(Az új mutánsok) (2020) (r.: Josh Boone)

az elmúlt tizenöt év bebizonyította, hogy a hollywood-i filmeseknek nagyon hálásnak kell lenniük azért a kemény munkáért, amit a képregény-alkotók végeznek lassan kilenc évtizede, kimeríthetetlen tárházat létrehozva karakterekből és történetekből, amik csak arra várnak, hogy átléphessenek a nagyvászonra -csak egy értő szem kell ahhoz, hogy a megfelelő alapanyagokhoz nyúljon az ember. mondjuk foghatsz egy maréknyi érdekes, még nem elhasznált mutánst, hogy bezárd őket egy minimál tini-thriller kamara-drámába, mert az olcsón kivitelezhető. ugye? ugye nem...? persze nem lenne ördögtől való, hogy a szokásos világmegmentést félretéve leszűkítsük a karakterek körülötti teret, és arra a lelki törésre fókuszáljunk, ami a képességek kipattanásával jár együtt a pubertárs-korban, csakhogy az ilyen ambíciókhoz mutáns-méretű tököket kell növeszteni, nem lehet csak úgy elkenni a drámát, nem lehet megspórolni a horrorba való mártogatást, ha már elindultál az úton, mert a középszerűség lesz a filmed halála... mert szerencsére azért jobb ez a film, mint a híre, csak sajnos teljesen elveszik a szürkeségben (mondjuk a hírhedtségét részben annak is köszönheti, ahogy a stúdió és az élet bánt vele, hiszen szó volt itt főnöki szájhúzásról, meg újraforgatásról, a disney-féle fox-bekebelezésről, a rendező vágyálmairól egy trilógia kapcsán, és a covid miatti utolsó tologatásokról is)... az öt mutáns karakterünk kellően izgalmas lenne, ha nem csak fél mondatokban foglalkoznánk velük, nem csak a paráztatás miatt kaparásznánk a bennük élő félelmeket, de így a felszínesség tengerén nem igazán akar velük együtt ragadni az ember. oké, dani és rahne kapcsolatának kibimbózásáért tudtam izgulni, de például illyana rasputyin hülyepicsa-falát nehéz volt áttörni (még akkor is, ha az isteni anya taylor-joy játszotta), a két fiú meg csak úgy ott volt a csajok mellett... az un. ’nagy fordulat’-ot már a nyitó jelenetből ki lehetett következtetni, így a folyton előkerülő rémségek sem okoztak meglepetést (és oké, mondhatjátok, hogy én előnyben voltam, mert olvastam már képregényeket ezeket a karakterekkel, de szerintem háttér-tudás nélkül is elég egyértelmű volt, hogy mire akarják kifuttatni a forgatókönyvet dani-vel kapcsolatban)... hmm, kicsit ilyen ’ezen is túl vagyunk’ érzése van az embernek, egy színtelen-szagtalan lábjegyzettel búcsúzott az egykor szép emlékű fox-féle x-franchise -de legalább josh boone-éknak nem kell szégyenkezve elbujdosniuk, mint a fan4stick alkotóinak... (a mai youtube korszakban az ember megszokta, hogy a videók thumbnail-jébe nagy piros karikát tesznek a kattintásra éhes kontent-gyártók, hogy valamire nagyon felhívják a figyelmet, de nem csak az interneten idegesítő ez a jelenség, amikor az orrunk alá tolnak valamit, hanem a filmvásznon is -mert hogy rahne pont azt az epizódot nézi a buffyból, amikor elcsattan egy leszbikus csók -tényleg nem lehet ennél finomabban jelezni a nézőnek valamit...?) [*07.04.]

(X-Men: Sötét Főnix) (2019) (r.: Simon Kinberg)

ha több mint ötven évnyi háttértár áll a rendelkezésedre egy masszív sztori-folyamból, akkor vagy a biztosra mész, és azokat a legismertebb elemeket emeled ki a képregény-kupacból, amik jól eladhatóak, vagy bátrabb vagy, és a különlegességek közül szemezgetsz. érdekes döntés lehet ez forgatókönyv-íróként, simon kinberg is megtapasztalta már ezt többször is, így szolgálhat egy jó tanáccsal mindenkinek: ne válaszd kétszer ugyanazt a sztorit... és nem is értem, hogy miért ragaszkodnak hollywood-ban a főnix saga-hoz, amiben a lelki folyamatok lennének a legfontosabb aspektusok, a filozofálás arról, hogy a túl nagy hatalom megronthatja a legjobbakat is, ám most már másodszor is sikerült felületesen elmismásolni ezt a mélyebb mondanivalót némi sötétnek gondolt komolykodással, felületesen kapargatva csak jean drámáját, sőt ezúttal a képregények retcon-ját is bevetették, hogy némiképp felmentsék a szép vörös mutáns-lányt az elkövetett szörnyűségei alól, azaz itt egy külső erő kényszeríti rá, hogy elkövessen bizonyos tetteket. így persze hogy csak ímmel/ámmal fogadja el az egyszeri néző a bizonytalan lábakon álló motivációkat (az eltitkolt tragédiával és xavier árulásával), mert nem lehet kinyerni a film-béli karakterből, hogy miért is fordul ki ennyire önmagából... ehhez persze az is kéne, hogy az x-filmek következetesen épüljenek egymásra, és ne ragaszkodnának ahhoz a (bizonyára alkoholos állapotban papírra vetett) produceri memóhoz, hogy minden filmnek ugrania kell egy évtizedet, mert bizony tíz év alatt rengeteget változnának a személyiségek, nem úgy, mint itt, ahol még az arcok is ugyanolyanok, mint a harminc évvel ezelőtt játszódó first class-ban (arról már nem is beszélve, hogy egy deka utalás nem volt 1992-re vagy a kilencvenes évek hányadék pasztell-színeire, szóval ezúttal tényleg semmi-de-semmi értelme nem volt az ugrásnak)... igazi karakter-mélységek nélkül csak pózolásnak tetszik a ’dark-and-gritty’ rendezői koncepció -bár azért tegyük hozzá, hogy vannak pillanatai a filmnek, amikor működik a dráma. ilyen mondjuk a gyerekkori flash egyből a nyitányban, és, ööö, akartam még írni példát, esküszöm, de itt ülök két perce a billentyűzet felett, és csak pörgetem a filmet a fejemben... mert rájöttem, hogy legtöbbször nem az írás adta el a működő pillanatot, hanem mondjuk a színész -például michael fassbender, aki mindig kihoz mindent abból a kevésből is, amit a kezében adnak, (és csodálom, hogy nem dobta a sarokba a szövegkönyvet, amikor azt látta, hogy már megint a nyugdíjból tér vissza magneto, mintha nem is lehetne neki más sztori-szálat sodorni már)... de például hans zimmer nagyszerű score-ja is megzavarja az érzékszerveinket, mert egy működő zenei aláfestés el tud adni egy olyan jelenetet is, ami az írást és rendezést tekintve középszerű csupán... de az egész filmről ez a középszerűség, a sótlanság, a lélektelenség jut az eszembe csupán, ami egy szemernyi újdonságot sem ad hozzá az eddigi x-filmekhez. ami esetleg igazi plusz lehetne, mint mondjuk az űrlényes háttér-szál, azt meg a lehető legunalmasabban tálalja (mint már ezerszer a fantasztikus irodalomban, az anyabolygójuk elpusztulása után érkeznek a dögök rekvirálni a földre, szegény jessica chastain, ennél az ő kvalitásaival sokkal többet érdemelne)... érdekes volt a film utolsó harmadát úgy nézni, hogy tudtam, hogy komoly utó-forgatások árán jött létre a teljes vonatos jelenet, mert az eredetileg felvett vég túlságosan hasonlított a captain marvel-ben látott űrös összecsapásra -és azt gondolom, hogy egy vonatos díszlet kellően spórolós kompromisszum volt, mégha így le is kellett mondani arról, hogy igazán epikus legyen a befejezés... so, összefoglalok: aki eddig bírta a sorozatot, az tehet egy próbát, mert a film azért jobb, mint a híre, igaz, hogy a kötelező minimumon túl nem sokat tud nyújtani, szombat délutáni matinéra alkalmas, ahol érzelmileg megterhelő lenne emésztés közben, ha túl mélyen bele kéne mászni a karakterek lelkébe. viszont ha igazán bele akarnál mélyedni a főnix szagába, akkor sokkal könnyebb szívvel ajánlanám a kilencvenes évek-beli animációs változatot. vagy akár a last stand-et is, amihez én magánéleti okokból jobban kötődök, mint a nézők többsége (ráadásul ott szerintem sokkal hatásosabb volt, amikor jean az első komolyabb tombolása alkalmával megöl egy csapat-tagot, mint itt)... (oké, hogy az űrlényeket szabadon lehet gyilkolászni, nem fognak a cenzorok belekötni a jelenetbe, de nightcrawler meglehetősen komoly vigyorral állt bele a mészárlásukba...) (dazzler a vásznon! wow! nem hittem, hogy ezt is megéljük!) (viszont hova lett quicksilver? evan peters nem ért rá utó-forgatni, mi...?) (×08.31.)

(Logan -Farkas) (2017) (r.: James Mangold)

ha egészen kis korunktól kezdve azt sulykolják belénk, hogy a tökéletes értékrenddel rendelkező pozitív karaktereket kövessük példaként, hogy magunk is feddhetetlen jellemekké nőjjünk fel, akkor miért van az, hogy ennyire vonzódunk az antihősökhöz...? és persze, logan valahol igazi hős, mert a nagy szíve mindig nagy tettekre sarkallja, de azért tipikus antihős is a pokróc természetével és a morális kódjának megkérdőjelezhetőségével. tizenhét éve láthatjuk őt a vásznon, de a hollywood-i megkötések miatt mindvégig visszafogták a karakterben rejlő igazi potenciált, hogy a hősi oldala mellett az antihőst is igazán megmutathassák. mert nem bíznak bennünk nézőkben, így eddig nem is mertek arra gondolni, hogy sikert lehet elérni azzal, ha egy felnőttesebb szuperhős történetet a vászonra engednek. úgyhogy a sok felemás döntés után most nagy dicséret illeti a fox-ot -egy éven belül már másodszor jár nekik a hálataps, de azért valljuk be, hogy a tavalyi deadpool-os bohóckodásnál több bátorság kellett ahhoz, hogy rábólintsanak egy ilyen szikár, sötét és komor szuperhős-filmre, ami igazából nem is szuperhős film... mert nincsenek brutálisan látványos városrombolások, nem a föld vagy az univerzum megmentése a tét, hanem mindent levittek mikroszintre, az akciójelenetek test-test-elleni küzdelmekké redukálódtak, a nagyívű kaland helyett a karakterek érzelmi hullámvasútja áll a középpontban, amiktől a film lelki érzékenysége épp’ olyan fontos lesz, mint hogy hány rosszfiút húznak karom-végre benne... bár papíron ez a film is az immár tíz részes x-univerzum része, érzetre cseppet sem tartozik oda, sokkal inkább hozza egy neo-western hangulatát. látványvilágban meg engem leginkább a children of men-re emlékeztetett, mert bár a jövőben (2029) járunk, erre csak néhány tárgy utal (robot-kamionok, arató-gépek), egyébként semmi futurisztikus nincs benne. a korábbi filmekben megismert karakterek is tökéletesen passzolnak ebbe a közegbe, rájuk is átragadt a porlepte tájból áradó megfáradt kilátástalanság. valahol szomorú belegondolni abba, hogy összes x-film oda fog kifutni, hogy egy marék mutáns vegetál majd csak a világban, mert az emberiség nem hagyhatta, hogy az evolúció meghaladja az ő szintjét (ügyesen belerejtették a filmbe a génmódosított termékek kritikáját is). és persze szomorú látni a megmaradt hőseinket ebben a viharvert állapotban, ahogy a lelki és fizikai fájdalmak a végsőkig gyötörték már őket. de így lesz tétje az utolsó kalandnak, amikor már nem sérthetetlenek és halhatatlanok ezek a korábban félisteni státuszban lévő szuperlények. és egyébként is, mindig megkapó, amikor az ilyen megöregedett és kiégett hősök még egyszer utoljára harcba indulnak, csikorogva összeszorított fogakkal, dacolva a korral és a túlerővel, amikor felpislákol bennük még egyszer a láng (és most lehetne itt ezer példát írni a don quijote-től a dark knight returns-ig)... így lesz méltó búcsú a film ezektől a karakterektől -és így lesz méltó búcsú ettől a két tökéletesen játszó színésztől: sir patrick stewart-tól és hugh jackman-től. persze azért nem csak az elmúlás érzete erős a filmben, hanem egy ígéretes jövőképet is tud nyújtani x-23 képében, aki kellően vad és fésületlen, hogy az új kedvenc antihősünkké váljon... (ugye nem kell mondanom, hogy a gonosz emberek már megint ’katonai célokra’ akarták használni a kezükbe került technikát, jelen esetben a mutációt...?) örültem annak, hogy a magasabb korhatár nem csak egy gimmick, amivel bevonzanak egy új nézői réteget a mozikba, hanem funkciója vannak annak, hogy ez a film véresebb, mint akármelyik eddig készült superheroes movie, és a karakterek lelki állapota miatt az is természetesnek tűnik, hogy mindenki úgy káromkodik, mint egy kocsis... mert igazából hollywood-ban is be kéne látniuk, hogy nem patikamérlegen kell filmeket csinálni, hanem mindig az adott karakternek kéne megadnia a megfelelő formát. és logan antihős attitűdjéhez tökéletesen passzol egy korhatárosabb tartalom, egy komolyabb, felnőttesebb mondanivaló, egy szikár látványvilág, egy kisebb, emberibb lépték. és ha ezt belátják, akkor nem csak változatosabb lesz a nagyköltségvetésű filmek világa, de akár minden egyes alkalommal ilyen bitang erős alkotásokkal is gazdagabbak lehetünk. (#03.03.)

(X-Men: Apokalipszis) (2016) (r.: Brian Singer)

mindig egyre magasabbra kell rakni a mércét, mindig emelni kell a tétet -legalábbis hollywood-ban így gondolkodnak trilógia-készítés közben. és talán épp ezért lehet, hogy legtöbbször a harmadik részt érezzük a leggyengébbnek, mert rendre leverik ezt a túl magasra rakott lécet. (ezen egy kicsit viccelődnek is a filmben, csak az a baj, hogy az önbeteljesítő jóslatok általában be szoktak teljesülni...) mert ha a nagy egészet nézzük, akkor már a hatodik résznél tartunk a mutáns-kalandokban (ha a wolverine-eket és a deadpool-t is számoljuk, akkor kilencig is feltornázhatjuk ezt a számot), ezzel a generációval ez a harmadik felvonás, így a fairplay alapján csak az előző kettővel hasonlítanám össze, de bizony azokkal szemben is alulmarad -mert a ’first class’ a tökéletes hidegháborús hatvanas-évek hangulatával és szerethetőségével, a ’days of the future past’ meg a csavaros történetével és erős karakter-pillanataival múlja felül ezt a harmadik részt... eleve zavarónak érzem, hogy 5 valós év alatt húszat lépdeltünk előre a sztoriban, mert ez az eltelt idő cseppet sem látszik meg a karaktereken, ráadásul most semmit sem kezdtek a váll-töméses nyolcvanas évekkel, semmit sem lehetett érezni a korhangulatból... a történetben sincs semmi csavaros, jön egy nagyon gonosz, aki el akarja pusztítani az emberiséget, mert csak, és végtelen hatalmat akar, mert az menő a gonoszoknál. és persze hőseinknek össze kell fogniuk ellene, mert csak úgy lehet legyőzni -és ehhez kellett az alkotóknak több mint két óra... meg is leptek, hogy az impozáns ősi-egyiptomos kezdés és a történelmen végigszaladó főcím után egyből az új karakterek közé vetettük magunkat, csak az a baj, hogy jean grey kivételével néhány cool jeleneten túl nem sok mindent kaptak a srácok, esetleg lehettek impozáns bio-díszletek, mint olivia munn kevés-ruhás psylocke-ja... aztán jöhettek a már ismert régi motorosok, de itt is igazából az volt a bajom, hogy a legtöbben csak takarék-lángon égtek, egyedül eric drámája működött igazán, és ezzel máris lett egy jó alap a későbbi cselekedeteihez... és itt van az egyik legnagyobb baj a filmmel -hogy rengeteg időt rászánunk az alapozásra, és mégsem érezzük a végén, hogy kifizetődne ez a komótos építkezés, ez a lassan gördülő középső rész, mert a végén nem érzed a súlyát az egésznek, így csak üres látványosság lesz a pusztításból, és nem bizserget az epikus felfokozottság, így a gonosz feletti győzelem sem tud kielégíteni (főleg úgy, hogy a küzdelem egy jó része fejben dől el...). ennek ellenére nem mondanám, hogy teljes kudarc a film, mert vannak pontjai, ahol el tudott kapni az x-men-filmes hangulat, rozsomák vendégszereplése is hatásos lett (annak ellenére, hogy túl gyakran fordul el szemérmesen a kamera a brutalitásáról), ugyanakkor sokkal egyszerűbb (mondjuk ki: butább), mint amit eddig megszokhattunk a mutánsainktól. és nagyon hiányoztak belőle azok a személyes karakter-drámák, amiktől igazán átérezhetőek voltak eddig ezek a filmek. nem minden szuperhősnek való a nagyívű világ-megmentés... (sajnos quicksilver is csalódás okozott most, mert azzal, hogy egy drámai eseménybe illesztették a kilassított futását, kiölték belőle a szórakoztató cool-faktort -de ugyanezért nem működött a kötelező stan lee shot sem, mert ahelyett, hogy átérezted volna a nukleáris rakétás jelenet komolyságát, inkább mosolyogtál az öregen...) ($$05.21.)

(2016) (r.: Tim Miller)

na zsúrpubik, csak egyszer mondom el, úgyhogy jól figyeljetek: áááááállat volt ez a fiiiilm! (elváltoztatott mélyebb hangon mondja, mintha ki lenne lassítva a kép) (egyébként ki mond olyat manapság, hogy zsúrpubi...?) (igen, most a szerző azt próbálja imitálni, hogy áttöri a negyedik falat.) az előzeteseket látva mindenki bizakodó volt, hogy nem basszák el, és tényleg összehoznak egy mr.pool-hoz hű adaptációt, és képzeljétek, a lelkesedésnek és kitartásnak néha megszületik az izzadság-mentes és jóseggű mutációja, a film, ami nem ismer sem urat sem istent (csak hugh jackman-t), és megy a maga véreres/kékeres útján. (szerencsére tudom, hogy miről beszélek, mert volt szerencsém néhány deadpool képregényt olvasni -lásd itt, itt és itt. igen, csak ennyi, szerintetek nincs más dolgom munkaidőben, mint titokban képregényt olvasni? és a youtube-bal meg a facebook-kal mi lesz, mi?) és persze nagyon szurkolunk a srácoknak, hogy a nép a popkorn mellé bekajálja a korhatáros szuperhős-, izé, na, szuperképességgel rendelkező filmet, mert az végre megnyithatna egy kaput hollywood segglyukában, és az mindenkinek jót tenne, ha fröcsöghetne a vér, lengenének a formás női mellek (vagy gondosan borotvált herezacskók, igény szerint), és nem kéne odafigyelni a szájból kibukó mocskos nyelvre. igen, ilyen szofisztikált filmeket szeretnék, bajod van ezzel, haver? mert kellenek az ilyen frissnek ható elemek, főleg ha már megint egy eredet-történetet kell bő nyállal lenyelnünk. de legalább próbálták ezt elfedni az időkezelés játékosságával. és érdekes, hogy itt volt az egyetlen elem, amivel nem mertek viccelni -mert úgy látszik, hogy a rák az egy olyan kurva dolog, hogy még a humort is ledobja magáról. viszont a valentin-napi rózsaszín-beöntésre nem lehetett panaszunk, azaz nem hazudtak túl sokat, amikor próbálták azzal félrevinni a marketing-kampányt, hogy ez egy romantikus történet. de ehhez kellett az is, hogy hősnőnk egyenrangú partner legyen a szerelmével, hogy jól vegye a poénokat, hogy szerethető legyen a karaktere (ez utóbbiban nagy érdeme volt a mindig csodálatos morena baccarin-nak is). de nem csak eredet- és romantikus film volt ez, hanem bosszú-film is. úgyhogy ha már ennyire az alsógatyáig vetkőztettük kritikán tárgyát, elmondhatjuk, hogy odalenn azért nincs nagy truváj, alap-panelekből építkeztek, kicsit nekem hiányzott is a deadpool képregényekre jellemző sodródás, ahol ez a rusnya kurafi mindig csak belecsöppen az események sűrűjébe, és csak úgy jön a hadd-el-hadd. de igazság szerint nem tud érdekelni ez a szépséghibája, mert kurvára élvezettel vigyorogtam végig ezt a 100 percet, és leszarok mindent, mert ennyi most kielégítő volt. és a poénok sokszínűsége miatt nem hiszem, hogy ne találna magának mindenki megfelelő viccet benne, van kifinomult, kikacsintós, alpári, tessék, tessék, van itt minden vegyétek, vigyétek. légyszi. ...jézusom, nézzétek ezt a kritika-hosszúságot, megszállt a nagypofájúság átka, ááááá! inkább megyek és berakom a youtube-on a negasonic teenage warhead-et a monster magnet-től, mert valamiért eszembe jutott az előbb, és tök szeretem azt a számot... (de hopp, itt a végén jönnek a legnagyobb szavak, mert nagyon-nagyon ritkán írok ilyet le: jár a homlok-puszi nagy ervin-nek, mert kifejezetten jól hangolta át magyarra pool-t.) ($$02.13.)

(X-Men: Az eljövendő múlt napjai) (2014) (r.: Brian Singer)

70-es évek? ja, afro-frizurák, trapéz-nadrágok, bajuszos férfiak, vietnám, richard fucking nixon, tudod, hetvenes évek. az x-ek készítőinek még megvannak azok a bizonyos tökeik, mert a 60-as években játszódó előzmény után ismét a múltban zajlott az események többsége, és nem vagyok meggyőződve róla, hogy bármennyire is értik a mai fiatalok a hetvenes éveket. az mondjuk egy kicsit szívfájdalmam, hogy bár jól állt az x-eknek a hetvenz (főleg a profnak a haj/borosta kombó, meg jennifer lawrence-nek a rucik), de azért legutóbb átélhetőbb korhangulatot sikerült kikeverni. de nem vagyok elkeseredve nagyon, mert kárpótoltak mással. szuperhősöket időutazással keverni, nálam ez nyerő kombináció, anyámnak meg két érv, hogy messziről kerülje a filmet... talán az az egyetlen bökkenője egy ilyen szcenáriónak (menjünk vissza, hogy megváltoztassuk a csúnya rossz jövőt), hogy nem tudsz izgulni a karakterekért, mert gyanítható, hogy sikeres lesz a küldetés, így a brutális haláloknál kár a könnyekért. hát máshol kell keresni az emberi drámát -mondjuk a múltban, ahol ugye tíz év ketyegett le képen kívül, így elég sérelem gyülemlett fel a karakterekben, és a mcavoy/fassbender duó könnyedén veszi a lelki csupaszítás terheit. ebből is látszik, hogy ez a film elsősorban a first class folytatása, a jövőbeli karakterek inkább csak asszisztáltak, de azért volt utalás bőven a korábbi három filmre is, bár ha a végét nézem, akkor most már nem tudhatjuk, hogy mit is gondoljunk arról a három filmről. hiszen ha belenyúlsz a múltba, ott bizony lesznek érdekes rezgések -de meg kell hagyni pofásan variálták meg az eddig történteket. örültem singer bácsi visszatérésének is, mert van érzéke az akció-jelenetekhez nagyon, nem vág agyon (bár a korabeli kézi-kamerás képekért pár perc után már ráztam a fejem), és a quicksilver-es kilassítós mókával hatalmasat dobott, végtelenül cool volt, és pont azon a mezsgyén ugrált a vicceskedéssel, hogy ne legyen ízléstelen. remélem visszatért még a karakter, várnám, hogy a családi kapcsolatait is jobban kifejtik. egyetlen bánatom van csak a rendező-cserével, hogy bs természetesen hozta magával john ottman-t is, aki helyre kis akció-zenéket pakolt a képek alá, de henry jackman valami olyan erős score komponált a first class-hoz, amit nem lehetett utolérni. bevallom, nagyon nehezen tudtam csak belekezdeni ebbe a vélemény-nyilvánításba, mert fogás kellett találnom rajta, mielőtt kiröpíthettem volna, plusz tudom, hogy tele volt ésszel, éreztem, hogy nagy a szíve, láttam, hogy kényezteti a szememet, de végig ott birizgált, hogy valami kis plusz hiányzik belőle. 8,5 pont. (pont volt annyi időm a haza-buszig, hogy kivárjam a stáblista végi jelenetet -na baszki, vele hogy fognak elbánni a srácok...?) (++05.24.)