(Pókember: Nincs hazaút) (2021) (r.: Jon Watts)

sok szuperhős él kettős életet, fedi el maszkkal a valódi identitását, ám pókember az, aki a legjobban fél attól, hogy lelepleződik, mert túl sok veszteség érte már az életben azért, amiért a hálószövés nagy felelősségét a vállára vette. legalábbis a képregényes változat élete egy véget nem érő trauma, de most a nagy marvel filmuniverzumos inkarnációjának is át kellett élnie néhány jellemformáló lélek-szaggatást... (és akkor innentől SPOILEREK, mert erről a filmről felesleges rébuszokban beszélni...) peter parker a pókember! így végződött az előző kaland, így várható volt, hogy a film nyitánya a hirtelen jött közfigyelemmel foglalkozik majd, hol komolyan, hol poénosabban. és jó, hogy itt is azt éreztük, mint a füzetek lapjain, hogy peter a szeretteit félti inkább a kétes hírnévtől, és nem azzal van igazán baja, hogy utánakiabálnak az utcán. aztán, mint a képregényekben, itt is hoz egy rossz döntést annak érdekében, hogy újra a titkok mögé bújhasson -vagy megmenthessen valakit, akit szeret... bizony, érintőlegesen még joe quesada hírhedt one more day-jét is felemlegethetjük, ahol a házasságát áldozta fel peter may néni életéért cserébe, de miért ne ihletődhetnének a forgatókönyvírók egy olyan sztoriból, aminél gyűlöltebb pók-történet nincs az univerzumban...? de az a szerencséjük, hogy jól jönnek ki a végén a dologból, ahogy egy olyan ponton is sikerrel hálóhintázzák át az akadályt, amiről előzetesen azt gondoltam, hogy ugyanúgy fel fognak akadni, mint ahogy bizonyos elődeik (a pókember 3 és a csodálatos pókember 2) tették: nevezetesen, hogy túlzsúfolják karakterekkel a filmet, és nem lesz helye senkinek igazán lélegezni... de hálistennek nem annyi történt, hogy meglobogtatták a pénz-kötegeket a régi arcok előtt, akik aztán unottan álltak a kamera előtt, mielőtt dobbantottak volna a következő projektjükre. nem, mindenkinek meg volt a helye és a maga szerepe. ettől függetlenül a film kétharmada egy leplezetlen rajongói szerelmeslevél -de a szebbik fajtából, tudjátok, ami rózsavíztől illatozik... merthogy mondjuk ki, ami hollywood legrosszabbul őrzött titka volt hónapokon át: nem csak a promócióban kiemelt régi gonoszok érkeztek át ebbe a dimenzióba strange doki félresikerült varázslata után, hanem a korábban megismert peter parker nevű egyének is... azoknak, akik 2002 óta együtt értek ezekkel a filmekkel, hatalmas élmény volt látni a három filmes pókfejet vállt-vállnak-vetve harcolni, úgy, hogy mindhárman markáns különbségekkel rendelkeznek, a karakter különböző stációit jelenítik meg. és a kissé szeleburdi ifjú peter sokat tanulhatott a sokat tapasztalt, korosodó alteregójától, és attól a változattól is, akit a gyász utáni düh egy sötétebb útra terelt (andrew garfield filmről-filmre bizonyítja nekem (is), hogy mekkora tehetség, de amikor mj megmentése után ott csillogott a szemében a könny, akkor döntöttem el, hogy a generációja egyik igazi ékköve ő)... de nem csak a parkerek-től kapott leckéket peter ezúttal, hanem a klasszikus gonoszoktól is, akik szintén hozták magukkal a múltjuk málháját ebbe az univerzumba is, szépen folytatódott a történet-ívük a korábbi filmekből (doc oc-ra, a manóra és elektróra igaz ez, homokember és a gyík csak cgi figuraként asszisztáltak, bár ezt gyaníthatóan a pandémia alatti forgatás számlájára írhatjuk). és az egyikük megtanította az ifjú parker-nek a legkeményebb leckét, amit csak kaphatott, egy olyan szívszaggató drámát, amit a társainak már a kezdetekkor át kellett érnie. de szerintem nem volt rossz stratégia átalakítani és három filmre elhúzni az eredet-történetét, mert így nem éreztük azt, hogy újra csak az ismert paneleket kaptuk meg... mert bizony ez a film dekoratív masnit kötött az eddigi pók-filmekre, a szomorkás vég egyben egy új kezdet is, tom holland megmutathatja legközelebb, hogy milyen a karaktere, amikor nem protezsálja őt vasember és nick fury, csak egy egyszerű csóró queens-i srác, aki a környéken hálóhintázva segít a rászorulóknak. egy közülünk, pont ahogy stan lee megálmodta... (még egy olyan filmnél is lehet kötekedni, amit nagyon élvez az ember, én is megtenném ezt: a legnagyobb bajom azzal volt a moziteremben, hogy a nagy finálé alatt képtelen voltam megkülönböztetni a három pókot, hiába voltak némiképp eltérő ruhában, de egyébként mindennel elégedett voltam, jó volt a tempó, a humor és a dráma aránya, nem volt émelyítő a nagy kanálnyi nosztalgia, amivel teletömték a szövegkönyvet, a fiatalok felnőttek a feladathoz, hogy érettebben játsszák a szerepüket, a visszatérő nagy-öregeket meg mindig élvezet nézni -főleg willem dafoe-t, ahogy 66 évesen is teljesen magáévá teszi a zöld manó szerepét...) [*12.18.]

(Örökkévalók) (2021) (r.: Chloé Zhao)

stan lee volt a marvel aranykorának munkásembere, aki futószalagon ontotta magából a történeteket. mellette jack kirby volt az őrült álmodozó, aki megszállottan merült el a pszichedéliában, vagy az olyan kétes minőségű áltudományos anyagokban, amiket erich von däniken adott ki a kezei közül ekkoriban... kevin feige-ék már megint a kincsesláda alját túrják, hogy titkos drágaköveket hozzanak fel a felszínre, és van is okuk merésznek lenni, ha egy új csapat-film elkészítésébe fognak, hiszen a guardians of the galaxy is egy sokadrangú csapatocska volt, mielőtt james gunn-ék felkarolták volna őket, és rock-sztár státuszba röpítsék a karaktereket. mondjuk szedett/vedett hősökkel hálás feladat volt játszadozni, a karót-nyelt istenek már nem adják olyan könnyen magukat... szerintem könnyen kijelenthetjük, hogy ez a legkevésbé fun marvel film, amihez a stúdiónak valaha is köze volt, pedig még egy bollywood-i táncbetét is van benne... de annyira nagy távlatokban gondolkoztak az írók, hogy közben üres maradt az epikus felszín alatt az a ládikó, ahol a lelkének kellett volna lennie. pedig érezhetően szerették volna elérni az ehhez szükséges emberi léptéket, nem véletlen, hogy annyi humanista gondolat magja volt elültetve a történetbe. de minden hiába, ha a halhatatlan istenek nem lettek emberiek... mert hiába töltöttünk el több ezer évet a karakterekkel, nem tudtak közel kerülni hozzánk, hiszen a terjedelmes játékidő ellenére sem volt hely kibontani mindegyiküket, egyedül gemma chan sersi-jét éreztem a legszerethetőbbnek -nem meglepő módon ő az az isten, aki a legközelebb engedte magához az embereket... pedig gondosan ügyeltek a casting során, hogy kellően diverz és érdekes legyen a szereposztás, kicsit meg is pörgették a képregényes karaktereket, hogy mindenki találhasson magának olyat, akivel azonosulni tud (és nem, nem volt erőltetett, hogy a melegek vagy a süketek is reprezentálva lettek, ilyen a való világ is, haló, ezerfélék vagyunk, miért ne lennének az isteneink is azok)... nem tudom, lehet hogy a koncepcióból sem lehetett volna többet kihozni, vagy csak nekem sok az, ha összekeverik az ismert kultúrák mítoszait, és a görög meg sumer meg indiai legendák közé bedobják az égieket, az elképesztő erővel bíró proto-isteneket, és ezt az egészet megpróbálják egy vékony kötéllel kipányvázni az eddigi marvel narratíva mellé.? bátor kudarc, szokták erre mondani... de érdekes módon nem bánt, hogy ez most nekem nem igazán akart működni, mert örülök, hogy a marvel-nél még mindig mernek próbálkozni valami új recepttel, és egyébként is, utoljára nyolc éve csalódtam a stúdióban, ideje volt megszakítani a sort... és ne felejtsük el, hogy kevin feige-ék már megint behúztak a vonzáskörükbe egy istenadta tehetséget chloé zhao személyében, aki a szép képeivel azért meg tudta teremteni az epikusság érzetét, mégha mikro-szintre nem is tudta most levinni a történetet (azt nem tudom, hogy az akciókhoz mennyire engedték közel, de volt egy ügyes vágatlan harc az egyik szörnnyel, abban lehet, hogy benne volt a keze)... (azért azt érezhették az alkotóműhelyben, hogy ezt az istenes maszlagot nem lehet mindenkinek beadni, kell egy emberileg megérthető ellenfél is, de azt hiszem, hogy itt azért értek el csak félsikert, mert mostanság túl sokszor láthattuk már, hogy egy superman-szerű lény hősies útja félresiklik (pl.: homelander, omniman), így nem biztos, hogy azt a fickót kellett volna választani, aki repked és ’lézert’ lő ki a szeméből...) (ramin djawadi-ban nem szokás csalódni, most is jól mixelte a nagyívű nagyzenekari vonásokat az elektromos gitárral. és szép kerek, hogy huszonöt film után tért vissza a marvel filmes univerzumába.) (lehet hogy egy fokkal kevésbé lettem volna szigorú, ha a szervezetem nem kapcsol pánik-üzemmódba délelőtt, amitől már fél óra után pisilnem kellett, de úgy érzem, hogy túlságosan nem befolyásolt a hólyagom a végső konklúzióban…) [*11.06.]

(update, 2022.01.11.: amint elérhetővé vált a film, újra is néztem, és nem változott úgy sem a véleményem, hogy most közben nyugodtan meg tudtam állítani, hogy elvonuljak a mellékhelyiségbe...)

(Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája) (2021) (r.: Destin Daniel Cretton)

kevin feige-ék sosem ülnek a babérjaikon, nyitott szemmel járják a világot, hogy felfedezzék azokat a kulturális hatásokat, amiket beemelhetnek a szép kisgömböccé hízott univerzumuk nagy egészébe -és hát miért ne lehetne egy szuperhős uniformist ráhúzni a távol-kelezi harcművészeti fantasy-kra is, gondolták. és persze igazuk volt, mint mindig... nagy tisztelet jár azért a mindig jó ízléssel szemezgető producer-triónak, hogy nem csak a masszázs-szalon lábvízébe pancsoltak az ötleteikkel, hanem teljes talppal beleálltak a wuhxiák egyedi ízű világába, hozták a drótokon rángatott harci technikát és a hosszasan tekergő vízi-sárkányokat is. sőt, a film első negyedórájában csak mandarin szót lehet hallani, és később is vissza-visszatér a kínai alapnyelv, amit persze olyan színészek mondanak el, akik a távol-keletről származnak, sőt mi több, a legendás hong kong-i színész-legendát is megnyerték élete első hollywood-i produkciójához, és ezt tony leung chiu-wai úgy hálált meg, hogy a marvel történetének egyik legérzelmesebb alakítását hozta magával a tengerentúlra... de nagyon jó volt látni az olyan veteránokat is a filmben, mint michelle yeoh és wah yuen, miközben azért az újoncok között is erős volt a merítése a castingosoknak, fala chen még szép karriert futhat be színésznőként. szegény simu liu-t nem is éreztem túlzottan karizmatikusnak mellettük, de neki is voltak olyan pillanati, amikor végre közel tudtam engedni magamhoz... mert persze a családi érzelmeknek fontos szerepe volt a filmben, nem is egy marvel szövegkönyvről lenne szó, ha nem tartalmaznak legalább egy szülői frusztrációt, itt is, mint annyiszor már korábban a 25 film alatt, az apa volt a problémás egyén, vele kellett felvenni a harcot, szó szerint is... és hát wow, a koreográfiák nagyon rendben voltak, pont annyi elemet hoztak át a wuhxiákból, hogy ne legyen túlzás a bambuszrudakon ugrálás, fizikailag jól megdolgozták a szereplőket, hogy jól mutassanak a mozdulataik a vásznon, bizony, még az örök nerd és humorherold awkwafina-t is rávették némi sportolásra, de kellett mindez, hogy élvezetesen, kevés vágással lehessen a harcművészeti rajongókat két vállra fektetni... el tudom képzelni, hogy valakinek sok már az a fajta fantasy, ami a film utolsó harmadát uralja, de az én szememben ez a finálé is csak egy mélységes tisztelet-adás a forrás-művek előtt, a nagyközönség elé tárva egy olyan kultúrát, amiből nem biztos, hogy minden elem ismerős lesz a számára, dehát még senkinek sem ártott meg egy kis egészséges kultúrsokk... persze egyből hallom a hangokat a fejemben, hogy a marvel is lefeküdt kínának egy kis aprópénzért, de erre azt tudom mondani, hogy bár minden seggnyalás ilyen alázatos és kimunkált lenne, másrészről meg lehet, hogy nem véletlen, hogy kínában még mindig nincs bemutató-dátuma a filmnek, merthogy nem biztos, hogy ők jó néven veszik, ha a nagyorrú nyugatiak belepiszkálnak a legendáikba, plusz az is problémás lehet, hogy egy hong kong-i sztár virít a plakátok középpontjában... nagy családi zűr a kínai negyedben, ahol a karakter-építés és az egyedi hangulat volt a fontos, látványosan csak nagyon vékony szálakon táncoltunk át a nagy marvel univerzumba -de ráér még arra shang-chi, hogy az infú bosszúállók kötelékeit erősítse, először még meg kell békülnie a személyiségével és az örökségével... (a marvel persze nem fékezi le a kultúrmissziójának gyorsvonatát, az már az eternals első trailer-éből is látszott, hogy kumal nanjiani-nak bollywood-i táncot kell majd lejtenie -és biztos vagyok benne, hogy azt is nagyon fogjuk élvezni, amikor beülünk rá a moziba...) (bill pope gondolom azért jött képbe operatőrként, mert már a mátrixban tapasztalatokat szerzett a drót-harcokban, de jó is az öreg a háznál, ha szép képekbe kell csomagolni a látványos küzdelmeket...) (a zenei főtéma, mint egy csermely, körbefolyik a moziszékek között, aztán bumm, döngő léptekkel megérkeznek a taiko-dobosok, hogy felgyorsítsák a szívverésünk a megfelelő ütemre...) [*09.05.]

(Fekete Özvegy) (2021) (r.: Cate Shortland)

a fekete özvegy egy dögös vörösként mutatkozott be jon favreau-nál, ami után egyből a bosszúállók alap-tagja lett, egyetlen nőként, majd kiemelt szerep jutott neki a kapitány és bucky oldalán a tél katonájában. minden adott volt arra, hogy a marvel filmes univerzum első női csillaga legyen, az emberek szerették a karaktert és scarlett johannson-t -csakhogy a döntéshozói kapuban egy seggfej férfi állt... merthogy a filmeket gyártó stúdió (és annak feje, kevin feige) a marvel entertaiment alá tartozott, ahol egy vaskalapos üzletember trónolt, a kicsit rasszista, kicsit szexista ike perlmutter, akinek az volt a fixa ideája, hogy női főszereplővel hülyeség filmet csinálni, mert hogy az akciófigurákat a fiúk veszik, akik ott fogják hagyni a polcokon a női babákat. nem hiszem, hogy ezt kommentelnem kéne... kevin feige addig panaszkodott felfelé a disney táplálék-láncon, míg végül önállósodhatott, és hátrahagyhatta az egykori főnöke marhaságait -viszont ekkor már, ki tudja milyen megfontolásból, nem az özvegy élvezett elsőbbséget, hanem ms.marvel, azaz carol danvers -aki viszont sokaknak csalódás-keltően csak néhány jelenettel tolta meg az utolsó avengers film szekerét... de a rajongói hangok kellően erősek voltak ahhoz, hogy végül a legszerethetőbb orosz kémnő is megkapja a maga reflektor-fényét, kár, hogy mindez már túl későn érkezett a most már több mint tíz évesre nyúlt narratívába... merthogy ezzel a filmmel vissza kell helyeznünk magunkat a polgárháború utánra, amikor az angyalok csapata széthullott, és a vesztes fél tagjai vagy fogságba vagy emigrációba kényszerültek (ahogy egy ingerült férj magyarázkodását hallgattam a moziból kifele, a marvel túl nagy terhet rakott ezzel az idővonalos csúszkálással a nézőire (szmájli)) -így természetes, hogy csak natasha mellékküldetésének érződik a teljes történet, nincs igazi tét, hiszen tudjuk, hogy a film befejezése után az özvegy vörösről szőkére vált, és steve rogers nyomába ered, hogy felvegyék a fonalat thanos csatlósainak támadásakor... szerintem egész jól sikerült feltérképezni ms.romanov múltját korábban, így nem tudhattam, hogy mivel egészíthetik ki a traumáit, amik a kiképzése során érték. és nem is ő maga került a középpontba a hidegháborús bűnök kapcsán, amikor a megátalkodott oroszok minden piszkos módszert bevetettek, hogy ők legyenek a világ urai, hanem az egész özvegy-képzést vettük leginkább górcső alá... ez persze egy szokásos marvel manőver is volt egyben, mert így adni tudtak nekünk egy új özvegyet, miután kegyetlen módon elvették tőlünk a régit. és az már a szereposztásnál sem volt kérdés, hogy florence pugh isteni lesz a szerepben, bár a csípős személyiségéhez a forgatókönyv is hozzátett, mint ahogy a legmélyebb sebek is neki jutottak... merthogy a csodás americans-re hajazó intróban láthattuk azt, hogy yelena-nak volt egy apró esélye egy boldogabb életre, és ennek feldolgozása egy hosszas folyamat volt, ahol kellett a kvázi nővér bocsánatkérése, a majdnem-anya hidegségének apró olvadása, és a majdnem-apa bohókás személyisége... mert bizony a film nagyban épített az özvegy fogadott családjára, és david harbour szórakoztató személyiségére, aki a kötelező humor-faktort hozta az akció-jelenetek és a bond-gonosz-i monológok közé... mert bizony az özvegy kém-múltja predesztinálta azt, hogy az alkotók megmutassák minden kétkedőnek, hogy egy női főhőssel is lehet kém-filmet forgatni, ahol nem (csak) a feszes hátsók lesznek a húzó-tényezők, de egy lehetetlen küldetésnyi átverés és fizikát meghazudtoló akció is emeli majd az élményt (vagy a hazai nézőknek a pesti látkép, miközben egy páncélozott jármű szakítja darabokra a rossz helyen kóricáló autókat)... szerintem szórakoztató volt ez az elegy, mondjuk engem könnyű kenyérre kenni egy jamesbond-i dramaturgiával, de annak ellenére lovagoltam az akció-dráma hullámokon, hogy többször is szemet szúrtak a kaszkadőrök és a cgi munkások. persze, nem ez a legfontosabb és legkiemelkedőbb film a filmes univerzumban, kicsit megkésett is már (és nem csak a covid miatt), de azért jó volt látni még egyszer utoljára, hogy scarlett johannson felveszi a latex-rucit, és a nyakába veszi a világot, hogy szétrúgja a gonosz oroszok seggét... ja, és biztos vagyok benne, hogy egy rakás akciófigurát el fognak adni a marketing-kampány folyamán... (oké, 737 napja nem voltam moziban, így nagyon elszokhattam a szinkrontól, de ez a magyar szöveg most különösen kizökkentő volt, de lehet, hogy csak túlságosan ismerem már a színészek eredeti hangját...) (mr.feige szeret titokzatoskodni meg mellébeszélni az interjúi során, azzal viszont nem túlzott, hogy a marvel studios által gyártott sorozatok egyenrangúak lesznek a filmekkel -erre máris itt a bizonyíték a végefőcím után látható jelenettel, ahol egy karakter egy sorozatból lép át a vászonra azért, hogy felvezessen egy másik kisképernyős alkotást.) [*07.10.]

(Pókember: Idegenben) (2019) (r.: Jon Watts)

(a film jellegéből adódóan muszáj belemennem a spolierek-be egy kicsit, úgyhogy csak óvatosan!) az internet megváltoztatta a trailer-ekhez való hozzáállásunkat. régen a mozi-élmény részei voltak az előzetesek, élvezettel néztük a várható képsorokat (de azért persze ne felejtkezzünk el a videotéka-korszakról és a ’hát persze hogy ez is a vico filmje!’ trailer-cunamiról sem). manapság viszont már esemény-számba megy, amikor kikerül egy rég várt film kedvcsinálója az internetre, sokan újra-és-újra megnézik, kilassítják, kielemezik. aztán persze csodálkoznak, hogy a film már keveset tud nyújtani nekik -vagy épp’ nem azt kapják, amit vártak, mert az előzetes egész más sugallt. mert persze a stúdiók marketing osztályán sem (mindig) hülyék dolgoznak, ezért próbálják sokszor trükkösen vágni egymás után a jeleneteket a kedvcsinálókban, de akár arra is vetemednek, hogy jótékonyan elhallgassanak dolgokat. sőt, a marvel-nál a legutóbbi időkben már odáig mentek, hogy a trailer-ekhez kamu-jeleneteket is forgattak, hogy megőrizzék a film tényleges megnézésére a legnagyobb csavarokat... és hogy miért vezetem fel ilyen hosszasan a kritikámat ezzel az előzeteseket taglaló értekezéssel? mert a marvel (és a sony) ezúttal is játszott velünk, szép masnival átkötve elhelyezte a bogarat a fülünkben azzal, hogy bedobták a ’multiverzum’ kifejezést -aztán kaján vigyorral húztak egy újabb mandarin-t... a különbség annyi az iron man 3-ban ellőtt hírhedt csavarhoz képest, hogy most képregény-hűek maradtak azzal, hogy quentin back, azaz mysterio valódi természetét használták végül a filmhez, és nem faragtak belőle egy pozitív hőst, mint ahogy azt korábban sugalmazták (oké, a film-trükkös hátterét így is dobták, de könnyen megbékéltem azzal, hogy a mozgóképes világban egy olyan feltaláló a srác, akikvel tony stark kibabrált korábban -úhhh, várj, szúrni kezdte az oldalam egy heuréka-élmény: ez a karakter tökéletesen megfeleltethető a batman forever-féle rébusznak! a csalódott alkalmazott bosszút akar állni és elméket manipulál. még szerencse, hogy ezúttal a körítés nem egy neonfényes takony, mint abban a filmben...) nagyon kíváncsi lennék, hogy a képregény-szüzek miként reagálnak a nagy fordulatra, hogy felháborodnak-e az addig szimpatikus karakter kifordításán (jake gyllenhaal mondjuk sokat tett azért, hogy a szerep minden aspektusa működjön, de mikor volt ő valamikor is rossz valamiben, nem...?) de szerintem jól jött egy ilyen emberien megragadható gonosz a filmbe, mert az elementátok csak lelketlen akadályok lettek volna magukban, amiken túl kell jutni, mint egy boss-on a számítógépes játékokban (nekem személy szerint az volt velük a gondom, hogy városokban tomboltak, és nehezen viselem a régi épületek pusztulásának látványát -jó lenne a tudat, hogy a darabokra hulló tornyok is csak az illúzió részei voltak)... de én a képregényekben sem tudok mit kezdeni az üres zúzásokkal, sőt, a pókember sztorikban kifejezetten igénylem, hogy kicsit a magánélet felé billenjen a mérleg az akcióhoz képest, bevallom, hogy a szívem csücske az esetlen peter parker, aki botladozik az iskolában és a csajok hálójában... és szerencsére itt a filmben is jócskán ezen az aspektuson volt a hangsúly -és ha ezzel valakinek problémája van, akkor gondoljon csak bele, hogy neki mi volt a legfontosabb dolog a világon tizenhat évesen. naugye... de egyébként is őszintén lehet szurkolni peter-nek, hogy jól alakuljanak a dolgai mj-vel, és jókat lehet mosolyogni a hős-szerelmes ned-en is. de a poénok többsége egyébként is jól landolt, egy nagy vigyorgós szórakozás a film. ami abból a szempontból meglepő, hogy egy drámai előzmény utóhangjai is ott zengnek a narratívában -azaz nem bölcsész-hablattyal megfogalmazva: sokat foglalkoztunk az endgame-ben történtek következményeivel is... és megint visszatérhetünk arra, hogy az előzetesek mélyebbnek ígérték a gyász-időszak bemutatását, de azért így is ott vannak a dráma-morzsák azzal kapcsolatban, hogy sokaknak kiesett öt év az életéből, mint ahogy peter is fokozatosan dolgozza fel a mentora elvesztését. ezt leginkább a pókembernél kötelező felelősség kérdésével húzták össze az írók -és ez logikus is, egy tizenhat éves kölyök számára hatalmas teher az, ha a világmegmentés súlyát helyezzük a vállára... bár lehet azzal poénkodni, hogy a stáb csak nyaralni szeretett volna, ezért tett a sztori egy körutazást európában, de mivel ettől kapott a hangulat egy kis ’ifjúsági james bond’ gellert, így nem bántam, hogy csak a végére tartogatták a klasszikus new york-i hálóhintázást (vizuálisan volt egyébként jónéhány tetszetős megoldás a filmben -bár az én szemem már attól is ugrált örömében, ahogy a víz-felszín közeléből vették fel a velencei jelenetek egy részét)... már tizenegy éve szoktatják a nézőket arra a marvel-nél, hogy maradjanak benn a moziteremben a legvégéig, úgyhogy remélhetőleg a nézők többsége most így is tett, mert mindkét jelenet egy nagy csavart adott hozzá az összképhez, az első a film tényleges befejezése volt egy ígéretes cliffhangerrel (és egy olyan meglepetés-karakterrel, akinél hatalmas ováció tört ki a teremben), a második pedig magyarázatot adott számomra, hogy miért éreztem kicsit furának a fury/hill kettőst a film alatt... no. azt hiszem új rekordot döntöttem az írásom hosszával kapcsolatban, de volt miről értekezni (és még így sem érintettem mindent, például a horrorral is kacérkodó illúziókat), de azoknak, akik utálnak ennyit olvasni, itt egy velős konklúzió: ez egy baromi szórakoztató ifjúsági film, ami képregény-hűen mozgatja a szerethető karaktereit, egyszerre intim tini-románc és nyári blockbuster kaliberű akció-móka... (×07.03.)

(Bosszúállók: Végjáték) (2019) (r.: Anthony és Joe Russo)

finálét írni piszok nehéz feladat -nem is, átfogalmazom: mindenkit kielégítő befejezést írni szinte lehetetlen feladat... és persze már voltak a film-történelemben nagy finálék, de azok elsősorban regényeken alapultak (lásd: gyűrűk ura, harry potter), amiknél azért a ’hogyan’ kérdés nem okozhatott meglepetést, olyan viszont még tényleg nem volt sohasem, hogy több mint tíz év (és több mint húsz film) munkáját érleljék be egyetlen grandiózus lezárásba (aminél persze hogy vannak kiskapuk a folytatásra, de azért érezhetően egy korszak végére értünk)... ha jobban belegondol az ember, lehet hogy nem is olyan nehéz egy ilyen lezárást kielégítően prezentálni, csak a karakterek szeretetéből kell kiindulni -abból, hogy az alkotók épp’ annyira kötődnek ezekhez a hősökhöz, mint amennyire a nézők is, és csak meg kell jutalmazniuk a rajongók töretlen odaadását. pont ezért érződik helyesnek ennek a finálénak minden aspektusa, mert odafigyel arra, hogy nekünk fanoknak mire van igényünk, és fejet hajt azelőtt, hogy felcsipegettünk mindent, amivel az elmúlt években megkínáltak bennünket. és nem elég, hogy egy keserédes nosztalgia-trippre visznek minket, egészen mélyre nyúlnak az utalásokat tartalmazó nagy szütyőben, olyan karaktereket hoznak vissza, akiket nem gondoltam volna, hogy valaha is viszont látok még a vásznon, sőt még egy tévésorozatos arc is felbukkant, hogy igazán lefedjük a teljes univerzumot (nem mellékesen a russo tesók a saját karrierjükre is szerettek volna visszanézni, ezért van a filmben két színész is a community-ből, plusz maga joe russo is kipróbálta magát színészként)... egyből a nagy egészre ugrottam, pedig fontos aspektus az is, hogy ez a film egy közvetlen folytatás is, mivel egy évvel ezelőtt ott hagytak minket az alkotók a vászon előtt megfőzve, így először a csettintés következményeivel kellett foglalkoznunk -és nem meglepő módon itt is nagyszerűen teljesített a film. intim karakter-drámával törték össze a szívünket az elején, elárasztva a nézőteret az ’innen hogyan tovább’ érzésével (ha elég bátor vagyok, akkor még a közel tökéletes ’leftovers’-szel is össze merem hasonlítani az érzelmi behatását) -és ez a csendes kezdés igencsak meglepő egy ilyen grandiózusnak szánt giga-költségvetésű alkotástól (éreztem is a perifériámon némi kényelmetlen mozgolódást a nézőtéren), de kellett ez a nyitány, hogy érzelmi alapon akarjuk befogadni a filmet... mert értelmi alapon biztos bele lehet kötni a későbbiekbe, a középső, megoldásokat kínáló, kalandosabb szakaszba, de szerintem az a legjobb, ha hátradől az ember, és nem gondol bele a felmerülő timey-wimey-wibley-wobley csacskaságokba, hanem élvezi azt, hogy miként rakják helyre az írók az utolsó építő-köveket a koronához vezető úton (plusz ez a szakasz is kellően érzelmi hullámvasút, ha kell drámai, ha kell vicces és a már említett nosztalgia hatása alól is nehezen lehet kikecmeregni)... mert bizony tudjuk, hogy merre tart minden, bármennyire is próbálnak azért meglepni minket az írók -nem kerülhetik el az epikus összecsapást a végén... de szerencsére eszükben sincs becsukni a pénztárcát a trükk-mágusok előtt, sőt, olyan grandiózus terveik vannak, amiket kész csoda, hogy sikerült a vászonra vinni... és tudom, hogy egyszerű rajongóként velem könnyű dolguk volt, csak kellett néhány hősi beállítás és feljebb kellett tekerni az áradó zenét, és én már attól elolvadtam volna, de nem hiszem, hogy akár a leghidegebb, cinikus nézők is ki tudnák vonni magukat a harc megkezdése előtti pillanatok elsöprő erejének hatása alól... volt már szerencsém pár event képregényt olvasni a múltban, amikor a képregények alkotói mindenkit összeterelnek egy mindent eldöntő, emberi léptékkel alig felfogható összecsapásra, és most pont azt a hihetetlen magával-ragadó érzést éltem át a moziban, mint amit az ilyen köteteknél szoktam érezni olvasás közben -tökéletesen sikerült átültetni mozgóképre a grandiózusságot, a hengerelés, a szívfacsaró hősiességet. sikerült elérni, hogy bizonyos pillanatokba szó szerint beleremegjek (és nem csak a fent emlegetett nagy gyülekező kötött csomót a gyomromra, de néhány páros összecsapás is elcsavarta a fejemet, valamint köszönöm azt az édes fricskát, amit a girlpower-ellenesek kaptak)... aztán csend lett, elértünk a végpontra, a minden szinten kielégítő lezáráshoz, egy nagy érzelmi gubanchoz, ahol egyszerre érezzük felemeltnek és összetörtnek magunkat. búcsú ez, amire mindig jó szívvel fogunk emlékezni, egy megtérülő hosszútávú érzelmi befektetés jutalma, a rajongók pajzsra emelése. és mi hálás szívvel köszönjük az eddigi élményeket, szeretünk titeket, 3000-szeresen! (×04.24.)

(Marvel kapitány) (2019) (r.: Anna Boden, Ryan Fleck)

hmm, lehet hogy meg kellett volna várnom a mozizás helyett, hogy megérkezzen ez a film a videotékákba, mint ahogy azt a kilencvenes évek derekán tettem az ilyen nagyszabású hollywood-i megaprodukciókkal -kár, hogy most már nincsenek sem kazetták sem videotékák... és mielőtt még minden soviniszta ökölbe szorítva lendítené a kezét a magasba, nem, nem a film a minőségére célozgattam ezzel, csak az általa megidézett korszakra, és arra a kellemes emlékre, hogy milyen sokat jártam akkoriban a házunktól egy saroknyira lévő kölcsönzőbe. mert ez volt az a korszak, amikor igazán ráeszméltem a filmek világára, és ez az a korszak, amit egész jól megidéztek most a marvel mágusai, bizonyos pontokon elég direkt módon (gondolhatunk itt a dal-felhasználásokra mondjuk), máskor viszont jobban kellett erőltetni a szemet, hogy láthatóvá váljon a kacsintás (csak súgok: tessék például jól megnézni, milyen szövegkönyvet memorizál stan lee (szerintem kevin smith azóta is kevin feige-ék lába előtt hever hálából))... de számít-e az, hogy ezt a történetet visszaröpítette a marvel-t majd’ huszonöt évvel? ha félretesszük azt a pár főhajtást, amit bizonyos tárgyak kapcsán tettek az írók a filmes univerzum korábban elkészült darabjai felé, igazából egy nagy haszna volt ennek a múltba-révedésnek: az ifjú nick fury... és nem is a szemkápráztatóan hiteles arc-fiatalítás volt az, ami fiatallá tette a karaktert, hanem az, ahogy a felelősség súlya alól kiszabadulva milyen lezser lett a fickó -és ehhez persze ehhez az is kellett, hogy sam jackson űberlazán hozza a karaktert és annak imádnivaló bohókásságát (coulson inkább csak beköszönt egy kicsit, bár a kapcsolata fury-val így is jól alapozást kapott)... no, belekaptam egyből a közepébe, de végülis a film maga is így tett, ugyanis megpróbálták feldobni az eredet-történetes aspektusát, hogy ne érezzük azt, hogy már megint végig kell küzdenünk magunkat azokon az ezerszer ismert fordulatokon, mire létrejön fizikailag és lelkileg a hős -és ez a próbálkozásuk részben sikeres is volt, mert az amnézia rejtély-faktora a sztori mellett tartott végig, ugyanakkor azért mégiscsak azt érezte az ember, hogy csupán egy építkezősebb eredet-történetet kaptunk megint. ebből az építkezésből adódott az is, hogy jócskán vissza lett húzva a film első felének a tempója, még szerencse, hogy a végén mégis azt érezhette a néző, hogy megérte türelmesnek lenni vele, megérte kivárni, amíg összerakja a kirakós darabjait... leginkább akkor érkezett meg ez a payoff, amikor a mélyebb érzelmek felé sodródott a film, a rambeau családdal kifejezetten jól működött a lelki gócpont. ráadásul a sztori is tartalmazott egy meglepő érzelmi csavart, ami sok mindent átértékelt, ráadásul a karakterek is gazdagabbak lettek ezáltal, miközben újrakalibrálhattuk velük kapcsolatban az érzéseinket... láttam a moziba indulás előtt a neten, hogy sokan ben mendelsohn-t emelik ki a film egyik fénypontjaként, és bár nagyszerű színésznek tartom őt, azért egy kicsit meglepődtem ezen, mert mostanság tudjuk, hogy ő vette át az ügyeletes rosszfiú-szerepet hollywood-ban, és el nem tudtam képzelni, hogy mi újat tud kihozni még egy ilyen karakterből -de szerencsére most egy sokkal komplexebb alappal dolgozhatott, mint az elmúlt években... khhmmm, nem kerülgethetem tovább, hogy a címszereplőről is beszéljek, bár nem könnyű érték-ítéletet mondani, mert az volt az alap-koncepció, hogy nagyon visszafogják brie larson-t, gondolom a kree átnevelés ténye miatt gondolták azt a rendezők és a színésznő, hogy nem szabad nagy amplitúdóval játszani, de így ez a visszafogottság eléggé kilóg abból a szuperhősös túlzásból, amit az ilyen filmektől megszokhattunk, ezért volt talán olyan szokatlan ilyen kevés érzelmet látni az arcán... amivel viszont sajnos nem sikerült túllépni a zsáner paneljein, az a látvány-világ, ami az elmúlt évek űrkalandjainak színpompássága mellett szürke kisegérnek tűnik ez a film, nem fektettek energiát a szépen koreografált verekedésekbe vagy az átláthatóra vágott akciókba sem, ezáltal nem tudja hozni azt a bombasztikusságot, amit egy ilyen léptékű történettől elvárnák... tudom, hogy régi vesszőparipám, hogy milyen nehezen fogadja be a gyomrom a szuperhősös és a hard-scifi-s elemek keverését, itt viszont jónak éreztem az átmenetet, lehet hogy azért, mert ez film eléggé a scifi-oldal felé dőlt. vagy azért nem zavart ez a mix, mert tudtam eleget invesztálni a karakterekbe és a sztori rejtély-faktorába. vagy csak jól bele tudtam simítani a látottakat eddigi marvel sorba -mert végülis mondhatjuk azt, hogy olyan volt ez a film, mint egy tévé-sorozat flashback epizódja, amivel részlegesen megágyaznak a nagy finálénak... (pár nappal ezelőtt arra ébredtem reggel ötkor, hogy a macska az új szőnyegem felett bokákolja fel a lenyelt szőrt, úgyhogy kifejezetten nagyot röhögtem az extra jeleneten, ahol goose is úgy szabadult meg a gyomra tartalmától, ahogy az igazi macskák szoktak -egyébként imádtam a filmben a szőrös kis bestiát, igaz, amióta láttam a képességeit, kicsit furán nézek az otthoni macskára is...) (lehet mindenféle érveket felhozni a marvel studios ellen, de azt nem mondhatja senki, hogy nincs szívük: a lehető legszebben búcsúztak stan lee-től.) (×03.06.)

(A Hangya és a Darázs) (2018) (r.: Peyton Reed)

a góliátok árnyékából nem könnyű kicsillogni... a marvel-nél másodszor is úgy döntöttek, hogy a világrengettő nagy bumm-juk után küldik moziba a legkisebb hősüket, könnyed, kicsi szórakozás gyanánt -és egyfelől üdítő a súlyos gyomrosok után egy limonádé, ugyanakkor erősebbnek érződik így a kontraszt, hogy mennyivel másabb ligában játszanak hangyáék, hogy mennyivel kisebbek a tétek... a kis-szerűsége a nézőkben nem biztos, hogy pozitívan csapódik le, mert bár jól szórakozik, mint egy lazulós szombat délutáni matinén, azért egy percig sem érzi azt, hogy elengedhetetlenül szüksége lenne arra, hogy rohanjon a moziba (azért a disney elég jó buzz-t tudott képezni itt európában azzal, hogy amerikához képest három héttel később mutatták be a filmet a hülye focivébé miatt). nem bánt az, hogy ott van a marvel sorban ez a film is, de valószínűleg a hiányát sem éreznénk... pedig maga a banda szimpatikus, scott lang továbbra is az átlag-hős, aki rendszerint elvicceli a dolgokat, ragaszkodik a szeretteihez és gyakran bután néz, amikor röpködnek a feje mellett a techno-blablák. hope személyében ismét egy tökös és kompetens marvel-hősnőt tisztelhetünk, aki keményen odaszúr mind verbálisan, mind fizikailag. az új gonosznál, ghost-nál örültem, hogy drámai háttértörténetet kapott, eléggé a szürke-zónába tolva a karaktert -és igazából már annak is örültem, hogy az egészsége (a léte) miatt akarta a pym-féle technikát, nem pedig katonai célokra használni. igaz, ott volt a filmben walton goggins gengsztere is, aki viszont csak a borzasztóan klisés anyagi hasznot hajszolta, so... a kis tét abban is megnyilvánult, hogy nem a világot kellett megmenteni, hanem egy személyes ügy vezérelte végig a karaktereket, ezzel is mikro-szintre hozva le az eseményeket... eléggé sztori-orientált volt végig a film, még igazán az akciók sem voltak hangsúlyosak -viszont nagyon tetszett, ahogy a kicsinyítés/nagyítás trükkjét használták végig, főleg a san francisco-i autós-üldözés nézett ki baromi jól (még ha a trailerek el is lőtték egy részét az alváz alól kiugró kisautóval és az óriási pez-tartóval)... szóval ennek a dávidnak sohasem volt célja, hogy legyőzze (a thanos-alakú) góliátot, és miért lenne az baj, ha szusszanunk egy kicsit egy ilyen méretű film-sorozatnál. főleg azoknak nem újdonság ez, akik a tévében is elköteleződtek már hosszabb távon, mert ki ne látott volna már olyat, amikor két főszálas epizód között lazáztak egyet az írók valamelyik jópofa mellékalakkal... (##07.19.)

(Bosszúállók: Végtelen háború) (2018) (r.: Anthony és Joe Russo)

kevin feige, a marvel studios vezetője: ’a harmadik és negyedik avengers filmek önállóak lesznek’. a nézők az infinity war végefőcíme alatt: ’anyád picsájáért hazudsz, kevin!’... tíz évvel és tizennyolc filmmel ezelőtt csak egy maroknyi (kissé őrült) ember gondolhatta azt, hogy eljutunk idáig, hogy átemelhető a képregények szorosan összefüggő világa a mozitermekbe, hogy az emberek hajlandóak lesznek évente akár többször is kinyitni a pénztárcájukat a különböző karakterek és zsáner-mixek kedvéért. de kevin feige-éknak igaza lett, az emberek a minőségi szórakozás mellett szeretik a folytonosság érzetét is, azt a tényt, hogy most már nem csak otthon a kisképernyőn kötődhetnek hosszabb-távon karakterekhez, hanem a moziban is. és ahogy a sorozatok esetén is az évadzárók a legnagyobb dobások, úgy a marvel filmek ezen korszakát is illet egy nagy bumm-mal lezárni... bár én magamból indulok ki, aki töviről/hegyire ismeri a korábbi alkotásokat, így nehezen tudom elképzelni, hogy valaki úgy beül erre a filmre, hogy nem látta az előzményeket, de gyanítom, hogy az események nagyja így is érthető lehet, az viszont biztos, hogy érzelmileg nem adhat annyit a film, mint annak, aki már beleinvesztált legalább 40 órát ebbe az univerzumba. és szívesen szoktunk dobálózni a ’leg’-ekkel, de szerintem tényleg nem nagyon volt még olyan, amikor egy kvázi magában álló film ennyire építkezett volna a múltra... konkrétan abban a pillanatban kezdjük itt az első percben, ahol a thor: ragnarök-ben eldobtuk a fonalat -ez egyből azt az érzetet keltve az emberben, hogy valaminek a beteljesülését látja, ráadásul azonnal megadják a komorabb alap-hangulatot is az eseményekkel, hiszen thanos az első pillanattól bizonyítja, hogy számára nem sokat számít az élet (illetve nem mindegyik élet, de erről egy kicsit később)... és az az igazság, hogy innentől kezdve két-és-fél órán keresztül azt érzi a néző, hogy egy finálét lát, nem is igazán lehet tisztán bejelölni a film dramaturgiában a klasszikus hármas tagolás határait, csak hömpölyög szinte végig egyenletes tempóban, magával sodorva a nézőt is, aki nem csak azért hagyja el a mozitermet csuromvizes ingben, mert a teremben így tavasszal még meglehetősen szolidan bánnak a légkondicionálóval, hanem mert azt érzi, hogy az érzelmi hullámvasút megviseli a szervezetét, élvezi az utazást, ugyanakkor kellemetlenül szurkálja az oldalát a drámaisága is. mert thanos olyan ellenfél, aki nem csak a testi erejével emelkedik hőseink fölé, de a jól érthető motivációja is kiemeli a sablon-gonoszok közül. és ami még fontosabb, érzelmi hátteret is kap azzal, hogy áldozatot is kell hoznia az őrült víziója kedvéért. ritkán látni azt, hogy egy antagonista ilyen kiemelt szerepet kap, de azért (is) kellett ez, mert ő tartja össze a szanaszét futó szálakat... sokan tartottak attól, hogy miként fognak mozgatni az alkotók ennyi szereplőt egy filmben, de szerencsére ügyesen elosztották a hősöket kisebb egységekre, mindegyikük kapott egy mellék-küldetést vagy sztori-szálat, így balanszot hoztak létre köztük -ami már egy érdekesebb kérdés, hogy a különböző helyről érkező hangulati elemeket is egymásra kellett illeszteni, és itt már azért éreztem némi zavart, mert a bizonyos karakterek felől érkező humor nem mindig csapódott le jól, néha túl hamar érkeztek a poénok a drámai mélyütések után (a meglepő párosításokból nekem az iron man / doctor strange (a.k.a. körszakál vs körszakál) valamint a thor és bunny rocket csapatok működtek a legjobban, de örültem annak is, hogy az erős nők is kiharcolták a maguk helyét, néha egymásnak vetették a hátukat, és úgy bunyóztak, néha meg csak összetörték a szívemet)... hihetetlen élmény volt, hogy az addig alapjáraton zizegő moziterem az utolsó percekre néma csöndbe fagyott, hitetlenkedve meredt a vászonra -gondolom az ő fejükben is ugyanaz forgott, mint nekem: ’no, innen hogyan tovább...?’ (oké, valahol megértem a történet ketté-szedését, csak az a veszélyes egy ilyen húzásban, hogy az emberek majd túl-agyalják a megoldást, és a végén csalódni fognak, ha nem azt kapják, mint ami egy éve a fejükben él...) (##04.25.)

(Fekete Párduc) (2018) (r.: Ryan Coogler)

elképzelhetetlenül hosszú, gyakran gyötrelmes, néha felemelő utat jártak végig az afroamerikaiak, mióta az első rabszolgahajó kikötött 1526-ban a mai kuba partjainál -nyomor és szenvedés, polgárháború és felszabadulás, szegregáció és a ku-klux klán, a polgárjogi mozgalmak és rosa parks, martin luther king és a selma-i menetelés, malcolm x és a fekete párducok, a ’92-es zavargások és a gettósodás, az első színesbőrű elnök és a sztár-sportolók státusza, mind egy-egy kövek az út mellett, és egy ilyen fontos mérföldkő az is, hogy önálló filmet kapott egy afrikai gyökerű szuperhős-karakter (nem megsértve a kilencvenes évek hírvivőit, pengét, spawn-t és steel-t). és ez igenis nagy szó, amikor még rendre a felszínre törnek olyan statisztikák, mint hogy 2017-ben sterling k. brown lett az első fekete, aki főszereplőként golden globe-ot és sag awards-ot nyert, vagy hogy mostanra értünk el odáig, hogy mind a 32 nfl csapatban lépett már pályára kezdőként színesbőrű irányító... szóval igenis fontos, hogy a párduc a nagyvászonra került, méghozzá úgy, hogy az alkotók többsége maga is a kisebbségek táborát erősíti (ha más nem, hát nő, mint rachel morrison operatőr). és ez lehetne valami pc pr-szöveg, meg jöhetne a bezzeg-ezés, de szerencsére a szereplők kosztümje alatt is ott feszülnek ezek a társadalmi problémák, átérezhetően, hitelesen. leginkább a fő antagonista, erik killmonger képviseli ezt a vonalat, egy gettóból jött oakland-i srác, akinek elege van a mellőzöttségből és elnyomásból -a baj csak az, hogy sem a módszerei (öljünk meg mindenkit, aki nem ért egyet velünk), sem a végcélja (uraljuk a világot) nem tiszta. viszont erős és érthető motivációi vannak, így át tudjuk érezni a törekvéseit, így erős és fontos negatív szereplővé válik. mellette ott van black panther másik ikonikus ellenfele, klaw is, aki viszont egy őrült fegyverkereskedő csupán, annak viszont baromi szórakoztató (andy serkis végre a saját arcával lubickolhat)... a gonoszokkal kezdtem, pedig a jók is erős lábakon állnak, t’challa-nak elsősorban a királyi szerepbe kell beletanulnia, és ebben komoly támaszra talál az erős nők hadseregében, akik között van, aki erős és badass (okoye szerepében danai gurira sugározza magából a girlpower-t), van aki erős és érzékeny (ráadásul csodaszép, mint lupita nyong’o), és van aki a bátorsága és a szíve mellé az eszét és a humorát is belekeveri a személyiség-mixbe (letitia wright nagy felfedezése a filmnek, mint shuri, wakanda q-ja) (azért is örömteli nekem, hogy ilyen jól működnek a női karakterek a filmben, mert a képregényben is a dora milaje volt az egyik kedvenc elemem)... nem csak a párduc szerepe követel meg egy egészséges kettősséget, de az uralkodói környezet is kettős arcát mutatja, de pont hogy felerősítik egymást az afrikai törzsi hagyományok és a scifi-be illő modern technika (látványos szertartások, fizikai kihívások, túlvilági utazások az egyik oldalon, mágneses vonatok és gondolatra előbukkanó ruhák a másikon). a film egyik legnagyobb erénye a világ-építése, hogy elvisz minket erre a különleges helyre, megismertet a szokásaival, új hangulati elemeket hozva be a marvel filmes univerzumába (sokat segítenek ebben ludwig göransson dob-központú dallamai is, bár azt nem nagyon értem, hogy egy svéd zeneszerző hogyan volt képes ennyire magáévá tenni afrika zenei világát...). amikor kilépünk wakandá-ból, akkor a hangulat is megváltozik, bár lehet hogy a koreai részt csak a lopakodós/kémkedős vonásai miatt éreztem james bond-i ihletettségűnek... persze egy 200 milliós filmben nem lehet csak politikai és társadalmi kérdéseket feszegetni, kellenek az akciók is, amik eléggé szélsőséges skálán mozogtak, mert volt amikor a sötét miatt alig lehetett látni az eseményeket, volt amikor ryan coogler elővehette a creed-ből áthozott mozgó kameráját, néha viszont túlságosan megszaladt a vágó-olló vagy kevés idő jutott a digitális trükkök csiszolására... de szuperhősködés ide, páncélozott harci rinocéroszok oda, igenis fontos beszélni a társadalmi problémákról, a tehetős országok vezetőinek felelősségéről, a szimbolikus és fizikai falak lebontásáról -mert igenis járhat együtt kéz-a-kézben a szórakoztatás és gondolkozás. (##02.18.)

(Thor: Ragnarök) (2017) (r.: Taika Watiti)

adva vala egy északi mitológiából kölcsönvett viharisten, aki testi erejét latba-vetve küzd a világok megmentéséért, miközben mitologikus lények (óriások, sötét tündérek) övezik az útját. a mai cinikus világunkban nem könnyű befogadni egy ilyen avítt hőst -a marvel-nél eddig két próbát is tettek erre, komolyan vették a karakterüket, de nem lehettek elégedettek az eredménnyel. mert bár az első filmnek jól állt a túlzó, shakespeare-i ihletettségű királydrámai vonás, igazán mégsem tudott nagyot csapni ránk a pörölyével, a második (dark world) meg túl sok minden szeretett volna egyszerre lenni, és ezáltal egy kicsit széteső stílustalan massza lett csak belőle -rosszul elhelyezett humor-morzsákkal... érezték a stúdiónál, hogy változtatni kell, ha szeretnék ezt a karakterüket is az égbe dobbantani a többiek mellé. amikor kevin feige producer-atyaúristen bejelentette a marvel filmek harmadik fázisát, és így a ’ragnarök’ címet, még úgy tűnt, hogy a változást abban látják, hogy még komolyabb, epikus kalandokba hajszolják hősüket, és külső szemlélőként azt gondolom, hogy az első variáció tényleg ez is lehetett (lásd az ’ultron’ elhíresült medencés jelenetét is), aztán az alkotási út közepén jöhetett az ihlet, és egy kereszteződésnél a paródia felé vették inkább az irányt. érkezett taika watiti, az új-zélandi humor legnagyobb fegyvere, aki persze a szarkazmusát is gondosan bepakolta a hátizsákjába. aztán egy meetingen jöhetett a következő irányt-változtató döntés: ha már az universal stúdióval kötött szerződés miatt nem lehet önálló hulk filmet készíteni, akkor meg kell találni a lehetőséget arra, hogy a már bejelentett alkotásokban kapjon valami ívet a karakter. (talán) valahogy így lett a komorból komolytalan, egy filmből kvázi kettő. és az elején egy picit érződik is ez a kettősség, döcögve formálódik egységgé a komorabb asgard-i rémuralom és a tiritarka gladiátor-világ az univerzum túlfelén -de akkora az űr a két hangulati komponens között, hogy ez elkerülhetetlen volt. viszont a készítő-csapat számlájára kell írni, hogy a végére szépen összeáll az egész, és hála az isteneknek, út közben sem nagyon foglalkozunk azzal, hogy döccen itt/ott a dramaturgia, mert nem halljuk az ilyen gondolatainkat a hangos röhögésünktől... mert taika-ék úgy döntöttek, hogy ha már a humor irányába tolják el a filmet, akkor eltolják a falig, de úgy, hogy a vége már átlógjon a túloldalra -azt az élményt nyújtva, hogy ez a forgatás lehetett az évezred bulija, mert láthatóan mindenki borzasztóan élvezte a munkát a kamera mindkét oldalán... a kaleidoszkóp ezer színében pompáznak a poénok, az infantilis hasra-eséstől a kifinomult meta-utalásokig terjed a paletta (ez utóbbiak arra is jók voltak, hogy kijavítsanak kontinuitás-gondokat az univerzumban -lásd pl. a hamis végtelen hatalom kesztyűjét). és tudom, hogy sokan gondolják, hogy ’hé, dehát a világ végével (a.k.a. ragnarök) nem szabad viccelni’, pedig ha ilyen jól áll neki a bohóc-sipka, akkor miért ne lehetne, ráadásul azért megvoltak azok súlypontok is, ahol azért kellő mértékben lefele fordították a mosolygó ajkunkat -szigorúan csak egy-egy pillanatra... chris hemsworth eddig is erős jelenlétet adott a viharistennek, akinek azért akadtak jól a korábbi filmekben is működő egysorosai, most viszont igazán elszabadíthatta a komikus vénáját, és jól is állt neki ez az önfeledt mókázás. hulk nem csak a legszebben animált külsejét kapta meg most, hanem a karakterhez is most sikerült a legérdekesebben nyúlni, és nem csak arra használni, hogy üvöltve szétzúz dolgokat. az új arcok közül jeff goldblum felvonultatta az összes jeffgoldblumizmust, de a sakaar-i flashgordon-milliőbe pont passzoltak ezek a manírok; mellette tessa thompson ragyogott ki a csapatból, mert a komikus időzítése és a karakter mélysége is igazán a helyén volt; cate blanchett karakter-skatulyája nem nagyon hagyta, hogy igazán eleressze a lovakat, de azért a színészi kvalitásait sem rejtegette a fejdísze alatt -ráadásul hagyták hela-nak, hogy igazán komoly változásokat hozzon az asgard-i birodalomba... kicsit retcon-oltuk a múltat, és azt, hogy miképp vélekedjünk odin-ról, elhullott pár szerettünk (és egy szeretett fegyverünk), majd visszafordíthatatlan károk is keletkeztek mind a hősben, mind a mitológiában -és ha ez nem a ragnarök, akkor nem tudom mi... mert persze lehet poénkodni, de azért egy thor filmtől elvárja az ember az akciókat is, amik így utólag visszagondolva nem mindig voltak átütőek, viszont a finálé így igazán ki tudott ragyogni, ahogy a külön fronton harcolók körül megszólalt a led zeppelin ikonikus ’immigrant song’-ja, a nézőt arra késztetve, hogy tátott szájjal hagyja, hogy az idegszálain futkosson a jóleső boldogság... de ez a boldogság egyszer sem repült igazán messzire tőlünk nézőktől a moziteremben, egész egyszerűen jó volt nézni a filmet, nem igazán akart világmegváltani, csak száz százalékig szórakoztatni... (és még az olyan felesleges cicomák sem hiányoztak róla, mint mondjuk a szerelmi szál. vagy hogy egy ilyen eszeveszett űrkaland idején túl sokat dekkoljunk a földön...) (#11.01.)

(Pókember: Hazatérés) (2017) (r.: Jon Watts)

tudom, hogy a trollkodásra hajlamos kommentelőknek meg az önmaguk hangjába szerelmes hipszterkedő megmondó-embereknek már egy ideje céltáblája a marvel studios tevékenysége, a nagyon is tudatosan épített filmes univerzumuk -és olyan jó látni, hogy kevin feige-ék nem állnak le szájkaratézni ezekkel a hangoskodó bully-kkal, hanem csak teszik a dolgukat a tőlük telhető legmagasabb színvonalon, és megmutatják azt, hogy miképp kell egy olyan karakterhez nyúlni, akibe egy másik stúdiónak már kétszer is beletört a bicskája... mert lehet hogy a népszerűségük zenitjén épp’ elképzelhetetlenül nagy pénzeket keresnek a filmjeikkel, mégsem érződik egy pillanatra sem a fásult bevétel-hajszolás, az már sokkal inkább, hogy a karaktereik iránti gyermeki lelkesedés hajtja őket előre. és csak így lehet a vászonra vinni egy tökéletesen képregény-hű pókembert, a barátságos és közkedvelt figurát, a mindennapi olvasók megtestesülését, aki pont azért él annyi ember szívében 1962 óta, mert nem csak a képessége nagy felelősségével kell megküzdenie, hanem a mindennapok problémáival is... zseniálisan sikerült lemenedzselni azt, hogy úgy érezzük újraindulásnak a filmet, hogy közben nem állítjuk repeat-re a szokásos pók-szólamokat, nincs csípés, nincs ben bácsi, mégis működik az, ahogy peter kezdő szuperhősként végigjárja a lépcsőfokokat, kitanulja a képességeit, majd az apró hősködései után szembenéz az első igazán nehéz kihívásával, és a folyamat közben lelkileg is érik, a lelkes kissrác megérkezik a felnőtté válás kapujába... elégedett voltam azzal is, ahogy a nagy filmes univerzumba sikerült beépíteni a filmet, mert nem érződtek erőltetettnek a referencia-pontok -de egyébként is mintha már természetesnek vennék az emberek ebben a világban, hogy néha elrepül felettük egy szuperhős, vagy hogy a rosszfiúk űrlény-eredetű fegyverekkel rohangálnak (és nyugi, vasember sem lopja el a show-t (az előzetesek egy kicsit ezt sugallták), sőt, tony-nak kifejezetten jól áll ez a mentor-szerep. és meglepő módon nem is ő kapta a legtöbb játékidőt a régi bandából, hanem happy hogan, nagy pacsi jon favreau-nak, hogy két disney rendezés közé be tudta préselni ezt a naptárába)... de. különleges képességek ide, csodafegyverek oda, mégis sikerült a film gonoszát a realitás talaján tartani, mert végre nem egy világuralomra törő őrültet kellett püffölni, mint annyi más zsánerfilmben, hanem egy realista gazembert, aki csak a pénztárcáját nézi, amikor a bűnözés útjára lép. és ezért kellett egy michael keaton kaliberű színész, aki megtalálja az egyensúlyt a rosszaságban -bár tegyük hozzá, hogy a legjobban akkor működött a karaktere, amikor kiderült vele kapcsolatban a nagy csavar, és egy baromi feszült jelenetben konfrontálódhatott peter parker-rel... de nem csak a hihető és földhözragadt gonosznál érzi azt az ember, hogy ez a megfelelő irány egy spidey-filmnél, hanem amiatt is, hogy leszűkítjük a játék-területet queens-re, a világmegmentést ráhagyjuk a nagyokra, és a hálóhintázás mellett kellően nagy időt fordítunk a hétköznapi problémákra, a sulira, a barátokra és a szerelmekre... nem véletlen, hogy az alkotók már jó előre john hughes nevével dobálóztak, mert komolyan gondolták a ’középsulis tini-film’ hozzáállásukat, és hogy ezt teljesen nyilvánvalóvá tegyék, még egy aprócska jelenetet is bevágtak a ferris bueller-ből (sőt, ugyanakkor vizuálisan is megidézték az adott jelenetet). de persze azért tudták azt is, hogy pókruhás akciót is kell adni a népnek, úgyhogy jöttek is a kalandok szép sorban, szerencsére még épp’ a nézhetőség határán belül csattogtatva a vágóollót a dinamizálásuk során... plusz egy technikai ötlettel még azt is sikerült kivitelezni, hogy pókember pont annyit dumálhasson az akciójelenetek alatt, mint a képregény-buborékokban... no. itt ülök a laptop felett, leütve majd’ négyezer karaktert, és keresem a vitriolos énemet, de az az igazság, hogy nem tudok belekötni a filmbe, és ez egy kicsit frusztráló érzés... persze, mindenki tudja, hogy nem ez a filmkészítés csimborasszója, de a helyén kezelve (a.k.a. könnyed nyári kikapcsolódás) tökéletesen megállja a helyét, mert tempós, szórakoztató és kifejezetten vicces, egy olyan szeretettel készített marvel termék, ami úgy is frissnek hat, hogy tizenhatodikként áll a sorban... (#07.08.)

(A galaxis őrzői, vol.2) (2017) (r.: James Gunn)

bevallom, hogy aggódtam egy kicsit a film miatt, mert pár éve olvastam egy magyarul is megjelent thor sztorit, amiben ego volt a főgonosz, és nagyon utáltam az egészet -ráadásul egy percig sem tudtam komolyan venni egy emberarcú élő bolygót (oké, azóta már került a kezembe jobb képregény is, amiben okosabban használták ego-t, úgyhogy lehet hogy csak az első találkozás sikerült rosszul)... egy kicsit aggódtam james gunn-ért is, hogy meg tud-e birkózni a három év alatt egekig srófolódott elvárásokkal, mert biztos vagyok benne, hogy hatalmas volt rajta a nyomás azok után, hogy annak idején a semmiből robbantotta az elmúlt évtized egyik legszórakoztatóbb űr-mókáját, ami játszi könnyedséggel hozta be a kozmikus vetületét a marvel univerzumnak, miközben egy rakás új karakterrel zsonglőrködött sikerrel. és egyfelől a járt utat választotta a következő lépéséhez, és feljebb tekerte a potmétereket, hogy még harsányabb legyen a végeredmény, az ütközőig tolta a humort, és baby groot-tal a cukiság-faktort is sikeresen klimaxolta. ugyanakkor nagyon helyesen megérezte azt is, hogy azzal tud igazán előrelépni, ha a jól működő karakterei mélyére néz -avagy ha a ’kevesebb ésszel és több szívvel’ hozzáállással írja meg a szövegkönyvet... érdekes, hogy ez már a második olyan marvel film, ahol a szuperhősködés-aspektusnak kéne igazán megmozgatnia a lelkesedő énemet, és én mégis fura módon a karakter-pillanatokban tudok igazán elveszni. csak amíg joss whedon-nak nem adták meg a stúdiónál a lehetőséget, hogy még több ilyen pillanatot vágjon bele az ultron-ba, addig james gunn megkapta a jóváhagyó pecsétet arra, hogy a végére összetörje a szívünket -és ezért nem lehetünk elég hálásak nekik... mert lehet itt mindenféle csilivili cgi űrhajós trükkökkel etetni a szemünket, karakterek nélkül mit sem érne mindez -mert kell az, hogy invesztáljunk beléjük érzelmileg, hogy úgy érezzük, hogy mi is a családjuk része vagyunk (kacsint)... nagyon rosszul kötök át, de próbáltam hamar rátérni a film alapjaira, mert úgy tűnik, hogy az nem volt elég, hogy a guardians úgy viselkedik, mint egy szeretetből marakodó nagy család, de igazi családtagokkal is megerősítették ezt a felépítményt. így jöttek ki jól a készítők abból, hogy nem tudták elengedni nebula-t, mert szépen végigvezették érzelmileg a gamorra-val való kapcsolatát (plusz megtudhattuk egy-két sötét részletet is thanos-ról általa). de persze a nagyágyút starlord papája jelentette, az általam már emlegetett ego, akivel szerencsére szintén jól bánt mr.gunn, mert egy bolygóméretű entitást le tudott hozni emberi szintre, és nem csak azzal, hogy majdnem végig kurt russell fizimiskájában láthattuk őt (még fiatalon is -és baszki, egyre durvább ez az arcfiatalító cgi technika), hanem peter anyukáján keresztül határozta meg több tekintetben is -és így jöhetett létre az az érzelmi bumm, amit peter-rel együtt mi is átéltünk. és ha ez nem lett volna még elég, akkor hangsúlyosan jelen volt az is, aki apja-helyett-apja volt hősünknek, és ez nem csak azért üdvözölendő, mert michael rooker most is hengerelt a szerepben, hanem mert olyan logikusan egészítették ki az ő eddig homályban tartott történetét, amiért meg kell emelem a kalapom -azért meg főleg, mert vele, azaz egy mellékszereplővel tudták kiváltani belőlünk a legerősebb érzelmi reakciót. persze ezek az érzelmi sokkok nem tarthattak túl sokáig, mert azonnal lecsaptak valami lüke poénnal... talán túl sokszor is vetették be ezt a fajta hangulat-ingadozást, és sajnos voltak olyan humor-szekvenciák is, amiknél az ember azért dobolt párat a lábával, hogy ’oké-oké, értjük hol a vicc, nem kell újra elsütni, mehetünk tovább’. de a szórakoztatás mindig bocsánatos bűn... azért viszont jobban rá tudnék koppantani james gunn (írói) orrára, hogy nem tudta egyben tartani ezt a zsörtölődő családot, így a film közepe kicsit szétesett a különböző szálak mentén, és nem sikerült ezeket a vonalakat szép egységesen összevarrni... de hé, ha valaki ennyi ágyúval, puskával, nyíllal és csúzlival akar egyszerre lőni, ott előfordul, hogy nem talál bele mindig a céltábla közepébe, de aggodalomra semmi ok, mert még mindig piszok szórakoztató ez a rakás a-hole. és ami még fontosabb, a legnagyobb szívet is még mindig a galaxis túlfelén találjuk. (#05.06.)

(2016) (r.: Scott Derrickson)

azzal az ígérettel mentünk a moziba, hogy a marvel studios filmes univerzuma egy új dimenzióval bővül, mert belevegyítik a mágiát a szuperhősös közegükbe (már ha nem számítjuk wanda maximoff hex-mágiáját, ami az ultron óta része az univerzumnak). és talán volt egy kis kockázat ebben a vállalásban, mert bár a képregényekben lehet mágikus misztikus utazásra küldeni a hősöket, de nem volt garancia arra, hogy ez a nagyvásznon is működni fog -leginkább abban bízhattunk, hogy a marvel-nél mindig értő kézzel nyúlnak az alapanyaghoz, jó ízléssel tudják a fő témáik mellé illeszteni a különböző zsánereket, legyen az politikai thriller, őrült űr-kaland vagy heist-film. és szerencsére most sem érhetett senkit csalódás, mert működik az elegy, mert nagyon hatásosan sikerült lefordítani a mozi-mágia nyelvére a varázslás elvont világát. persze, lehet dobálózni christopher nolan nevével, aki ihlető forrásként szolgálhatott a rendezőnek, scott derrickson-nak, de nálam az ismerős elemek csak néhány pillanatra villantak fel, aztán beolvadtak a kaleidoszkópra hasonlító nagy egészbe. és valószínűleg az sem véletlen, hogy a filmben folyton hetvenes évek zenéit emlegették, mert az ember azért időről-időre egy pszichedelikus lsd-tripben érezhette magát... oké, a felszínen lévő látványt jól megoldották, de nézzünk egy ct-vizsgálatot, hogy milyen vázra lett felhelyezve ez a pofás vizualitás... a táguló filmes univerzumhoz szükség van új karakterekre is, így törvényszerű, hogy azokat be is kell mutatni, még ha a rutinos nézők többsége már csak ásítozni tud az eredet-történetektől, de el kell fogadnunk ezeket, mint szükséges rosszat, főleg, ha egy olyan korrektül átgondolt verziót kapunk a kezdetekről, mint most strange doki esetében. oké, a stan lee/steve ditko-féle alapok adottak voltak, van egy arrogáns/egoista tudós-emberünk, aki egy sérülés hatására új életet kezd, felfedezi az önzetlen énjét, és hőssé válik, és nem, most nem tony stark-ról írtam mindezt... (és akkor a hasonló körszakállat még nem is emlegettem...) benedict cumberbatch ismét nagyszerű szerepválasztásnak bizonyult (a marvel-nél ebben nem nagyon tudnak hibázni), komplexen képes beépíteni a játékába a house doki féle cinizmust, a megtört ember ábrázolását és a nagy varázsló erejét is (kár hogy ezekből az erényekből sok sérült a magyar szinkron miatt...). és egész jó tempóban jutunk végig az életszakaszok átalakulásain, talán egy kicsit gyorsan is tudjuk le a tanulási folyamatot. de haladni kell, mert a gonosz fenyegetés is egyre közeleg... sajnos várható volt, hogy mads mikkelsen nem fogja tudni kibontani a teljes színészi eszköztárát, de annak azért tudtam örülni, hogy nem egy tipikus gonoszt kapott, aki csak el akarja pusztítani a világunkat (viszont az kicsit érthetetlen, hogy a szomorú háttértörténete miért csak az előzmény-képregénybe került bele). de egyébként is csak egy henchman volt ő, mert az igazi gonoszt jól titkolták a kiadott reklám-anyagokban. ő-gonoszságával meg azért működött az összecsapás a fináléban, mert egy kicsit kiléptek vele a komfortzónából, nem azt kaptuk már megint, hogy tömegével érkeznek a rosszak, akiket mind le kell gyűrni, sőt, egy kicsit visszájára is fordították a tipikus megoldásokat (kacsint)... az ancient one kettős érzéseket kelthet bennünk -mert egyrészről sajnálatos, hogy azért kellett megváltoztatni a képregény-béli tibeti karaktert, hogy a kínaiak ne hisztizzenek miatta, viszont jó kompromisszumnak tűnik, hogy nővé, egész pontosan tilda swinton-ná változtatták át, és egy kis sötétséget is kevertek a háttér-történetébe... (rachel mcadams és benedict wong sok kibontakozásra nem kapott lehetősséget, chiwetel ejiofor mordo báróját meg csak alapozták a későbbi gonoszkodásra.) rövidre zárva a hosszúra nyúlt mesémet, a marvel ismét sikerrel kísérletezett az alap-formulájával, igazából csak egy tipikus marvel-hibát vétettek már megint: olyan helyekre is poénokat erőltettek be, ahol azoknak semmi helyük nem volt... ($$11.06.)

(Amerika Kapitány -Polgárháború) (2016) (r.: Anthony és Joe Russo)

a hős és a gonosz összecsapnak, a hős győz, a gonosz elbukik, mindenki boldog, végefőcím. ehhez a felálláshoz szoktattak minket a mesék, és az a rengeteg film, amiket gyerekkorunk óta láttunk. mostanság viszont komoly változáson megy át ez a klasszikus alapszerkezet -mert mindegy, hogy mennyi fantasztikus elemet emelnek be egy történetbe, a valósághoz való hasonulás mindig erősen tartja magát. és a valóságban minden tettnek súlya van... és szerintem ez egy nagyon jó trend, hogy az írószobákban végiggondolják a következményeket is, nem csak azt tartják szem előtt, hogy mennyire cool dolog a pusztítás-pornó. és tényleg nincs kedve már az embernek tovább rugdosni a warner/dc-t, de nagyon nincs szerencséjük azzal, hogy az erre az alap-gondolatra felfűzött közepes filmjükre két hónappal később a marvel ilyen erős választ dob... és igen, nézhetjük megint onnan, hogy az egész univerzum-építésüknek itt a gyümölcse, hogy volt 12 filmjük, hogy megalapozzanak egy ilyen konfliktust, de leginkább azért fontos ez a múlt, mert a karakterek motivációi is innen erednek, minden tettük pszichológiailag hihető és alaposan végiggondolt (még a gonoszé is, aki szintén személyes motivációs hátteret kap, nem akar világuralmat meg fehér perzsamacskát, csak bosszút állni a bosszúállókon). így sokkal több lesz az egész, mint hogy milyen jól néz ki, amikor ennyi hős egymásnak esik (bár ne tagadjuk le, tényleg baromi jól néz ki, mert a koreográfiára és a kaszkadőr-munkára is odafigyeltek, és nem csak a repülőtéri csúcs-jelenetben, de az összes akció-szekvenciában, minden dinamikus és áll-leejtően látványos, az egyetlen apró bajom velük, hogy a russo tesók még mindig többet vágnak a kelleténél...). ez a személyes aspektus a végén fizetődik ki igazán, mert nagyon okosan az utolsó verekedés közben most nem dőlnek épületek, nincs világ-megváltás, csak egy közelharc zajlik egy igen szűk térben, de ismerve a hátteret, az ember szíve szakad bele... de nem csak kicsiben, lelkiismereti téren fontosak a következmények, hanem nagyban, a politika színterén is. és persze itt is rengeteg kérdés vetődik fel, itt sem könnyű választani a két fő álláspont közül, hogy ki is viselje a felelősség terhét. persze a többség úgy gondolja, hogy nem hagyná, hogy öltönyösök szóljanak bele a világmegmentésbe, nem...? (#teamcaptain!) eddig is dicsértem christopher markus-t és stephen mcfeely-t, hogy mennyire okosan hozták be a realizmust az epikus marvel-kalandokba, de azért is dicséret jár nekik, ahogy a sok eddigi karakter történetének továbbszövése mellett beintegrálták az új arcokat is. mert t’challa őfelsége szála szép organikusan simult a nagy egészbe, spidey meg csak simán lopta a show-t... mert bizony még hangulatilag is tökéletesen ki volt balanszírozva a film, bizonyos részei meglepően komorak voltak, ugyanakkor nem felejtkeztek el a szórakoztatásról sem, főleg a film második felében egymást érték a beszólások és nagy vigyorokat kiváltó momentumok. tempóban is jól érezhető volt a hullámvasút, ahogy az izgalmas kezdés után kicsit leültünk megalapozni a drámát, majd meg-megindultunk azokkal a hihetetlen akció-jelenetekkel (talán a casino royale volt hasonlóan felépítve). mindent összevetve nem tudom, hogy hogyan is lehetett volna ezt jobban csinálni, egyszerre folytatni a winter soldier-t és az ultron-t, úgy, hogy szintet lépnek a komolyság, az érzelmek és az akciók terén. egy cseppet sem aggódom a következő avengers-ekért, jó kezekben vannak russo-éknák. (és azt is könnyedén elérték, hogy mostantól még jobban várjam a black panther és a spider-man szóló-filmeket!) ($$05.05.)

(A Hangya) (2015) (r.: Peyton Reed)

miért kéne mindig világot megváltani? még a marvel gépezetben is elférnek az apró alkatrészek -mert nagyon helyesen meglátták azt, hogy egy kisembernek kisléptékű filmet kell készíteni, ahol nem univerzumok mennek tönkre, csak egy gyerek-szoba... tudom, hogy sokan kételkedtek abban, hogy mennyire lehet majd komolyan venni egy ilyen hangyás filmet, de a marvel-nél nem is akarták komolyan venni, csak pont annyira, amennyire kell. és szerencséjükre működnek is a poénok, végig baromi szórakoztató a film, minden drámai jelenetre jut valami vicces kikönnyítés (igen, még a csókra is) -ezért működik paul rudd is főszereplőként, mert az a csibészes félmosoly hozzátartozik a film hangulatához. így a tizenkettedik filmre láthatjuk már, hogy az univerzumban lehet megannyi stílussal kacérkodni, bár a heist-műfaj most könnyű választás volt, mert az mindig működik, bármilyen elegyben. bár igazából nem is a tolvajlásos (és az arra felkészülő) jelenetek működtek igazán, hanem miután aktívan kezdik használni a hangya-ruhát. a miniatürizált jelenetek jól néztek ki (az elmúlt évtizedben szorgalmas filmnézőként is durva látni, hogy mennyit fejlődött a mozgások animálása), de a bunyók lettek igazán jól elkapottak (örültem, hogy az első összecsapásra egy ismert arcot kaptunk -btw, a kötelező mcu-s utalások nem maradhattak ki). kár, hogy az előzetesben lelőtték a gőzmozdonyos verekedés poénját, bár azért tartogattak óriási meglepetéseket a finálé képsorai... no, azért nem mehetünk el a hangyányi szájhúzások mellett sem. az elején az volt az érzésem, hogy olyan a film, mint egy network-tévé pilot-epizódja, kicsit túlpolírozott, ezerszer kiszámítottan kisúlyozott, nem is tudom, a hangulat, a képi világ, a sok sorozat-színész okozta-e ezt az érzetet, de szerencsére hamar elmúlt. de azt már nagyon unom, hogy mindig minden szerencsétlen gonosz ’katonai célokra’ akarja használni a kezében lévő felfedezést/tárgyat/satöbbit... és ha már a gonosz sematikusságát bántottam, nem mehetek el a másik kényes pont mellett sem: ki volt az, aki így megsavanyította és elcsúfította evangeline lilly-t? még michael douglas erőteljes jelenléte is alig kompenzálta… szerintem ennyi elég volt a nagyító alatt, úgyis mindenki csak a pontszámra összpontosít, nem? marvel-minőség, elfogultság, és a szórakoztatási faktor miatt: 8 pont. (igen, jól látod, csakazértse’ fogom kicsinyíteni!) (ja, igen, a wasp-rejtélyre kíváncsi leszek, mert gyanúsan nem mutatták az arcát..., na majd 2020/21-ben…) ($07.24.)

(Bosszúállók: Ultron kora) (2015) (r.: Joss Whedon)

a bigger-louder-longer folytatásoknak nagy hagyománya van hollywood-ban, és szerintem nagy bátorságra vall, ha valaki nem a bejárt utat választja -és aztán csak sorban áll a pénztárnál kifizetéskor. azt nem mondom, hogy nincs előképe egy ilyen markánsan-más típusú folytatásnak (leg-evidensebb: birodalom visszavág), de azért nem megszokott. és arról sincs szó, hogy ne lennének nagy(obb) és hangos(abb) zúzások a filmben, de whedon bácsit érezhetően nem ezek érdekelték. nem mindig fordul elő, hogy az ember a két akció-szekvencia közötti karakter-pillanatokat is nagyon tudja élvezni, de most ez a helyzet állt elő -mert érezni lehetett, hogy ezekért készült el maga a film. mert üthetnek le ezek a (fél)istenek akármennyi robotot, menthetnek meg minket újra és újra, nem lesznek érdekesek, ha nem hozzák le őket az égből, ha nem teszik emberivé mindannyiukat. ezért működtek a látomások, ezért jó, hogy hangsúlyos hátteret kaptak a (sok néző által feleslegesnek tartott) kisebb hősök is, még a kissé váratlan szerelmi szálban is volt spiritusz. de az új karakterek múltja sem lesz makulátlan. és ez így jó. míg az első részben felépítették a csapatot, addig most a megingás fázisa jött el. mindezt beágyazták egy klasszikus pinokkió-sztoriba, ennek ellenére ultron-t emlékezetes gonosszá sikerült formálni -főleg a dumái által. mert persze whedon nem annyira őrült, hogy kiirtotta volna a humort a nagy dráma-csinálás közepette (azok az egysorosak egyébként is a védjegyei). na jó, a money-shot-okat és az áll-leejtő összecsapásokat is keményen odatette (már egyből a nyitánynál, aztán szépen sorban a világ különböző pontjain, hogy ne csak mindig ny pusztuljon...). talán csak azt tudom hibának felróni a filmnek, hogy nem tudta azt a gyermeki lelkesedést kiváltani, mint az első rész. szerintem túlságosan hozzászoktunk a jóhoz... 8,5 pont. (...és lesz még itt a jóból bőven, szépen vezetődtek fel a jövőbeli események.) ($05.08.)

(A galaxis őrzői) (2014) (r.: James Gunn)

mosóóóómedve! azért kíváncsi lennék, hogy az elmúlt évtizedek popkultúrájában találnánk-e nagyobb tökösséget, mint amit a marvel-nél bemutattak idén. a tavaszi kém-thriller után itt a bohóckodós kalandmóka, eddig ismeretlen szereplőkkel, behúzva az űr-részleget is egy laza mozdulattal a filmes univerzumba. és ráadásul egy nem szokványos szuperhős-élménnyel elérve, hogy a népek fürödjenek a popcornban. vagy hogy egy őrültre bízták a projektet. aki nem csak a képregény-szeretetét hozta magával, hanem ott volt a kopott dobozban a teljes gyermekkora. mert tarantino-n kívül nincs még egy ember, aki így használta volna fel a hetvenes évek zenéit -és mindezt egy blockbusterben, hangsúlyozzuk. és nem csak azért, mert milyen menő lesz, ha marvin gaye duruzsol a háttérben, hanem szervesen beépítette a történetbe őket. valahol azt érzem, hogy azért is kellett a walkman meg a footlose-ozás, mert az első öt percet leszámítva közelében sem jártunk a földnek (hálistennek, miért akarnám egy űropera közben, hogy már megint newyork/london/sanfrancisco menjem tönkre...?), így könnyedén kaptunk kulturális kapcsolódási pontokat. meg persze viccesek is voltak -ami ebben a filmben kulcsfontosságú. öröm volt látni, ahogy folyton összekacsint velünk james gunn, ahogy csak egy pillanatra enged minket megfürdeni a drámában, a komoly mondatokban, és máris egy poénnal elveszi mindennek az élét, lekerekít. mert azért ezt a csapatot máshogy nem nagyon lehetett volna filmre vinni. sehol a nagyformátumú hősök szerepe, csak egy rakás lúzer, akik kényszerből lesznek barátok. vagy valami ilyesmi. féltem attól, hogy már megint eredet-történetet kell néznem, de hamar összerántották a srácokat, meg segítettek a kacagások és a faltól/falig akció. mert azért tudtak epic-ek is lenni amikor csak akartak -mert azért mégiscsak egy marvel filmről beszélünk. nem igazán akarom túlbeszélni (lehet, hogy csak annyit kellett volna írnom, hogy i am groot), azért a szereposztásról pár szót: hogy látták meg chris pratt pocakja alatt han solo-t? hogy lett a nyüzüge-babaarcú lee pace-ből rosszfiú? ki volt képes elvonatkoztatni karen gillan gyönyörű vörös fürtjeitől? mindenesetre minőségi munka lett, tökös űrmóka, valószerűtlen szereplőkkel (amiből 2/5-öd digitális lény, egy meg nem ismeri a metaforákat), így kell ismét robbantani az univerzumot. a legszórakoztatóbb scifi az ötödik elem óta. 8,5 pont. hugacsaka, huga-hugacsaka... (++08.30.)

(Amerika Kapitány - A tél katonája) (2014) (r.: Anthony és Joe Russo)

annak idején az első filmet ezekhez hasonlítottam: indiana jones és rocketeer. ez a második részre így módosult: mission:impossible és bourne. oké, jamesbond mindkét esetben játszik, de más aspektusból (világuralomra törő nagyongonosz vs kémes akciózás). nem is tudom, hogy van-e ilyen, amikor egy folytatás ennyire ledobja az előd hangulatát, és gyökeresen mást hoz. a retro bájat felváltja a paranoia-thriller, na erre sem számítottunk annak idején... vagy hogy a realizmus szót fogja mindenki emlegetni egy marvel-film kapcsán. mert valami ilyen lenne, hogy nolan kezébe nyomnának egy marvel script-et, hogy rendezzen. bár lehet, hogy abból adódik a földhözragadtság érzése, hogy cap csak erősebb meg gyorsabb, mint az átlag, de nincsenek igazi emberfeletti szuperképességek. persze rájátszik erre a rendezés is (a fene se’ gondolta a russo testvérekről a sok sitcom-epizód után, hogy ez is bennük van), sok közelharccal rántanak be, olyan autós-üldözést pakolnak össze, amilyet még nem nagyon láttam. de a beltartalom is mélyíti a komolyabb vonalat, meglepően kritikus hangnemet ütnek meg az országukkal, a rendszerükkel szemben. miután kitapicskoltuk magunkat a valóság mocsarában, sikeresen életet lehetve a ’70-es évek thriller-jeinek hangulatába, azért egy kicsit belebújunk a streccs-ruciba is. ha valaki látott már három hollywood-i filmet, az azért a fordulatok többségét kitalálhatta, a (második számú) címszereplő kiléte meg egy olyan embernek sem lehetett meglepetés, aki egy alapszintű geek-tanfolyamot elvégzett már. de ezek nem igazán vettek le az értékéből, sokkal inkább emlékszem az intelligens történet-vezetésre, a pofás arcba-ütős akciókra, a coolság-faktorra (sam jackson napszemüvegben, a komplett vörös csillagos cucc), a cinikus egysorosokra, mint az ilyen ’belefér’ típusú dolgokra. 8,5 pont. most már értem, hogy miért kellett várni az eheti shield-epizóddal, komoly hatásai kellenek, hogy legyenek a történteknek. (már csak egy kérdésem maradt a végére: scarlett vajon be tudja csukni a száját valaha...?) (++04.12.)