiglenes elhagyta a marvel óceánjárójának a fedélzetét, és már csörgött is a telefonja: helló, itt a warner tesók, csinálnál nekünk egy olyan laza filmet, mint amilyeneket a konkurenciának szállítottál? és most behúzta a véres beleit ennek a gyümölcsöző kapcsolatnak a gyermeke a mozivásznakra, ez lett a THE suicide squad... james gunn azonban nem adta ingyen a bőrét, szabad kezet kért a projekthez -plusz felnőtt korhatár-besorolást, és annyi művért, amivel ki lehetett pingálni az egész atlantai stúdiót... azért a b-filmek felől a világhírbe botló direktorunk van annyira fifikás, hogy ne ugyanazt a terméket adja el újra-és-újra, ezért nem csak egy rusnya kistesónak tűnik a squad a szerethető kívülállókból álló guardians mellett -bár kétségtelen, hogy most is a legalsó, leértékelt termékeket árusító polcról válogatta össze a karaktereit... hogy azért ne tagadja meg teljesen a kiábrándító elődöt, néhány karaktert áthozott a múltból, leginkább azokat, akiknek jól sikerült a castingja anno, de volt közöttük olyan is, aki csak azért írt alá újra, hogy cápaeledel lehessen belőle az első tíz perc után... mert az eldobható, béna hősöknek az az előnyük, hogy el lehet dobni őket probléma nélkül, így (szinte) mindenkinél lehet lebegtetni a kardot a feje felett, mert nem lesz meglepő, ha fej nélkül végzi rövid időn belül. és nem kell sok, hogy gunn ezt a hatalmát röhögve az arcunkba tolja, merthogy a csapatbemutató után máris holtan hevertek a feláldozhatóak a homokos tengerparton, és érkeztek az igazi főszereplők... harley quinn volt az egyetlen, aki sérülések nélkül megúszta a 2016-os filmben lévő debütálását, de gunn most megmutatta, hogy miként kell bánni a karakter őrületével, néha vizuálisan, néha drámába hajtva a bohóclány lelkivilágát... de egyébként is a vér-és-bél erdő közepére képes volt egy kis ártatlan virágot növeszteni, ugyanis ratcatcher 2 a hatalmas szívével és szívfacsaró háttértörténetével mindenkit lekenyerezett. igen, még azokat is, akik nehezen viselik a patkányok látványát (jelen!)... de ezek a csendes karakter-építő momentumok csak apró zárványok voltak a vérgőzös őrületben, egyébként fékevesztett vonatként dübörögtünk előre a küldetésben, aminek partjait hullámokban festette bíborra az ezerrel túltolt gore, ugráltunk egyik káromkodástól a másikig, és még egy gondosan elhelyezett pöcs is díszítette a díszes kompánia útját... és bár james gunn nem a jó ízléséről híres, mondhatjuk, hogy ízesen összeállt ez a katyvasz, a felhőtlen felnőtt-szórakoztatás mintapéldájaként lehet majd mutogatni mindenkinek, aki csak egy átlagos, kiszámítható, gyerekbarát szuperhős-móka elé akart leülni... ja, és a kőszívű amerikai patriótákat is óva inteném attól, hogy beleéljék magukat a béke őreinek szerepébe, mert a film igencsak negatív képet fest a nemzet csendőr-szerepéről és a titkos fegyver-mutyikról. persze itt a tengerészgyalogságot egy óriási űr-csillag képviseli, de érteni lehet így is a mondanivalót... (john cena-val ambivalens viszonyba álok, mert nem mindig választ jól szerepet, de itt most meg tudta mutatni, hogy királyul tudja mixelni a keménységet a pöcsfejséggel. nem véletlen, hogy hamarosan az hbo max-ra térhet vissza, mint peacemaker. idris elbát meg az isten is ilyen szerepekre teremtette, ha a világvége egy óriás-lény formájában érkezne meg, akkor én mindenképp az oldalamon akarnám tudni...) (végre igazságot kapott david dastmalchian is, aki annyi mellékszerep és tévés gonoszkodás után végre egy emlékezetes karakterként lehetett anyámasszony-katonája típusú balfasz...) (john murphy lehengerlően jó zenét írt a filmhez -ezért nem is értem james gunn-t, hogy miért használt annyiszor hozott zenét, többször is azt éreztem, hogy a score-ral erősebb lett volna a hatás -vagy ez csak valami guardians-ből hozott kötelező kártyatrükk? mert akkor nem jött be...) [*08.07.]

(Halálos iramban 9) (2021) (r.: Justin Lin)

...azt hinnéd, hogy egy húsz éves franchise-nál már kialakult a rutin, hogy pontosan tudják a készítők, hogy milyen gombokat kell megnyomkodni a rajongókon ahhoz, hogy jól érezzék magukat a moziban. persze egy kilencedik filmnél már hátrányos is lehet a rutin, hogy csak autopilóta-módban szállítják le a kedvetlen munkás-emberek a többé-kevésbé összetákolt fércművet. az egyszeri néző kicsit kívülállóként inkább ez utóbbit érzi, bár lehet, hogy nem azzal van a baj, hogy már nem lehet igazán eredeti ötleteket kitalálni a fizika meghazudtolására, hanem azzal, hogy vin diesel úgy képzeli, hogy ez a sorozat az ő hagyatéka, ahol meg kell mutatnia, hogy a faarccal komolykodást is milyen magas szinten lehet űzni... azt mindenképp a fáradtság számlájára írnám, hogy most már a legrosszabb telenovellás fordulatoknál járunk a karakterek képbe-hozásával, itt van egy testvér a rossz oldalon, akiről eddig egyetlen szó sem esett, a jófiúk családjával kapcsolatban meg sikerült kiölniük belőlünk mindenféle érzelmi bevonódást, hiszen minek izguljunk bárkiért is, ha tudjuk, hogy van visszaút a halálból is számukra... chris morgan hat (plusz egy) film után köszönt el a franchise-tól, és az új seprű (daniel casey) úgy gondolta, hogy az a legegyszerűbb, ha végigszáguld az internet sugárútjain, és felcsipegeti azokat a kommenteket, amik népszerűek a mémeket megosztó fórumokon. és hogy mindezt álcázza, hát telerakta a poénfelelősök párbeszédeit meta kikacsingatásokkal, és ettől csak még kellemetlenebb lett az eredmény: mert attól még, hogy tudod, hogy nevetséges, amit csinálsz, még nem fogunk veled együtt nevetni... legalábbis nekem nem sikerült, sőt, a korábbi filmekkel ellentétben itt már én is ráncoltam a homlokom attól, ahogy az alkotók szerint az elektromágnesek működnek, vagy hogy mindenki karcolások nélkül sétál el a túlélhetetlen szituációkból. de persze még mindig az over-the-top akciók voltak a film fénypontjai -legalábbis az erőltetett toretto-drámához képest... tavaly szeptemberben nagyon könnyen lecsúsztak az eddigi részek (na jó, a tokió drift-tel azért meg kellett birkóznom egy kicsit), de ez a rész most mind a két-és-fél órája alatt kint tartott, egy percig nem éreztem azt, hogy egy olyan buta nyári blockbustert nézek, ami bűnös élvezetként szórakoztat. és ha ezt a réteget lehántjuk róla, akkor mi marad? vin diesel elképzelése arról, hogy mi a drámai színészet esszenciája...? (azért a film közben elgondolkodtam azon, hogy a marketingesek mennyire semmibe veszik a forgatókönyvírókat: simán lehetett volna tartogatni a meglepetéseket a mozitermekbe, nem hiszem el, hogy ne lehetett volna másképp reklámozni a filmet, mint hogy nyíltan kimondani, hogy john cena is egy toretto-t játszik, hogy a rajongói nyomásnak engedve han feltámad a halottaiból, vagy hogy ezúttal tényleg megjárjuk a világűrt is. mert legalább ezekkel a csavarokkal ébren lehetett volna tartani a telefon-nyomkodásba merülő nézőket...) [*07.30.]

(Fekete Özvegy) (2021) (r.: Cate Shortland)

a fekete özvegy egy dögös vörösként mutatkozott be jon favreau-nál, ami után egyből a bosszúállók alap-tagja lett, egyetlen nőként, majd kiemelt szerep jutott neki a kapitány és bucky oldalán a tél katonájában. minden adott volt arra, hogy a marvel filmes univerzum első női csillaga legyen, az emberek szerették a karaktert és scarlett johannson-t -csakhogy a döntéshozói kapuban egy seggfej férfi állt... merthogy a filmeket gyártó stúdió (és annak feje, kevin feige) a marvel entertaiment alá tartozott, ahol egy vaskalapos üzletember trónolt, a kicsit rasszista, kicsit szexista ike perlmutter, akinek az volt a fixa ideája, hogy női főszereplővel hülyeség filmet csinálni, mert hogy az akciófigurákat a fiúk veszik, akik ott fogják hagyni a polcokon a női babákat. nem hiszem, hogy ezt kommentelnem kéne... kevin feige addig panaszkodott felfelé a disney táplálék-láncon, míg végül önállósodhatott, és hátrahagyhatta az egykori főnöke marhaságait -viszont ekkor már, ki tudja milyen megfontolásból, nem az özvegy élvezett elsőbbséget, hanem ms.marvel, azaz carol danvers -aki viszont sokaknak csalódás-keltően csak néhány jelenettel tolta meg az utolsó avengers film szekerét... de a rajongói hangok kellően erősek voltak ahhoz, hogy végül a legszerethetőbb orosz kémnő is megkapja a maga reflektor-fényét, kár, hogy mindez már túl későn érkezett a most már több mint tíz évesre nyúlt narratívába... merthogy ezzel a filmmel vissza kell helyeznünk magunkat a polgárháború utánra, amikor az angyalok csapata széthullott, és a vesztes fél tagjai vagy fogságba vagy emigrációba kényszerültek (ahogy egy ingerült férj magyarázkodását hallgattam a moziból kifele, a marvel túl nagy terhet rakott ezzel az idővonalos csúszkálással a nézőire (szmájli)) -így természetes, hogy csak natasha mellékküldetésének érződik a teljes történet, nincs igazi tét, hiszen tudjuk, hogy a film befejezése után az özvegy vörösről szőkére vált, és steve rogers nyomába ered, hogy felvegyék a fonalat thanos csatlósainak támadásakor... szerintem egész jól sikerült feltérképezni ms.romanov múltját korábban, így nem tudhattam, hogy mivel egészíthetik ki a traumáit, amik a kiképzése során érték. és nem is ő maga került a középpontba a hidegháborús bűnök kapcsán, amikor a megátalkodott oroszok minden piszkos módszert bevetettek, hogy ők legyenek a világ urai, hanem az egész özvegy-képzést vettük leginkább górcső alá... ez persze egy szokásos marvel manőver is volt egyben, mert így adni tudtak nekünk egy új özvegyet, miután kegyetlen módon elvették tőlünk a régit. és az már a szereposztásnál sem volt kérdés, hogy florence pugh isteni lesz a szerepben, bár a csípős személyiségéhez a forgatókönyv is hozzátett, mint ahogy a legmélyebb sebek is neki jutottak... merthogy a csodás americans-re hajazó intróban láthattuk azt, hogy yelena-nak volt egy apró esélye egy boldogabb életre, és ennek feldolgozása egy hosszas folyamat volt, ahol kellett a kvázi nővér bocsánatkérése, a majdnem-anya hidegségének apró olvadása, és a majdnem-apa bohókás személyisége... mert bizony a film nagyban épített az özvegy fogadott családjára, és david harbour szórakoztató személyiségére, aki a kötelező humor-faktort hozta az akció-jelenetek és a bond-gonosz-i monológok közé... mert bizony az özvegy kém-múltja predesztinálta azt, hogy az alkotók megmutassák minden kétkedőnek, hogy egy női főhőssel is lehet kém-filmet forgatni, ahol nem (csak) a feszes hátsók lesznek a húzó-tényezők, de egy lehetetlen küldetésnyi átverés és fizikát meghazudtoló akció is emeli majd az élményt (vagy a hazai nézőknek a pesti látkép, miközben egy páncélozott jármű szakítja darabokra a rossz helyen kóricáló autókat)... szerintem szórakoztató volt ez az elegy, mondjuk engem könnyű kenyérre kenni egy jamesbond-i dramaturgiával, de annak ellenére lovagoltam az akció-dráma hullámokon, hogy többször is szemet szúrtak a kaszkadőrök és a cgi munkások. persze, nem ez a legfontosabb és legkiemelkedőbb film a filmes univerzumban, kicsit megkésett is már (és nem csak a covid miatt), de azért jó volt látni még egyszer utoljára, hogy scarlett johannson felveszi a latex-rucit, és a nyakába veszi a világot, hogy szétrúgja a gonosz oroszok seggét... ja, és biztos vagyok benne, hogy egy rakás akciófigurát el fognak adni a marketing-kampány folyamán... (oké, 737 napja nem voltam moziban, így nagyon elszokhattam a szinkrontól, de ez a magyar szöveg most különösen kizökkentő volt, de lehet, hogy csak túlságosan ismerem már a színészek eredeti hangját...) (mr.feige szeret titokzatoskodni meg mellébeszélni az interjúi során, azzal viszont nem túlzott, hogy a marvel studios által gyártott sorozatok egyenrangúak lesznek a filmekkel -erre máris itt a bizonyíték a végefőcím után látható jelenettel, ahol egy karakter egy sorozatból lép át a vászonra azért, hogy felvezessen egy másik kisképernyős alkotást.) [*07.10.]

(2021) (r.: Dave Grohl)

bár tanultam dobolni, és volt is felszerelésem, a hivatalos (zenesulis) kereteken túl néhány dzsemmelésre futotta csak a karrieremből. de így is vannak élményeim a közös mókázásról, csak minket nem egy kisbuszba zsúfoltak össze, hanem egy ifa-platóra dobtak fel, hogy játsszuk a magyar indulókat -és a mai napig megmaradt bennem az érzés, ahogy a dobosok hátra szorulva imbolyogva ütik a ritmust, vakpali-vakpali-mindentlát... így kívülállóként nehéz elképzelni azt az élményt, ahogy a haverjaiddal meg a hangszerekkel heringeket játszotok, félretéve minden higiénés ellenvetést, és útrakeltek egy nagy közös kalandra, hogy aztán néhány órával később néhány fogalmatlan részegnek játsszátok ki a lelketeket... ma már nehezebb is ezt elképzelni, hogy ilyen alulról kell építkeznie egy ígéretekkel teli zenekarnak, hiszen tele van a világ youtube-sztárokkal, akiknek ki sem kellett mozdulniuk a szobájuk falai közül. de ez a kedves kis film alkalmas arra, hogy felnyissa a neten lógó fiatalok szemét is arra, hogy az igazi élményekért bizony le kell menni kutyába, mert különben egy hamis burkot fogsz csak felfújni egyre nagyobbra. a kisbuszok meg csak maximum a fingtól fújódnak fel... imádom dave grohl zene iránti lelkesedését, ahogy minden interjújában azt érzed, hogy ez a pasi azért született erre a világra, hogy hirdesse az élőzene igéjét, aki mindig is odafigyelt a tehetségek felkarolására, és aki minden dokumentumfilmjével eléri, hogy rohanjunk a hangszer-üzletbe, mert rocksztárnak lenni a világ legmenőbb foglalkozása... és most sem volt ez másképp, már a kezdő képsorokkal megpendítette a belénk ültetett gitár húrjait, és nem csak az ezer tapasztalattal felvértezett öreg rókákat ültette a kamerája elé, hanem néhány feltörekvő bandát is -egy teljes ívet leírva a beatles-től a starcrawler-ig... persze mondhatjuk, hogy azért egy torzított tükörrel nézett vissza a kezdő zenekarok összes nosztalgikus nyűgjére, csak nagyon érintőlegesen mentünk bele a turnékkal járó negatív hatásokba (lásd: drog, alkohol), sokkal inkább egy pozitív boost akart lenni ez a nyolcvan perc, ahol átérezhetjük azt, hogy a világsztárok is a semmiből indultak, így neked, ott a kanapén ülve is van esélyed. kitartásra van szükséged. haverokra. meg egy rozoga járműre, mert úgy nem leszel ismert, ha csak a suliban sepred fel a padlót a rock'n'roll-lal... [*06.19.]

(In the Heights - New York peremén) (2021) (r.: Jon M. Chu)

morcos fehér európai férfiként sosem éreztem magamhoz közel a latinx kultúrát, az én ízlésemhez képest túlságosan is pezsgő és vibráló életérzést sugároznak magukból azok az alkotások, amik latin-amerikai művészek fejéből pattantak ki. szerintem ezért az erősen tartózkodó hozzáállásom miatt lehet, hogy míg (a puerto rico-i) lin-manuel miranda ’hamilton’ című hiphop musicaljének már kívülről fújom minden sorát, addig az első nagy sikert arató darabjába, az in the heights-ba csak épphogy belefüleltem, és félre is raktam, túlságosan latinos volt a hallójárataimnak. ennek ellenére a filmváltozattal erősen várakozó állásponton voltam, ugyanis sikerült a trailer olyan csodásan összevágni a zenével, hogy nem volt ember a földön szerintem, akit ne pörgetett volna fel az az érzelemdús két perc... aztán megtörtént a csoda, mert két perc sem telt a filmből, nekem fel kellett ugranom a kanapéról, úgy elkezdtek húzni magukkal a latinos ritmusok, az a pozitív vibrálás, ami a bemutatkozásból áradt... úgy látszik, hogy az kell nekem, hogy lin-manuel átmossa magán az otthonról hozott ízeket, és a sajátságos rap-stílusa és dallamvilágai alá csempéssze be azokat a zenei elemeket, amiktől mindig is próbáltam egy pár lépés távolságot tartani... vagy csak le kéne tudni lazulni, mert az kétségtelen, hogy a karib tenger környékének világához nem lehet merev európai szívvel hozzáállni, teljesen át kell magad adni adni az összes érzelmi (hő)hullámnak... a siker-recept második összetevője a jól kidolgozott karakter-tár volt, egy csapat szerethető álmodozó kisember, akik együtt nőttek fel egy néhány tömbnyi területen, és úgy próbálnak kitörni ez eljelentéktelenedő utcákról, hogy közben mind a tíz (gondosan ápolt) körmükkel kapaszkodnak abba az életérzésbe, amibe belenőttek... ahogy az egy musicalnél megszokott, a karakter-bemutató és a vidám magaslatok után elindultunk a völgybe, a személyes drámák irányába, de lin-manuel-ék itt nem álltak meg, mert általánosan is szerettek volna mesélni nekünk az emigránsok megpróbáltatásairól, és jól érezhető volt az a fal, amit felépített köréjük a többségi társadalom, ahonnan csak kínkeservesen, összeszorított fogakkal lehet csak kitörni... nem lennék meglepődve, ha anthony ramos most indulna el az igazi sztárság útján, mert a karizmájával húzott végig minket a film teljes érzelmi skáláján, de afelől sincs kétségem, hogy melissa barrera és leslie grace is követik majd őt a csillagok felé vezető úton. olga merediz pedig annyira beleadta a szívét a ’mindenki nagymamája’ szerepébe, hogy már előre látom a nevét a díjátadók listáin a mellékszereplők között... ahhoz, hogy egy broadway-adaptációt filmnek tekintsünk, ne csak színházban felvett produkciónak, ahhoz kell egy markáns szemlélettel rendelkező rendező, aki a vizualitás nyelvére fordítja le azt a többletet, amit a dalok és a koreográfiák nem adhatnak át, és john m. chu rengeteg ötlettel, kamera-mozgással és vágással tette vibrálóbbá a végeredményt (alice brooks operatőr segítségével, aki az utolsó naplemente csillogására is gondosan figyelt, miközben a karakterek a tégla házfalon táncoltak örömükben)... az is jó érzés, amikor egy rég várt alkotás felér a hype-hoz, és tényleg maradandó élményt nyújt át, az viszont még jobb érzés, amikor az érzéseid pontosan lekövetik azokat a vibrációkat, amiket a film küld feléd minden egyes pillanatban, vigyorogva mozgatod a vállad a bolondosan táncoló pillanatokban, és apró könnycseppeket törölsz ki a szemedből, mert te magad is gyászolsz a lelked mélyén... azon még gondolkozom, hogy mennyire rossz érzés azt beismeri, hogy éveken át tévedésben éltél: mert kiderült, hogy nem a latinx kultúrával van bajom, csak azokkal a formáival, amikkel eddig találkoztam... [*06.11.]