(Volt egyszer egy... Hollywood) (2019) (r.: Quentin Tarantino)

(értelmetlennek érzem kerülgetni a forró kásás bödönöket, úgyhogy csak óvatosan az olvasással!) emlékeztek a ’brian élete’ nyitójelenetére, amikor a három királyok rossz barlangba mentek be, és jézus helyett brian-nek akarták adni az ajándékokat? azt hiszem tarantino-t megihlette ez az abszurd ötlet... miután kilebegtem a kult-mester kilencedik filmjéről, hirtelen összeállt a kép, tudtam, hogy mi az a momentum, amin keresztül a legjobban megfogható az egykor még az erőszak éltetésével vádolt rendező változása -most jobbá akarja tenni a világot. meg akarja büntetni a gonoszokat, és igazságot akar szolgáltatni az ártatlanul szenvedőknek. ezért csinált ementáli sajtot hitler-ből és a mocskos náci vezérkarából, ezért mészárolhatott le nála egy fekete ember egy alávaló rabszolgatartót. és ezért teszi most nevetségessé a manson-szektát is, és adja meg sharon tate-nek azt a boldog életet, amit megérdemelt volna. mert megteheti, hogy játszik a történelemmel, és akkor miért ne varázsolná mese-szerűbbé a vásznon a valóságot? és a hatvanas évek végi forrongó változásában van is mit szebbé tenni... az idei ötvenedik évfordulók kapcsán különösen feltűnő, hogy milyen mozgalmas év volt 1969, egyszerre felemelő és megrázó lehetett megélni akkoriban a holdra-szállást, woodstock-ot, manson-ék ámokfutását és az altamont-i rolling stones koncert drámáját. és mindeközben amerika egyre mélyebbre süllyedt a vietnámi háborúba is. azt sem lehetett könnyű feldolgozni kortársként, ahogy megváltozott a kultúra és a társadalom is, elveszett az ártatlanság, a virágokkal tüntető hippikből gyilkosok lettek, a táncdalok helyére radikálisabb dallamok érkeztek, és már a küszöbön toporogtak az új-hollywood-i fenegyerekek, hogy lebontsák a megkövült intézmény-rendszert. fiatalként még pezsdítő lehet benne lenni egy ilyen forradalmi hevületben, öreg dinoszauruszként viszont már kínszenvedés megélni. és tarantino egyik célja pont az volt, hogy ezt a kimúlást megmutassa... ahhoz hogy egy korszakot megidézzenek a vásznon csak egy maréknyi tehetséges ember kell, akik gondosan le tudják utánozni az adott miliőt azzal tökéletesen hihető kellékeket és kosztümöket gyártanak. ám egy tarantino-féle megszállott alkotó nem éri be ilyen külsőségekkel, a hitelesség hajszolásában a filmje dramaturgiáját is a korszak filmjeiből veszi át -és ez a ma már avíttasnak ható, ráérős mesélős szerkezet végtelenül üdítően tud hatni a mai rohanós, ’action-action-action!’-típusú alkotások között. viszont veszélyes is, mert a felkészületlen nézőket elidegeníti a látszólagos eseménytelenség, ők már képtelenek lelassulni erre az ötven évvel ezelőtti tempóra, nincs türelmük elveszni a részletekben, nem akarják tovább gyúrni a karakter-pillanatokat sem. sajnálom őket, mert egy egyedülálló élménytől fosztatnak meg emiatt... de tarantino szerencsére nem törődik azokkal, akik most is pattogós párbeszédeket szerettek volna, vagy csak az erőszak pápáját látják benne, ő most is a saját feje után megy, baszik a trendekre és az elvárásokra. és én annak is tudok örülni, hogy még azt is elvárja a nézőjétől, hogy a megfelelő műveltségi ismeretekkel rendelkezzen. el tudom képzelni, hogy az egyszeri mozi-látogatót, aki csak a dicapcio/pitt párost látva ül be a filmre, mennyire el lehet veszve, mert qt a maga természetességével dobálja be a nagy egészbe a korszakra jellemző műfaji utalásokat (lásd az olasz trash-film termés gyöngyszemeit a spagetti-westernektől a poliziesco-ig), egy-egy jelenet erejéig beköszön steve mcqueen vagy bruce lee is a korszak ikonjai közül (de még korabeli filmek is a vászonra kerülnek, mint a leo-val felturbózott ’nagy szökés’ vagy a sharon tate közreműködésével felvett ’the wrecking crew’, amit meta módon a filmben margot robbie sharon tate-ként néz a mozi-teremben). de a legbátrabb húzása az, hogy evidensnek gondolja, hogy mindenki tisztában van a manson-gyilkosságokkal, így az avatatlanoknak felesleges kitérőknek tűnhetnek a sharon-nal töltött hosszú percek -a stáblista alatt könnyen ki lehet szúrni őket: ők azok, akik nem értik, hogy miért szipognak a többiek meghatottan, azok, akik tisztában vannak azzal, hogy mi is történt valójában 1969. augusztusában... kicsit úgy érzem, hogy a kezdetektől fogva félre volt pozícionálva a film, mert mindenki manson-t emlegette a sztori kapcsán, és azt, hogy a hírhedt tettei fontos szerepet fognak játszani a filmben, így akik arra számítottak, hogy tarantino majd kör-táncot jár majd az őrült szekta-vezér körül, azok igencsak csalódhattak. mert maga a sátáni mocsadék csak egyetlen jelenetben bukkant fel, utána meg csak a hippi-kommunája emlegette csak charlie-ként. a fenyegető árnyéka azért rajta sötétlik az alkotáson (főleg az eléggé creepy farmos jelenetben, ahol qt a rá jellemző módon emeli a feszültséget egyre fel). de nem, ez a film inkább a fikció felé billen el, mivel egy kitalált (lecsúszott alkoholista) színészről szól inkább, no meg annak hűséges fegyverhordozójáról, akik épp’ polanski-ék szomszédjában laknak, így könnyen lehet belőlük a '69-es brian, akihez a sátán küldöttjei bekopognak... és velük meg lehet ismerni hollywood összes árnyoldalát is, a kényszerű korszak-váltásokat, amikor az egykor népszerű műfajok lehanyatlanak, ahogy azokkal együtt a sztárjaik a süllyesztőben végzik, bemutatják a csillogás esendő oldalát, a kissé dadogó színészt, aki csak akkor képes hatékonyan dolgozni, ha kellően fényezik az egóját, aki kicsit ripacs, kicsit túlzás, de azért szerethető. és dicaprio parádézik a szerepben, ő is pont annyira túlzás, amennyire itt annak kell lennie. a lecsúszott kaszkadőr-haver szerepét brad pitt-re öntötték, laza és beleszarós, és végtelenül cool, bármit is csinál, akkor is az, amikor (megidézve a korszak filmjeit) végtelenül hosszú autókázásokra indul, de akkor is, amikor a háztetőn kimelegedve ledobja magáról a pólóját. sőt, még akkor is cool marad, amikor egy cuki hónaljszőrös hippilány szopás kínál fel neki a hazaútra, vagy amikor egy rakás barátságtalan arc veszi körbe egy elhagyatott western-díszletben. de még akkor is hidegvér tölti fel az ereit, amikor az életéért kell küzdenie egy csapat megszállott ellen... film-rajongóként igazi tobzódás volt ez a qt-féle bennfenteskedés, ahol nem csak forgatásokon lóghattunk egy színész karakterrel, de az is tökéletesen simult a nagy egészbe, amikor a forgatott művekből nézhettünk meg hosszú perceket. még szerencse, hogy vannak, akikből nem veszik ki érettebb korukra sem a játékosság, és tarantino pont ilyen alkotó, könnyedén játszik az elvárásainkkal és a nagyon tudatosan beszéli a film nyelvét, aminek segítségével úgy hoz nekünk kilencedjére is egy nagyon tarantino-s filmet, hogy az nem egy tipikusan tarantino-mozi, semmilyen tekintetben sem... (×08.18.)

(2012) (r.: Noah Baumbach)

azért az vicces, amikor a film utáni agóniában jössz rá arra, hogy sokkal több a közös vonás hősnőben és benned, mint azt a nézés közben gondoltad volna. mert mindketten csak sodródtok az élet felszínén... de miért is lenne jó megkomolyodni és felnőni? az túl sok teherrel és felelősséggel jár, de egy párkapcsolatba is csak bele kell tenni az energiákat, pedig maradhatna minden gondtalan is, lehetne menni a lehetetlen álmok után, és ennyi lenne az élet... persze riasztó belegondolni, hogy én egy tízessel idősebb vagyok, mint frances a filmben, mégis még mindig ebben a szakaszban vagyok, bedugom a fejem a kényelmesen ismerős popkultúrális termékek közé, és közben forgatom az agyamban a saját történeteimet, hogy aztán soha ne vessem papírra azokat. álmodozva mindig szebbek, mint leírva... de legalább a film határozottan állítja, hogy van kiút ebből az állapotból, hogy aki akar, az tud ön-megvalósítani, és megállja a helyét önállóan is az életben. merjek hinni nekik...? egy newyork-i filmesnél nehéz megkerülni woody allen hatását, itt talán csak néhány a zeneválasztásnál éreztem az öreg mester árnyékát -mondjuk ő sosem használt volna egy dalt sem david bowie diszkókorszakából... de a sokat beszélő karakterek azért nem csak woody allen specialitása, az minden kis-költségvetésből dolgozó független filmes sajátja -ahogy az is, hogy próbálják természetesen csengeni az elhangzó mondatokat. ehhez itt most sikerült egy tehetséges csikó-csapatot összeszedni, akiket öröm nézni a fekete/fehér 16mm-es képeken. de hiába lenne adam driver sármja vagy grace gummer merylstreep-i szépsége, a film súlypontját nem bírná el greta gerwin válla. de szerencsére erősen tartja az alapokat, ami abból a szempontból is érthető, hogy a forgatókönyvből is kivette a részét. de jó nézni, ahogy a művésznő ragyog és esetlenkedik (mert nem is akarják palástolni, hogy nem igazán mozog kecsesen táncosként), és könnyedén beköltözik a szívünkbe -magával a karakterrel voltak viszont voltak már gondjaim... az egy dolog, hogy sohasem tudja, hogy mikor fogja be a száját, de kiidegelt azzal, hogy mindig pozitívabbnak próbált beállítani a lefelé tartó életpályáját (már-már magának is hazudva a helyzetéről)... számtalan ciki szituációba keveredett a természeténél fogva, ezeknél azt éreztem, hogy egy kicsit túl vannak húzva, szerettem volna hamarabb túl-lenni a kellemetlen érzéseken. azért is meglepő ez a rendezői döntés ezeknél a jeleneteknél, mert máskor meg igencsak gyors a film vágása, egy-egy pillanatot felvillantva ugrálunk tovább az élet-helyzeteken... az utóbbi időkben a szabadidőm szűkössége miatt egy elég felületes szempontot helyezek előtérbe a megnézendő filmek kiválasztásánál: legyenek minél rövidebbek -de ha ez azzal jár, hogy ilyen szerethető indie filmeket ki tud halászni az ember a nagyok közül, akkor már nem is érzem olyan cikinek ezt a választási metódust... (×07.23.)

(2019) (r.: Rachel Lears)

cinikus világban élünk, ami kiégette belőlünk a remény utolsó szikráit is, ezért szükségünk van arra, hogy feltöltődjünk olyanok által, akikben még ott ég a láng -ráadásul ez tenni akarásban is manifesztálódik bennük. akik nem törődnek bele abba, hogy rossz fele megy a világ, hogy a politikusok csak a saját zsebüket nézik, hanem ki mernek állni az oroszlánok elé, és változásért kiáltanak... bár alexandria ocasio-cortez a plakát-arca ennek az új demokratikus mozgalomnak, a film nem csak rá fókuszál, de három másik női jelöltet is megmutat, akik szintén kicsit megpróbálták meghúzkodni az oroszlán bajszát, és olyan körzetekben indultak előválasztási kihívóként, ahol matuzsálemek pöffeszkednek a döntéshozó székekben -és ahol azt gondolná az ember, hogy a rengeteg probléma miatt van igény a szavazókban a változásra... kicsit szomorú látni, hogy a demokrácia büszke földjén is ilyen problémákba ütköznek az ifjú idealisták, hogy a lobbik meg az emberi butaság miatt megkövült falakba ütköznek, de szerencsére azért az élet úgy hozta, hogy pozitív lehetett a film vég-kicsengése... persze aoc-re lehet mondani, hogy tapasztalatlan, és néha meggondolatlanságokat beszél, de aki nem elve elfogult a személyével kapcsolatban (mert ’hogy mer egy huszonéves latino kislány beleszólni a nagypolitikába, brühühű’), annak nem hiszem el, hogy nem tud egy kicsit is szimpatizálni ez a természetes karizmájával, hogy ne repesne a szíve, ha látja ezt a határozott véleménnyel rendelkező lány (az már csak extra, hogy férfiként is szívesebben néz rá az ember, mint egy tokásodó fehér férfi politikusra) -de valószínűleg én is elfogult vagyok vele szemben... mint ahogy ez a megújító mozgalom is közel áll hozzám, kis hazánkban is örömmel veszem, amikor friss hangok jelennek meg a politikai palettán, olyanok, akikben még ott a tűz, amivel meg akarják tisztítani a világot. (dramaturgiai szempontból sok újdonságot nem tartalmazott a film, egy rövid életpálya-szakaszon követett négy nőt a kamera a megbeszélésekre és kampány-rendezvényekre, ezek közé pont annyi magánélet és személyes dráma volt beszúrva, hogy még inkább kötődjünk a leendő politikusainkhoz.) (×07.21.)

(2019) (r.: Todd Douglas Miller)

’one giant leap for mankind’, mondta neil armstrong, miközben letette a lábát a hold púder-szerű homokjába -és valóban elképesztő mérnöki teljesítmény volt a holdra-szállás mögött, egy olyan eredmény, amire örökre büszkének kell lennünk. az egész amerikai űr-program egy olyan izgalmas téma, ami számtalan mozgóképes feldolgozást megért már, a játékfilmek között sem kell messzire nyúlnunk, hisz’ ott volt tavaly is az apollo 11 útjának emberi oldalát egészen kiválóan bemutató first man. todd douglas miller rendező az ötvenedik évforduló közeledtével szintén beleásta magát a témába (és a nasa archívumába), és talált egy olyan megközelítési szöget, amivel ismét izgalmassá teheti ezt a jól dokumentált történetet. lecsupaszította a filmjét a küldetés kilenc napjára, nem látunk felvételeket az előkészületekről, nincsenek interjúk, és távol tartjuk magunkat a három hős asztronautától is (csak néhány felvillanó fotóról ismerhetjük meg a magánéletüket, az útjukat a szkafanderek felhúzásáig) -egyetlen dolog érdekli csak az alkotót: hogy kizárólag eredeti hang-és kép-felvételeket használva, minél hitelesebben mutassa be ezt az elképesztő hőstettet. és akár félre is csúszhatna a koncepció ettől a szenvtelen attitűdtől, de a szerkesztésnek köszönhetően végig a képernyőre ragaszt -ami azért is nagy szó, hiszen pontosan tudjuk az események menetét. és lám, mégis dobogó szívvel nézzük a kilövés pillanatát, az összes rizikósabb manővert, és az ikonikus pillanatokat a holdon. az érzelmi oldalt a rendező leginkább a zeneszerzője, matt norton kezébe helyezi, nagyon helyesen, mert a művész tökéletesen érzi, hogy mikor használja az ambient szőnyeg-zenéjét, és mikor váltson tempót, hogy megdobogtassa a szívünk (és még az egyetlen korabeli sláger felhasználása is tökéletesen van időzítve)... mindig kalapot kell emelnem a filmes szakemberek előtt, amikor azt látom, hogy hatalmas munkával ilyen csodát tudnak elérni a korabeli felvételek restaurálásában, még a laptopom képernyőjén is mesésen mutatott a film, de el tudom képzelni, hogy moziban milyen lenyűgöző lehetett a látvány... először kicsit nerd ötletnek tartottam, hogy épp’ az ötvenedik évforduló napján nézzem meg ezt a filmet, de aztán beláttam, hogy neil armstrong, buzz aldrin, mike collins és a nasa összes korabeli munkatársa megérdemli, hogy ezzel az apró gesztussal hajtsak fejet az elképesztő teljesítményük előtt. e mellé már csak extra jutalom volt az, hogy egy nagyszerű filmet is kaptam a szombat esti kikapcsolódásomhoz. (×07.20.)

(Alita: A harc angyala) (2019) (r.: Robert Rodriguez)

azzal nincs baj, ha valaki adaptálni akar egy művet egy másik médiumra -csak a határokat kell ismernie, hogy mik azok az elemek, amiket magával hozhat, új formába önthet, és hogy miket kell hátrahagynia, mert nem fognak működni úgy, mint eredetileg... és most nem is elsősorban arra akarok kilyukadni, hogy a nagy rajzolt manga-szemek tönkreteszik a film-élményt (ott inkább a következményekkel volt bajom, azaz hogy a szem kedvéért végig egy full digitális arcot kellett néznünk, és ez engem túlságosan kidobott az élményből, mert olyan volt, mintha egy playstation játék átvezető videójából keveredett volna át egy animált figura a vászonra), hanem arra, hogy james cameron-ék több kötetnyi mangát próbáltak egy szűk két órás időkeretbe belepréselni, és amíg az ember az olvasmány-élményei közben sokszor igényli a pepecselős világépítést, addig a filmeket mindig visszahúzza, ha túl sok információval tömik ki a szövegkönyvet. főleg, ha azt érzi az ember, hogy az építkezés miatti hosszú várakozási idő nem érte meg, hiszen mire letudtunk a hosszadalmas expozíciót, már vége is lett a filmnek. és ez főleg annak a fényében dühítő, hogy könnyen lehetséges, hogy sosem virágozhat ki a sztori a szegényes bevételi adatok miatt... a dramaturgia esetlensége miatt egy cseppet sem tudtam bevonódni érzelmileg, és akkor ott volt még a sablonos szerelmi szál is, ami szintén kidobott -ráadásul a legérdekesebb aspektussal pont nem foglalkozott, azaz ember és a gép közötti romantikus kapcsolattal... de egyébként is felszínes az egész, tényként kapjuk a hatalom nélküli lenti világ mocskát, ahol elvileg szegénység van, mégis narancsot és csokit majszolnak a szereplők, és mindenki úgy fel van pimpelve, hogy hagyományos emberi szervek már nem is igazán maradtak a testükben (ugyanakkor látunk olyanokat is, akik mentesek ezektől a módosításoktól -ők miért nem feküdtek a szike alá?), a fenti világ viszont csak az álmokban él, nem tudunk meg semmit arról, hogy milyen odafenn a társadalom, hogy érdemes-e küzdeni azért, hogy valaki feljusson... értem egyébként, hogy a cyberpunk alapvetéseit lövöm éppen a bölcsész-mérgemmel, de ha visszacsatolok a gondolataim kezdetéhez, talán megértőbbek lesznek velem azok is, akik szerint kifogástalan volt a film (és tudom, hogy sokan vagytok srácok, látom a lelkesedő hozzászólásaitokat, kár hogy én nem tudok veletek tapsolni) -például papíron működhetnek a túltolt mesterséges kiegészítések, de mozgóképen már nevetségesnek fognak hatni a tápos fél-lények. mondom én, hogy nagyon szűk az ideális mezsgye, ahol úgy csinálsz az alapanyaghoz hű adaptációt, hogy nem szolgaian másolsz... de oké, tápos állatok, majd legalább izgalmas lesz az összecsapás hősnőnkkel, igaz? hááááát, ha nem tudnánk a kislányról, hogy mire képes (és hogy kvázi bármikor újraépíthető), akkor talán éreznénk valami tétet az egyébként látványosan koreografált összecsapásoknál. a motorball jelenetek viszont sokkal kevésbé győztek meg a közelharci bunyóknál, rodriguez-nek nem sikerült sok innováció belevinnie a rendezésbe a szereplőkkel együtt körbeforgó kamerán túl... azt hiszem a feszültség hiánya öli meg igazán ezt a filmet -avagy az igazi gonoszok hiánya, akik szükségesek lennének a valódi feszültséghez... oh boy, ennyi tehetséget elpazarolni, mahersala ali és jennifer connelly faarccal bekkelik ki a jeleneteiket, a nagy-fő-gonosznak meg csak egy röpke cameo jutott, így meg hogyan kéne tartanunk tőle...? na jó, nem borzolom tovább az idegeket a panasz-áradatommal, átjött már szerintem eléggé a csalódásom így is, már nem is bánom, hogy nem mentem el a moziba miatta annak-idején, bár ott lehet hogy jobban elfedte volna a dramaturgia hiányosságait a gondosan létrehozott látványvilága... (rodriguez keze nyomát egyetlen helyen éreztem markánsnak -a fejkendős hugo pont úgy nézett ki, ahogy a kis robert festhetett tiniként...) (×07.10.)

(2019) (r.: Spike Jonze)

aziz ansari egy különc figura hollywood-ban -és nem a származása miatt, hanem ahogy gondolkozik a világról. ott van benne a tökéletes stand-up alapanyag, egy őszinte srác, aki ki meri mondani a rizikósabb gondolatait is -és most már tudhatjuk, hogy az őszinte érzelmeit is... amikor az ő neve is felmerült a szexuális zaklatások között, eléggé sajnálkoztam, hogy egy újabb idolom esett el, aztán elolvastam a cikket, és én is azt éreztem, mint az emberek többsége -ez nem zaklatás, ez csak egy rosszul sikerült randi leírása. de aziz-nak így is el kellett tűnnie a nyilvánosság elől, de szerencsére eszében sincs elmismásolni az ügyet, a visszatérő fellépésein a maga őszinteségével beszél arról, hogy miként változtatta meg a gondolkozását ez az időszak... teljes standup-okat ritkán nézek, inkább csak klippeket a youtube-on, így mellbevágó volt, hogy aziz az egy órás fellépése során milyen sokszor mert mélyre menni, kicsit komolyabbá tenni a hangulatot, érzelmeket pumpálni a poénok közé. a témái nem igazán változtak az elmúlt egy év során (vagy a mesteri sorozata, a master of none óta), nevettünk és elgondolkoztunk a rasszizmuson, a túltolt pc-n, a családon és a kapcsolatokon egyaránt -az a jó, hogy nem igazán akar az orrunkra koppintani a tanulságaival, inkább azt akarja, hogy megvilágosodjunk, hogy jöjjenek sorban az ’áhhh!’ pillanatok... örülök, hogy nem veszítettük el ezt a magas hangon hadarós kis fickót, hogy újra színpadon áll, és érettebben, mint eddig bármikor. (spike jones neve is vonzó volt a stáblistán, bár nem tudom, hogy akár egy ilyen nagynevű rendező mit tud extraként hozzátenni egy standup felvételhez -a közönség közelijeire mondjuk gondosan figyelt, hogy a megfelelő arcokat vágja be a pillanatokhoz.) (képtelen vagyok megszokni azt, hogy a humoristák kipécéznek maguknak valakit az első sorból, aki aztán sosem szabadul, mert visszatérő poén lesz belőle -én biztos meghalnék egy ilyen szituációban...) (×07.09.)

(2018) (r.: Schwechtje Mihály)

mi késő harmincasok azért már idegenkedve méregetünk egy címet, amiben szmájli van... pedig nem kéne, hogy elriasszon egy ilyen furcsa alkotói döntés, ráadásul érthető is, hogy miért ilyen formában került ez a mondat a plakátra -és kedves őszülő sorstársaim, azért sem kell aggódni, hogy túlságosan tinis lenne a film, ugyanis egy átélhető, és nagyon is mai problémát mutat be, amiből mi felnőttek is sokat tanulhatunk... sőt, olyan ügyesen játszik el a középiskolás típus-karakterekkel, hogy mindenki magára ismerhet valamelyikben úgy, hogy nem egy kliséhalmaznak érzi csak az adott figurát. bár a tettei miatt azonosulni képtelen lennék az introvertált sráccal, azért nála több dolgot is magamra tudtam vetíteni -leginkább azt a hülye álmodozását, valamint azt, hogy képtelen megnyílni a frusztrációi miatt. a különbség közte és köztem leginkább az, hogy én sosem tudnék ilyen messzire menni a megszállottságommal -így talán a film nézése közben még inkább el tudtam ítélni a srácot, mint azok, akik kívülállóként tekintenek rá... nagyon tetszett a film narratív felépítése, hogy elsőre úgy tűnt, mint hogy ha egy másik, szintén nagyon releváns problémát dolgozna fel (azaz amikor egy idősebb ember visszaél egy fiatal bizalmával), és csak a narratív csavar után fordultunk rá az online világ igazi veszélyeire, kicsit így minket nézőket is rádöbbentve a mindennapi naivitásunkra... a film megnézése óta olvastam interjút schwechtje mihállyal, aki elmondta, hogy szándékosan ott vágta el a filmjét, ahol, mert a következményekkel nem akart foglalkozni, azok már egy másik lapra tartoznak, ettől még én nem érzem azt, hogy ez a befejezetlenség jót tett volna a filmnek, nagyon hiányzik a végéről a lecsengetés... nem csak a tinik problémái megélhetőek a filmben, de a szülők is belepasszolnak a mai valóságba, rohannak, rossz kapcsolatokba ugranak bele, és nem igazán értik meg a kamaszodó gyerekeik problémáit -és le a kalappal a pedigrés színészcsapat előtt, hogy egy olyan filmbe ugrottak be kvázi vendégszerepelni, ami állami támogatás híján minimális pénzből készült. és nagyon örömteli, hogy a gondosan válogatott ifjak sem érződnek kezdőnek (mondjuk egy olyan színész-isten mellett, mint mácsai pál)... herr szilvia különösen jó találat volt a főszerepre, könnyen szimpatizál vele az ember, és örülök, hogy sikerült egy olyan szubkultúrával beteríteni a személyiségét, ami eddig eléggé elkerülte a magyar alkotásokat (és nem csak a kék haj és a mondocon miatt érződik hitelesnek a japán-mánia, de a kellékeseknek is jár a nagy pacsi az összes anime-figuráért és mangáért)... egy rendezőnek nem árt valami trükköt kitalálnia, ha a szereplői sokat beszélgetnek írásban, hogy miként lehet ezt megfelelően a vászonra vinni, és itt tök jól működött a 4:3-as kép körül hagyott keret, ahová pattoghattak a cset-buborékok... összességében okosnak és fontosnak érzem ezt a filmnek, ami a természetességének és átgondolt dramaturgiájának köszönhetően visz magával előre a drámai végig. több ilyen film kéne a hazai palettára -még akkor is, ha a pénzeszsákokon ülő döntéshozók kurvára nem így látják ezt... (btw, félénk introvertáltként kikérem magamnak, hogy a suttyó, nagypofájú izmos srác legyen a nyerő befutó a végén...:)) (×07.07.)

(Pókember: Idegenben) (2019) (r.: Jon Watts)

(a film jellegéből adódóan muszáj belemennem a spolierek-be egy kicsit, úgyhogy csak óvatosan!) az internet megváltoztatta a trailer-ekhez való hozzáállásunkat. régen a mozi-élmény részei voltak az előzetesek, élvezettel néztük a várható képsorokat (de azért persze ne felejtkezzünk el a videotéka-korszakról és a ’hát persze hogy ez is a vico filmje!’ trailer-cunamiról sem). manapság viszont már esemény-számba megy, amikor kikerül egy rég várt film kedvcsinálója az internetre, sokan újra-és-újra megnézik, kilassítják, kielemezik. aztán persze csodálkoznak, hogy a film már keveset tud nyújtani nekik -vagy épp’ nem azt kapják, amit vártak, mert az előzetes egész más sugallt. mert persze a stúdiók marketing osztályán sem (mindig) hülyék dolgoznak, ezért próbálják sokszor trükkösen vágni egymás után a jeleneteket a kedvcsinálókban, de akár arra is vetemednek, hogy jótékonyan elhallgassanak dolgokat. sőt, a marvel-nál a legutóbbi időkben már odáig mentek, hogy a trailer-ekhez kamu-jeleneteket is forgattak, hogy megőrizzék a film tényleges megnézésére a legnagyobb csavarokat... és hogy miért vezetem fel ilyen hosszasan a kritikámat ezzel az előzeteseket taglaló értekezéssel? mert a marvel (és a sony) ezúttal is játszott velünk, szép masnival átkötve elhelyezte a bogarat a fülünkben azzal, hogy bedobták a ’multiverzum’ kifejezést -aztán kaján vigyorral húztak egy újabb mandarin-t... a különbség annyi az iron man 3-ban ellőtt hírhedt csavarhoz képest, hogy most képregény-hűek maradtak azzal, hogy quentin back, azaz mysterio valódi természetét használták végül a filmhez, és nem faragtak belőle egy pozitív hőst, mint ahogy azt korábban sugalmazták (oké, a film-trükkös hátterét így is dobták, de könnyen megbékéltem azzal, hogy a mozgóképes világban egy olyan feltaláló a srác, akikvel tony stark kibabrált korábban -úhhh, várj, szúrni kezdte az oldalam egy heuréka-élmény: ez a karakter tökéletesen megfeleltethető a batman forever-féle rébusznak! a csalódott alkalmazott bosszút akar állni és elméket manipulál. még szerencse, hogy ezúttal a körítés nem egy neonfényes takony, mint abban a filmben...) nagyon kíváncsi lennék, hogy a képregény-szüzek miként reagálnak a nagy fordulatra, hogy felháborodnak-e az addig szimpatikus karakter kifordításán (jake gyllenhaal mondjuk sokat tett azért, hogy a szerep minden aspektusa működjön, de mikor volt ő valamikor is rossz valamiben, nem...?) de szerintem jól jött egy ilyen emberien megragadható gonosz a filmbe, mert az elementátok csak lelketlen akadályok lettek volna magukban, amiken túl kell jutni, mint egy boss-on a számítógépes játékokban (nekem személy szerint az volt velük a gondom, hogy városokban tomboltak, és nehezen viselem a régi épületek pusztulásának látványát -jó lenne a tudat, hogy a darabokra hulló tornyok is csak az illúzió részei voltak)... de én a képregényekben sem tudok mit kezdeni az üres zúzásokkal, sőt, a pókember sztorikban kifejezetten igénylem, hogy kicsit a magánélet felé billenjen a mérleg az akcióhoz képest, bevallom, hogy a szívem csücske az esetlen peter parker, aki botladozik az iskolában és a csajok hálójában... és szerencsére itt a filmben is jócskán ezen az aspektuson volt a hangsúly -és ha ezzel valakinek problémája van, akkor gondoljon csak bele, hogy neki mi volt a legfontosabb dolog a világon tizenhat évesen. naugye... de egyébként is őszintén lehet szurkolni peter-nek, hogy jól alakuljanak a dolgai mj-vel, és jókat lehet mosolyogni a hős-szerelmes ned-en is. de a poénok többsége egyébként is jól landolt, egy nagy vigyorgós szórakozás a film. ami abból a szempontból meglepő, hogy egy drámai előzmény utóhangjai is ott zengnek a narratívában -azaz nem bölcsész-hablattyal megfogalmazva: sokat foglalkoztunk az endgame-ben történtek következményeivel is... és megint visszatérhetünk arra, hogy az előzetesek mélyebbnek ígérték a gyász-időszak bemutatását, de azért így is ott vannak a dráma-morzsák azzal kapcsolatban, hogy sokaknak kiesett öt év az életéből, mint ahogy peter is fokozatosan dolgozza fel a mentora elvesztését. ezt leginkább a pókembernél kötelező felelősség kérdésével húzták össze az írók -és ez logikus is, egy tizenhat éves kölyök számára hatalmas teher az, ha a világmegmentés súlyát helyezzük a vállára... bár lehet azzal poénkodni, hogy a stáb csak nyaralni szeretett volna, ezért tett a sztori egy körutazást európában, de mivel ettől kapott a hangulat egy kis ’ifjúsági james bond’ gellert, így nem bántam, hogy csak a végére tartogatták a klasszikus new york-i hálóhintázást (vizuálisan volt egyébként jónéhány tetszetős megoldás a filmben -bár az én szemem már attól is ugrált örömében, ahogy a víz-felszín közeléből vették fel a velencei jelenetek egy részét)... már tizenegy éve szoktatják a nézőket arra a marvel-nél, hogy maradjanak benn a moziteremben a legvégéig, úgyhogy remélhetőleg a nézők többsége most így is tett, mert mindkét jelenet egy nagy csavart adott hozzá az összképhez, az első a film tényleges befejezése volt egy ígéretes cliffhangerrel (és egy olyan meglepetés-karakterrel, akinél hatalmas ováció tört ki a teremben), a második pedig magyarázatot adott számomra, hogy miért éreztem kicsit furának a fury/hill kettőst a film alatt... no. azt hiszem új rekordot döntöttem az írásom hosszával kapcsolatban, de volt miről értekezni (és még így sem érintettem mindent, például a horrorral is kacérkodó illúziókat), de azoknak, akik utálnak ennyit olvasni, itt egy velős konklúzió: ez egy baromi szórakoztató ifjúsági film, ami képregény-hűen mozgatja a szerethető karaktereit, egyszerre intim tini-románc és nyári blockbuster kaliberű akció-móka... (×07.03.)

Anima (2019) (r.: Paul Thomas Anderson) / a kultúr-létem egyik nagy bánata, hogy nem vagyok elég fejlett ahhoz, hogy megértsem azokat a történeteket, amiket a tánc nyelvén mesélnek nekem -de derekasan küzdök, hogy feltöltsem ezt a fehér foltot az agyamban, és ehhez tökéletes lépcsőfok volt ez a kisfilm, amit paul thomas anderson rendezett az új thom yorke szóló-projekthez. mert itt könnyű volt megugrani a lécet, a sok furcsa mozdulat közben is végig lehetett követni ezt a romantikus kis etűdöt (ami a végére egy szeretetteljes before sunrise hommage-ba fordult, igaz, itt most prága játszotta bécset)... és lehet nem szeretni thom yorke falzettjeit meg prüntyögéseit, de azt mindenkinek el kell ismernie, hogy mindig határozottan odateszi magát a fickó, ha művészkedésről van szó -nem először bizonyítja, hogy milyen szuggesztív nézni a kissé suta mozdulatait (lásd még: radiohead -lotus flower)... örömteli látni, hogy pta a komoly film-monstrumjai közepette hajlandó időt szakítani a zenei szerelmeire is -legyen az a haim, joanna newsom, fiona apple, a radiohead vagy thom yorke. azzal csak nyerhetünk, ha ezek a pet projektjei ilyen hangulatosra, csodásan komponáltra és baromi szórakoztatóra sikerülnek. (×06.28.)

Susotázs (2018) (r.: Tóth Barnabás) / szerintem minden forma-1 néző emlékszik az egy-hangon daráló szinkrontolmácsokra, akik érzelem nélkül mondták a mikrofonba a szöveget -a fene se’ gondolta, hogy a sokszor bágyító unalmasság mellett izgalom is lehet ebben a szakmában. hát most tóth barnabás jól megmutatta nekünk ebben az aranyos és szórakoztató kisfilmjében... tök jól működött a szövegkönyv a fordító páros elmondásában, a vicces srác tényleg megmosolyogtatott, miközben önmagát is szórakoztatta az energiatakarékos mosógépek világában, a szabály-követő társa meg egy kifejezetten szép, őszinte pillanattal örvendeztetett meg minket... a csattanó várható volt az elejétől kezdve (főleg ha tudod, hogy osvárt andrea hol tevékenykedett évekig), de így is működött a film (kvázi) romantikus vetülete... a kisfilmesek sokszor ragaszkodnak ahhoz, hogy minél jobban megüssenek abban a pár percben, ami a rendelkezésükre áll, úgyhogy üdítő volt látni, hogy valaki sokkal könnyedebben is tudja venni ezt a műfajt (el tudom képzelni, hogy egy nagy felszabaduló sóhaj kísérte a fesztivál-vetítéseit is). (×07.01.)

(Kszi, Simon) (2018) (r.: Greg Berlanti)

egy ideális világban ennek a filmnek nem kéne nagy ügynek lenni -egy nagy hollywood-i stúdió egy romantikus comig-of-age meleg vígjátékot forgalmaz, no és...? de sajnos a huszonegyedik században is ott tartunk még, hogy a heteroszexuális nézőközönségnek (lassan és érthetően) el kell magyarázni, hogy a melegek ugyanolyan emberek, mint ők maguk... és történetünk hőse, simon, tényleg nem különbözik tőlem vagy tőled, egy kedves srác, aki jól elvan az iskolában vagy a barátai között, nincs a családjában dráma (kivéve ha a húga valami ehetetlen főzettel tukmálja a őket) -oké, a fiúkat szereti, so what, ebből sem csinál ügyet, természetesnek veszi az érzéseit. a hülye társadalmi elvárásokkal viszont már sokkal nehezebben birkózik meg, azon rágja magát, hogy más szemmel néznek-e rá az emberek, ha kitárulkozik előttük. mert tudja, hogy még mindig vannak előítéletesek, nagyarcú köcsögök, akiknek a megalázás a hobbijuk... de azt leszámítva, hogy egy fiú keresi benne a boldogságot egy másik fiúval, a film történet-vezetése abszolút a hagyományos útvonalon halad, hatalmas fegyverténye viszont a konkurenciával szemben, hogy mind a párbeszédei mind a konfliktusai természetesebbnek hatnak -persze, minden át van szűrve egy idealizált, optimista szűrőn, ahol mindenki elfogadó és kedves, és a konfliktusok sem mennek igazán mélyre. de annyi rémtörténetet láttunk és hallottunk már a mai ifjúságról (lásd mondjuk a friss lélekromboló euphoria-t), hogy nem árt, ha ha néha kicsit átlendülünk a túloldalra is, és pozitív benyomásokkal állítjuk vissza a tinikbe vetett hitünket... a film szórakoztatási faktorát nagyban emelte a működő humora, hogy nem féltek bemenni az írók a kellemetlen poénok terepére sem -mármint arra a humor-formára, amikor te érzed magad kellemetlenül a szereplők helyett, mégis vigyorogsz. de greg berlanti egy csomó jópofa ötlettel dobta fel a rendezését, kiforgatott szituációkkal (straight coming out) és elemelt jelenetekkel (meleg musical betét) csiklandozta a rekeszizmunkat... a komédia részhez képest a romantika leginkább azért csúszhatott hátrébb, mert egészen a film végéig nem kaptunk igazán semmit a kapcsolatból, fontosabbnak érezték a készítők a mr.blue körüli rejtélyt, mint azt, hogy átalakítsák a szerkezetet úgy, hogy mondjuk középtájon összejönnek a szerelmesek -na, akkor kaptunk volna egy olyan romantikus meleg filmet, amire azt mondanám, hogy bátor, kifejezetten bátor. így csak egy szórakoztató másfél órának örülhettem, ahol jókat nevettem, miközben tudtam érzelmeket is invesztálni a karakterekbe. (jó látni, hogy tony hale nem csak a veep-ben tudta lopni a show-t, de máshol is kiemelkedik a humorával.) (×06.23.)