(Kszi, Simon) (2018) (r.: Greg Berlanti)

egy ideális világban ennek a filmnek nem kéne nagy ügynek lenni -egy nagy hollywood-i stúdió egy romantikus comig-of-age meleg vígjátékot forgalmaz, no és...? de sajnos a huszonegyedik században is ott tartunk még, hogy a heteroszexuális nézőközönségnek (lassan és érthetően) el kell magyarázni, hogy a melegek ugyanolyan emberek, mint ők maguk... és történetünk hőse, simon, tényleg nem különbözik tőlem vagy tőled, egy kedves srác, aki jól elvan az iskolában vagy a barátai között, nincs a családjában dráma (kivéve ha a húga valami ehetetlen főzettel tukmálja a őket) -oké, a fiúkat szereti, so what, ebből sem csinál ügyet, természetesnek veszi az érzéseit. a hülye társadalmi elvárásokkal viszont már sokkal nehezebben birkózik meg, azon rágja magát, hogy más szemmel néznek-e rá az emberek, ha kitárulkozik előttük. mert tudja, hogy még mindig vannak előítéletesek, nagyarcú köcsögök, akiknek a megalázás a hobbijuk... de azt leszámítva, hogy egy fiú keresi benne a boldogságot egy másik fiúval, a film történet-vezetése abszolút a hagyományos útvonalon halad, hatalmas fegyverténye viszont a konkurenciával szemben, hogy mind a párbeszédei mind a konfliktusai természetesebbnek hatnak -persze, minden át van szűrve egy idealizált, optimista szűrőn, ahol mindenki elfogadó és kedves, és a konfliktusok sem mennek igazán mélyre. de annyi rémtörténetet láttunk és hallottunk már a mai ifjúságról (lásd mondjuk a friss lélekromboló euphoria-t), hogy nem árt, ha ha néha kicsit átlendülünk a túloldalra is, és pozitív benyomásokkal állítjuk vissza a tinikbe vetett hitünket... a film szórakoztatási faktorát nagyban emelte a működő humora, hogy nem féltek bemenni az írók a kellemetlen poénok terepére sem -mármint arra a humor-formára, amikor te érzed magad kellemetlenül a szereplők helyett, mégis vigyorogsz. de greg berlanti egy csomó jópofa ötlettel dobta fel a rendezését, kiforgatott szituációkkal (straight coming out) és elemelt jelenetekkel (meleg musical betét) csiklandozta a rekeszizmunkat... a komédia részhez képest a romantika leginkább azért csúszhatott hátrébb, mert egészen a film végéig nem kaptunk igazán semmit a kapcsolatból, fontosabbnak érezték a készítők a mr.blue körüli rejtélyt, mint azt, hogy átalakítsák a szerkezetet úgy, hogy mondjuk középtájon összejönnek a szerelmesek -na, akkor kaptunk volna egy olyan romantikus meleg filmet, amire azt mondanám, hogy bátor, kifejezetten bátor. így csak egy szórakoztató másfél órának örülhettem, ahol jókat nevettem, miközben tudtam érzelmeket is invesztálni a karakterekbe. (jó látni, hogy tony hale nem csak a veep-ben tudta lopni a show-t, de máshol is kiemelkedik a humorával.) (×06.23.)