(Örökkévalók) (2021) (r.: Chloé Zhao)

stan lee volt a marvel aranykorának munkásembere, aki futószalagon ontotta magából a történeteket. mellette jack kirby volt az őrült álmodozó, aki megszállottan merült el a pszichedéliában, vagy az olyan kétes minőségű áltudományos anyagokban, amiket erich von däniken adott ki a kezei közül ekkoriban... kevin feige-ék már megint a kincsesláda alját túrják, hogy titkos drágaköveket hozzanak fel a felszínre, és van is okuk merésznek lenni, ha egy új csapat-film elkészítésébe fognak, hiszen a guardians of the galaxy is egy sokadrangú csapatocska volt, mielőtt james gunn-ék felkarolták volna őket, és rock-sztár státuszba röpítsék a karaktereket. mondjuk szedett/vedett hősökkel hálás feladat volt játszadozni, a karót-nyelt istenek már nem adják olyan könnyen magukat... szerintem könnyen kijelenthetjük, hogy ez a legkevésbé fun marvel film, amihez a stúdiónak valaha is köze volt, pedig még egy bollywood-i táncbetét is van benne... de annyira nagy távlatokban gondolkoztak az írók, hogy közben üres maradt az epikus felszín alatt az a ládikó, ahol a lelkének kellett volna lennie. pedig érezhetően szerették volna elérni az ehhez szükséges emberi léptéket, nem véletlen, hogy annyi humanista gondolat magja volt elültetve a történetbe. de minden hiába, ha a halhatatlan istenek nem lettek emberiek... mert hiába töltöttünk el több ezer évet a karakterekkel, nem tudtak közel kerülni hozzánk, hiszen a terjedelmes játékidő ellenére sem volt hely kibontani mindegyiküket, egyedül gemma chan sersi-jét éreztem a legszerethetőbbnek -nem meglepő módon ő az az isten, aki a legközelebb engedte magához az embereket... pedig gondosan ügyeltek a casting során, hogy kellően diverz és érdekes legyen a szereposztás, kicsit meg is pörgették a képregényes karaktereket, hogy mindenki találhasson magának olyat, akivel azonosulni tud (és nem, nem volt erőltetett, hogy a melegek vagy a süketek is reprezentálva lettek, ilyen a való világ is, haló, ezerfélék vagyunk, miért ne lennének az isteneink is azok)... nem tudom, lehet hogy a koncepcióból sem lehetett volna többet kihozni, vagy csak nekem sok az, ha összekeverik az ismert kultúrák mítoszait, és a görög meg sumer meg indiai legendák közé bedobják az égieket, az elképesztő erővel bíró proto-isteneket, és ezt az egészet megpróbálják egy vékony kötéllel kipányvázni az eddigi marvel narratíva mellé.? bátor kudarc, szokták erre mondani... de érdekes módon nem bánt, hogy ez most nekem nem igazán akart működni, mert örülök, hogy a marvel-nél még mindig mernek próbálkozni valami új recepttel, és egyébként is, utoljára nyolc éve csalódtam a stúdióban, ideje volt megszakítani a sort... és ne felejtsük el, hogy kevin feige-ék már megint behúztak a vonzáskörükbe egy istenadta tehetséget chloé zhao személyében, aki a szép képeivel azért meg tudta teremteni az epikusság érzetét, mégha mikro-szintre nem is tudta most levinni a történetet (azt nem tudom, hogy az akciókhoz mennyire engedték közel, de volt egy ügyes vágatlan harc az egyik szörnnyel, abban lehet, hogy benne volt a keze)... (azért azt érezhették az alkotóműhelyben, hogy ezt az istenes maszlagot nem lehet mindenkinek beadni, kell egy emberileg megérthető ellenfél is, de azt hiszem, hogy itt azért értek el csak félsikert, mert mostanság túl sokszor láthattuk már, hogy egy superman-szerű lény hősies útja félresiklik (pl.: homelander, omniman), így nem biztos, hogy azt a fickót kellett volna választani, aki repked és ’lézert’ lő ki a szeméből...) (ramin djawadi-ban nem szokás csalódni, most is jól mixelte a nagyívű nagyzenekari vonásokat az elektromos gitárral. és szép kerek, hogy huszonöt film után tért vissza a marvel filmes univerzumába.) (lehet hogy egy fokkal kevésbé lettem volna szigorú, ha a szervezetem nem kapcsol pánik-üzemmódba délelőtt, amitől már fél óra után pisilnem kellett, de úgy érzem, hogy túlságosan nem befolyásolt a hólyagom a végső konklúzióban…) [*11.06.]

(update, 2022.01.11.: amint elérhetővé vált a film, újra is néztem, és nem változott úgy sem a véleményem, hogy most közben nyugodtan meg tudtam állítani, hogy elvonuljak a mellékhelyiségbe...)

(A nomádok földjén) (2020) (r.: Chloé Zhao)

egy időben gyakran belefutottam a travel channel-en a lakóautó-vásárlós sorozatukba, ahol a mozgó otthont választó családok gyakran eladták a biztos ponton álló családi házukat, azért, hogy bejárhassák az országot, élményeket gyűjthessenek. a mai világban ez már viszonylag könnyen megoldható, hiszen számtalan munkát el lehet végezni online, nem kell fixen kötődni egy lakóhelyhez, ahonnan az ember bejár dolgozni, egyébként is sokan érzik úgy, hogy bezárják őket a hagyományos társadalmi szerepek, hogy muszáj letelepedni, családi fészket kialakítani, közös sütögetéseket szervezni a szomszédokkal. fiatal párokról beszélek most, akiknek nem kell egy egész életet hátrahagyniuk, mehetnek előre, hogy megtalálják a maguk életét. a nomadland főszereplői viszont nem fiatalok. már mögöttük van az út nagy része. nem két szomszéduk van, hanem számtalan, rövidebb-hosszabb időre ismerkednek és barátkoznak, majd tovább sodorja őket a nagy kaland. nincsenek köztük tehetősek, akik kitolható teraszú csoda-járgányokat vezetnek, kétkezi alkalmi idény-munkákból szedik össze a szükséges pénzmennyiséget. nem nélkülöznek, de beérik a lehető legkevesebbel. el tudnak engedni dolgokat, kevés bennük már a ragaszkodás -igaz, ehhez a tudathoz kellett a sok élettapasztalat, amit út közben tanultak meg... többesszámot írok, mert bár mi egy szemszögön át látjuk a történetet, de chloé zhao író-rendező a főszereplője, fern rozzant kisbusza mellé parkoltatta az igazi nomádok járműveit is, akik önmagukat alakítva mutatták meg nekünk az ő valódi világukat, érezhetően legtöbbször nem megírt szöveget mondva fel, hanem a saját gondolataikat és fájdalmaikat égetve bele a vászonba... és francis mcdormand tökéletesen passzolt közéjük, természetes és hiteles volt, mint mindig (kicsit furcsának csak az érződött, amikor egy másik profi színész, david strathairn bukkan fel mellette, mert egy fokkal film-szerűbbé vált az élmény)... üdítő látni, hogy az öregedő emberekről nem csak könnyfakasztó, súlyos drámákat lehet alkotni, hanem meg lehet találni az élet-igenlő énjüket is, még ha az általuk cipelt terhek keserédessé is teszik az utazást. de vannak, akik nem adják fel, nem fásulnak bele, a bakancslistájukat túrabakancsra és autógumira cserélik, és azt a jelent akarják megélni, ami megadatik. nem hajszolnak semmit, csak sodródnak, élvezik azt, amit a világ adni tud nekik. a természet szépségeit. a nyugalmat. az új barátokat. az elengedést... tudni kell lelassulni egy ilyen hömpölygően meditatív hangulatú filmhez, amiben nincsenek nagy amplitúdójú drámák, repetitíven követik egymást az alkalmi munkák, amerika kissé kopott tájai, és az újabb-és-újabb arcok, akik megosztják fern-nel és velünk a tapasztalataikat és a bánatukat... chloé zhao és alkotó-társai nagyon finoman nyúltak ehhez az alapanyaghoz, sosem tolakodik a film, a joshua james richards operatőrre rögzített kamera tisztes távolból követi a főhősét, van ideje elidőzni az apró szépségeken, és láthatóan a rendezővel együtt beleszerelmesedtek a messzire nyúló naplementékbe. bár ez nem véletlen, nagyon jól állnak a filmnek azok a színek, amikkel a horizontot festik meg a lebukó égitest utolsó sugarai... a zene is ízlésesen bújik elő a kiválasztott jelentek mellé, ludovico eianudi olasz zeneszerző egyszál zongorás dallamai szépen simulnak rá a folyton mozgásban lévő végtelen tájakra... szerintem könnyű szeretni ezt a filmet, ha az ember megtalálja azt a pillanatot az életében, amikor le tud lassulni hozzá, amikor magával tudja ragadni az a gondolat, hogy hátra lehet hagyni a materialista szemléletet, és útra lehet kelni, hogy megélje az életét az ember, ne csak leélje. mert lehet, hogy van egy generáció, akinél a kényszer szülte ezt a nomád-életet, de szerintem minden generációban megvoltak azok, akiket az út sokkal jobban izgatott, mint az úticél... [*03.13.]