(Batman fia) (2014) (r.: Ethan Spaulding)

ellentmondásos karaktert alkotni komoly kihívás, mert amíg az alkotóknak szórakoztató az a vékony jég, amin a karaktert táncoltatják, hogy úgy ábrázolják érdekesen, hogy közben elidegenítik a befogadótól, addig magától a befogadótól nyitottságot várnak el, hogy a karakter gyenge pontjait is erénynek próbálják látni. tudom, nagyon komoly vagyok egy rajzfilmhez képest, csak próbáltam kicsit lejjebb ásni damien wayne kapcsán... mert már a képregényekben is azt éreztem, hogy keskeny az a palló, amin áll a legújabb robin, és a mozgóképre is hasonlóan sikerült adaptálni a... khmmm... elbűvölő személyiségét... de talán az olvasók és nézők többsége el tudja fogadni damian viselkedését, mert megérti, hogy az árnyak ligájában nevelkedni komolyan kihat a személyiségre, főleg ha nem csak a kiképzések edzették a kisfiú lelkét már óvodás kora óta, de a felsőbbrendűségi én-tudatát is komolyan táplálták... szóval nem könnyű damien-nel, aki valljuk be, sokszor tűnik egy kis pö... pattanásnak egy kellemetlen helyen, de szerintem nem olyan nagy baj, hogy megpróbálták őt beintegrálni a rajzfilmes univerzumba... bár már a gondolat is furcsa, hogy egy rikító színű (piros/sárga) ruhás kisgyerek ugrál batman mögött, de a többiekkel ellentétben damien-ről legalább elhiszed, hogy megállja a helyét a legkomolyabb ellenfelekkel szemben -főleg itt, ahol komoly figyelmet fordítottak a kölyök kiképzésére, a kiskora óta csiszolt képességeire (igaz, kertészet-órákat még vehetne párat)... meglepően véres volt ez a rajzfilm már a nyitánytól kezdve, nem volt kímélet az árnyak ligájának és deathstroke ellen-csapatának sem... apropó, slade wilson, nem igazán vagyok otthon az ő múltjában (az olvasott képregények ellenére sem), de valahogy nekem kilógott ebből a közegből, nehezen akartam befogadni, hogy ő akarná átvenni ra’s al ghul helyét -viszont a kard-tudása már adott volt a látványos összecsapásokhoz (thomas gibson-t sem éreztem egyébként meggyőzőnek, mint deathstroke-hang)... gondolom a távol-keleti (?) helyszín hozta magával az animé-sebb stílust, de jól álltak a ninjás verekedéseknek az onnan ihletett beállítások és figura-tervek... összességében jobban bevonzott ez a személyes bosszúhadjárat, mint a múltkori túl nagy hőfokon felgyújtott csapat-bimmbumm, még egy kis arány-tologatással el lehetne érni, hogy igazán élvezzem ezeket a rajzfilmeket. (##04.30.)

(Az Igazság Ligája: Háború) (2014) (r.: Jay Oliva)

a szuperhősös képregények kezdete óta nagy az igény az olvasók és az alkotók részéről, hogy a különböző karakterek csapatot formálva vegyél fel a harcot az erős gonoszokkal szemben -mert akkor érezzük igazán jogosnak a közös erőfeszítéseket, ha az ellenfél kellően legyőzhetetlennek tűnik (ha csupán egyféle módszerrel próbálkoznak ellene)... a geoff johns-féle new52-es eredetet alapul vevő animációs filmnél sem lehetett ez másképp, jött a brutális testi adottságokkal és kellő mértékű isten-komplexussal megtámogatott darkseid és az ő végtelen mennyiségű paradémona, hogy magáévá tegye a földet és annak minden lakóját, így organikusan alakulhatott ki a később legendássá váló csodás hetes, az igazság ligájának kemény-magja (annyi változás fért bele az adaptáció során, hogy aquaman-t lecserélték shazam-re, gondolom azért, hogy kicsit dúsítani tudják a poénok mennyiségét)... annyiban furcsa volt ez az új rajzfilm-sort kezdő epizód, hogy bizonyos esetekben természetesnek vette, hogy a nézők tisztában vannak a karakterek múltjával (azaz a trinity-t, a zöldlámpást vagy a flash-t készen kaptuk), míg másoknál épp itt ment végbe a változás, és jön létre a szuperhős-alteregójuk (elsősorban cyborg-ra gondolok, pedig meglettem volna nála is az apakomplexusos tinis kezdetei nélkül is)... a csapat-képregények elengedhetetlen kelléke a dinamika is, ami a megfelelő karakter-interakciókból jön létre, és itt egy kicsit felemásnak éreztem a végeredményt, mert bár batman és green lanter között működött az adok/kapok, azért kicsit lehangoló volt látni, hogy mennyire virsli-fesztiválban tudnak csak gondolkodnak még mindig az alkotók, és a csapat egyetlen női tagjára sem tekintenek igazán nőként, mert egy harcias amazonnak mindig be kell feszülnie, ugyanúgy, mint az izmoktól dagadó férfi-társainak... egy kicsit a nagyon-sok-és-erős ellenfél elleni küzdelmet is repetitívnek éreztem, bár az akciók tempója könnyen sodort magával -és összességében is egy kellemesen kikapcsoló szórakozást nyújtott a film (ami ideális egy kevés alvástól leszedált emberi agynak)... (##04.16.)

(Batman: Az Akrham ostroma) (2014) (r.: Jay Oliva, Ethan Spaulding)

...azért jó látni, hogy rajzolt formátumban a warner/dc sokkal jobban teljesít, mint a nagyvásznon... persze, most mondhatjátok, hogy oké zoli, ezt most dicsérni fogod, pedig ugyanúgy csak vázlatosan kidolgozott karakterek alkotják a suicide squad-ot, mint a filmben, nyaff, nyaff, pedig van egy nagy különbség: ezek a karakterek a maguk kidolgozatlanságában is sokkal szerethetőbbek lettek, mint a megerőszakolt élőszereplős társaik... ja, igen, mert ez csak címében batman rajzfilm, a rettentő bőregérnek igazából mellékszerep jut csak az x csapat mellett, akiket amanda waller megint csak kétes célokra gyűjtött össze. és ha már rosszfiúk a főszereplői, akkor olyan is, amilyennek egy ilyen felállású alkotásnak lennie kell: tökösen bátor és pofátlanul inkorrekt. mert jay oliva rendező megint bizonyítja, hogy a felnőttesebb műfaj jól áll neki, nem kíméli hát sem a karaktereket, sem a nézőket, robbannak a fejek, fröccsen a vér, nem tabu a szexualitás sem, de pont ettől a kemény-vonalasságtól, a gyakran érkező erőszak-hullámtól működik az egész. mert vannak karakterek, akik megkövetelik ezt a keménységet, a finomabb hozzáállástól csak nevetségessé puhulnak... és nem csak a karakterek működnek jobban, hanem a sztori is sokkal természetesebben folyik előre, logikusan jutunk el az arkham elmegyógyintézetbe. igaz, hogy nincs igazi gonosz, de nem is hiányzik egy archetipikus világuralomra törő random badguy... amíg a killing joke-nél panaszkodtam a rajz-stílus miatt, itt jól állt a képi világnak az enyhe anime beütés, igazából a rendezésnél csak néha volt problémám, elsősorban akkor, amikor túl modern akció-filmesre akarták venni a figurát, azaz kézikamerát mímeltek, és túl gyorsra vágták a jelenetet (viszont a dekoltázsokkal tudtak kárpótolni...). a hangoknál troy baker dicsérném leginkább, mert jól helyettesítette mark hammil-t joker-ként. ...szóval kedves warner/dc, tudjátok ti, hogyan kell szórakoztató alkotást csinálni egy csapat immorális karakterről, csak azt nem tudom, hogy miért nem használjátok a működő receptet újra, ha már egyszer sikerült finomat főzni belőle... ($$08.12.)

(Valami követ) (2014) (r.: David Robert Mitchell)

hogy honnan tudod, ha egy alkotó john carpenter köpenye alól bújt ki? elég csak meghallanod a nyolcvanas-évek szintetizátor-témáit a filmzenéjében... ennyit még én is tudok, pedig köztudomású, hogy nem szeretem a horrorokat. ugyanakkor ezt a filmet be kellett próbálnom, mert annyian dicsérték -de csak megerősített az eddigi hitemben: a horror és én egyszerűen nem passzolunk össze, akárhány randira elmehetünk, nem érzek semmit. ennek ellenére, mint filmet tudom értékelni, mert látom, hogy mi emeli ki a tucatárú közül, mi az, amire rá tudtak kattanni a sok rémséget fogyasztók is. mert a hangulatos zene mellett számomra a legnagyobb értéke a képi világa volt, csodálatosan meg volt komponálva az összes jelenet, szépek a színei, a kamera-mozgásai, a kertvárosi idillje, az elhagyatott detroit szomorúsága. számomra pont eggyel lassabb volt a kelleténél, de megértettem, hogy miért ilyen visszafogott a tempó, hogy miért kellenek az elmélkedősebb részek is (furcsa is olyan tiniket látni egy amerikai filmben, akik nem csak hogy nem a rossz irányba futnak a rémségek elől, de fölösleges perceikben dosztojevszki-t olvasnak). annak viszont kifejezetten örültem, hogy nem akar hirtelen frászt hozó jump-scare-ekkel operálni, inkább csak lassan csoszog utánad, hogy biztos, hogy kényelmetlenül a bőröd alá másszon, és csak néha ér majdnem utol, és dobbantja meg jobban a szíved. a koncepcióval így ki voltam békülve, bár azon rágódtam egy kicsit, hogy akartak-e valamit mondani ezzel a szexszel terjedő átokkal, vagy csak egy gimmick volt, amivel fel lehet kelteni a nézők figyelmét. mert hogy nemi úton kapod el, azt még értem, ide sok minden elfér szimbólumként (a nemi-betegségek mondjuk, vagy csak simán a felelőtlen szexuális élet), csakhogy ott van a dolog folytatása, hogy tovább kell adnod, hogy újra szexelned kell valakivel, ha túl akarod élni, és ehhez már nem tudok társítani semmilyen analógiát. de lehet, hogy nem is kell, lehet, hogy csak elég a tudat, hogy valaki követ, lassan, gyilkosan, akár az elhunyt szeretteid arcát magára öltve... na jó, egy kicsit most beleborzongtam, lehet, hogy mégiscsak ki tud váltani valami apró reakciót belőlem egy horrorfilm... (bár ebben szerepe lehet most annak is, hogy carpenter-muzsika szól a háttérben...) (meg tudtam érteni, hogy miért tartja mindenki vonzónak a hősnőnket, főleg, hogy a rendező úr a film nagyrészében mezítláb kergette az átok elől...) ($$02.17.)

(Hétköznapi vámpírok) (2014) (r.: Taika Waititi, Jemaine Clement)

az új-zélandiak meglehetősen furcsán vannak bedrótozva -valószínűleg azért lehet ez, mert a föld rossz oldalán laknak... de az biztos, hogy ha hozzányúlnak valamihez, az meglehetősen egyedi lesz, és az ilyen ínyencségekre vadászók, mint amilyen én magam is vagyok, nem lehetnek nekik elég hálásak ezért. bár nem vagyok egy nagy horror-rajongó, de azért vámpíros alkotást már láttam eleget, és mindig is megmosolyogtatónak tartottam a túlzásaikat, a keménykedést, a szexuális túlfűtöttséget, a vérszomjat, a csillogást -és úgy tűnik, hogy ezzel nem vagyok egyedül. valljuk be, hogy megérdemelte már a horror-műfaj, hogy egy ekkora karót szúrjanak át a szívén... eddig csak tévében láttam ezt az ál-doku stílust, és bár ott nagyon megszerettem, azért voltak kétségeim, hogy ez a formátum másfél órában is működőképes marad, de simán végigröhögtem az egész időt. mert valamit nagyon elkaptak a srácok. rengeteg labdájuk volt a vámpír-mitológiával, a doku-valóságshow-k toposzaival, és azzal az ellentéttel, hogy nem hétköznapi lényeket mutatnak meg hétköznapi környezetben, és mindegyik labdát szépen le is ütögették, felsorakoztatva az intellektuális humortól az alpári tróger viccig mindent. de a karaktereket is tök jól differenciálták, a klasszikus nosferatu-tól a piperkőcön át a mai kor gyermekéig mindenki jól belakta a teret. nem is különbözünk mi emberek és vámpírok egymástól annyira. sőt, igazából még a vérfarkasok sem annyira mások. csak a szaguk... hhmm, már tudom, miért nem szoktam vígjátékokról írni -mert frusztrál, hogy nem tudok olyan eszméletlenül vicces lenni, mint az alapanyag. az lenne a legjobb, ha elfelejtenétek, amit írtam, és nyílt szívvel, felpezsdült vérrel néznétek meg ti is ezt a mély és elgondolkodtató dokumentum-filmet. ($$02.11.)

(2014) (r.: Pálfi György)

amikor jött a hír arról, hogy egy dél-koreai fesztivál szervezői megdobták pálfi gyurit 100 ezer dollárral, akkor ment az örömködés, hogy végre forgatni fog az egyik kedvenc magyar rendezőnk, csak abba nem gondoltunk bele, hogy ez a 22 millió forintnak megfelelő összeg és a megszabott féléves határidő mennyire kevés. de míg az anyagi vonzattal nem lett gond, legalábbis pohárnok gergely szokás szerint magas színvonalú képein nem látszik a spórolás, addig a szoros határidőt nagyon is lehet érezni a forgatókönyvön. hogy nem volt idő kidolgozni semmit, inkább csak fogták az elfekvőben porosodó maradék ötleteket, és berakták melléjük a penny-s szatyorba buñuel-t meg kafka-t, plusz némi leértékelt szimbolikát az emberi félelmekről, és azt hitték, hogy kész is a film. mert mondjátok, nektek is volt olyan rémálmotok, hogy meztelenül voltatok egy tömeg közepén...? az a legnagyobb baj (mint a szkeccs-filmeknél úgy általában), hogy nem működik egységként, hiába a keret, szétesik jobb és rosszabb epizódokra. persze vannak aspektusok, amik mindenképp kalapemelést érdemelnek, például tökéletesen sikerült megfogni a kisnyugdíjas mindennapokat a háttérben zümmögő tévével és az akciós szórólapok böngészésével, még a ronda bútor és a gyógyszer-számolgatás is a helyén van (és persze piroska néni és benedek miklós is tökéletes partnerek voltak). ezután a hungaro-spiritualista epizód azért működik, mert a rögvalóság után az ember hökken egyet a lebegő srácot látva, és mosolyogva mondja, hogy ’jól van gyurika, bazdmeg, megfogtál’. a legkevésbé a multicam sitcom-paródia jött be, de lehet, hogy az a baj, hogy a született gyilkosok-ban sokkal jobb volt az ehhez hasonló konzervröhögéses betét. a félelmetes nőgyógyásznál már azt találgatod, vajon itt mit forgattak ki, és ha ráállt az agyad a pálfigyuri-hullámhosszra, már rájöhetsz, hogy mi lesz a sokk-faktor. kicsit belemerültem a részletekbe, de pont ez a lényeg, hogy van sok kis részlet, és nincs egész, mond is valamit, röhögtet is kicsit, el is riaszt, de az istennek nem akar összeállni. lehet mentegetni, hogy hirtelen kirántott fesztivál-film, de én jobban szeretném, ha hagynák végre a gyurit nyugodtan dolgozni... 6,5 pont. ($12.30.)

(2014) (r.: Török Ferenc)

vidékiként mindig lenyűgöz budapest -igaz, még sohasem bicikliztem az útjain naplementében, taxiban is csak egyszer ültem talán, fentről meg nem láthatom, mert félek a magasból lenézni. de szívesen vagyok ott, szívesen vesznék el benne. céltalanul. valami zenével a fülemben. egy romkocsmában hipszterkedve. laza mosollyal csajozva. csak úgy élni. lenni. lebegést érezni. nem fontos semmi. csak az apróságok. amikor hosszan elidőzik a szemed egy lányon. blődségeket beszélsz és mosolyogsz. vagy. nothin’ else matters. lehet ez budapest, a moszkva tér, vagy egy sziget (csak egy makett!), kifosztott szív bálabontás után. videoklipp-esztétika, szép színek, szégyentelen fiatalság. véletlenül kifacsart ananászok. minden lebegő, minden értelmetlen. és nem is kell értelem. csak sodródás kell. csak életérzés kell. úgyis elmúlik egyszer. mindenki továbbáll, nem lehet értelmesen befejezni. csak sodródjunk tovább, jó...? (7 pont) (kezdem érezni a jakabjuli jelenséget, a mohát meg tessék elvinni egy shameless kasztingra…) ($12.29.)

(Az éhezők viadala: Kiválasztott -1.rész) (2014) (r.: Francis Lawrence)

miért érdemes harcolni? a film kétféle választ is ad, a hatalom elnyomása ellen és a szeretteinkért. ám, míg az elsőhöz kapcsolódó jelenetei működtek, addig ez a szerencsétlen romantikus szál továbbra is a hatástalan. mert oké, értem én, hogy peeta-t addig kínozták meg befolyásolták, míg ilyen lett, de most sem segítettek egy percig sem, hogy közelebb hozzák a karakterét. és ha nem értjük, hogy katniss miért érez iránta ekkora vonzalmat, akkor a motivációs alap is sántítani fog. a másik vonal viszont rendben volt, a lángoktól övezett lány meg tud mozdítani bennünk is valamit, még ha pontosan látjuk is, hogy hogyan készülnek a propaganda-anyagok. de amíg president snow tényleg elköveti azokat a borzalmakat, addig hősnőnknek is könnyű dolga van fellobbantani bennünk a tüzet. kellenek is ezek a hatásos részek, háttérben egy égő kórházzal vagy felrobbanó duzzasztóművel, mert a film alapvetően eléggé alaplángon ég. rosszkedvű és nyomasztó, a föld alatt minden szürke és levegőtlen, a szituáció nem túl szívderítő, de jól morog benne az a visszafogott feszültség, amiről tudjuk, hogy majd csak legközelebb fog kirobbanni. annak ellenére, hogy nyilvánvalóan pénzügyi megfontolásból lett kettévágva ez az utolsó történet, nem éreztem azt, hogy nyögve erőlködnének az írók, hogy kitöltsék a kötelező kétórás penzumot. lehet, hogy azért, mert megint a sorozatokra kell visszautalnom (mint a második rész elején is tettem), ahol minden évadban vannak ilyen mélázósabb, felkészítő epizódok -amikből az ember nem hiányolja az akciókat, mert tudja, hogy nem arról kell szólniuk, hanem előkészítik a terepet a nagy finálénak. filmben kicsit szokatlan ilyet látni, de remélem lesznek még máskor is ilyen próbálkozások, hadd mosódjon még jobban össze a két médium. 7,5 pont -bár nehéz megítélni az értékét egy fél film alapján. (most megyek, és dúdolom még egy kicsit katniss dalát...) ($11.15.)

(2014) (r.: Chad Stahelski, David Leitch)

azt hiszem rosszkor érkezett a film anno -mert bár a trailer meggyőző volt, de akkor épp minőségi cuccokkal tömtem magam, és sznob módjára nem akartam lealacsonyodni. pedig semmi szégyenletes nincs a puszta szórakozásban. már a szinopszist is imádom kimondani: ’keanu a kutyája miatt legyűri az orosz maffiát, de durván’ -és egy ilyen típusú akció-mókánál nem is kell, hogy vastagabb legyen az ötlet, vagy hogy a főszereplőnek ötven mondatnál többet meg kelljen tanulnia, stílussal ki lehet váltani minden ilyen bölcsészes hülyeséget. és a filmnek nagyon is van stílusa, a legjobb képregényfilm, amit nem képregényből csináltak, az elején képekkel mesélik egy kapcsolat szomorú végét, a temetésen felülről látjuk a sok esernyőt (btw, miért esik mindig az eső az ilyen szertartásokon...?), aztán még egy kicsit alapoznak, elültetik a fülünkben a bogarat, hogy illik félni hősünktől, majd megindul a parádé. egy profi tudja, hogy a leghatásosabb módja a gyilkolásnak a fejlövés, úgyhogy serényen gyakorolja is ezt a metódust, baromi élvezetesen, mindent jól látni, újabb szög annak a hülye beidegződésnek a koporsójába, hogy szanaszét kell vágni az akciókat, hogy dinamikusak legyenek. lófaszt. csak tudni kell koreografálni (a kaszkadőrség felől jönnek az alkotók, látszik is szerencsére). meg fel kell pakolni pár szűrőt, kicsit karikírozni is szabad a műfajt, túl kell pörgetni a végtelenségig, tele kell tömni ismert arcokkal (főleg a tévéből szemezgetve), és a néző elégedetten fog felállni a székből. mert tudja, mire fizetett be, és pontosan azt kapja. 7,5 pont (vagy inkább 7,75, de azért mégsem kéne ennyire differenciálni...) ($02.27.)

(Kingsman: A titkos szolgálat) (2014) (r.: Matthew Vaughn)

a stílus mindenek felett. és ha van valami, ami miatt kezdek vakon megbízni matthew vaughn-ban, akkor az a kifinomult stílus-érzéke, aminek kifejlődéséhez biztos, hogy kellett a brit születés, és a kellő idejű tanulóévek eltöltése guy ritchie mellett. baromi nagy mákja van mark millar-nak, hogy már másodszor adaptálja egy cool képregényét, mert úgy tűnik, ő az a fickó, aki át tudja menteni a vászonra ezt a cool-ságot. ennek ellenére nem a kick/ass volt az, ami többször is beugrott a mozivászon előtt ma, hanem az x-men first class, talán mert itt is egy csapat zöldfülű kiképzése volt a középpontban (és gyaníthatóan henry jackman hasonló és hasonlóan kurvajó zenéje is ahhoz a hangulathoz terelgetett). ha ehhez hozzáadjuk még a connery-s bond filmekhez közelítő szeretett-teljes szatirikus hangulatot, már nem is kell felrázni-és-keverni, hogy közel legyünk a megoldáshoz. bár gyanítom, hogy ha csak ennyiről lenne szó, akkor nem mondanám azt határozottan már itt február közepén, hogy az idei mozis évad legszórakoztatóbb alkotását láthattuk. mert nem egy kimért hideg angol eleganciáról beszélünk a stílus kapcsán, direkt kilógatják az ordenáré lólábat a tökéletesre szabott öltönyből, beszivárog az előkelőség mellé a brit proli is. de ha bond-oldalt kapirgáljuk meg, ott is annyi kacsintást találunk, hogy győzze a rajongó mindet felfedezni (nekem a személyes kedvencem a q gadget-ek kiforgatása mellett a gyilkos lábú hentch-girl volt, aki simán lenyomná odd job-ot is). és a poénok mellett a látvány terén sem vall csődöt, sőt, ha már ilyen kikiáltós hangulatban vagyok, akkor simán azt is le merem írni, hogy az év legjobb akció-jelenetét is megkaptuk már (azért megnéznék egy colin firth interjút, hogy mekkora részét csinálta ő meg a templomi jelenetnek). no, elég volt a monológból, inkább bedobok egy martini-t, mert ennél jobban úgysem tudom meggyőzni önöket, hogy mennyire kibaszottul élvezetes ez a film. 8,5 pont. sam mendes-éknek nagyon fel kell kötni a gatyát novemberig. ($02.14.)

(Amerikai mesterlövész) (2014) (r.: Clint Eastwood)

egy bonyolult kérdésre nem lehet egyszerű választ adni. és egy háború -főleg egy igencsak ellentmondásos, igencsak bonyolult kérdés. és nem azért kezdtem ezzel a komor bölcsészkedő elmélkedéssel, mert azt gondolnám, hogy ez a film egyenértékű lenne azokkal a filmekkel, amik a videotékák alsó polcain várták az akcióra éhező férfiakat a kilencvenes évek derekán, de hőséhez hasonlóan nem gondolkodik elég komplexen. a motivációkat értem, mutassunk be egy embert, egy hős katonát, akinek az volt a feladata, hogy a társait védje az embertelen körülmények között. és ez az ember is , akiről szó van, pont ilyen egyenes volt, isten, haza, család, bajtársiasság. így, hogy csak ő van a fókuszpontban, nem lehet teljes képet kapni. onnan fentről, a távcsövön keresztül minden iraki barbár fegyveres vadállat, de még az együttműködőről is kiderül, hogy fegyvereket rejtegető rosszban sántikáló. és ez az egyoldalú kép-bemutatás mindig megbicsaklik a hiányzó lábára. nem arról van szó, hogy az irakiak szent emberek lennének, akik csak a szegény országukat védik, mert igenis vannak köztük alávaló alakok, akik örömmel ölnek és kínoznak embereket, akik gyerekeket vesznek rá, hogy a katonák elé vessék magukat. mert a háború ilyen, mocskos és értelmetlen. van olyan, amiben jól működik a film, a poszttraumás stressz és a visszailleszkedési zavarok ábrázolásában például, máskor viszont egy feszültséggel teli nem túl okos háborús film, amiből az ember egy kicsit hiányolja az eredetiséget. 7,5 pont. (sienna miller-t megint nem sikerült felismernem...) ($02.02.)

(2014) (r.: Damien Chazelle)

annak idején nálunk a zenesuliban volt egy tök jó mondás: a zenekart két ember tudja félrevinni -a karmester és a dobos. na, róluk szól ez a film... mintegy tíz évig volt ütő a kezemben, és most is realizáltam, hogy miért nem lett belőlem profi zenész -mert kurvára nem lett volna soha ekkora kitartásom, mint amit itt megcsodálhattunk. mert ez egy olyan őrült szakma, aminél minden energiádat erre kell összpontosítanod, ha ki akarsz tűnni, ha maradandót akarsz alkotni. le kell mondanod egy csomó mindenről, meg kell edzened a tested és a lelked, különben sosem léped át a középszerűséget. a siker három dolgon múlik: tehetség, szorgalom és egy jó tanár. vagy inkább mondjuk azt, hogy egy ösztönző erő. ha magamat nézem, a ritmus-érzékem jó volt, de a másik két pontban alulmaradtam, nem tudtam átlépni a lustaságomon, csak azért jártam a zenekarba, mert jól éreztem magam a társaságban, és a tanárom sem volt igazán inspiráló, a zenészek körében sajnos nem egyedülálló ’megfáradt alkoholista’ típusba tartozott. akkoriban elintéztem egy vállrándítással, hogy lazán vettük az órákat, de ma már sajnálom, lehetett volna másképp is. no lám, egy jó film önvizsgálatra késztet, és ez egy piszok jó film. miles teller a vérét adta a szerepért, jk simmons-nak meg azért lehetett igazán kihívás a tanár szerepe, mert végig kellett zongoráznia a teljes érzelmi skálát, nem csupán egy kibaszott anyaszomorítónak lennie. és bár végig cibált magával a tempója, volt egy két dolog, ami kizökkentett a ritmusából. az autóbalesetes fellépés és az utolsó nagy párbaj közti részt nem szerettem, valahogy nem így akartam, hogy szembeállítsák a két karaktert. és bár minden egyes jelenetben elolvadtam melissa benoist mosolyától, ebben a formában a magánéleti szálra nem volt szükség. na jó, ne menjünk bele hangról-hangra, ha az összhatást nézem, mindenképpen magasra kell értékelnem: 8,5 pont. (és köszönöm, hogy buddy rich-et felrakhattam a zenei térképemre.) ($01.31.)

(Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) (2014) (r.:Alejandro González Iñárritu)

mi a jobb, kiégni vagy köddé válni? -teszi fel a kérdést a ’high fidelity’-ben barry a zeneboltban, és valahogy ez jutott eszembe, miközben kétségbeesetten próbáltam valami frappáns első mondatot találni, mert haver, nem egyszerű fogást találni ezen a filmen, annyira ellentmondásos, annyira sokféle gondolatot zavar fel benned, egy szatírához képest túl nehéz, a drámai felfogást a fantasztikus elemek nehezítik, filmnek túl színpadias, színdarab meg nem lehet, hiszen a vászonra készült, de mégis annyira megközelíti a valóságot, amennyire lehetséges, kényelmetlenül fájdalmasan tolja a színészek arcába a kamerát, elrejti az árulkodó vágásokat, egy szuszra mondja fel az egészet, és közben mégis tudod, hogy a színészek magukról beszélnek, hogy pontosan tudják, milyen érzés, amikor megindul valakinek a karrierje lefelé, hogy mennyire nem könnyű átugrani a falat hollywood és a broadway között, hogy mennyit kell küzdeniük, ha valami művészit akarnak lerakni az asztalra, hogy meg kell halniuk a színpadon, hogy tönkremehet a családjuk és a boldogságuk a karrierjük miatt, hogy sosem fogják legyőzni az egójukat; és nem azt mondom, hogy nem látunk volna már hasonlót filmen, amikor hitelesen mutatták be, ahogy a művészek a démonaikkal küzdenek, nekem például most többször is a black swan ugrott be, mint idősebb nővér, de talán sosem éreztük még ennyire szűknek a színpad mögötti nyomasztó folyosókat, sosem másztunk bele ennyire a színészek arcába és lelkébe, sosem ragadott még ennyire magával egy maró szatíra, ami után összetörve ülsz magadban, mert tudod, hogy hiába csapkodod a billentyűzetedet, az írásod nem fog felérni a film nagyságához, hiába próbáltad érzékeltetni a vágatlanságot egyetlen végtelenül összetett mondattal. 9 pont. ($01.31.)

(A Grand Budapest Hotel) (2014) (r.: Wes Anderson)

valahol a tennebaum idején maradtam le a wes anderson életműben, de most ugrottam pár lépést az oscar-run miatt -de lehet, hogy ez nem is baj, mert így frissnek hatott a stílusa, nem fáradtam még bele a középre komponált képekbe. nem sok rendező van, akinek egyetlen képkockájából fel lehet ismerni a keze nyomát, de m. anderson-nál könnyű dolgod van, és nem csak a fókusz-pontok miatt, a színkezelése is sokat segít (de az olyan ötletek is gyanússá tehetik a dolgot, mint most a különböző képarányok váltogatása). de hogy ne csak egy jól kinéző festményt készítsen, nem árt, ha karaktereket is pakol a képekre, és atyaég, mennyi jó karakter rohangált itt másfél órán keresztül, a többségük külön filmet is érdemelne, mert csak odakenték nekünk, aztán rohantak tovább, pedig szívesen megtudtam volna többet is róluk. ja igen, rohanás, miután megismertük a tripla-szerkezetet, meg kicsit ismerkedős túrát tartottak a hotelben, egy szomorú hírrel beindult a főszál, amivel egy hihetetlen kaland vette kezdetét, ami minden túlzásával és abszurditásával nagyon tudott működni. az sem szabad elfelejteni, hogy miközben mi jókat mókáztuk a hóesésben, addig a háttérből felsejlett a huszadik század sok-sok szörnyűsége. mintha csak hrabal csokoládéra és parfümre cserélte volna a sör-habot, és úgy mesélne nekünk egy keserédes mesét a mi átkozva szeretett közép-európánkról. 8 pont. (most az lenne a tisztességes, ha azzal zárnám a kritikát, hogy felsorolom a hihetetlen színészgárdát, de akkor azt hiszem ez lenne a leghosszabb bejegyzés, amit valaha is posztoltam a blogban...) ($01.29.)

(A mindenség elmélete) (2014) (r.: James Marsh)

valahogy minden évben akad két filmkészítő, akiknek egyre jár az agyuk. az idei oscar-versenyben úgy jött ki a lépés, hogy két olyan zseni történetét is megnézhettük, akik a démonaikkal küzdenek. és óhatatlan, hogy az ember összehasonlítja őket. tegnap arra panaszkodtam, hogy nem mélyedtünk el eléggé a kódfejtésben, akkor itt már torkom-szakadtából kéne üvöltenem, hogy csak egy nagyon aprócska szeletet kaptunk stephen hawking agyából, és a fókuszpont a feleségével való kapcsolatán volt (ami abból a szempontból nem meglepő, hogy a hölgy könyvéből készült az adaptáció). de mégsem érzem azt, hogy fel kéne emelnem a hangom, mert a két film ellenkező tónusa miatt kevésbé fájt, hogy a magánélettel és nem a tudománnyal foglalkoztunk. kicsit meglepődtem az elején, hogy mennyire siettünk, öt perc után megvolt a két karakter közti ismerkedés, húsz perc után már össze is jöttek, a huszonötödik percben pedig egy erőteljes dobbantással megérkezett a betegség is. persze mindenkinek a robothang jut eszébe elsőre, amikor a hawking nevet hallja, és nem nagyon gondol bele, hogy mekkora kálvárián kellett keresztül-mennie eddig az állapotig. tudtuk, hogy nem lesz egy vidám film, és tényleg megrázó nézni a leépülést -annak ellenére, hogy átjön ennek a hihetetlen embernek a humora, és hogy a készítők sokat csiszoltak az éleken, hetvenes-évek barnába csomagolták a zenés montázsokat. örültem annak, hogy egy ismeretlen arcot kaptunk stephen-ként, akinek elhittük ezt a hihetetlen átalakulást, akire majd jól oda kell figyelnünk (hajrá eddie!), de a többi minőségi (angol) színész is hozta az elvárhatót. hogy körbeérjünk, mint az idő, fel kell tennünk a kérdést: melyik zseni tetszett jobban? és nem tudnám eldönteni, egyik film sem tudott magával ragadni, de mind a kettő hozott egy olyan minimum-szintet, amit elvárok egy ilyen alkotásnál. 7,5 pont. ($01.27.)

(Kódjátszma) (2014) (r.: Morten Tyldum)

(egy lelkes filmrajongó mindig időben kezd készülni az oscar-ra...) szeretem a történelmi filmeket, különösen az életrajzi alkotásokat, és odavagyok a brit kultúráért -tehát ezt a filmet nekem találták ki, gondolhatnánk. csak az a baj, hogy ha az ember szereti a történelmi alkotásokat és a brit kultúrát, akkor biztos, hogy sok bbc gyártású sorozatot néz , és pontosan érzi, hogy ez a film sem lógna ki közülük. csak míg azok minimum hat órában mesélik el a történetüket, itt be kellett érni kettővel, ami nagyon ritkán elég arra, hogy minden karaktert kibontsanak, minden szálra kellő idő jusson. és itt mind a kettőre szükség lett volna, mert alan turing (valljuk be) nem volt egy szerethető figura, így a nézőhöz közelebb hozása tovább tart, a többiek viszont vázlatok maradtak; a sztori-vonallal meg az volt a baj, hogy sok mindenbe belekaptunk, de nem igazán tudták eldönteni az alkotók, hogy miről is akarnak inkább mesélni, a hihetetlen teljesítményről, amit a világháború alatt véghezvitt ez a csodálatos elme (kacsint), vagy a magánéletéről, konkrétabban a homoszexualitásról. és értem én, hogy egy valós személyről szóló történetben nehéz szétválasztani ezeket az elemeket, nem is kell, csak a hangsúlyok nem mindegy, hogy hova kerülnek (és mielőtt még, nem az zavart, hogy meleg volt a főszereplő, tökön is rúgnám magam, ha egy kicsit is így éreznék, hanem hogy engem a kódfejtés jobban érdekelt, mint a többi szál). még ha az időkezelés ötletességét és a kiváló színészi munkát is nézem, akkor is azt kell mondanom, hogy ez egy tisztességes iparosmunka, egy sztenderdekből összerakott életrajzi film, amire én is azt az osztályzatomat tudom adni, amit a ’korrekt, de nem túl magával ragadó’ filmeknek szoktam tartogatni: 7,5 pont. ($01.26.)

(A Lego-kaland) (2014) (r.: Phil Lord, Christopher Miller)

na kinek volt olyan doboza gyerekkorában, amiben már szétválaszthatatlanul összekeveredett mindenféle/fajta lego? mert a gyerekek ilyenek, egy (minden logikát nélkülöző) történet kedvéért mixelnek mindent mindennel. egy lego nem a múzeumba való, hogy összerakjuk utasítások szerint, aztán úgy is marad örökre. a művészek is gyakran ilyenek, mindenféle dolgot öntenek bele az alkotásukba kedvük szerint. itt ez is volt az egyik cél -de attól még meglepő, hogy a lego vezetőség belement egy ilyen üzenetbe: hogy dobd el az utasításokat, és építs azt, ami neked jól esik. hogy egyéniség lehessél. lehet, hogy az a baj, hogy én már nehezen húzom ki a fejemet a dobozból, de nekem ez már egy kicsit fárasztó volt, minden ötletes poénra jutott két olyan, ami mosoly nélkül röppent el a fejem mellett. fogalmam sincs, hogy a gyerekek mit foghattak fel ebből a cunamiból, amit rájuk öntöttek, bár reméljük egy dolgot mindenképp: nincsenek határok. 7 pont. (chris pratt hangját az első mondat után felismertem, a többieknél azért jobban meg kellett mozgatnom a hallójárataimat.) (++12.31.)

(Így neveld a sárkányodat 2) (2014) (r.: Dean DeBlois)

talán a repülés az egyik leglátványosabb dolog, ami mozgóképen ábrázolható. úgyhogy most ámuldozhattunk eleget... (halkan hozzátéve, hogy mégsem ezek a lélegzetelállító részek voltak a technikai fejlődés leglátványosabb mutatói, hanem, hogy mire képesek manapság már az animátorok az arc-mimikával.) kevés animációs alkotás van, ami közel tud kerülni a szívemhez, de az első részt szerettem, főleg a viking-kultúra ábrázolásáért, és csak kevésbé azért, mert ’milyen cukik a sárkányok’. volt egy jó világ, egy jó sztori, ami erős alap volt. de a készítők tudták, hogy egy folytatáshoz magasabbra kell szárnyalni. nem szó szerint ismételni, ami egyszer működött, hanem továbbfejleszteni mindent. a viszony-rendszert. a sárkányokról átadott tudást. kicsit előrébb bicegni a felnőtté válás útján. kellett egy új gonosz, akivel össze lehet csapni, aki immorális ellenpontot képez. aki háború-párti. azt is tudták, hogy fel kell öltöztetni ezt a sok kalandot, hogy a szívünket is melegítsék, mikor tátott szájjal nézzük őket. ...az ember sosem tudhatja, hogy mikor változik gyerekké újra. mikor nem gondolkozik mindenféle hülye elemzésen, csak élvezi egy rajzfilm történetét, behúzzák őt az érzelmek. és repül. repül. 8,5 pont. (++12.30.)

(A hobbit -Az öt sereg csatája) (2014) (r.: Peter Jackson)

ahogy belecsaptak minket egyből a tűzbe, úgy tudatosult az emberben, hogy milyen nehéz ezeket a filmeket külön értékelni. mert tényleg egy egésznek készültek. de ha az összekacsintásokat (és az utolsó jelenetet) nézem, akkor még nagyobb képet kell gondolkozni. de valahol mégiscsak van összehasonlítási alap, mégis el tudod rendezni a nagy egészben a filmek viszonyát. tudom, mindenkit ez a mondat érdekel, úgyhogy odaraknám a pontot a térkép megfelelő részére: ez az eddigi legjobb hobbit film, már majdnem felért a legkevésbé szeretett gyűrűk ura szintjére... lehetett előre tudni, hogy hamar lerendezik a tavalyi brutális cliffhangert, de szerintem nem baj, hogy egy igen hatásos kezdéssel lettünk így gazdagabbak, volt benne drámaiság, látvány, és már itt felütötte a fejét a film fő mondanivalója, a kapzsiság. mert meglepően sok karaktert mozgatott ez a nagyon is emberi érzelem, legyenek bármilyen néphez tartozóak. ez azzal is járt, hogy nem sok kapcsolódási pontot kaptunk hozzájuk, elidegenítették őket több esetben (thorin és thranduir jó példák), az igazi hősök meg sokszor passzívabb szerepre lettek szorítva (bilbó és gandalf is). még szegény törpjeink is sokáig csak a mellvéd mögött álldogáltak. így nehéz szívből szurkolni -nem is sikerült szeretni azt a részt, amikor a zsinórok mozgásba lendültek, hogy minden sereg a megfelelő helyre érkezzen. de aztán összecsaptak... hazafele a buszon a király visszatér zenéjét hallgattam, és ez segített megfogalmazni, hogy mi hiányzott egy kicsit -a nagy tét, ami hideglelősen eposzivá tudja tenni az ilyen csatákat. vagy a tudat piszkált onnan hátulról, hogy mindez valami sokkal nagyobb szabásba fog majd torkollni... de azt meg kell hagyni, peter jackson nem felejtett el akciót rendezni. kár, hogy a családbarátság nevében egy csepp vért sem láthattunk az aláhulló ork-fejekből, felnyíló tünde-sebekből. (apropó, egy nagyon okos apuka egy négy/ötéves forma gyerekkel ült előttem, biztos megérte elhozni a csemetét, aki néhány percenként csicsergett valamit a fülébe...) és leginkább nem is a nagy csapatok egymásnak feszülése húzott be magával, hanem az egyéni páros összecsapások. kifizetődő lett a tavaly még meglehetősen erőltetettnek ható szerelmi szál, mert thorin elbukása mellett a legdrámaibb szíven-ütést hozta (plusz meglepetést, mert zsenge ifjúkorom olvasmány-élményéből csak egy halálra emlékeztem, nem háromra). legolas is megkapta a maga szokásos pillanatait. ...aztán minden elcsendesedett, és minden kitérő nélkül a megyéig mentünk vissza. hogy kerek legyen az egész. hogy elültessük a magot, amiből majd csodálatos fa nő ki... nem könnyű értékelni, mert csak ott van az emberben, hogy tizenhárom év után kell elengednie a zsákosok kezét, túl sok emlék rakódott ezekre a filmekre, hogy tisztán lássak velük kapcsolatban. 8 pont. (++12.21.)

(A holnap határa) (2014) (r.: Doug Liman)

ilyenkor látszik, hogy a groundhog day mennyire beépült a popkultúrába... van olyan, amikor az ember egy olyan alkotáson szórakozik remekül, amiben egy cseppnyi eredetiség sincsen. mert nem csak a legendás bill murray filmben láthattuk már ezt az újra-és-újra átélt nap ötletét, de még mindig működik ez. egyébként is szoktak hagyni időt arra a hősnek, hogy beletanuljon a szerepébe, hát hadd tegye ezt stílussal. de más minták is felbukkanhatnak az ember tudatalattijából a film nézése közben -evidens, hogy a partraszállásról a ryan közlegény villan be, de ha sandítva nézünk a (végre nem humanoid!) lényekre, akkor a mátrix is ott foroghat a fejünkben. és jó hogy feljött ez a scifi klasszikus, mert van egy éles különbség a két alkotás között. míg abban folyton egy filozófia szakos felböfögött bölcseleteit hallgathattuk, addig e film alkotóinak esze ágában sem volt, hogy valami nagyot akarjanak mondani nekünk -tényleg csak az volt a cél, hogy lekapják a fejünket (na jó, ha nagyon megerőltetem magam, akkor a verdun-i színtérbe, a franciaországi partraszállásba és a párizsban bekövetkező felszabadulásba beleláthatok dolgokat, de inkább leveszem a bölcsész-sálamat). mert néha tényleg elég az, hogy felveszik a színészek az exoszkeletont, és lőnek a tengerparton. mint a veszettfene (doug liman még mindig tud akciót rendezni). a jellegéből adódóan (sok az ismétlés, ugye) akár unalmassá is válhatott volna, de mindig jó tempóban néztünk bele a jó napba, csak annyiszor tértek vissza jelenetek, amennyiszer muszáj volt. nekem nem hiányzott egy vastagabb szerelmi szál sem, sőt, én igazából annak szurkoltam, hogy semmilyen szerelmi szál ne legyen, csak a küldetésre koncentráljon a két hős, de ennyi érzelmi kötődést, és egy apró csókot még elnézek nekik. tom cruise jól hozta a többféle arcát, a kezdeti nagypofás megnyerő médiagenya lehetett a legkönnyebb, aztán jött a bénázó és hisztiző esetlen szerencsétlenség, majd a végén a megkeményedett katona. azt kicsit sajnáltam, hogy több hollywood-i társához hasonlóan nem tudta a legvégéig fokozni a tempót és az izgalmat a film, hogy nem az utolsó akciójelenet marad meg az emberben (és hogy odacsaptak a végére egy happyendet...). de azt hiszem, megegyezhetünk abban, hogy ez egy jó nap volt az emberiségnek... 8 pont. (++11.29.)

(Időhurok) (2014) (r.: The Spierig Brothers)

szóval mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás...? az időutazós paradoxonokhoz kell egyfajta nyitottság, amikor nem teszi fel az ember a ’miért’ kérdést, csak hagyja, hogy vezesse a történet saját logikája. én talán azt a válfaját szeretem a legjobban ennek a zsánernek, amikor hiába utaznak oda-s-vissza, nem tudják megváltoztatni a történteket. és valahol ez is ebbe a kategóriába esik, eljátszik az eleve elrendeltséggel erősen. bár hozzátenném, nem ilyen filmre számítottam, amikor rásütötték az időutazós bélyeget a filmes oldalak. mert ez sokkal inkább egy dráma, néhány jól irányzott csavarral. de ezt már érzi az ember, amikor a film első felében csak egy hosszú párbeszédet hall, flashback-ekkel színesítve, egy szomorú históriát, ami valahol a nemiség megváltozásánál kezd el igazán szívbe markolni. de működik a dolog, nem vágyik rá, hogy mozgalmasabb legyen, van elég jó a történet, hogy fenntartsa az érdeklődést (hogy egy üveg wiskey-t megér-e, azt mindenki egyéni ízlésére bíznám). a második félben jönnek be a már emlegetett csavarok, és itt jön el az ideje hogy a legnagyobb szívfájdalmamról beszéljünk -mert lehet, hogy én az elitbe tartozom (nem hiszem), de meglehetősen könnyen ki tudtam találni a nagy csavarokat, így már csak a bólogatás maradt, amikor minden gyanúm beigazolódott (igaz, már azzal gyanút keltettek, hogy nem láthattuk az arcokat sokáig. olvastam egyszer, hogy a ’you only live twice’ című bond-film azért lett olyan amilyen, mert leírva még csakcsak működött, hogy japánná operálják a 007-est, de connery-vel mozgóképen ez kudarcra volt ítélve. itt is ez lehetett, hogy a feldolgozott novellában működhetett a karakterek elkenése, de a filmben ilyen átlátszó trükkökhöz kellett nyúlni.). és érdekes, hogy ennek ellenére jó filmnek gondolnám, mert amit vállalt, azt teljesítette, szépen volt fényképezve, ethan hawke talán kicsit többet mutathatott a szokásos színészi eszköztárán túl. és nem hagyja nyugodni az embert: a tyúk volt hamarabb, vagy a tojás...? 7,5 pont. (++11.29.)

(Sráckor) (2014) (r.: Richard Linklater)

ennek a filmnek nem lenne szabad léteznie... két és háromnegyed órás, nincs igazán története, csendes, kedves. de van. és milyen jó, hogy van. mert nem kell mindig nagyot mondani. nem kell mély drámával lehúzni a nézőket. néha elég, ha annyira megközelítjük a valóságot, amennyire mesterségesen ez lehetséges. ha egy olyan történetet alkotunk, ami megeshet bárkivel. veled. velem. akár texas-ban is, elvált szülők kölykeként. mindenki felnő. és mindenki raktároz magában el emlékeket. töredékeket. mert a hosszú folyamat alatt úgyis kikopik egy csomó minden. szita az agyunk. vagy kevés a memória... szerintem richard linklater a filmben is látott puskát tartotta a pénzemberek fejéhez, hogy tizenkét éven át elnézzék neki, hogy szórja a dollárokat, a megtérülés csekély esélyével. de ehhez a koncepcióhoz ez kellett, hogy fogja a színészek kezét évről évre, és kiszakítsa azt a néhány napot mindannyiuk kalendárjából. ezt nem lehetett volna más trükkökkel elkészíteni. nem lett volna igaz. kellett egy jó adag szerencse is hozzá, hogy a jó gyerekre bökjenek rá az elején, de szerencsére jól helytállt a srác, elbírta a vállain a film nagy részét. ethan hawke itt is (valószínűleg) önmagát adja, mindenesetre jó volt mosolyogni, amikor az volt az érzése az embernek, hogy before-os jesse ikertesója magyaráz és gesztikulál a vásznon. patricia arquette finoman és baromi természetesen hozta az anyukát, talán neki kellett a legtöbbször belelépnie a drámába, de jól csinálta. a kislányt elsőre meglehetősen idegesítőnek találtam, de ebben egy jó adag lehetett a szerepből, mert utána ő is kupálódott szépen (és most megengedően nézek félre az apai protekció miatt...). kicsit féltem a filmtől, mert szoktak problémáim lenni a gyerek-színészekkel, de működött a linklater-varázs, annyira természetes volt minden, hogy fel sem ocsúdtam, már kamaszokat néztem. nem erőltették, hogy az idő múlását érzékeltessék velünk, a hajak, a technikai kütyük, a kollektív élmények és a zenék jó irányjelzőnek bizonyultak (büszkeséggel tölt el, hogy a dalok nagy-többségét ismertem, az én kulturális érésemben is fontos volt az elmúlt 12 év). de nem is kell mindig akkurátusnak lenni, elég csak belesni valaki életébe, hasonló pontokat keresni, hullámhegyek-és-völgyek nélkül, csak úgy lenni. felnőni. élni. 9 pont. (++11.15.)

(Csillagok között) (2014) (r.: Christopher Nolan)

160 millió dollárból nem szokás filozofikus scifit csinálni... ha nem lennék ekkora rajongó, biztos fel tudnám sorolni chris nolan hibáit, de az biztos nem lenne a listában, hogy töketlen. mert ehhez igenis bátorság kell a mai franchise-központú világban, hogy nagy költségvetésű önálló filmekkel méreti meg magát -az már egy más kérdés, hogy rendre ő nyeri ezeket az összeméréseket. kicsit már fél az ember, hogy mikor törik meg az életmű makulátlansága -jelentem, nem most. anyagilag még nem tudhatjuk, kíváncsi leszek, hogy egy hard-scifi-t is le lehet-e nyomni az átlagnézők torkán. amihez nyitottan kell hozzáállni, mert nem az a típus, ami egyből közel engedne magához, hogy megöleljen. az elején sok időt hagy magának, hogy bemutassa a meglehetősen sötét jövőképet, majd szép lassan építkezik, tartogatja a katarzist. sokáig állunk a realizmus talaján mielőtt azt kérné tőlünk, hogy spirituális síkon is fogadjuk be. de aki egy kicsit is nyitottan áll a dolgokhoz, annak nem hiszem, hogy ez problémát okozna. az elméleti része sem, mert ügyesen magyaráznak és vizualizálnak a kulcsjelenetben (és az azt megelőző úton egyaránt). segítheti a befogadást az is, hogy hatalmas szíve van, szerencsére épphogy csak megérintjük a giccs-horizontot, átélhető érzelmekkel dolgoznak. ...több szempontból sem egyszerű írni a filmről, az ember szeretné, ha mindenki maga fedezné fel ezt a csodálatosan felépített világot, így megpróbál virágnyelven kommunikálni. plusz rengeteg olyan kérdés kavarog benne, amik biztos nem fogják békén hagyni még egy darabig. lehet mondani, hogy hollywood már csak egy gépezet, hogy csak a technika számít (azért milyen bődületesen jól nézett ki ez a film is...), de az emberi tényező ugyanúgy megvan még, ha megfelelő kezek nyúlnak hozzá. 9 pont. (tegyük hozzá, az emberi kéz megléte emberi hibákat is feltételez -nem zavar igazán, de meglehetősen hamar össze lehetett rakni, hogy mire megy ki a játék. de az, hogy így kiestem a meglepetés-faktorból, annyi minden kárpótolt, hogy felsorolni sem lehet –de azért tegyünk egy próbát: szerettem, hogy el lehetett merülni benne, hagyott teret, hogy szétnézzünk a különböző világokban; természetesen a színészek is a maximumot hozták, 2014 még mindig mcconaughey éve; azért volt egy-két jelenet, ami úgy préselt bele a székbe, ahogy kevesen szoktak; egy nolan-filmben működő humort hallani, ráadásul robotok szájából fura élmény...) (++11.08.)

(Harag) (2014) (r.: David Ayer)

a rendező egy hatásos jelenettel akarta indítani a filmet -a magyar közönség reakciója: hangos csámcsogás... mikor beültem a terembe, rá kellett néznem még egyszer a jegyre, hogy jó helyen vagyok-e, mert a mögöttem lévő sorban két nyolc-tíz éves forma gyerek ült a szülőkkel... de egyébként is telt ház volt, ennyire számít, hogy brad pitt van a plakáton? de attól még miért kéne úgy kezelni minden filmet, mintha egy könnyed hollywood-i blockbuster lenne...? biztos finom lehet zabálni a leszakadó végtagokra, meg a kilapított fejekre... ráadásul nem érzik, hogy mikor komoly valami, és mikor kell röhögni, ez nekem nagyon furcsa (plusz még egy apróság, és befejeztem a dühöngést: a nyitányban brad pitt karaktere leszúr egy németet, mire mellettem hangosan megkérdezte a faszi: ’meghalt?’). amikor elindultam a moziba, azon gondolkoztam, hogy mi újat lehet mondani a tankos világháborús témában, és az az igazság, hogy nem sokat. a háború értelmetlen, mindenki elveszíti a morális iránytűjét, átlépik a határt, hisz’ mindent meg akarnak tenni, hogy túléljenek. nem lehetsz gyenge, mert azzal a társaidat veszélyezteted. nem maradnak ártatlanok. ismerős dolgok? azzal fokozták ezt az ismert immorális fertőben való alámerítkezést, hogy minden képkockát naturalista borzalmakkal töltöttek meg, érzed a halottak bűzét, a foszfortól lángoló egyenruhát, a mindent beborító sarat. sokáig nem találni hőst sem a filmben. a háború végén járunk, amikor a borzalmak mindent kiöltek a katonákból, csak a kegyetlenkedés és a cinizmus maradt. egymás húzása. az ordenáré viselkedés, ha egy kicsit kiszabadulnak a szörnyeteg gyomrából. itt nincs helye a naivitásnak, a rózsaszínű romantikának, a gyávaságból eredő morális pacifizmusnak (azt jutott eszembe, hogy sorozatban szívesen megnézném, ahogy a kezdeti harcoktól így leépítik a katonák jellemét). szóval panelekből építkezünk, de a jó panelek azt is jelentik, hogy meg fog állni az építmény. mert tényleg nem lehet újat mondani a műfajban, de ha megpróbáljuk, azt így tegyünk, látványosan, izgalmasan, ugyanakkor nem elfelejtkezve a párbeszédek fontosságáról, és a moralitás-játékról (a két legjobb jelenet is a két végleten helyezkedett el, a tigris elleni egyenlőtlen küzdelemnél érzi azt az ember, hogy ezért ül be egy háborús filmre, a német lányokkal való reggelizős jelenet meg azt a lélektani feszültséget hozza, ami a legnagyobb drámák ismérve). mindent a saját kategóriájában kell értékelni, és ez a film a saját kategóriájában nagyon működött: 8 pont. (a vége-főcím előtt lett gyanús, hogy eléggé gravity-s a zene, örülök, hogy még jó a fülem...) (++10.24.)

(Holtodiglan) (2014) (r.: David Fincher)

a hátam mögött egy fiatal pár ült a moziban, mikor felkapcsolták a villanyt, rájuk sandítottam, látszik-e az arcukon, hogy tudják-e, hogy nagyon elcseszték a randi-film kiválasztásának procedúráját... mert ha van film, ami harcos kiáltvány a rossz párkapcsolatok és a házasság ellen, akkor ez az. persze tudtuk, hogy a szokványos krimi-kezdet nem izgatta volna fel david fincher-t, hogy kamerát vegyen a kezébe. altattak minket, jött a nyomozás, idilli flashback-eket látva irigykedhettünk egy tökéletes kapcsolatra. de valahogy aztán mindig kidugják a rusnya fejüket azok a bizonyos csontvázak, akik valamiért szekrényekben szeretnek lakni. mert nincs olyan, hogy idilli. minden megromlik egyszer, az élet addig facsarja a szerelmeseket, míg a fásultságuk tönkretesz mindent. de egyébként is, lehet, hogy sosem volt meg a tökéletesség, minden csak látszat. amikor a film közepén jön a nagy fordulat, akkor olyan cinikus gellert kap minden, hogy az ember kénytelen mosolyogva nézni, ahogy széthullnak körülötte az álmok. fincher egy gonosz ember. ezért szeretjük. mert amikor ott ülsz a végefőcím alatt, kényelmetlenül érzed magad (a lezárás is kerüli a konvenciókat, sehol egy pozitív kicsengés), beburkolózol abba a bőr alá mászós zenébe, amit a reznor/ross páros tökélyre fejlesztett az évek során -és mégis nem tudod nem imádni ezt a szörnyeteget. és az a durva, hogy igazából nem csak pároknak nem ajánlanám, egyedülálló emberek is megszívhatják vele, főleg azok a naiv férfiak, akik nem ismerik be maguknak, hogy mennyire megvezethetőek, akik még mindig szeretnének hinni a gyönyörű és intelligens álomfeleség eszményképébe. de azok is húzhatják a szájukat, akiknek szükségük van a filmekben pozitív és szerethető főszereplőkre. és a média szakmunkásembereit is eltiltanám a megnézéstől, mert a végén még örökre megsértődnek az a maró tükörképen, ami olyan pontosan ábrázolja a szenzáció-éhségüket. milyen a jó fincher-film? a. hideg; b. gonosz; c. cinikus. 8,5 pont. (bár mindenki affleck-el lesz elfoglalva (teljesen korrektül hozta a karaktert), én a női szakaszt emelném ki, rosamund pike végre több lesz az emberek szemében, mint a hideg bond-csaj (és nem írói túlzás, tényleg gyönyörű), carrie coon-nak örültem, hogy a leftovers után a vásznon is meggyőző, mint ahogy kim dickens-t is szerettem eddig minden sorozatban, ahol felbukkant, és itt sem okozott csalódást. csak a szinkronjuk rontott sokat rajtuk...) (++10.04.)