(2015) (r.: Szász Attila)

aki szereti a történelmi miliőbe csomagolt zsáner-sorozatokat, az könnyen rábukkanhatott olyan alkotásokra mostanság, amiknél magyarország adta a hátteret. a megbízható szakemberek és a kedvező adójóváírások kellő vonzerővel bírnak a külföldi alkotóknak. és jó is azt látni, hogy az ismerős helyszínek álruhát öltenek, de azért ott bujkál ilyenkor az emberben a gondolat, hogy a hazai filmesek miért nem használják ki kellően ezeket az adottságokat. persze, ami egy amerikai tévésorozatnál szolid költségvetés, az magyar viszonylatban elképesztően nagy összeg, de azt mondják, hogy a szűkös keretek arra késztetik az alkotói elméket, hogy kreatívan rejtsék el a hiányosságaikat. és végre szász attiláék megmutatták, hogy miként kell ezt profi módon végrehajtani... mert egy low budget tévéfilmhez képest elképesztően néz ki a film, pont annyi látszik a pesti bérházakból, hogy elhiggyük azt, hogy az első világégés előestéjén járunk, és nem a mai fővárosban, ha kell, még a ködgépek fúvókáit is a maximumra állítják, hogy elkenjék a modern részleteket... de ugye nem csak simán történelmi sorozatokról beszéltem, hanem zsáner-alkotásokról, thrillerekről és krimikről (lásd mondjuk az alienist-et vagy a terror-t), amiknek a legfontosabb erénye az atmoszféra-teremtés, a nyomasztó nyugtalansággal átitatott hangulat, és ebben is jól teljesítettek a rendező és a keze alá dolgozó technikai csapat, a századforduló hosszú szipkás, lócitromos világát nyomta egyre lejjebb és lejjebb az a tudat, hogy a főszereplőnk végül a dunában fogja végezni, összeroppant nyelőcsővel... bár köbli norbert forgatókönyvíró a korszak egy híres gyilkosságának a mélyére akart leásni, azonban nem igazán maga a tett ténye érdekelte, sőt még igazán a tettes kiléte sem, sokkal inkább az ember kapcsolatokra akart koncentrálni, szűk terekbe zárta az ellentmondásos karaktereit, és hagyta, hogy egymásnak feszüljenek, egészen addig, amíg megtörténik a végzetes tett... és érdekes figyelni ezt a hatalmi játszmát a csodásan berendezett budai bérlakásban, ahogy a nagyvilági nő és az elfojtott komornája megkezdi a harcát egy ártatlan lány lelkéért... mindenki egyszerre vonzó és taszító ebben a viszonyrendszerben, a kitartott nő fennhéjázó viselkedése hamar bosszantóvá válik, a gyászhuszár szolgáló hiába látja egészségesebben a világot, ha a titkos vágyai őt is elcsúfítják. és akkor még ott van a gazdag mágnás is, aki tudja, hogy undorítóan nyers lehet minden nővel, mert tele pénztárcája... szívbemarkoló lenne a femme fatale története, aki felemelkedett a szegénysorból a női praktikáinak hála, ám a lelke összeroppant az út során -csak sajnos nem tudtam magam teljesen beleélni ebbe az elbukás-történetbe, mert kovács patrícia játéka rendre kidobott az élményből. hamisnak tűnt... (most egy kicsit gondolkozom majd azon, hogy melyik színésznőnkben van meg az a végzetes vonzerő, ami ehhez a karakterhez kell, ám természetesebben tudja játszani, kimondani a sistergő szavakat. jelenleg még tanácstalan vagyok…) vele ellentétben gryllus dorka minimalista hozzáállását nagyon tudtam értékelni. viszont az nem volt kérdés, hogy kulka jános egy ilyen taszító szerepben is nagyszerű lesz, mint ahogy döbrösi laurának is jól állt a naiva karaktere, aki a két nézőpont kerekei közé kerül, egyszerre vonzza és taszítja a csillogó látszatvilág, ahol minden a tiéd lehet, ha a megfelelő embernek teszed szét a lábad... bár mint írtam, nem a megtörtént bűnügyön volt a hangsúly, azért okosan épült a suspense végig, utalásokkal is meg lett erősítve az út a tragédia felé (vajon véletlen lenne, hogy a nagyságos úrék a fojtogatós szexben tudtak igazán feloldódni?), de maga a finálé kicsit hatásvadász lett végül... ebben az egyik ludas a zene volt, amihez egyébként is ambivalensen álltam az egész film alatt -mert volt, amikor jól működött a minimalista fortyogása, máskor viszont a művészúr megtalálta magában a lázadó trentreznor-t, és kifejezetten modern zajzenével lökött ki a hangulatból (mondjuk a szex-jelenet alatt)... ez egy jó film, átgondolt mind a forgatókönyve, mind a rendezése, leginkább csak a személyes preferenciáim miatt nem tudtam maximálisan élvezni. de mindenképp örömteli, hogy nálunk is van szándék és van kreativitás az ilyen típusú alkotásokhoz. [*10.16.]

(2018) (r.: Ujj Mészáros Károly)

ha csak annyit árulok el, hogy abban az évben születtem, amikor bemutatták a dögkeselyűket, akkor máris kiderülhet a filmszerető olvasó-táborom számára, hogy a filmes érésem a kilencvenes évek végére/kétezres évek elejére esett -így számomra a magyar film egy kettős arcú szörnyeteg, merthogy élőben nézhettem végig, ahogy a simó osztály megdicsőül a szerzői filmjeivel, ugyanakkor nem feledhetem a rengeteg elborzasztóan kínos vígjátékot sem, amivel akkoriban rombolták le végleg a magyar közízlést (lásd még: a kabai barna-féle remake-ek tarolását). így számomra meglepő, ha egy magyar filmes páros lábbal beleáll a műfaji filmezésbe, és nem szégyelli magára húzni az adott zsáner kellékeit. bár tegyük hozzá, hogy ujj mészáros károly egy hideg skandináv krimiről álmodozott, amikor a papírra vetette az x forgatókönyvét, de igazság szerint a krimi-vonalnál sokkal jobban érdekelte a főhőse lelki világa. úgyhogy azért némi szerzőivé tétel itt is akadt, de azért mindez kellően be volt bugyolálva szürke képekbe és vérbe fagyott hullákba ahhoz, hogy nem csak egy drámát lássunk bele, hanem egy krimi/thrillert is... oké, azt elismerem, hogy az ilyen alkotásokba kell egy karakteres főhős, és éva nyomozó kellően egyedire sikerült a pánik-betegségének köszönhetően, azonban ez volt az is, ami meggátolt minket nézőket is abban, hogy közel kerüljünk hozzá... hiszen annyira be van zárkózva, hogy még a saját lányát is kizárja a gondjaiból, és nem segített az empátiában az sem, hogy túlságosan fel volt erősítve a nézőpontja a legtöbb jelenetben, így ahelyett, hogy beleéltük volna magunkat a feszült helyzetekbe, inkább kidobott minket a sok pánik-tünet, a túlvezérelt hangok és szaggatott képek sora (mondom ezt úgy, hogy magam is ezzel a mentális problémával küzdök, bár néhány roham után sikerült faszán beállítani a gyógyszerezésem, úgyhogy ilyen aggasztó szintig én magam nem jutottam el)... egyébként felemásnak értékelném az ilyen rendezői kézjegyeket, amik annyira meghatározzák a film összképét, mert képi világába jól átgondoltnak érzem a filmet, a letekert szürkeséget, amit csak a flashback-ek élénk-sárgája tör meg, a kifordított várost, ami egy erős metafora (elsőre, másodszorra, talán még harmadszorra is, de amikor már minden jelenet-váltáskor fekve úszik a duna felett a drón, az már korántsem olyan hatásos), de ez a komponálási kedv néha túlságosan didaktikus képsorokba is átsodródik (lásd: a patkányokról a budai várra átshiftelő fókuszt), a zenei betéteken meg teljesen fals módon használja ujj mészáros, bár gondolom, hogy teljesen szándékos volt, hogy rendre a képsorok alá nem illő dallamok kúsztak ki a hangfalakból... összességében nekem működött a film, mégha voltak is azonosulási problémáim fő a karakterrel, leginkább az vonzott benne, ahogy a sötét (szocialista) múlthoz láncolták a cselekmény elemeit, mert ettől szakadtunk el a skandináv ikea-világtól, és jelent meg benne az a kelet-közép-európai nyomor, amit olyan jól ismerünk. mert rengeteg emberről tudni, hogy úgy cserélgeti a párttagkönyve színét, mint más reggelente a megfakult zoknijait... (hmm, ki tudott zökkenteni az, hogy balsai móni mennyire hasonlóvá volt formálva külsőleg, mint mireille enos a the killing-ben, a haja, a beesett szemei, a kötött ruhatára -ha ez csak véletlen egybeesés, akkor az univerzumnak nagyon fura humorérzéke van...) [*05.01.]

(2016/2020) (R.: Sopsits Árpád)

a kádári szocializmus hazugságokra épült -aki nem ugrál és nem hangoskodik, az velünk van; nincs munkanélküliség, nincsenek szociális gondok; rend van és béke, az aberráció, a gyilkosságok csak az imperialista nyugaton fordulnak elő... pedig nem csak a disszidálók meg a röpirat-gyártók nem értettek egyet a rendszerrel; igaz, hogy papíron nem voltak munka-kerülők, de a gyárakat feltöltötték haszontalan ’vatta-emberek’-kel; az emberek alkoholba fojtották a szürke életük kínkeserves mindennapjait, a nyomornegyedek nem szűntek meg a szocialista egyenlőség nevében -és az erőszakot legtöbbször bezárták négy fal közé... ehhez hozzájött még az, hogy az orosz tankok segítségével létrejött rendszernek legitimizációra volt szüksége, fenn kellett tartani a látszatot, ki kellett verni az első gyanús emberből a tanúvallomást, hogy hamis biztonság-érzetbe ringassanak mindenkit. nem számítottak a következmények... a martfűi rém története ebből a szempontból jó korrajza a kora-kádári diktatúrának, ahol egy alkoholista rendőr meg egy besúgókkal körülvett ügyész lavírozott az ellenséges párt-katonák között, mire a gyilkos nyomára akadtak, halottak és tönkrement életek festették sötétre a cipőgyár történetét ezen évek alatt... jó lélekrajz is a film, hiszen betekintést enged egy beteg elme tekervényeibe, a szexuális frusztráció olyan mélységeibe, amit nehéz a hagyományos perverziók szintjén megérteni... végre nekünk is van egy skandináv típusú sötét krimink, ami kellően nyugtalanító és véres, mégsem kényelmetlen nézni, ahogy a rend őrei kétségbeesve futnak egy szenvtelen gyilkos után... sopsits árpád rendező és szabó gábor operatőr gondosan ügyeltek arra, hogy megfelelő fényhatásokkal érjék el a néző borzongatását, és a thriller-hangulathoz moldvai márk zeneszerző is hozzáadta a tudását. a forgatókönyv-író szopsits-csal csak a történet elején szállnék kicsit vitába, mert egy kicsit darabosnak éreztem, ahogy elindította a különböző szálakat, de értem, hogy nem volt könnyű felépíteni egy olyan történetet, ami egy prológus után hét évet ugrik, ráadásul próbálta fenn-tartani a krimis rejtély-faktort is addig, ameddig csak lehetséges volt (még a fürdőszobai tükörrel is játszott nekünk egy kicsit, hogy húzza az idegeinket)... tudom, hogy közhely, hogy anger zsolt mindig nagyszerűen játszik, de szerintem most kifejezetten jól állt neki a cinikus zsaru szerepe. annak meg örülök, hogy hajduk károlyt először egy jóságos orvos szerepében láthattam (lásd: akik maradtak), mert mindig az könnyebb, ha valakit egy pozitív szerep után kell elfogadni gonoszként, mint fordítva... bár a netflix-re készített négy részes mini-sorozat változatot néztem meg, mégsem éreztem azt, hogy a sorozatokhoz kéne besorolnom ezt az alkotást, és ne a filmek közé, mert az eredeti három-órás változatot vágták szét, és adták el epizódoknak a stream-szolgáltatónál, de így is egy erős egység maradt a végeredmény. sőt, annyira egyben éreztem ezt a három órát, hogy fogalmam sincs, hogy mit vágtak ki belőle a mozis változathoz. de majd egyszer azt is megnézem, ha vissza akarok csöppenni a huszadik századi magyar történelem egyik sötét foltjába, egy hatásosan nyomasztó krimi-thriller-be... (××10.23.)

(2019) (r.: Deák Kristóf)

1969-ben forgatta bacsó péter a tanú című filmet, ami olyannyira kiröhögte az ötvenes évek diktatúrájának abszurditását, hogy tíz évig még dobozban kellett pihennie az alkotásnak, mire a nagyközönség is megnézhette. deák kristóf szerencsére már egy olyan korba született, amikor a hasonló lelkületű filmjét már állami támogatással készítheti, amit aztán még abban az évben műsorra is tűz a televízió. de örülhetünk annak, hogy ma már nem kell lázadni egy ilyen történettel, és magyarázkodni sem kell, amiért megpróbálja humorral átmosni a rákosista államapparátus fájdalmas túlkapásait... mai fejjel már tényleg nehéz értelmezni azt, ahogy a diktatúra beleavatkozott az élet minden területébe, hogy az emberek rettegtek attól, hogy megszólal éjjel a csengő, vagy ha csak megláttak egy fekete öltönyös alakot a küszöbön. hogy mindenkinek fél-szavakban kellett kommunikálnia, hogy figyelnie kellett minden apróságra, ami gyanús lehet (mondjuk hogy ne a szabad európa rádió szólaljon meg, amikor bekapcsolják a készüléket). és még így is volt, amikor minden ok nélkül kellett átélniük a rettegést, a rendszer kemény öklének lecsapásait. pedig a jó embereknek sohasem kéne félniük... a film első percei nem győztek meg, mert a pesti külvilágot hiába próbálták meg átalakítani 1951-é, nem tűnt hitelesnek a végeredmény, aztán amikor a kvázi hősnőnkkel együtt minket is elnyelt a kompromitált lakás, máris a helyükre kattantak a dolgok, és piszok érdekes volt egyszerre érezni a szorongás és a mosolygás keverékét. mert ült a humor. mert az egyre gyülekező karakterek interakcióiból érdekes helyzetek születtek, még arra is kísérletet tettek, hogy emberként ábrázolják az ávósok egy részét... igazán mélyre csak néhányszor mentünk, amikor a kétségbeesés végleg átvette az uralmat az érzelmi buborék felett, bár az azért feltűnő volt, hogy a fiúk/férfiak voltak a gyávábbak, a nők mutattak nagyobb lelki erőt (szamosi zsófinak sosem okoz gondot, hogy keménynek mutassa magát, de ahogy a hagymát pucolta, miközben farkasszemet nézett az ávóssal, az mindent vitt)... az egy lakásba zártság, és a folyamatosan megszólaló csengővel érkező emberek miatt volt egy kis színpadiasság érzése az embernek, de én könnyen belelátom az adaptációkat az ilyen minimalista történetekbe -mint az köztudott... (××10.22)

(2019) (r.: Tóth Barnabás)

hetvenöt éve siratjuk azokat, akik nem élték túl a második világháború pokoli tombolását, azokra viszont kevesebbet gondolunk, akiket megkímélt a gondviselés, és úgy kellett tovább lépdelniük az életükben, hogy a gyász sebei sosem gyógyultak be a lelkükön... tóth barnabás most róluk készített egy igazán intim filmet, amely a háttérben tartja a nagypolitikát, a rákosi korszak első hulláma csak elhomályosított tej-üvegen át látszik, elcsípett félmondatokból érhető tetten, mert minden alá van rendelve két ember bonyolult kapcsolatának... a nőgyógyász sztoikusan szenved, bezárja az érzelmi kilengéseit a fürdőszobába, az árván maradt tinédzser meg lázad és tagadásban él, és minden vágya, hogy szeretetre találjon az átélt borzalmak után... egy negyvenes férfi és tizenhat éves lány egymás mellé sodrása könnyen kaphatna egy lolitás gellert, de nagyon ízlésesen gabalyodnak össze az érzelmek, ahogy kinyílik a doktor és ahogy nővé érik a bosszantó csitri, de a szexualitás mindig a horizonton túl marad csupán... kell egy kis idő, amíg közel engeded magadhoz az akaratos sünit és a hidegnek tetsző aldót, de aztán már hamar visz magával a közössé forrt életük, és reménykedve várod, hogy a film alapjául szolgáló könyv címéhez méltóan lányregényesen pozitív lesz a végkicsengés, hogy nem kell többé szenvednie ennek a két embernek, akikre igen sokat rót rá már így is az élet... volt egy-két nagyon erős mondat a filmben (pl. ’nem kurva, aki fél egyedül’), ezek nem tudom, hogy mennyire a regényből érkeztek, és mennyire annak a gondolatiságának a dramaturgiai továbbvitelei, mindenesetre beleragadtak az ember fülébe... mint minden ilyen kevés-helyszínes minimál-filmnél felmerül bennem (is), hogy alkalmas lehet a színpadi átdolgozásra, de most tényleg nem lennék meglepve, ha dolgoznának egy adaptáción, és jól is járnának azok a színészek, akik élő közönség elé vihetnének egy ilyen jutalom-játékot estéről estére... (ha már színészek, respekt azoknak az ismert arcoknak, akik egy-egy jelenet kedvéért beálltak a kamera elé, gondolok itt jordán adélra, balla eszterre, vagy auksz évára (szegény soma mamagésa lógott csak ki, sok mindenhez ért ő, de a színészet nem igazán van ezek között...)) (××10.20.)

(2019) (r.: Szász Attila)

néha még a hivatalosan kiadott szinopszist sem szabad elolvasni, mert az is félreviheti a prekoncepcióidat -és itt nekem egy szélhálmost ígértek, akiből viszonylag keveset kaptam, egy háború után feltápászkodó várost, amiből hamar kiűzettünk egy kortalan vadászházba, egy könnyedebb film tévképzetébe éltem, de a minimál-thriller összes kelléke teljesen agyonnyomott a végére... de tényleg olyan, mintha a hangulatos kezdést csak csalinak akarták volna bedobni az alkotók (köbli norbert fogatókönyvíró és szász attila rendező), és aztán az olcsóbb utat választották inkább, pedig szerintem bőven lett volna kraft a hősünkhöz hasonló kakukk-karakterben, aki mások gyászába fészkeli be magát, hogy teletömje a bendőjét, és továbbálljon egy másik kétségekkel teli családhoz. és bizonyos elemek miatt még reménykedtem egy darabig, a zene is játékosabb volt a főcím előtt, szabó-kimmel tamás egyszer még ki is kacsintott ránk a kamerán keresztül -aztán néhány pofonnal és három gyors lövöldözéssel később már bele is süllyedtünk a klisékkel körberakott csapda-helyzetbe... ha nem lettek volna a szomszéd faluban ott az oroszok, és nem emlegették volna fel néha a frissen véget ért háború borzalmait, akkor a film nagyrésze bármilyen korszakban játszódhatott volna -egy időtlen mesévé vált egy kegyetlen férjről és egy szeretetre vágyó, sokat szenvedett feleségről, és nem nagyon akarta bevenni a gyomrom, hogy ebbe az erdőbe vittek be minket az alkotók... nem azt mondom, hogy sosem működött a suspense, hogy nem reszelték a hegedűsök az idegeimet a bernard herrmann komponistát idéző dallamaikkal, és mivel a férj az első pillanattól kezdve egy agressziótól eltorzított személyiségként jelent meg a vásznon, így végül tudtam szurkolni a titkos szerelmeseknek is. annak ellenére, hogy a kémiát nem mindig éreztem a szereplők között... szabó-kimmel tamás egyetlen arccal játszotta végig a filmet, ami számomra nem minden jelenetben volt meggyőző, kerekes vica már nagyobb érzelmi skálán játszott, és az tetszett benne, hogy elhittem neki a kemény, mindenre elszánt asszonyságot -ezért is sajnáltam, hogy nem adta meg neki a forgatókönyv azt a lehetőséget, hogy ő legyen a hős megmentő, és ne őt kelljen megmenteni végül... (ahogy az illik, az egy-film-per-egy-cici-villantása itt is megvolt vicának, hálás is ezért neki a férfi-közönség tekintélyes hányada...) ugye tavaly elhatároztam, hogy trendet teremtek magamnak, és október 23-a környékre időzítek olyan magyar filmeket, amik a huszadik században játszódnak, és szerencse, hogy ezúttal több ilyen alkotás is van a tarsolyomban, mert különben csalódással kéne idén kieresztenem ezt a hagyományt... (××10.19.)

(2019) (r.: Bodzsár Márk)

értelem és érzelem meg a zombik, abraham lincoln vámpírvadász -külföldön trenddé vált egy időben az abszurd crossoverek kiötlése, hozzánk természetesen egy kis késéssel érkezett meg ez a nagy ötlet (biztos máv-val jött), hogy bizony a lábszagú szocializmusba is lehetne keverni valami természetfelettit, hiszen jó analógiának tűnik az, hogy a magyar embereknek olyan idegennek tűntek akkoriban a disszidáltak, mintha nem is evilágiak lennének, ahogy menő autókkal csapatták a körúton a levi’s 501-esükben... szóval a kezdő ötlet kellően bizarr volt, bodzsár márknak arra kellett csak ügyelnie, hogy mennyire veszi komolyan, mennyire akar az abszurd humor és a paródia között egyensúlyozni, és mikor próbál meg komolyabb elemeket is csempészni a bambiba mártogatott véres történetébe... azt már most leszögezhetem, hogy nálam ez utóbbiak voltak a gyenge pontok, nem éreztem szükségét annak, hogy mondjuk ’56-ot beleerőltessék a tematikába, és azt sem mindig értékeltem, ahogy kádár elvtársat elvitték a karikatúra irányába (még akkor is, ha bizonyos sztereotípiákra akar kikacsintani az alkotó, lásd mondjuk a legendát, miszerint csermanek jános kedvenc étele a krumplis-tészta volt), viszont amikor minden elem a helyére kattant, akkor baromi szórakoztatóak voltak a jelenetek. a maszkulin férfiak hozták a kötelezőt, nagy ervin bajuszosan, pocakosan utálatoskodott, nagy zsolti ezúttal otthon hagyta az üvöltözős énjét, csak a sármját terítette magára vámpírként, thuróczy szabolcs meg maga volt az abszurd, ahogy a zongoránál búsongott a gyásza miatt, viszont a film igazi sztárjaként walters lili csillogott, aki a maga természetességével hozta az egyetlen karaktert, akinek igazán szurkolni lehetett a filmben, és még olcsó nejlon-harisnyában is szexi volt, és szeretném őt látni ezentúl minden egyes új magyar filmben (de felőlem a régiekbe is bevághatják a hozzám hasonló lelkes rajongók)... talán mondhatjuk azt, hogy nem csak egy gimmick volt, hogy a hetvenes évek szocialista magyarországán játszódott a történet, mert a kémes/megfigyelős vonulat jól illett az állampárt mentalitásához, ugyanakkor az bizonyos, hogy körítésben sokat hozzáadott az élvezeti értékhez a kellékesek lelkiismeretes munkája, mert minden narancssárga centrum-szatyor és munkás cigisdoboz a helyén volt. és örömmel tapasztaltam, hogy a magyarok is végre megtanultak fényelni, mert végre filmként nézett ki a film, és nem tévés produkcióként... örömteli lenne, ha ez az alkotás lenne az egyik iránymutatója a jövőben a közönség-filmeknek, mert ugyan szórakoztató és humoros, mégis igényes, átgondolt, és csak ritkán csúszik bele a kellemetlen poénkodás feneketlen szakadékába (a 3 perces menetek visszatérő running gag-je például kihagyható lett volna)... (jé, akartam panaszkodni, hogy hülyeség az, hogy kádárnak volt tolmácsa, hiszen jól beszélt oroszul, erre kiderült a wikipédiáról, hogy balsai móni karakterét egy valós személyről mintázták...) (hmm, személyes perverzió, de elég volt belépnie borbély szandinak a jelenetébe, és máris tudtam, hogy ízléses hónaljszőrt visel az ujjatlan ruhája mellé -nem tudom, én mindig megérzem az ilyeneket...) (××09.19.)

(2018) (r.: Milorad Krstić)

bár a popkultúrában nap-mint-nap könnyedén lubickolok, a képzőművészerekben igen komoly hiányosságaim vannak -és sajnos nem látom magam előtt azt az időt, ahová be tudnám szorítani az ön-fejlesztésemet. az már egy másik kérdés, hogy a személyes ízlésem mennyire akadályozna abban, hogy értékelni tudjam az absztraktabb, elvontabb alkotásokat is... hogy mit keresek mégis egy olyan film előtt, ami nyakig merül az elmúlt évszázadok festészetében? a sok dicsérő szó sokat segített ebben a döntésben, plusz olyan szürreálisnak nézett ki az összes kép, amit láttam belőle, hogy erősen mozgolódni kezdett bennem egy perverz kíváncsiság... szerencsére milorad krstić író-rendező nem egy ködös művész-maszturbációt akart a vászonra ejakulálni, a festészet iránti szeretetét egy igencsak kompetens történetbe ágyazta, ami nekünk kívülállóknak is piszok élvezetes lehet. és bár a képzőművészeti referenciák többsége elszállt a fejem felett, voltak olyan pontjai a mű igencsak sűrű utalás-hálójának, amikre én is tudtam nagy-mosollyal reagálni. mert itt picasso és chagall adják a kilincset hitchcock-nak és tarantino-nak, a pszichologikus elmélkedések jól megférnek a jason bourne ihlette akciókkal, a kubista stílust is fel tudják dobni a konvoj-ból érkező kamion-kürtök hangjai...szóval egy igencsak egészséges katyvaszról beszélünk, ami szilárdan áll a noir-os és hesit-es alapokon, és nagyon éretten kezeli a lelki folyamatokat is, ahogy a múltba vezeti vissza a karakterek problémáit (és akkor az eklektikusság jegyében ne felejtkezzünk el a zenei anyagról sem, ahol a mozgalmas score-ba organikusan ágyaztak be az alkotók mondjuk egy csajkovszkij opuszt vagy a radiohead és britney spears postmodern jukebox-os átiratait)... az az igazság, hogy nem kéne félnem a szürrealizmustól, mert itt sem volt gondom azzal, hogy megszokjam a különleges formákat, a torz arcokat, az eltolt perspektívákat. persze ehhez az is kellett, hogy érdekeljen a mozgalmas történet és a karakterek sorsa... (×11.03.)

(2011) (r.: Bergendy Péter)

ha szóba-kerülnek a szocialista diktatúra államvédelmi szervei, a legtöbben még mindig a beszervezettekre, a iii/iii-as ügyosztály besúgóira gondolnak elsősorban, még akkor is őket emelik ki, amikor újra-és-újra próbálnak nekifutni bizonyos politikai elemek a magyarországi ügynökmúlt rendezésének. pedig ezek az emberek sokszor nem önszántukból jelentettek, gyakran fenyegették és zsarolták őket, viszont a legnagyobb bűnösök kevesebb szó esik, azokról a tartó-tisztekről, akik háttérbe vonultak konspirált lakásokban, írták a jelentéseiket, és behálózták az élet minden területét... ezért örülök, hogy készült egy film róluk is, a frissen újjáformálódott hatalom ökléről, a diktatúra kiszolgálóiról, akik még egymásban sem bízhattak meg... köbli norbert forgatókönyvíró ügyesen érzett rá arra, hogy a macska/egér harcot kell a középpontjába állítani, ahogy minden szereplő gátlástalanul hátba-támadja a másikat, miközben a szituációnak megfelelően a különböző arcát mutatja épp’ a többi elvtárs és a nézők felé... történelmi filmet nem olcsó forgatni, itt viszont a készítőknek csak tévés költségvetésük volt, így kreatívan kellett megoldaniuk a spórolást, amit leginkább azzal érték el, hogy szűk helyszínekre zárták a szereplőket, ezzel az előnyükre fordítva a pénztelenségüket, mert ez egy extra feszültséget adott az egyébként is erősen szívdobogtató pillanatokhoz (oké, nem mondom, hogy nem lógott ki a lóláb, hogy csak néhány korabeli autót sikerült kibérelni a veterán kluboktól, és a statiszták is elmaradtak az utcákról, de mondjuk azt jóhiszeműen, hogy karácsony napján, amikor a film játszódik, egyébként sem mászkálnak tömegek az utcákon)... a forgatókönyv nem csak a jó tempója és a feszültségkeltése miatt dicsérendő, hanem mert hiteles szövegeket ad a karakterei szájába -igaz ehhez a hitelességhez az is kell, hogy igencsak erős színész-gárdát sikerült összeverbuválni a forgatásra -kulka jános elemi erővel játssza a sokat látott kommunistát, nagy zsolt a keményebbik énével brillírozik, elek feri szánalomra méltónak mutatja magát, scherer péternek meg többször kéne ilyen komolyabb szerepeket vállalnia, mert tökéletesen passzolt rá a simlis ügynök jelleme, illetve jellemtelensége... érdekes kérdés az, hogy ha ilyen amorális karakterek a főszereplők, akkor mennyire tudunk velük együtt-érezni, tudunk-e izgulni értük a rázós helyzetekben. és azt kell mondanom, hogy az utóbbi kérdésre mindenképpen igen a válasz, még akkor is, ha maximálisan elítélem azt, amit ezek az emberek képviseltek... bár a film nagy csattanója jó előre kitalálható, és a vágásnál is éreztem némi apróbb furcsaságokat, nem nagyon tudnék egyébként belekötni a filmbe, egyszerűen odaszegezett a képernyő elé a feszültségkeltésével (és a nagyszerű zenéjével). akár tananyaggá is válhatna, hogy a mai fiatalok is megtapasztalják azt, hogy egy totalitárius rendszer még a saját embereit is felfalja, miközben behálózza az élet minden területét. és megmutatja az is, hogy azok között, akik kiszolgálják a hatalmat, nincsenek ártatlanok. (×10.23.)

(2018) (r.: Schwechtje Mihály)

mi késő harmincasok azért már idegenkedve méregetünk egy címet, amiben szmájli van... pedig nem kéne, hogy elriasszon egy ilyen furcsa alkotói döntés, ráadásul érthető is, hogy miért ilyen formában került ez a mondat a plakátra -és kedves őszülő sorstársaim, azért sem kell aggódni, hogy túlságosan tinis lenne a film, ugyanis egy átélhető, és nagyon is mai problémát mutat be, amiből mi felnőttek is sokat tanulhatunk... sőt, olyan ügyesen játszik el a középiskolás típus-karakterekkel, hogy mindenki magára ismerhet valamelyikben úgy, hogy nem egy kliséhalmaznak érzi csak az adott figurát. bár a tettei miatt azonosulni képtelen lennék az introvertált sráccal, azért nála több dolgot is magamra tudtam vetíteni -leginkább azt a hülye álmodozását, valamint azt, hogy képtelen megnyílni a frusztrációi miatt. a különbség közte és köztem leginkább az, hogy én sosem tudnék ilyen messzire menni a megszállottságommal -így talán a film nézése közben még inkább el tudtam ítélni a srácot, mint azok, akik kívülállóként tekintenek rá... nagyon tetszett a film narratív felépítése, hogy elsőre úgy tűnt, mint hogy ha egy másik, szintén nagyon releváns problémát dolgozna fel (azaz amikor egy idősebb ember visszaél egy fiatal bizalmával), és csak a narratív csavar után fordultunk rá az online világ igazi veszélyeire, kicsit így minket nézőket is rádöbbentve a mindennapi naivitásunkra... a film megnézése óta olvastam interjút schwechtje mihállyal, aki elmondta, hogy szándékosan ott vágta el a filmjét, ahol, mert a következményekkel nem akart foglalkozni, azok már egy másik lapra tartoznak, ettől még én nem érzem azt, hogy ez a befejezetlenség jót tett volna a filmnek, nagyon hiányzik a végéről a lecsengetés... nem csak a tinik problémái megélhetőek a filmben, de a szülők is belepasszolnak a mai valóságba, rohannak, rossz kapcsolatokba ugranak bele, és nem igazán értik meg a kamaszodó gyerekeik problémáit -és le a kalappal a pedigrés színészcsapat előtt, hogy egy olyan filmbe ugrottak be kvázi vendégszerepelni, ami állami támogatás híján minimális pénzből készült. és nagyon örömteli, hogy a gondosan válogatott ifjak sem érződnek kezdőnek (mondjuk egy olyan színész-isten mellett, mint mácsai pál)... herr szilvia különösen jó találat volt a főszerepre, könnyen szimpatizál vele az ember, és örülök, hogy sikerült egy olyan szubkultúrával beteríteni a személyiségét, ami eddig eléggé elkerülte a magyar alkotásokat (és nem csak a kék haj és a mondocon miatt érződik hitelesnek a japán-mánia, de a kellékeseknek is jár a nagy pacsi az összes anime-figuráért és mangáért)... egy rendezőnek nem árt valami trükköt kitalálnia, ha a szereplői sokat beszélgetnek írásban, hogy miként lehet ezt megfelelően a vászonra vinni, és itt tök jól működött a 4:3-as kép körül hagyott keret, ahová pattoghattak a cset-buborékok... összességében okosnak és fontosnak érzem ezt a filmnek, ami a természetességének és átgondolt dramaturgiájának köszönhetően visz magával előre a drámai végig. több ilyen film kéne a hazai palettára -még akkor is, ha a pénzeszsákokon ülő döntéshozók kurvára nem így látják ezt... (btw, félénk introvertáltként kikérem magamnak, hogy a suttyó, nagypofájú izmos srác legyen a nyerő befutó a végén...:)) (×07.07.)

(2018) (r.: Herendi Gábor)

mint ahogy ebben az országban minden kérdésben, úgy a magyar filmek megítélésében is ketté van szakadva a társadalom -vannak azok, akik élből elutasítanak mindent, amit az ország film-ipara kitermel magából, ’mert az úgyis csak olcsó köldöknézős szar, gagyi színészekkel, meg egyébként is csak ellopják a pénzt’, és vannak azok, akik pont azért megengedőbbek egy alkotással, mert magyar kezek között jött létre, ’a mi kutyánk kölyke, ne bántsd már, végre készül nekünk is valami, nem a nyugati szennyet kell nézni’... ahogy próbáltam kiolvasni a kincsem kapcsán a kritikai megítélést, a szakírók és bloggerek inkább az utóbbi kategória felé húztak, örültek, hogy újra van szórakoztató kalandfilm a mozikban, ami nem néz ki rosszul, és nem fájdalmas fércmű (a mezei hozzászólások már egy másik kérdés, ott a 10/10-ezés és az ’erkölcsi fertő, mert női fenekeket mutogatnak már az előzetesben is’ amplitúdó között ingázik a hangulat)... pedig szerintem lehet objektíven is nézni a magyar filmeket, azt, hogy mi működik bennük, és mi az, amit még tanulhatunk a sokak által megvetett nyugati alkotóktól... először is el kell dönteni, hogy mit is akarunk a vászonra álmodni, és következetesen kitartani a koncepció mellett. mert nincs azzal gond, ha valaki lazábban áll egy történelmi műhöz, anakronizmusokkal kacsint ki a nézőjére, steam-punk elemekkel díszíti fel a rögvalóságot, ha végig tartja magát ehhez a stílushoz, nem pedig ad hoc csipeget csak belőle, mert akkor ezek a pillanatok csak kidobják a nézőt az élményből (és itt lehet sorolni a mizu-t, a szelfit meg a modernek hangzó báli tánc-betétet is, nem beszélve arról a kurva napszemüvegről, ami még egyszer elment volna, de vagy húsz percen keresztül vette fel/le a főhősünk, hogy biztos, hogy észrevegyük). és persze én is nagyon szeretem az olyan filmeket, amik ezekkel az elemekkel játszanak (mondjuk a baz luhrmann féle moulin rouge-t vagy a guy ritchie rendezte sherlock holmes-okat), de ott mindig végig határozott a koncepció, azért működnek... mondjuk ha már történelmi produkcióra fizetek be, én jobban értékelem, ha az alkotók a hitelességre törekednek, ha az ember valóságosnak érzi a közeget, ami él, ’lélegzik’. ehhez például hozzátartozik a ’kosz’ is, amitől használtnak érzi az ember a ruhákat, a használati tárgyakat -na ez az egyik dolog, amit még tanulniuk kell a magyar filmkészítőknek, hogy a ruhák ne jelmeznek nézzenek ki, a kellékeket meg ne kelléknek lássuk... a másik, amiért szomorú vagyok, hogy a híresen magas minőségre képes magyar filmes szakma még mindig alulmarad a nyugati kollégáival szemben a fényelés és színkezelés tekintetében -és nem mega-produkciókhoz akarom hasonlítani a 3 milliárdos (kb. 10 millió dolláros) költségvetést, hanem az árban közelebb lévő sorozatokhoz, például nézze már meg mindenki, hogy miként néz ki mondjuk a taboo... (plusz ugye már én szégyellem magam, hogy minden magyar film kapcsán a hangkeverés és az utószinkron miatt kell felemelnem a hangom, de tényleg rohadt zavaró, hogy ennyi éve képtelenek a természetesebb irányba elmozdulni a szakemberek...) oké, mondhatjátok, fikázom itt a technikai feltételeket, meg hitelességet várok el egy szándékosan romanticizált történelmi műtől, de ha a sztori meg a karakterek jók, akkor ezek csak magyaros akadékoskodások, nem...? hááááát... a sztori elég érdektelen (főleg tétje van kevés, azok után, hogy mindenki tudja, hogy kincsem minden versenyt megnyert, amin elindították), és a karakterek is csak típus-sablonokból lettek kivágva (vagy olyan rosszul sikerült paródiák, mint ferenc józsef). viszont magam lepődtem meg a legjobban magamon, hogy a szerelmi szálat tartottam végig a leginkább működő elemnek a filmben, mert természetesnek érződik, ahogy a két karakter egyre közelebb kerül egymáshoz, nem nyomul a férfi erőszakosan, nem kéreti magát a lány, csak sodródnak egymás felé, egyre nagyobb vonzalommal, és ezt szerettem. minden más viszont vagy érdektelen volt vagy felbosszantott, így kevés esélye volt rá, hogy győztesen kerüljön ki (nálam) ebből a hendikepből... (ja igen, láttam, hogy sokan dicsérik a verseny-jeleneteket, de én sajnos túl repetitívnek éreztem őket, ’gyors vágások, majd kilassítás a célnál’, ez volt az egyetlen recept...) (##09.03.)

(2017) (r.: Enyedi Ildikó)

az ember eredendően társas lény, be vagyunk programozva a közösségi kapcsolatok kiépítésére, az érzelmek közös megélésére -ezt még én is be tudom látni, aki már hosszabb ideje nem lépett senkivel intim kapcsolatba, és egyébként is kellemetlenül éli meg a mindennapi társas érintkezéseket... mert én is érzem az erős kötelék hiányát, amit nem pótolhatnak a vérségi viszonyokból adódó közös élmények, de nyugodt beletörődéssel élem burokban az életem, ahova azért be tudna hatolni egy kis napfény (egy érintéssel, egy intellektuálisan felvillanyozó beszélgetéssel, egy csendes együtt-alvással), de a hozzám hasonló típusú introvertált emberek nehezen tesznek lépéseket előre... a film hősei is megelégedtek a maguk kissé magányos mindennapjaival, az egyikük már túllépett a vadabb múltján, a másikukat meg a betegsége korlátozza a hagyományos kapcsolatok kiépítésében -csakhogy valami felsőbb hatalom miatt újra kell gondolniuk az életüket és az érzéseiket... hogy miért szarvasok képében éli meg ez a két ember az érzéseit, az szerintem irreleváns (bár lehet, hogy komoly filozófiai jelentés húzódik a kiválasztott állatok mögött, csak én nem fogtam fel), a lényeg, hogy van egy különleges és megmagyarázhatatlan kötelék, ami a két sodródó embert közel hoz egymáshoz (és biztos, hogy lehetne kapargatni az erdő melletti másik fő helyszínt, a vágóhidat is, mint a szimbolizmus tárházát, de én az ilyen típusú mély értelmezésekre mindig is alkalmatlan voltam, sokkal inkább megélem a filmek befogadását, mint megértem azokat, az viszont biztos, hogy erős kontraszt volt a szépséges vadállatok és a lemészárolt, kivéreztetett és feldarabolt haszonállatok között)... a két karakter közül mária az izgalmasabb, mert nagyon okosan van végigvezetve az útja, ahogy az asperger-szindrómás, mindenki által lenézett és kiközösített különc megpróbál előre lépni, felfedezni új dolgokat, túljutni a betegsége legnagyobb akadályain (az érintésből adódó problémák vágnak leginkább a lelkembe, nem véletlen, hogy az x-men-ek közül is rogue a kedvencem, akinek az a szívbemarkoló drámája, hogy nem érhet hozzá senkihez úgy, hogy az ne szenvedne el komoly sérüléseket. és én nem tudok elképzelni egy érintés nélküli életet...). és jó megélni máriával ezeket az új érzéseket (az állatok simogatását, a zene-keresést), és jó együtt tölteni az időt egy olyan emberrel, aki kilóg a keretekből, aki nem akar csacsogni, csak őszintén kimondani minden mondatot (amiket otthon gondosan begyakorolt). borbély alexandra szokatlan arca és minimalista játéka is tökéletesen passzol a szerephez, vonz magával, kötődést épít ki magához, így lélegzet-visszafojtva nézzük a csaknem végletes tettét is... el tudtam volna képzelni egy ilyen sötétre színezett befejezést, így a hirtelen jövő optimista lezárás kevésbé tudott működni, de azért bevallhatjuk, hogy jobb érzés volt a végefőcím alatt felmelegedett szívvel ülni. mert jó abban hinni, hogy mindenkinek jár szeretet. a magányosoknak is. a különcöknek is. nekünk is... (féltem attól, hogy nagyon ’magyar művészfilmes’ lesz a hangulata a filmnek, így örömmel tapasztaltam magamon, hogy végig lekötött, sodort magával ennek a két szerethető figurának az összefonódó sorsa.) (##02.12.)

(2016) (r.: Grigor Attila)

vajon a magyar néplélek sajátja, vagy csak a lakóhelyünkből fakad az, hogy ennyire ragaszkodunk a végtelenbe nyúló síkságokhoz, a kietlen pusztához, a nagy büdös semmihez...? történetünk címszereplője, a benzinkút is egy ilyen semmi közepén áll, igaz, a fel-febukkanó autószállító kamionok miatt tudjuk, hogy nincs már messze az osztrák határ / az elérhetetlen nyugat... de mi nem mozdulunk sehova, isszuk a porban az olcsó bort és a kétdekás töményet, őrizzük a fészerben a libafos-zöld kocka-ladát, és merengünk a múlt egyszerre szép és riasztó képein. az különbözteti meg ezt a ká-európai nihilt az amerikai neo-wester-ektől, hogy itt nem fújja a rohadt ördög-szekeret a szél. vagy hogy a kurvák egy kisbuszból szálnak kii pisiszünetre, és nem a szalon ajtajában illegetik magukat... bevallom, engem a csajok érdekeltek a legjobban ebben a történetben, és talán tőlük is kaptam a legtöbbet. bár a szegény idősödő prosti (pokorni lia), és a szerb kemény-csaj sokszor a háttérbe húzódtak, a trokán nóra-féle ezerrel túltolt prosztóság és a kurta niké által hozott természetes kisugárzás kellően meg tudta ragadni a figyelmem. ez utóbbi kritikus is volt, hogy működjön, hogy te magad is akard a szomorkás szerelmi történet végére a happyend-et, mert ha nem kapod el szikárság mélyén dobogó szívét, akkor kétlem, hogy elégedetten állsz fel a film végén. de persze lehet találni más erényeket is, például jól lehet szórakozni az olyan színész-zseniken, mint kovács zsolt vagy lászló zsolt, vagy lehet örülni annak a hirtelen berobbanó erőszak-orgiának, ami groteszk módon eluralkodik a film fináléjában. de biztos, hogy sok mindent ki lehet még belőle szemezni, és abban is biztos vagyok, hogy a szűkre vett helyszín, a kevés karakter, és a forró nihilben fürdő cselekmény ellenére mindenki olyan szórakoztatónak találhatja a filmet, mint én... (nagyon szomorú vagyok, hogy még mindig nem sikerült leküzdeni a magyar filmekben az utó-szinkron problémáját, pedig határozottan állíthatom, hogy vannak olyan hangmérnökök az országban, akik természetesebbé tudnák tenni a filmek hang-atmoszféráját nekünk audiofil-eknek is...) (#10.21.)

(2016) (r.: Deák Kristóf)

az egyik legédesebb érzés az, amikor látod, hogy igazság utat tör magának... minden tiszteletem az oscar szavazóknak, hogy nem valami nagy megmondós, fontosnak gondolt filmet választottak ki a díjra érdemesnek, hanem egy ilyen egyszerű vonalvezetésű, univerzális üzenettel rendelkező alkotást (azt meg extrán köszönjük, hogy ismét magyarként dobbanhatott a szívünk a gálán). bár magamat cáfolva, a felszín alá nézve, azért sokféle gondolatot és érzelmet lehet ebben a kompakt kis alkotásban találni: ott van az új környezetbe kerülés magányossága, a barátságra találás szívmelengető érzete, a teljesítmény-centrikus oktatás kudarca... ha nem olvasom, hogy 1991-ben játszódik a kisfilm, akkor nem biztos, hogy jól tippeltem volna meg a korszakot, mert csak apróbb tárgyakat helyez el utalásként (citrompor, bécsből hozott ’csattanós’ karkötő). pedig ha erősebben megjelenik a korszellem a képeken, akkor lehet hogy még jobban tudtam volna kötődni hozzá, hisz’ én magam is ott álltam ekkoriban egy általános iskolás kórus soraiban -igaz, én sosem éltem át azt a megaláztatást, hogy tátognom kellett volna... de nem baj, hogy nincs bennem tüske, mert így is a szívemre tudtam venni ezt a szívből jövő kis gyöngyszemet. (szamosi zsófinak már a terápiában is jól állt az ilyen típusú kemény szerep, de a két főhős kislány (gáspárfalvi dorka, hais dorottya) is nagyon érett és természetes játékot hoztak.) (#02.27.)

(2015) (r.: Nemes László)

6 millió ember. ezt olvassuk a történelem-könyvekben, és nem igazán tudunk ezzel mit kezdeni. mert felfoghatatlan. befogadhatatlan. egy arctalan tömeg. nem véletlen, hogy nemes lászló elhatározta, hogy ad nekünk egy arcot, hogy személyessé tegye a borzalmakat. egész pontosan egyetlen arcot ad nekünk. és a film legnagyobb erénye ez a rendezői döntés (és az azt megtámogató operatőri munka) lett. szó szerint fókuszálunk a főszereplőre, mindig ő van a középpontba, az arca vagy a tarkója, minden más elmosódott körülötte. így az elképzelhetetlen halálgyár mindennapjai is a homályban maradnak, de ez így működik igazán, hogy tudod, hogy mi történik, és neked kell kiegészítened a fejedben az elmosódott képeket. nagyon furcsa és szokatlan érzés ez a koncentráltság, a leszűkített kép, hogy egy pillanatig nem engedi, hogy másfelé nézzünk, hogy bármi másra figyeljünk, mint hősünk elkeseredett küldetésére. nem véletlen, hogy egy sonderkommando tag lett a főszereplő, mert ők már kénytelenek voltak eljutni erre a hideg közönyre, ami időnként a nézőt is hatalmába keríti, mert ha nem zárná ki, hogy embereket gázosítanak el és égetnek meg, akkor beledöglene. és mégis ott maradt benne egy kis emberség, egy utolsó szál, ami az élethez köti, miközben körbeveszi a halál. persze már soknak érződik, hogy saul ennyire ragaszkodik a temetéshez, és ezzel veszélyeztet mindenkit maga körül, de könnyen meg is érthető a megszállottsága. neki ezt kell tennie, nem adhatja fel. nekünk pedig követnünk kell őt, amíg szem elől nem tévesztjük az arcát... kevés ilyen lecsupaszított filmalkotást láthattunk eddig, nem is könnyű befogadni, de aki nyitott az egyedi látásmódokra, annak mindenképp különleges élményben lesz része. és megnyugtatnék minden kvázi-nácit, hogy a filmben semmit sem számít az, hogy ki zsidó is ki nem, itt csak élők vannak és holtak, túlélők és élőhalottak... (ha már dicsértem erdély mátyást a csodálatos fényképezésért, mindenképp kiemelném a hang-csapatot is, mert magyar filmben ilyen jó hangkeverést még nem hallottam, végre nem érződött az utószinkron kellemetlensége, és jól ki volt használva a térhatás is.) ($$01.23.)

(2014) (r.: Pálfi György)

amikor jött a hír arról, hogy egy dél-koreai fesztivál szervezői megdobták pálfi gyurit 100 ezer dollárral, akkor ment az örömködés, hogy végre forgatni fog az egyik kedvenc magyar rendezőnk, csak abba nem gondoltunk bele, hogy ez a 22 millió forintnak megfelelő összeg és a megszabott féléves határidő mennyire kevés. de míg az anyagi vonzattal nem lett gond, legalábbis pohárnok gergely szokás szerint magas színvonalú képein nem látszik a spórolás, addig a szoros határidőt nagyon is lehet érezni a forgatókönyvön. hogy nem volt idő kidolgozni semmit, inkább csak fogták az elfekvőben porosodó maradék ötleteket, és berakták melléjük a penny-s szatyorba buñuel-t meg kafka-t, plusz némi leértékelt szimbolikát az emberi félelmekről, és azt hitték, hogy kész is a film. mert mondjátok, nektek is volt olyan rémálmotok, hogy meztelenül voltatok egy tömeg közepén...? az a legnagyobb baj (mint a szkeccs-filmeknél úgy általában), hogy nem működik egységként, hiába a keret, szétesik jobb és rosszabb epizódokra. persze vannak aspektusok, amik mindenképp kalapemelést érdemelnek, például tökéletesen sikerült megfogni a kisnyugdíjas mindennapokat a háttérben zümmögő tévével és az akciós szórólapok böngészésével, még a ronda bútor és a gyógyszer-számolgatás is a helyén van (és persze piroska néni és benedek miklós is tökéletes partnerek voltak). ezután a hungaro-spiritualista epizód azért működik, mert a rögvalóság után az ember hökken egyet a lebegő srácot látva, és mosolyogva mondja, hogy ’jól van gyurika, bazdmeg, megfogtál’. a legkevésbé a multicam sitcom-paródia jött be, de lehet, hogy az a baj, hogy a született gyilkosok-ban sokkal jobb volt az ehhez hasonló konzervröhögéses betét. a félelmetes nőgyógyásznál már azt találgatod, vajon itt mit forgattak ki, és ha ráállt az agyad a pálfigyuri-hullámhosszra, már rájöhetsz, hogy mi lesz a sokk-faktor. kicsit belemerültem a részletekbe, de pont ez a lényeg, hogy van sok kis részlet, és nincs egész, mond is valamit, röhögtet is kicsit, el is riaszt, de az istennek nem akar összeállni. lehet mentegetni, hogy hirtelen kirántott fesztivál-film, de én jobban szeretném, ha hagynák végre a gyurit nyugodtan dolgozni... 6,5 pont. ($12.30.)

(2014) (r.: Török Ferenc)

vidékiként mindig lenyűgöz budapest -igaz, még sohasem bicikliztem az útjain naplementében, taxiban is csak egyszer ültem talán, fentről meg nem láthatom, mert félek a magasból lenézni. de szívesen vagyok ott, szívesen vesznék el benne. céltalanul. valami zenével a fülemben. egy romkocsmában hipszterkedve. laza mosollyal csajozva. csak úgy élni. lenni. lebegést érezni. nem fontos semmi. csak az apróságok. amikor hosszan elidőzik a szemed egy lányon. blődségeket beszélsz és mosolyogsz. vagy. nothin’ else matters. lehet ez budapest, a moszkva tér, vagy egy sziget (csak egy makett!), kifosztott szív bálabontás után. videoklipp-esztétika, szép színek, szégyentelen fiatalság. véletlenül kifacsart ananászok. minden lebegő, minden értelmetlen. és nem is kell értelem. csak sodródás kell. csak életérzés kell. úgyis elmúlik egyszer. mindenki továbbáll, nem lehet értelmesen befejezni. csak sodródjunk tovább, jó...? (7 pont) (kezdem érezni a jakabjuli jelenséget, a mohát meg tessék elvinni egy shameless kasztingra…) ($12.29.)

(2015) (r.: Ujj Mészáros Károly)

amikor pár éve először hallottam a filmről, akkor csak ráncoltam a homlokomat, hogy mi lesz ez az eget verő... izé, tudjátok... faszság...? mert annyira abszurdnak hangzott ez a japán kultúrából hozott mesei elem belekeverése egy magyar filmbe, kizártnak tartottam, hogy működni fog. és basszus, működik, de nagyon. és itt jönne a felsorolás, hogy mire emlékeztetett a végeredmény vagy a megkapó képi világ, de minek hoznám fel a szokásos példákat, wesanderson-t, jeanpierrejenuet-t, barrylevinson-t, hoppsz, mégiscsak sikerült… mert nem érzem úgy, hogy konkrét minták kerültek volna lemásolásra, inkább egy működő gensamtkunst jött létre, ahol az idealizált magyar retró találkozik a japán mitológiával, és egy nagy adag európai filmes hagyománnyal (legyen szó a francia- vagy olasz romantikáról vagy a finn szikárságról). és felesleges lenne minden okoskodás, hogy mennyire jól néz ki a film, hogy milyen elemekből tevődik össze, ha nem lenne ennyire piszok szórakoztató. végig működik a humor, az abszurd kikacsintásoktól a revicky-féle egyszerűbb viccelődésig. vagy a tövisházi ambrus által szerzett tökéletes soundtrack-ig (és most már két rajongója van a finn country-muzsikának az országban!). de még ez is csak felületes szórakozás lenne, ha nem lenne a középpontban egy végtelenül cuki hősnő -akit balsai móni (a.k.a. eszenyi enikő szerethető reinkarnációja) hoz igazán közel a szívünkhöz. és kell is az, hogy odatelepedjen szorosan mellénk, hiszen egy igazi szerelmi történetnél kell, hogy mi is kicsit beleszeressünk a hősnőbe, hogy szurkoljunk, hogy a végére minden drámai fuvallatot elűzzenek az írók a közeléből, hogy megkapja azt a happyendet, amit nagyon is megérdemel. amit mi is megérdemeltünk, hogy végre elmondhassuk megint, hogy egy olyan magyar filmet nézhetünk, ami úgy szórakoztató, hogy nem gagyi, ami nem megalkuvó, ugyanakkor nem is köldöknézős –pedig a magányról mesél. 八 (8) pont. (u.i.: schmied zolinak meg kéne tartania ezt az amorózó kinézetet, tuti tarolna abban a generációban, aki odavolt a fiatal alain delon-ért...) ($12.23.)

(2013 / 2011) (r.: Papp Gábor Zsigmond)

papp gábor zsigmond és csapata nem tagadja meg önmagát, ötödjére is hozták a megszokott mosolygós hangulatot a régi felvételes összeállításukkal, ezúttal a vidéket szemlézve (vicces, hogy valamelyik korábbi rész audio-kommentárjában arról volt szó, hogy azért budapesttel foglalkoztak eddig, mert vidékről nem maradt fenn elég felvétel -hát most találtak...). azért fel-felbukkantak a komolyabb problémák is, a cigányság beiskolázása például, hogy ne csak a vicces hajakon szórakozzunk (vagy a személyes kedvenc elfoglaltságomat űzzük: női hónaljszőrt vadásszunk). az viszont mókás, hogy a kísérőfilm jobban bejött. eleve aranyos ötlet, hogy pgzs harminc év után elindul felkeresni a levelező-partnerét, és érdekes is a szövevényes nyomozás (és egyben moszkva bemutatása), de a nagy találkozás bekövetkezése után húzódott igazán mosolyra a szám, és járt át az a bizsergetés, amit az igazi feelgood alkotások tudnak kiváltani belőlem. (kevés dokumentum-filmet nézek, így összehasonlítás híján inkább nem értékelek.) (++09.13.)

(2012) (r.: Pálfi György)

az ember alábecsüli az asszociációs képességét. amikor hallottam, hogy pálfigyuri négyszáznál több film jeleneteit felhasználva csinált filmet, csupán egy érdekes kísérletnek hangzott, amiből fogalmam sem volt, hogyan lehet 80 perces működő alkotást létrehozni. sőt, még az első öt perc után is csak kapirgáltam a lényeget, elsőre talán minden filmrajongónak ugyanaz a reakciója: a széles mosoly, amikor felismeri a nagy kedvenceit. aztán valahogy ráérez az ember, és a legnagyobb megdöbbenésére elkezd működni az elegy, azt veszi észre, hogy érdekli a történet, hogy hova akarják kifuttatni mindezt. persze közben nem veszik el a játékosság sem, nem egyszer haraptam az öklömet, annyira ötletesen voltak egymás után vágva a jól ismert ikonikus jelenetek. a végső konklúzió nagyon egyszerű: minden történetünk ugyanarról szól: az emberi kapcsolatokról; a legprimerebb érzelmekről; rólunk. kár, hogy hiába tudom, hogyan kell egymás után rakni a máshonnan is ismert szavakat, mégsincs bennem az a zseni, hogy átjöjjön raktuk keresztül, hogy mennyire is lelkesedem most itt az ágyon ugrándozva. úgyhogy egyetlen számmal tenném ki a pontot a mondandóm végére: 9 pont. (++01.01.)