mélyen a szívembe kellett néznem, hogy kimondjam, hogy elmúlt a szerelmem a blog.hu iránt. vagy mondjuk inkább azt, hogy jött egy új szerelem, ami egy sokkal izgalmasabb arcát mutatta a filmek kritizálásának.

úgyhogy mostantól új helyen találkozhatunk egy-egy édes randevúra!

Kedvenc film az Oscar szezonból: Promising Young Woman

Legjobb moziélmény: Dune, Part One

A nyár feelgood filmje: In the Heights

Év képregényfilmje: Spider-Man: No Way Home

Bárcsak moziban láttam volna: The Last Duel

Az év vizuális orgiája: The Green Knight

A legkényelmetlenebb vígjáték: Shiva Baby

A tökéletes korlenyomat: Bo Burnham: Inside

Kedvenc alakítás: Andrew Garfield, tick, tick... BOOM

Az életmű koronája díj: Anthony Hopkins, The Father

(Danielle és a süvet) (2021) (r.: Emma Seligman)

hát milyen vígjáték az, ami fogja a bennem zizegő összes szorongást, és feltekeri őket a max fokozatig...? én az a fajta vagyok, aki ki nem állhatja a családi tömegrendezvényeket, mindig számolom a perceket a kényszeredett mosolyom mögött, hogy mikor szabadulok már fel a feszengős helyzetből. mondjuk én maximum csak félrehallok egy-két szót vagy magamra borítom a kólát, arra azért kicsi az esély, hogy olyan kínos szituációba kerüljek, mint hősnőnk, danielle... szegény eleve nehezebb helyzetben van, mint én, mert a zsidó családok még elviselhetetlenebbeknek tűnnek, mint a keresztények, ha arról van szó, hogy mennyire szólnak bele a magánéletedbe, nőként meg főleg kínszenvedés lehet végtelen órákon keresztül azt hallgatni, hogy ideje lenne megállapodni egy rendes zsidó fiú mellett, meg hogy épp milyen irányba elégedetlenek a súlyoddal... ráadásul hősnőnk nehezített pályáról érkezik, egy hazugság-spirál epicentrumából, ahol egyre szorosabbra húzódnak a szálak a nyaka körül, és minket is magukkal rántanak egy pánik-közeli helyzetbe... annyira életszerűen van bemutatva ez a kínos jelenetek sorát felvonultató családi káosz, hogy biztosak lehetünk benne, hogy igencsak hamvas író-rendező, emma seligman a saját élményeit gyúrta át ezzé a masszív klausztrofób szórakozássá. az már egy más kérdés, hogy a való életben fogadott-e el anyagi javakat szexért cserébe... viszont a filmbe jól jött a sugar daddy szál, mert az egyébként is fullasztó környezetet borította be egy újabb réteg szorongással. no meg bűntudattal. és akkor még ott volt az egykori barátnő is, akivel szintén nem volt makulátlan a múltjuk (és hát kire osztotta volna emma a főszerepet, ha nem a legjobb barátnőjére -de nem, nem gondolunk semmi malacságra, főleg mert rachel sennott kiragyogott a filmből, és hiszem, hogy nagy karrier vár még rá)... de ügyesen fel volt vázolva minden típus-szereplő, a passzív-agresszív anyuka, a hóbortos apuka (fred melamed mást sem csinál az egész karrierje során, csak zsidó apukákat alakít), vagy a frusztrációit mosolyokba öntő ifjú anyuka (ha azt hinnéd, hogy dianna agron a szerepéhez hasonlóan siksze, hát tévedsz, ő is zsidó gyökerekkel büszkélkedhet)... de mindez csak egy kényelmetlen humorral operáló vígjátékra lenne elég egy másik alkotó kezében, emma seligman azonban szorosan bezár minket a házba a rokonok közé, nagyon kevés alkalommal enged ki minket az arc-közelikből, és a zaj-zenével is fokozza bennünk a gyülemlő feszültséget. így tudunk igazán együtt érezni hősnőnkkel, egyszerre menekülnénk és maradnánk is, mert a kisagyunkból előbújó összes szorongás ellenére kitűnően szórakozunk. [*12.31.]

(Mátrix: Feltámadások) (2021) (r.: Lana Wachowski)

óh ne, lecsapott újra a last jedi szindróma, tudjátok, ez az, amikor egy alkotó szembemegy az elvárásokkal, és emiatt az ’igazi rajongók’ egy rakás szart öntenek a nyakába. és nekem nincs kedvem végigélni megint a parttalan vitákat. újra. és. újra... tegyük hozzá, hogy most annyira nem érzem polarizáltnak a filmes közönséget, ezúttal a kritikusok többsége is fanyalgásra húzta a száját, és a védelem is kimerül annyiban, hogy gyerekek, ne már, ez sokkal jobb, mint amire számítani lehetett egy 18 éve tetszhalott állapotban lévő franchise esetén, plusz ötletekben és szórakoztató-faktorban bőven felülmúlja a reloaded/revolution kettősét... pedig lana wachowski sokkal messzebb ment a gyermekével, mint rian johnson azzal, hogy hanyagul hátradobta luke fénykardját, ugyanis a trollokat megszégyenítő maró gúnnyal öntötte le a film első felét, kibeszélve hozzánk a kamerába arról, hogy manapság már mindent reboot-olnak, hogy az emberek semmi mást nem várnak egy folytatástól, csak hogy újraéljék az eredeti élményeiket -jelen esetben benn ragadjanak egy végtelen bullet-time-ba... szerintem az alkotók is tisztában voltak vele, hogy sokan felhúzzák az orrukat majd a felmutatott középső ujjon, pedig szerintem jó móka volt a sok kacsintás, és csípős kommentár (mondjuk az anyavállalat felé)... arra is jó volt ez a hozzáállás, hogy megmutassa, hogy nem egy lélektelen pénzgyárat akart ms.lana a vászonra rakni, félszívvel, unottan, ráadásul a nyilatkozatokból lehet tudni, hogy ön-terápiának szánta azt, hogy visszatért a szeretett gyermekeihez, mivel mindkét szülőjét elveszítette 2019-ben, és úgy érezte, hogy segítene, ha legalább neo-t és trinity-t fel tudná támasztani... mert bizony ne feledjük el, hogy a harmadik film végén vezér-áldozatokat hoztak wachowski-ék, így a jelen film íróinak végig kellett gondolnia, hogy miképp éledhetnek újra a régi hősök, és miképp férnek bele abba a valós világba, ahol egyébként is a virtuális térben töltik az emberek a napjaikat (sőt, ha azt nézzük, hogy zuckenberg a meta nevű borzalmával teljesen be akarja szippantani az embereket egy virtuális térbe, akkor egyre közelebb érezzük hullani a zöld színű betűket)... szerencsére nem fénymásolóba rakták az eddig történteket, hanem új ízekkel vonták be a piros pirulákat, akár azzal, hogy beemelték az öregedés és a változás témáját a narratívába, akár azzal, hogy új színészeknek adták át a stafétát, hogy ők a maguk képére formálják a régi karaktereket (úgy örülök, hogy nem kerestek egy színészt, aki le tudja utánozni hugo weaving beszéd-stílusát, inkább körülnéztek a szakmában, hogy kinek van a legerősebb kisugárzása, és így esett a választás jonathan groff-ra)... de az új karakterek szereposztása is elég kézenfekvőnek tűnik így utólag, úgy látom a neten, hogy jessica henwick bugs-ja általános elégedettséget váltott ki a nézőkből, ami nem csoda, mert még a legszarabb produkcióból (khmmmironfistkhmm) is ki tud tündökölni a tehetségével, a kisebb mellékszerepekre meg hozta lana a sense8-ben bevált csapatának azon részét, aki elérhető volt (lásd: egyéb elkötelezettségek + covid) -de jó is volt arc-felismerőset játszani a moziban (plusz ne feledjük a legjobb bennfentes poént, hogy ’tiffany’ férjét, chad-et az a chad stahelski játszotta, aki keanu kaszkadőre volt az első mátrixban, majd állandó rendezője lett a john wick filmekkel)... kicsit sajnáltam, hogy az ezerrel túlpörgetett metaság és pikírt kommentárok háttérbe szorultak a film második felére, amikor komolyabban rátértünk a történetre, amikor megismertük egy új várost és a kiesett évtizedek történelmét (miközben azon merenghettünk, hogy will smith-né az elmúlt évtizedek során sem lett jobb színésznő), de aztán ahogy egyre több dolog robbant fel a karakterek között, egyre inkább kikristályosodott, hogy mi volt a célja lana-nak ezzel a filmmel: felülírni a régi kódokat, hogy az igaz szerelmesek (és az örök romantikusok) megkaphassák a maguk happyendjét, amit a harmadik rész kifutása nem engedhetett meg nekik. és van olyan, amikor elég egy kicsi, de fontos cél, nem kell mindig a világot meg az emberiséget megmenteni... bár a történetbe volt ágyazva, hogy ez egy másik mátrix, ezért nem hiányoltam az ezredforduló hideg-zöld szűrőit, de azért azt el kell ismerni, hogy akciók frontján nehéz megmagyarázni, hogy a korábban tisztán kivehető bunyókból hogy lett ez a gyors-vágású, kapkodó stílus -bár mondhatjuk azt is, hogy ez is csak reflekció volt (még ha ezzel egy picit csökkentették is az élvezeti értéket)... de ennek ellenére én nem éreztem nagy gliccseket ebben a modernizált újrakiadásban, szerintem jó dolog, hogy lana wachowski ennyi év után kötélnek állt, mert így ő és a karakterei is eljuthattak egy nyugvópontra, a warner brothers meg nem fogja őt többet zaklatni a franchise felélesztésével, annyi pénzt buktak ezen a filmen... (imádtam, hogy ennyire badass-ek a nők a filmben, még carrie-anne moss is megkapta a maga pillanatait 54 évesen, de azért kicsit fura volt, hogy keanu-nak sokszor csak annyi dolga volt, hogy maga elé tartsa a kezét, és ezzel ellökjön mindent veszélyt. tud még az öreg kungfuzni, hát ti nem néztek john wick-et...?) [*12.30.]

(2021) (r.: Jack Clough, Josh Ruben)

szóval az idei év sem volt szívderítőbb, mint a tavalyi, a netflix-nek meg elég nézőt hozott az a fanyar viccelődés, amit kifacsartak az elbaszott 2020-as esztendőből, úgyhogy megérkezett az újabb adag, ahol kollektíven szégyenkezhetünk az emberiség miatt, mialatt végiglapozzuk az idei naptár-bejegyzéseinket... a humor maradt, ahogy a vírus is, voltak visszatérő szakértőink, akik még épp nem fáradtak meg annyira, hogy elviselhetőek legyenek, de ha lesz folytatás (miért ne lenne, szerintetek ’22 jobb év lesz?), akkor lehet hogy érdemesebb lenne új karakterek után nézni -akik új, elborzasztó nézőpontokat hozhatnak be a képbe... so, fuck you 2021, jó hogy sikerült téged is túlélni! [*12.29.]

(Az utolsó párbaj) (2021) (r.: Ridley Scott)

már a bibliában is benne van, hogy ’ne hazudj’ (no meg az, hogy ne kívánd felebarátod feleségét). de számtalan közmondást és idézetet ide lehet citálni azért, hogy érezzük, hogy az embereket mindig is érdekelte az igazság és a hazugság kettőssége (az igazság szabaddá tesz. hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. mondj igazat, betörik a fejed.). lehet hogy azért, mert mindenki úgy érzi, hogy az igazság egy viszonylagos dolog, az emberek feje nem tényeket rögzítő masina, ahonnan minden visszakereshető a maga nyers, romlatlan formájában. és a történelmet a győztesek írják, hogy még egy mondást idecitáljunk... e film forgatókönyvíró-triója (nicole holofcener, ben affleck és matt damon) pont ezt az igazság-hajlítást akarta dramaturgiailag ábrázolni azzal, hogy három szemszögből mutatták meg azokat az eseményeket, amik franciaország utolsó (hivatalos) párbajához vezettek. és bár ez a nézőpont-váltásuk megbicsaklott azáltal, hogy a harmadik fejezet elején kiírták, hogy ez az igazság, azért jót tett a filmnek, hogy a férfiak önképével és személyiségével itatták át az első másfél órát. mert hát ’minden szentnek maga felé hajlik a keze’... sir jean egy háborús hős, aki úgy érzi, hogy folyton harcolnia kell, mert igazságtalanul bánnak vele, de a nehéz sorsát megkönnyíti a határtalan szerelme a felesége irányába. jacques le gris egy világfi, aki mindenkit levesz a lábáról a sármjával, gyorsan emelkedik a ranglétrán, miközben alkoholban és puncikban úszik, és a nők csak azért állnak ellen egy kicsit a határozott közeledéseikor, mert ez az úrinői kötelességük... érezzük már a film ezen szakaszában is, hogy hamisak ezek a képek, a nagy lovag nincs megáldva nagy szellemi képességekkel (ez a hadi-kudarcaiban is meglátszik), rosszul vezeti az uradalmát, és a feleségét is csak azért vette el, hogy az örököst szüljön neki. a nagyvilági nemes meg csak egy erőszakoskodó fráter, aki a hercegi barátja talpnyalása közben elfelejtette, hogy milyen az, amikor nem kaphat meg valakit vagy valamit... kettejük között ott szenved egy művelt nő, akit lekorlátoz a férje, elárulnak a barátai, és megalázza a teljes közössége azért, mert nőként ki merte mondani az igazságot... nem nehéz megfeleltetni a 14. századi történetet a jelenkor hasonló eseményeivel, amikor hétről-hétre esnek ki a csontvázak a híres emberek szekrényéből, akik a hatalmukat vagy ismertségüket kihasználva hoztak ilyen helyzetbe ártatlan embereket. és hiába telt el többszáz év, sok ember fejében még mindig a középkori sötétség kavarog, hiszen a bátran kiálló áldozatoknak sok esetben ma is végig kell menniük azokon a megalázó lépéseken, amiken lady marguerite-nek is, mert sokan nem tudják az igazsághoz igazítani a fejükben élő képet, könnyebb a tagadásba menekülni, az áldozatot hibáztatni... és mondanám azt, hogy ez a film egy jó indikátora annak, hogy az ilyen típusú egyének gondolatait megforgassák azzal, hogy láthatják a másik nézőpontot is, de sajnos pont ők azok, akik nem fognak leülni egy olyan film elé, amire a sajtó már előre rányomta a ’középkori #metoo’ pecsétjet... talán a ridley scott-effektus működhet, azaz hogy egy véres történelmi film ígéretébe van csomagolva a gyomorszorító dráma, és kétségtelen, hogy kifejezetten naturalisztikusak azok a csata-jelenet töredékek, amik a filmbe kerültek, ám egyáltalán nem hangsúlyosak. az utolsó párbaj viszont egy tökéletes cinikus csavar a film végpontjára, mert valóban idegtépő nézni, ahogy ez a két férfi darabokra szaggatja egymást, és még a tét miatt érezzük is a kívánt feszültséget -mármint lady marguerite-ért izgulunk, nem azért, hogy az ura megvédje a becsületét, hiszen ez utóbbi úgy gondolja, hogy magáért kell küzdenie, és nem a feleségéért, aki már megtette a kötelességét, és szült egy gyermeket. de a lovagiasság már ekkor is csak egy eszme volt. nem volt semmi hősies a páncélban keménykedő férfiakban... (értem én, hogy ben affleck és matt damon írták a szövegkönyvet, de nekem kilógtak kicsit a középkori környezetből, vagy csak elidegenítettek a fejük különböző részein lévő fura szőrzetek -ráadásul ben szándékosan túl is tolta az élvhajhász herceget... velük szemben adam driver tökéletesen belesimult korszakba, a kisugárzásának köszönhetően még azt is elhittem neki, hogy minden nő őt tartja a környék szépfiújának... viszont a film igazi kincse jodie comer volt, aki az érzelmek teljes skáláján játszhatott, és mindig meggyőző volt.) (nem ez az első, amikor ilyen több-nézőpontos alkotást kapunk, a rutinosabb nézők szerintem már az első megtekintéskor kiszúrhattak olyan apróságokat, amiknek később jelentőségük lesz -például hogy a lady miként veszíti el a cipőit a lépcső aljában a végzetes aktus előtt...) [*12.28.]

(Ne nézz fel!) (2021) (r.: Adam McKay)

veszélyes dolog a tükörbe nézni. néha tűpontosan meg fogja mutatni a valóságot, leleplezi az összes hibánkat. máskor meg annyira torzít, hogy nem tudjuk komolyan venni azt a képet, amit megmutat... adam mckay az elmúlt időszakban arról lett ismert, hogy közérthetően magyaráz el olyan témákat, amiket átlagemberként nehéz befogadni (lásd: the big short), vagy elrajzolt történelmi ismeretekkel veri bele a fejünkbe, hogy nem nagyon változott a világ az elmúlt húsz évben (lásd: vice), de egyébként a saturday night live akoljából származik, így nem meglepő az ottani szkeccsekre hajazó vastag humora. ezúttal egy maró szatírával készült nekünk, ami aszerint üt be vagy üt ki, hogy mennyire bírod azt, ha az arcodba tolják a fájdalmas valóságot. szerencsére én jókat tudtam mosolyogni a túltolt karaktereken és a társadalmunk problémáira való reflektálásokon -még úgy is, hogy közben folyamatosan ütöttem volna az idiótákat, mert fejben meg tudtam őket feleltetni azoknak a valóságos mintáknak, akikről az alkotók mintázták őket... de okosan nem olcsó paródiává alacsonyították a produkciót, azaz nem egy donald imitátort kértek fel, és nem az életünk mindennapjait meghatározó problémákra húzták fel a történetet (lásd: klíma-katasztrófa, világjárvány), hanem minden és mindenki átesett egy egészséges csavarintáson... így lett a szívmelengető szerepeiről híres meryl streep-ből borzasztó elnök-asszony, így ötvözte mark rylance jobs-ot, zuckenberg-et és musk-ot egyetlen figurába, és így került tyler perry és cate blanchett arcára amerika összes reggeli műsorvezetőjének kín-mosolya... és az a jó, hogy nagy a szórás, mindenki megkapja a magáét, az ország vezetésére teljesen alkalmatlan politikusok, a celebekből elefántot gyártó média-munkások, a lázálmokat kergető, enyhén pénzéhes tech-guruk, és persze maga a nép is, aki beszopja az összes imputot, amivel elárasztják a kis buborékját, és hajlamos befogni a fülét, ha valaki az igazságot akarná a fülébe üvölteni: hogy kurva nagy baj lesz, ha nem teszünk valamit gyorsan... adam mckay szereti vadul használni a vágóollóját, és ehhez a filmhez most nagyon is passzolt a stílusa, volt egy-két igazán frappáns egymásra feleltetett képsora, máskor viszont kicsit didaktikusnak éreztem, amikor az élővilág felvillantásával a fejünkre koppintott: nem csak magatokat irtjátok ki barmok, hanem a teljes élővilágot is... de egyként van olyan fontos az átadott üzenete, hogy elnézem neki, hogy időnként a kalapácshoz nyúlt, és nem a szikéhez... az ollójának egyébként csak egy picit kellett volna hatékonyabban dolgoznia, mert például timothée chalamet-nek gyaníthatóan azért jutottak percek (és egy borzasztó paróka), mert ő most annyira-de-annyira menő, a filmből nem hiányzott volna, ha kimarad (ugyanígy vannak kétségeim afelől, hogy le kellett-e húzni az alapvetően észszerűen gondolkozó professzort egy viszonnyal, bár minden bizonnyal vonzó opció volt egy ágyba terelni (az alig felismerhető) cate blanchett-et és leo dicaprio-t)... nem nagyon értem a kritikusok fanyalgását, ez egy kifejezetten erős szatíra, tűéles humorral -csak nem magukra vették a poénok egy részét, és azért fröcsögik tele az internetet? gyerekek, nyugi, az a tükörképetek, amit annyira köpködtök... [*12.27.]

(Mátrix -Forradalmak) (2003) (r.: The Wachowskis)

ismét 2004-be kalandoztam a papírlapjaim között, és mit látok: hogy a forradalmak jobban tetszett, mint az újratöltve?? az elmúlt két nap után nem tudnék minőségi különbséget tenni már. illetve ha rosszmájú vagyok, akkor azt mondani, hogy minőséget találni bennük... de azt tudom, hogy miért élveztem jobban anno a finálét, mint a túltekert második részt: mert tisztább scifinek érződik, űrhajós küldetés, robotok elleni harc, mecha-exoskeleton rucik, sok-sok lövöldözés, és közben viszonylag kevés idő a mátrixban... persze ma már látom, hogy hiába a cgi őrület a dokkoló barlangban, ha nincs semmi kötődésünk a zioni karakterekhez (maximum azért tudunk izgulni, hogy zee túlélje, mert róla legalább tudjuk, hogy makacsul szerelmes), és manapság már durva belegondolni, hogy wachowski-ék meg merték lépni azt, hogy fél órára teljesen elfelejtkeznek a főszereplőjükről, aki csak repül-és-repül a végzete felé... de egyébként is azt lehet érezni, mintha neo a kispadra lenne ültetve egészen addig, amíg meg nem vívja a dragonball-szerű csatáját smith ügynökkel... így belegondolva kevés lélektelenebb filmet találni a nagy franchise-ok között, ahol ki van lúgozva minden érzelem és humor, egy lélektelen masina csupán, ami látványosan robbantgat, hogy elkábítson, de közben belül meg üres. bár ahogy a csikorgó párbeszédek visszhangoztak a fülemben, inkább nem baj, ha az alkotók nem próbálkoztak komolyabb érzelmek bemutatásával... pedig tudnak ihletett formában is alkotni (továbbra is lásd: sense8), itt sem biztos, hogy a stúdió-nyomás volt a bajok igazi forrása, hanem hogy a túl sok ötletet és mondanivalót nem sikerült egy működő egységgé formálni. le lehetett volna ezt tisztítani a már megkezdett kiválasztott/messiás nyomvonalra, és akkor jobban működött volna az is, ahogy neo az utolsó mozdulatával egy kereszt sziluettjét veszi fel... (már az orákulum is megmondta, hogy valószínűleg találkozunk még neo-val, így nem meglepetés, hogy 18 évvel később lana wachowski úgy gondolta, hogy van még mondandója az emberek és a gépek örök harcáról -ezért vettem rá magam a korábbi részek ismétlésére, és mondjuk azt, hogy nem vették el teljesen a kedvem a mozi-látogatástól, de szignifikánsan nem is változott meg a véleményem egyik filmről sem...) [*12.23.]

(Mátrix -Újratöltve) (2003) (r.: The Wachowskis)

hjaj, a hírhedt mátrix-folytatások, here we go... egészen véletlenül megvannak az elborzasztóan cringe napló-bejegyzéseim 2004-ből, amikor először láttam ezt a filmet (így napra pontosan tudom, hogy április 15.-e volt), és az is a fejemben van, hogy az akkori barátnőmmel feküdtünk a kanapéjukon, és sokkal jobban élveztem az összebújást, mint magát a filmet... de érdekes azt olvasni, hogy sok mindent hasonlóképpen gondoltam már akkor is. például az egész ’ember-alakban-rohangálnak-a-programok’ bullshit-et már akkor sem vette be a gyomrom, és ahogy ma, úgy 17 évvel ezelőtt sem tudott megmozgatni a való világ, azaz zion ábrázolása (és igen, a rave-buli már akkor is kilógott a filmből, de most már legalább azt látni, hogy ezzel a jelenettel a szenzációs sense8-et vetítették elő wachowski-ék)... persze az akció-jeleneteket könnyű pozitívan értékelni, mert a nagyrészük gondosan koreografált, beletették a színészek és a kaszkadőrök a kemény munkát (plusz az építési vállalkozók, hiszen egy külön autópálya-szakaszt is felhúztak a film kedvéért), azonban vannak pillanatok, amikor azt érzi az ember, hogy oké, ez menő, pörgés és rúgás, meg lassítva felboruló autók, dögös zenére, de nem kéne már tovább lépnünk...? ráadásul az ezredforduló szellemében wachowski-ék is bevállalták a full cgi emberi karaktereket, és az akkori technikával még kiábrándító volt az eredmény -igaz, sokszor még ma is az... nem nehéz azt feltételezni, hogy a stúdió erőltette a hosszan elnyúló akciókat, mert azt gondolták, hogy azzal lehet eladni a franchise-t, és a tesók meg fejet hajtottak, csakhogy a filozófiájukat belegyömöszölhessék a bunyók mellé, de rossz kompromisszum született. mondjuk engem mindig is hidegen hagyott a mátrix filozófiája, so... nem mondhatjuk, hogy csalódás ez a film, hiszen sosem voltak elvárásaim felé, viszont így két nappal a mindig pompásan működő első film után még nyilvánvalóbban látszik, hogy mi történik, ha nem organikusan jön létre egy folytatás, hanem egy váratlan siker után az executive-ok leülnek az alkotókkal, hogy na, akkor hogyan tovább -és közben kinyitják a tekintélyes méretű pénztárcájukat is, amitől minden filmes az eszét veszti egy kicsit... [*12.22.]

(Mátrix) (1999) (r.: The Wachowskis)

emlékszem, 1999 első felében úgy tűnt, hogy az egész év a star wars-tól lesz hangos, minden hónapban újabb és újabb cikkekkel bombáztak minket a baljós árnyakról a cinema magazinban, és aztán a semmiből berobbant két film, amit mindenki látni akart, amiről mindenki beszélt. az egyikben bruce willis keveredett szellemek közé, a másikban meg bőrszerkóban menőztek a karakterek, miközben kilassítva hajoltak el a golyók elől... wachowski-ék tökéletesen ráéreztek a millennium hangulatára, a mesterséges intelligenciától való félelemmel, a virtuális világ torzító képével, a karakterek designjával, a beválogatott zenékkel. összegyűjtöttek egy nagy adag ihlető-forrást, olyan helyekről is, amik nem tipikusak hollywood-iak (lásd: animék), és mindezt leöntötték egy rakás technikai vívmánnyal, amik olyan jól sikerültek, hogy éveken át mindenki őket akarta másolni. persze a mímelők többsége nem értette meg, hogy a bullet-time effektus nem (csak) azért volt a filmben, mert rohadt jól néz ki, amikor az akció közben körbeforog a kamera képe, hanem mert ezzel szimbolizálták a karakterek sebesség-váltásait... szerintem még sosem néztem olyan jó minőségben ezt a filmet, mint ma, így könnyen mondhatom, hogy 22 év után is működik a vizuál-orgiája, és most nem is a kilassításokra gondolok, hanem azokra a tökéletes beállításokra, amiket a tesók és bill pope operatőr kitaláltak... annak ellenére, hogy egy scifiről beszélünk, vagy hogy egész irodalma van a ’mátrix filozófiájá’-nak, nincs túlbonyolítva a sztori, követi a klasszikus kiválasztott (neo = one) trope-ot -és akkor itt kell bevallanom, hogy miért álltam kicsit mindig is távol ettől az egész mátrix-mániától... mert bizony engem a kezdetektől az őrületbe kergetett a rajongótábor, akik mindenféle komplex és mély értelmezéseket láttak bele a filmbe, miközben én mindig is úgy tekintettem rá, mint egy kurva jól kivitelezett akció-scifi-re -és igazság szerint még így őszülő fejjel sem értem a vallásos áhítatot... persze, érdekes kérdéseket vetnek fel wachowski-ék az önálló akaratról, a mesterséges intelligencia veszélyeiről, de azért ezek nem olyan unikális témák, amiket ne dolgoztak volna fel más helyeken is. maximum ott nem hordtak menő napszemüvegeket és latex-kabátokat... de annak ellenére, hogy sosem voltam ott a hívők első sorában, időről-időre visszatértem a filmhez, mert élvezetes mixtúra, cool és leviszi a fejed, amikor előkerülnek a fegyverek vagy csak tökéletesen adaptálja a drót-munkát a hongkongi kungfu-filmekből... [*12.20.]

(Pókember: Nincs hazaút) (2021) (r.: Jon Watts)

sok szuperhős él kettős életet, fedi el maszkkal a valódi identitását, ám pókember az, aki a legjobban fél attól, hogy lelepleződik, mert túl sok veszteség érte már az életben azért, amiért a hálószövés nagy felelősségét a vállára vette. legalábbis a képregényes változat élete egy véget nem érő trauma, de most a nagy marvel filmuniverzumos inkarnációjának is át kellett élnie néhány jellemformáló lélek-szaggatást... (és akkor innentől SPOILEREK, mert erről a filmről felesleges rébuszokban beszélni...) peter parker a pókember! így végződött az előző kaland, így várható volt, hogy a film nyitánya a hirtelen jött közfigyelemmel foglalkozik majd, hol komolyan, hol poénosabban. és jó, hogy itt is azt éreztük, mint a füzetek lapjain, hogy peter a szeretteit félti inkább a kétes hírnévtől, és nem azzal van igazán baja, hogy utánakiabálnak az utcán. aztán, mint a képregényekben, itt is hoz egy rossz döntést annak érdekében, hogy újra a titkok mögé bújhasson -vagy megmenthessen valakit, akit szeret... bizony, érintőlegesen még joe quesada hírhedt one more day-jét is felemlegethetjük, ahol a házasságát áldozta fel peter may néni életéért cserébe, de miért ne ihletődhetnének a forgatókönyvírók egy olyan sztoriból, aminél gyűlöltebb pók-történet nincs az univerzumban...? de az a szerencséjük, hogy jól jönnek ki a végén a dologból, ahogy egy olyan ponton is sikerrel hálóhintázzák át az akadályt, amiről előzetesen azt gondoltam, hogy ugyanúgy fel fognak akadni, mint ahogy bizonyos elődeik (a pókember 3 és a csodálatos pókember 2) tették: nevezetesen, hogy túlzsúfolják karakterekkel a filmet, és nem lesz helye senkinek igazán lélegezni... de hálistennek nem annyi történt, hogy meglobogtatták a pénz-kötegeket a régi arcok előtt, akik aztán unottan álltak a kamera előtt, mielőtt dobbantottak volna a következő projektjükre. nem, mindenkinek meg volt a helye és a maga szerepe. ettől függetlenül a film kétharmada egy leplezetlen rajongói szerelmeslevél -de a szebbik fajtából, tudjátok, ami rózsavíztől illatozik... merthogy mondjuk ki, ami hollywood legrosszabbul őrzött titka volt hónapokon át: nem csak a promócióban kiemelt régi gonoszok érkeztek át ebbe a dimenzióba strange doki félresikerült varázslata után, hanem a korábban megismert peter parker nevű egyének is... azoknak, akik 2002 óta együtt értek ezekkel a filmekkel, hatalmas élmény volt látni a három filmes pókfejet vállt-vállnak-vetve harcolni, úgy, hogy mindhárman markáns különbségekkel rendelkeznek, a karakter különböző stációit jelenítik meg. és a kissé szeleburdi ifjú peter sokat tanulhatott a sokat tapasztalt, korosodó alteregójától, és attól a változattól is, akit a gyász utáni düh egy sötétebb útra terelt (andrew garfield filmről-filmre bizonyítja nekem (is), hogy mekkora tehetség, de amikor mj megmentése után ott csillogott a szemében a könny, akkor döntöttem el, hogy a generációja egyik igazi ékköve ő)... de nem csak a parkerek-től kapott leckéket peter ezúttal, hanem a klasszikus gonoszoktól is, akik szintén hozták magukkal a múltjuk málháját ebbe az univerzumba is, szépen folytatódott a történet-ívük a korábbi filmekből (doc oc-ra, a manóra és elektróra igaz ez, homokember és a gyík csak cgi figuraként asszisztáltak, bár ezt gyaníthatóan a pandémia alatti forgatás számlájára írhatjuk). és az egyikük megtanította az ifjú parker-nek a legkeményebb leckét, amit csak kaphatott, egy olyan szívszaggató drámát, amit a társainak már a kezdetekkor át kellett érnie. de szerintem nem volt rossz stratégia átalakítani és három filmre elhúzni az eredet-történetét, mert így nem éreztük azt, hogy újra csak az ismert paneleket kaptuk meg... mert bizony ez a film dekoratív masnit kötött az eddigi pók-filmekre, a szomorkás vég egyben egy új kezdet is, tom holland megmutathatja legközelebb, hogy milyen a karaktere, amikor nem protezsálja őt vasember és nick fury, csak egy egyszerű csóró queens-i srác, aki a környéken hálóhintázva segít a rászorulóknak. egy közülünk, pont ahogy stan lee megálmodta... (még egy olyan filmnél is lehet kötekedni, amit nagyon élvez az ember, én is megtenném ezt: a legnagyobb bajom azzal volt a moziteremben, hogy a nagy finálé alatt képtelen voltam megkülönböztetni a három pókot, hiába voltak némiképp eltérő ruhában, de egyébként mindennel elégedett voltam, jó volt a tempó, a humor és a dráma aránya, nem volt émelyítő a nagy kanálnyi nosztalgia, amivel teletömték a szövegkönyvet, a fiatalok felnőttek a feladathoz, hogy érettebben játsszák a szerepüket, a visszatérő nagy-öregeket meg mindig élvezet nézni -főleg willem dafoe-t, ahogy 66 évesen is teljesen magáévá teszi a zöld manó szerepét...) [*12.18.]

(A kutya karmai közt) (2021) (r.: Jane Campion)

hetek óta attól hangos a sajtó, hogy benedict cumberbatch nem fürdött a forgatás alatt, hogy nikotin-mérgezést kapott az igazi sodrott cigiktől, és hogy nem állt szóba a szünetekben kirsten dunst-tal -azaz ’a szerepben maradt az audiokommentár végéig’... oké, ha ez kell a művészúrnak, hogy minden rezdülése hitelesnek érződjön, ám legyen, lelke rajta, de nem tartom jó ötletnek erre építeni a marketing-kampányt, mert kizökkentheti a nézőt, ha arra gondol, hogy a nagy színész itt most tényleg büdös lehet... ugyanígy azt sem értem, hogy miért kezdtek el beszélni a színészek az interjúk során a karaktereik nemi identitásáról, hiszen emiatt prekoncepciók alakulnak ki a nézőben, mindenki a másik híres meleg-cowboyos filmhez fogja hasonlítani ezt az alkotást, pedig nem is hangsúlyos itt ez a vonal, az összetett karakterek egy tulajdonsága ez a sok közül, ráadásul mindez csak sejtetve van, nem tolnak az arcunkba semmit... mint ahogy jane campion-nak alapvetően is az volt a dramaturgiai hozzáállása, hogy beviszi a nézőit a balladai homály ködös vidékére, nem rág a szánkba semmit, és ez a szerkezet jól tud állni egy ilyen szikár neo-westernek, csakhogy a néző néha tényleg nem tud mibe kapaszkodni, így óhatatlanul leesik a történet ívéről. főleg azzal kapcsolatban, hogy mit is csinálnak ezek a fickók a montanai csoda-tájban, merthogy néha kihajtanak, máskor otthon ülnek, és herélnek, de például hogy a többi férfival milyen viszonyban vannak, az sokáig nem derül ki. mert annyira különbözik a két testvér, hogy nem akarjuk elhinni, hogy ők a tulajdonosok, így ketten... persze értem én, pont ez a film egyik sarokköve, a modern dolgokhoz vonzódó testvér (lásd: autó, fürdőszoba, öltöny) ellentéte a régi, férfias világhoz vonzódó testvérrel, aki mindent megtesz, hogy ne kelljen haladnia, hogy minden szinten ő legyen a maszkulin macsók poszterfiúja. ezért kerüli a porcelán-kádat, ezért végez kétkezi munkát, és ezért használja arra a nyelvét, hogy mindenki lelkén elcsattintson vele néhány keresetlen sértést... phil egy kiállhatatlan figura, és mr.cumberbatch kiélheti rajta a teljes eszköztárát, főleg, amikor igazán ráközelít a kamera... de néha kicsit félrenézünk a család fekete-bárányáról, hogy a többiek is előtérbe kerülhessenek, és különböző módon, de nekik is jutalom-játék ez a film. azonban... időről-időre rá kell jöjjek, hogy a túlzott művészieskedés nem az én világom, elismerem az erényeit, de túlságosan távol tart magától (az irodalomban sem viselem jól a túlságosan cikornyás mondatokat). így hiába élvezhetném a vezető színész maximális beleélését, hiába gondolkoznék el a kérdés-felvetésein, a különböző korok ütköztetésén, ha nem tudok lelassulni a lírai képeihez, ha a darabos dramaturgiája nem tud magával rántani a csodás hegyei közé. igazán csak az utolsó húsz percben éreztem azt, hogy összecsattannak a film fogaskerekei az agyammal, és tetszett az is, ahogy összeállt a kép közvetlenül a végefőcím előtt, de sajnos ez a film is abba a kategóriába esik, amit tisztes távolból szemlélek majd, amikor degeszre nyeri magát a fesztiválokon... [*12.03.]

(Értelem és érzelem) (1995) (r.: Ang Lee)

annak idején, gyerekkorunkban a húgom és köztem húzódott egy határozott kulturális vonal: nekem jutottak a delfin könyvek (meg a star wars és a gyűrűk ura), neki meg a pöttyös/csíkos kiadványok. úgyhogy esélyem sem volt arra, hogy hozzászoktassam az elmémet a romantikához... persze fiatal fiúként nem sok örömöm lett volna valószínűleg a tartózkodó érzelmekből, a vidéki anglia meghittségéből, a világ megmentése helyetti apró-cseprő problémákból. igaz, sokszor még így negyvenhez oly’ közel is küzdök ezzel az érzéssel, nem mindig tudok lelassulni, és értékeket találni ebben a közegben. pedig engem is el tud kapni ez a régenvolt/sosemvolt hangulat. csak meg kell találni a megfelelő csalit. és ha azt nézzük, hogy hány generáció izgulta már végig, hogy férjet találnak-e maguknak az dashwood lányok, akkor elmondhatjuk, hogy jane austen-nal nem lehet olyan nagyon mellélőni... és valahol meg is értem, hogy a mai ifjú hölgyek is miért vágynak vissza ebbe az egyszerűbb korszakba (lásd a booktuber-en beszélő lányok klasszikus irodalom iránti szenvedélyét), hiszen a csendes vidéki életet csak a szomszédasszony pletykái zavarják meg, a kellemes nyári időben lehet naphosszat sétálni a gavallér úriemberekkel, akik szigorúan betartják az etikettet, és még az ártatlan kézfogáshoz is engedélyt kérnek... ugyanakkor nem mondhatjuk, hogy ne adódnának konfliktusok a kis kúriákban, hiszen az arisztokrata rétegnek a státusz a legnagyobb érték, az anyagiak mindig megelőzik az őszinte érzéseket, és könnyen lehet, hogy ezek miatt a szerelmesek hónapokon át külön kell hogy éljék az életüket, vagy ami még rosszabb, hogy titokban kell tartaniuk a kapcsolatukat, hogy nehogy csorba érje a család hírnevét... persze nem ismeretlen előttem ez a cottagecore romantika, becsülettel végignéztem én hat évad downton abbey-t is, ám a klasszikusok még nem kerültek sorra, és azért esett a választásom elsőként az értelem és érzelem ezen adaptációjára, mert ezt emelte leginkább a magasba a kritika és a nézőközönség az elmúlt évtizedekből... és szerencsére nem is kellett csalódnom, az alkotók meglepő könnyedséggel adták el nekem a kis téteket, ringattak a két különböző testvér érzelmi hullámvasútján, miközben végig azt éreztem, hogy mennyire letisztult a film, hogy nincsenek benne felesleges jelenetek, kamera-mozgások vagy vágások -emma thompson forgatókönyvíróként, ang lee pedig rendezőként lehántott minden felesleget, és ezért működik ennyire jól ma is ez a történet. meg persze a parádés szereposztás miatt. bár itt azért volt egy apró becsípődésem, ugyanis a párosításokat eléggé szokatlan éreztem, emma thompson erős kisugárzása megeszi reggelire hugh grant zavart pislogásait, alan rickman-ről meg tudom, hogy a szerepe szerint egy idősödő hódítónak kellett lennie, de akkor is furcsa volt őt a hamvas kate winslet mellett látni (arról már nem is beszélve, hogy eközben willoughby-t meg emma (későbbi) férje, greg wise játszotta)... érdemes magunkba nézni a két dashwood lánnyal kapcsolatban, hiszen marianne-nel könnyebb együttérezni, hiszen ő nagy amplitúdóban éli meg az érzelmeit, ugyanakkor sok is tud lenni, ahogy a romantikus énje beleakaszkodik a szerelem gondolatába, elinor-t a racionalitása kicsit távolabb tartja tőlünk, ugyanakkor viszont tőle kapjuk a legnagyobb érzelmi löketet, amikor a film végén felszakadnak az érzései... szóval itt állok a vidéki kúria udvarán, és élvezem a kilátást, sok-sok évnek kellett eltelnie, amíg azt éreztem, hogy egy vasárnap délutáni matinéhez nem valami agyatlan akciófilm való, hanem egy kellemmel és bájjal felvértezett klasszikus, ahol az a legnagyobb konfliktus, hogy az embert kibeszélik a háta mögött egy londoni szociális eseményen... (azért az fura mai szemmel, hogy egy igazi brit filmhez egy taivani rendezőt kértek fel anno, de szerencsére ang lee pompásan bevállt, lehet hogy még segítette is az, hogy nem kötötte gúzsba a neveltetése.) [*11.28.]

(2021) (r.: Lin-Manuel Miranda)

amióta az eszemet tudom, írni akarok, nem múló vágyálmom, hogy egy könyv gerincén láthassam a nevemet. és pörögnek is folyton az ötletek a fejemben, de mindig elakad a kezem, ha egy papírlap közelébe érne. a tinédzser-éveimben, a kora-huszasaim környékén még legalább novellák kicsúsztak a tollamból, leginkább csajozási szándékkal, de manapság már csak ez az olvasó/néző-napló maradt, ahol kiélem magam (több-kevesebb sikerrel). persze jönnek-mennek a cél-dátumok, majd most, talán most, még beleférek, még nem vagyok elkésve. csakhogy jövőre negyven leszek, a regények meg a fejembe zárva. és én rettegek, hogy az álmom semmivé válik... jonathan larson harmincöt volt, amikor egy aorta-repedés megölte őt. a nagy siker küszöbén állt. a különbség köztünk azt, hogy ő minden feltett az álmára, hogy broadway szerzővé váljon, és tudat alatt érezte azt, hogy nincs sok ideje. hogy alkotnia kell, hogy be kell kerülnie a körforgásba, mert napról-napra fogy az ideje. tikk, takk, tikk, takk, és leperegnek a homokszemek... könnyen megérthető, hogy lin-manuel miranda miért ezt a filmet választotta rendezői debütálásának, faltól-falig arról a színházi közegről szól, amit ő tinikora óta ismer, és ő is ugyanolyan new york-i kölyök volt, mint jonathan larson, aki arról álmodott, hogy egyszer a nagykutyák (illetve macskák) közé emelkedik. saját bevallása szerint a 17 évesen látott rent döbbentette rá arra, hogy ő is tud írni olyan dalokat, amik megállják a helyüket a színpadon, és azt is lehet tudni, hogy énekelte színészként a tick, tick boom dalait előadáson... ezért tudja olyan megkapóan ábrázolni az idolját, a küszködő művészt, aki a nagy berobbanására vár. ha jól csipegettem fel az információkat, akkor az eredeti darab egy rock mono-dráma volt, ahol larson kiterítette az életét a nézők elé, ebből később dramatizáltak egy három-szereplős verziót. viszont ezek a korábbi inkarnációk csak az alapjai filmnek, mert steven levenson forgatókönyvíró és lin-manuel miranda az életrajz megfelelő pontjaira építették be a dalokat, keretes szerkezetként adott volt a kvázi mono-dráma a színpadon, és szerencsére jól működött a kétarcúság, hogy a dalok felelgettek a valós problémákra, hogy tükör volt minden rímbe szedett szöveg... jonathan larson egy nagy amplitúdójú ember lehetett, aki csak a művészetért él, és ezt tökéletesen elkapta andrew garfield, ráadásul még az is kiderült, hogy tud énekelni (lin-manuel nagy szerencséjére, mert az angyalok amerikában (prózai) szerepe alapján választotta főszereplőjének). de a támogató csapat is jól működött a küszködő főhős körül, és hát természetesen a broadway-n jártas rendező nem bírta megállni, hogy ne tömje tele a filmjét cameo-kkal, legyenek azok színész-legendák vagy a barátai... de egyébként is dicsérjük meg a debütáló direktort, mert jó érzékkel hagyta, hogy a dalok természetesnek tűnjenek, és csak néha engedte a színpadi énjét a kamerák közelébe, de akkor is jó ízléssel tolta túl a határokon a giccset (lásd az étkező falának kidöntését)... az is jót tett a hangulat esszenciájának, hogy precíziós gonddal alkották újra a reagen/bush korszak amerikáját, az aids tombolásának mélypontját, a new york-i művésznegyed pezsgését, és jonathan larson bérelt lakásának élethű replikáját -és amikor nagyon kellett, akkor meg 1990 videoklipp-esztétikáját mímelte, hibátlanul... de ha a néző nem olvas utána a valóságnak, ha csak egy filmet akar a kitartásról és a művészeti küzdelmekről, akkor is jól jár ezzel a produkcióval, mert feltölti pozitív energiákkal, miközben elmorzsol egy-egy könnycseppet a szeme alatt. mert szívhez szól a film, ami hatalmas szeretettel készült, egy méltó emlék egy olyan ember számára, akinek fájdalmasan kevés idő jutott arra, hogy megszállottan üldözhesse az álmait. (furcsa fintora a sorsnak, hogy stephen sondheim, aki larson példaképe volt, épp aznap hunyt el 91 évesen, amikor én elhatároztam, hogy ezt a filmet fogom ma megnézni. úgyhogy vehetjük úgy, hogy egy nagy generációs megemlékezést tartottam ma a broadway legendáinak irányába.) [*11.27.]

(2021) (r.: Malcolm Ingram)

kevin smith élete nyitott köny... izé, képregény-füzet. legalábbis annak, aki követi az internetes perszónáját, azaz hallgatta már órákon át beszélni a kedvenc dolgairól és saját magáról... de nincs azzal baj, ha ezeket a sztorikat felfűzzük egy kronológiai narratívára -gondolta a régi barát, malcolm ingram, aki nem csak a nagyszájú főhősét ültette le a kamera elé, hanem mindenkit, akinek jutott egy kis mellékszerep az életúton... kevin egy szerethető figura, sok barátot gyűjtött az évek során, akik vele vannak jóban és rosszban -és azért jó, hogy nincsenek elnyomva a nehezebb korszakok (cop out, yoga hosers) vagy témák (harvey weinstein) sem. de leginkább olyan ez a dokumentum-film, mint maga kevin smith, feltölt pozitív energiákkal, jó a humora, és még egy csipetnyi érzelmesség is belefér... tudom, hogy nem mindenkinek kenyere a beszélő-fejes életrajzi dokumentum-műfaj, de aki próbát akar tenni eggyel, annak jó választás lehet ez a film, főleg azoknak az ifjú palántáknak, akik meg akarják tanulni, hogy miként lehet 27525 dollárból karriert építeni. és miként kell újra-és-újra feltalálnod önmagad, hogy a felszínen maradj. hogy hogyan kell őszintén önmagadat nyújtanod a nagyvilágnak, amiért igazán szeretni fognak. kivéve, ha belepiszkálsz a nyolcvanas évek óta porosodó játékos-dobozukba (lásd: masters of the universe)... (eszeveszetten gondolkozom, hogy melyik lehetett az első film, amivel találkoztam kevin rendezései közül ifjúként, mert azt gyanítom, hogy nem a clerks (a.k.a. shop-top) volt az első, annak igazán a főiskolán lett kultusza a baráti körömben. kicsit olyan mintha kábé egyszerre láttam volna az első öt filmjét. mondjuk ezért lehet az is, hogy nem is tudnék kedvencet választani közülük -igen, én a mallrats-et (a.k.a. stop-show-t) is nagyon szerettem mindig is. aki nem ért velem egyet, annak szívesen küldök egy zacskó csokis perecet...) [*11.26.]

(Venom 2. -Vérontó) (2021) (r.: Andy Serkis)

...de tényleg, mit esznek a népek venom-on? kilencven milliós nyitóhétvége, az idei covid-os év sikerfilmjei top5-jében ott tanyázik ez a fekete massza, én meg így három év után megint vakarhatom a fejem, hogy ’de miéééért?’... oké, azt elismerem, hogy van akinek működhet a buddy comedy, amire vastagon épít a film, de számomra csak idegesítő, ahogy tom hardy magának feleselget, miközben nincs nagyon témája azon kívül, hogy venom emberhúsra éhes, és hogy az ember tökösebb-e vagy a szimbióta... azokat mondjuk már kevésbé értem, akik remegve várták a vérontót, mert tudni lehetett, hogy vért nem fog ontani, maximum furán hangsúlyozott woodyharrelson-ok fognak kicsúszni a száján, és a végén majd sűrű cgi közepette összecsap a két földönkívüli (pont mint az első rész fináléjában). még úgy sem sikerült izgalmassá tenni a kegyetlennek beállított sorozat-gyilkost, hogy megkapta a ’sanyarú gyerekkor, rossz szülők, kiközösítés, elszakított szerelem’ kezdőpakkot az íróktól, és végtelenül bénának tartottam, hogy úgy mászott bele a szimbióta, hogy megharapta eddie brock-ot... olyan, mintha semmit sem tanultak volna a készítők az előző rész óta, rohannak végig egy alibi-sztorin, miközben még arra sem veszik a fáradtságot, hogy legalább nagyvonalakba felvázolják a karaktereket (szegény michelle williams szívta meg megint a legjobban, hogy csak egy fehér lapot kapott szövegkönyv helyett) -igazából egyetlen dolgot csináltak jobban, mint az elődnél: hogy fél órával rövidebbre vették a játékidőt... [*11.25.]

(2021) (r.: Taylor Swift)

egy country-ból indult pop-hercegnő? sokáig a perifériámon túl volt emiatt taylor swift, de aztán belopakodtak az életemben a swifty-k, így most már én is képben vagyok az életmű egy-egy szeletével. ahogy azt is tudom, hogy a master-felvételei feletti huzavona miatt most újra feljátssza a régi dalait, hogy tökösen megmutassa, hogy ki az úr a popszakmában, és a legújabb ilyen újrázásához kapcsolódik ez a kvázi kisfilm is. azért kvázi, mert azt gondoltam, hogy ha már külön premiert kapott, ha külön kiemelték, hogy taylor írta és rendezte, akkor jobban meg fog állni magában, nem csak az ’all too well’ című dala tízperces verziójának mozgóképes leképezése lesz. így én, kívülállóként jobban örültem volna, ha többször halkul el a zene, nem csak annál a veszekedés-jelenetnél, ahol a színészek (sadie sink és dylan o’brien) igazán megmutathatták a tehetségüket. de egyébként dicsérném taylor-t, mert érthető a története úgy is, hogy csak képekkel (és pár inzerttel) mesél, tetszettek bizonyos rendezői megoldásai is (mondjuk ahogy a veszekedésnél a lányon hagyta a kamerát), és mindig örömteli, amikor egy művész teljes szívből akar mondani valamit, és ezért kitolja a határait, és új területeken próbálja ki magát. reméljük a következő lépés egy valódi kisfilm (nagyfilm) lesz, amire még a legnagyobb ellenkezők sem süthetik rá, hogy csak egy fancy videoklipp... [*11.13.]

(2021) (r.: Danny Boyle)

vajon miért szeretünk annyira játszani a ’mi-lenne/mi-lett-volna’ kérdésekkel? tanulságokat akarunk levonni? vagy izgalmasabbá akarjuk tenni a valóságot...? mivel a szálak húzogatása komplex folyamatok elindulását generálhatják, ezért a legtöbb ilyen alter-valóságos történetbe egy nagy követ dobnak a szerzők, aminek a hullámai mindenre kihatnak (lásd az összes ’győztek a nácik’ szcenáriót), de mi van, ha egy kulturális alappillért szedünk ki? van-e élet a beatles nélkül...? mert bizony richard curtis-nek az a borzasztó ötlete támadt, hogy a földi életünket még sötétebbé teszi azzal, hogy eltünteti a gombafejűek zenéjét -illetve hogy csak egy ember fejében hagyja meg ezeket a korszakos dallamokat. elég vad fantázia ez, amivel igazán mélyre lehetett volna menni, nem csak annyira tolni előre, hogy a zeneipar felszínes kritikája és egy romantikus vígjáték szerelem-gyermeke legyen, de hát az igazából szerelem alkotója nem tagadhatta meg önmagát... pedig el lehetett volna vinni ezt a koncepciót a falig, egy igazán sötét jövőképig, ahol a popzene nem létezik, hiszen szinte mindenki a nagy négyes köpenyéből bújt ki, tehát ha nincsenek ezek a dalok, akkor nem létezik a filmben emlegetett ’fix you’ sem a coldplay-től, sőt ed sheeran sem hozhatná saját maga kedves paródiáját, mert nem lenne zenész... ehelyett közepesen lehet elszórakozni azon, hogy egy közepesen tehetséges zenész a híres dalokkal haknizik, vagy ahogy bekebelezi őt a nagyvállalati mentalitás (kate mckinnon agresszív producere az elviselhetőség határán táncol)... azzal sem nagyon foglalkozunk, hogy a világhírhez karizma is kell, aminek hősünk eléggé szűkében van, mert akkor szegény himesh patel-t is elő kéne szedni, aki maga sem egy karizmatikus fickó... curtis-nek a szerelmi vonalat a kisujjából kéne kiráznia, de úgy éreztem, hogy túltolja a hőse vakságát, egy igazi ember szerintem hamarabb rádöbbent volna az igazságra a nagy ő-vel kapcsolatban. főleg ha egy olyan csodás lány mosolyog rá éveken át, mint lily james... szóval hiába a tehetség, hiába jók az ötletek, nem mindig jön a szikra, amitől valami kiemelkedne a délutáni matiné-hangulatból, és nagyot szólna... kicsit olyan volt, mintha danny boyle is leszedálva forgatta volna a filmet, semmit sem lehetett felfedezni az agresszív rendezői stílusából... (szegény alexander arnold-ot nem láttam semmiben a skins óta, erre itt is kapott egy cuki jófiú szerepet, aki kosarat kap a végén...) (lehet hogy szigorúbb voltam a filmmel, mint illene, de a beatles fontos szerepet tölt be a kulturális fejlődés-történetemben, így morcosabb tudok lenni, ha valaki velük szórakozik… (szmájli)) [*11.13.]

(Különösen veszélyes bűnözők) (2021) (r.: Rawson Marshall Thurber)

az az érzésem, hogy a netflix vezetői még mindig úgy érzik, hogy kompenzálniuk kell, amiért egy kis dvd-kölcsönzős cégből nőtték ki magukat streamer-mamuttá... pedig nem véletlen, hogy nekik van a legtöbb előfizetőjük, hogy sorozat-fronton sokszor beszédtéma az, amit bemutatnak, hogy pedigrés alkotók állnak sorban a bejárati ajtajuk előtt, ők mégis mániákusan ragaszkodnak ahhoz, hogy a látványos blockbusterek piacára is betörjenek. aztán mindig jön a fanyalgás, mert eddig még nem sikerült jól belőniük a kritikusok és sznob nézők igényeit, pedig nem sajnálják a pénzt és a paripát. bár talán egy forgatókönyvíró workshop-pal kéne kezdeniük a pénzköltést... biztosak lehetünk abban, hogy a red notice-ra kiutalt 200 millió dollár nagyrésze elment a három főszereplő gázsijára, plusz azokra a repülőjegyekre, amiket az egzotikus utazásra felhasználtak, merthogy a filmen nem látszik ez az elképesztő összeg... oké, erről a rendező, rawson marshall thurber is tehet, mert nem néznek ki jól a beállításai, hiába röptei a városok fölött a drónt, hiába járunk rómában vagy az argentin dzsungelben, nem érzed felvillanyozónak a plánolást, a vágást. ráadásul sokszor érződik stúdiósnak a környezet, vagy csak szemet bántó cgi-vel szúrják ki a szemünket (oké, ebbe a covid alatti forgatást is bele kell számolni)... de mindez nem számítana, ha magával-ragadóan szórakoztató az élmény, nem igaz? hááááát, van egy fajta fun vibe-ja, ami egy darabig elvisz minket, miközben egyensúlyozunk a különböző zsánerek paneljein, és halvány mosolyokra is futja néhány poén csattanása után. de azért ez kevés. ryan reynolds önmagát hozza, néha kikacsint, néha fárasztó, a rock-kal való kémiája közepes, de erről lehet hogy a nagy kopasz tehet inkább, aki mintha fél szívvel lenne a filmben. gal gadot meg gyönyörű, mint mindig, és ezzel el is mondtam mindent a szerepéről... szóval a netflix kényszeresen szórja a pénzt az ilyen egyszernézős alsó-középszerekre, pedig biztos találnának az istállóban olyan alkotókat is, akik ugyanennyi pénzből csodát tennének. de lehet hogy nem kell megerőltetniük magukat. mert egy fáradt munkahét után sokan beérik egy ilyen agykikapcsolós blődlivel is. én is. hiszen csak meg kell nyomni a play-t a kanapén terpeszkedve (vagy az esetemben a szobabiciklire pattanva), nem kell kimozdulni, házhoz jönnek a sztárok. és ezért lesz rengeteg nézőjük. és ezért fogják beérni ennyivel. és ezért nem lesz igazán nagy blockbuster dobásuk talán soha. de próbálkozni fognak derekasan, mert kompenzálniuk kell. chill, netflix, chill... [*11.12.]

(A vadnyugat törvényei szerint) (2021) (r.: Jeymes Samuel)

a szuperhősös filmek kapcsán emlegetik mostanában sokat, hogy az előző zsáner, ami ennyire le tudta uralni a vásznakat, az a western volt, 60-70 évvel ezelőtt. a sorozatgyártástól viszont megfakultak a lengőajtós kocsmák, berozsdásodtak a hatlövetűek, és a műfaj egy-egy fellángolástól eltekintve kimúlt. pedig nem véletlenül volt népszerű sokáig, hiszen széles közönséghez tudtak szólni ezek az univerzális modern mítoszok a megátalkodott marha-tolvajokról, a fényesre suvickolt jelvényű seriffekről. nem véletlen, hogy nem csak a western hazájában, amerikában virágzott a kovbojosdi, de az európai epigonok is hasonlóan mély nyomot hagytak a filmkultúrában. viszont a fekete alkotók ritkán kaptak lehetőséget arra, hogy a maguk módján meséljenek eerről a korszakról, ami igencsak érintette az őseiket -de tudjuk, hogy a mai világban már szerencsére meg lehet találni azokat a forrásokat, amikből elkészülhet egy ilyen film. például egy angol zenei producer is bekopogtathat a netflix ajtaján, hogy szeretne egy csupa feketékből álló cast-tal pisztoly-párbajokat forgatni... persze jeymes samuel nem találta fel a spanyolviaszt, nem újította meg a műfajt, fogott egy tipikusan vadnyugati toposzt, a bosszút, előkeresett pár reggie meg soul számot a lemeztáskájából, odaültette maga mellé lawrence bender-t, hogy csepegtessen némi tarantino-hatást a végeredménybe, és kész is lett a szórakoztató elegy, ami nem veszi túl komolyan magát, kikacsint és elemel, ugyanakkor az érzelmi húrokra is üt egy pár alattomosat. és úgy mellesleg minden szereplőt afroamerikai színészek játszanak... viszont. a rassz-kártyát a talonban hagyja, itt nem az elnyomással kell küzdenie a szereplőknek, feketének fekete a farkasa, egymást közt intézik az ügyeket, és csak akkor mennek a fehérek közé, ha ki akarják rabolni őket (jó kis fricskaként a fehérek városa minden szempontból fehér, nem csak az emberek, de a falak és a homok is)... bár valós személyek neveit veszi kölcsön a szövegkönyv, nem törekszik a valóság bemutatására, inkább csak alapoknak használja a történelmet arra, hogy cool pózokban mutassa meg, hogy a feketék is fontos szerepet játszottak a vadnyugaton... de az egész rendezésből süt a style over substance, és pont a cool faktorok túlpörgetése miatt nem lógnak ki a modern zenék, a tisztára suvickolt díszletek és a színészi pózőrködések sem, mert az ember nem is várja el, hogy hiteles legyen, nem ez a célja... de egyébként könnyű úgy cool-nak lenni, hogy az összes most menő afro-színészt sikerült bezsákolni, ráadásul van is helyük játszani, mert a gonosz oldalon állók majdnem annyi játékidőt kapnak, mint a konkurens banda tagjai. igaz, hogy idris elba-t így is sokáig az oldalvonalon tartja a szövegkönyv, hogy a megfelelő pillanatban robbanthassa a kvalitásait... nem tudom, valahogy jól tud esni a mai világban, ha egy egyszerűbb kor felé fordulhatunk, ami azért kellően le van porolva, stílusos, szórakoztató, laza, mint egy gyors-tüzelésű colt ravasza. afro-western, mert miért is ne... [*11.07.]

(Örökkévalók) (2021) (r.: Chloé Zhao)

stan lee volt a marvel aranykorának munkásembere, aki futószalagon ontotta magából a történeteket. mellette jack kirby volt az őrült álmodozó, aki megszállottan merült el a pszichedéliában, vagy az olyan kétes minőségű áltudományos anyagokban, amiket erich von däniken adott ki a kezei közül ekkoriban... kevin feige-ék már megint a kincsesláda alját túrják, hogy titkos drágaköveket hozzanak fel a felszínre, és van is okuk merésznek lenni, ha egy új csapat-film elkészítésébe fognak, hiszen a guardians of the galaxy is egy sokadrangú csapatocska volt, mielőtt james gunn-ék felkarolták volna őket, és rock-sztár státuszba röpítsék a karaktereket. mondjuk szedett/vedett hősökkel hálás feladat volt játszadozni, a karót-nyelt istenek már nem adják olyan könnyen magukat... szerintem könnyen kijelenthetjük, hogy ez a legkevésbé fun marvel film, amihez a stúdiónak valaha is köze volt, pedig még egy bollywood-i táncbetét is van benne... de annyira nagy távlatokban gondolkoztak az írók, hogy közben üres maradt az epikus felszín alatt az a ládikó, ahol a lelkének kellett volna lennie. pedig érezhetően szerették volna elérni az ehhez szükséges emberi léptéket, nem véletlen, hogy annyi humanista gondolat magja volt elültetve a történetbe. de minden hiába, ha a halhatatlan istenek nem lettek emberiek... mert hiába töltöttünk el több ezer évet a karakterekkel, nem tudtak közel kerülni hozzánk, hiszen a terjedelmes játékidő ellenére sem volt hely kibontani mindegyiküket, egyedül gemma chan sersi-jét éreztem a legszerethetőbbnek -nem meglepő módon ő az az isten, aki a legközelebb engedte magához az embereket... pedig gondosan ügyeltek a casting során, hogy kellően diverz és érdekes legyen a szereposztás, kicsit meg is pörgették a képregényes karaktereket, hogy mindenki találhasson magának olyat, akivel azonosulni tud (és nem, nem volt erőltetett, hogy a melegek vagy a süketek is reprezentálva lettek, ilyen a való világ is, haló, ezerfélék vagyunk, miért ne lennének az isteneink is azok)... nem tudom, lehet hogy a koncepcióból sem lehetett volna többet kihozni, vagy csak nekem sok az, ha összekeverik az ismert kultúrák mítoszait, és a görög meg sumer meg indiai legendák közé bedobják az égieket, az elképesztő erővel bíró proto-isteneket, és ezt az egészet megpróbálják egy vékony kötéllel kipányvázni az eddigi marvel narratíva mellé.? bátor kudarc, szokták erre mondani... de érdekes módon nem bánt, hogy ez most nekem nem igazán akart működni, mert örülök, hogy a marvel-nél még mindig mernek próbálkozni valami új recepttel, és egyébként is, utoljára nyolc éve csalódtam a stúdióban, ideje volt megszakítani a sort... és ne felejtsük el, hogy kevin feige-ék már megint behúztak a vonzáskörükbe egy istenadta tehetséget chloé zhao személyében, aki a szép képeivel azért meg tudta teremteni az epikusság érzetét, mégha mikro-szintre nem is tudta most levinni a történetet (azt nem tudom, hogy az akciókhoz mennyire engedték közel, de volt egy ügyes vágatlan harc az egyik szörnnyel, abban lehet, hogy benne volt a keze)... (azért azt érezhették az alkotóműhelyben, hogy ezt az istenes maszlagot nem lehet mindenkinek beadni, kell egy emberileg megérthető ellenfél is, de azt hiszem, hogy itt azért értek el csak félsikert, mert mostanság túl sokszor láthattuk már, hogy egy superman-szerű lény hősies útja félresiklik (pl.: homelander, omniman), így nem biztos, hogy azt a fickót kellett volna választani, aki repked és ’lézert’ lő ki a szeméből...) (ramin djawadi-ban nem szokás csalódni, most is jól mixelte a nagyívű nagyzenekari vonásokat az elektromos gitárral. és szép kerek, hogy huszonöt film után tért vissza a marvel filmes univerzumába.) (lehet hogy egy fokkal kevésbé lettem volna szigorú, ha a szervezetem nem kapcsol pánik-üzemmódba délelőtt, amitől már fél óra után pisilnem kellett, de úgy érzem, hogy túlságosan nem befolyásolt a hólyagom a végső konklúzióban…) [*11.06.]

(update, 2022.01.11.: amint elérhetővé vált a film, újra is néztem, és nem változott úgy sem a véleményem, hogy most közben nyugodtan meg tudtam állítani, hogy elvonuljak a mellékhelyiségbe...)

(Dűne) (2021) (r.: Denis Villeneuve)

dűne. a sivatagbolygó. arrakis. az emberiség távoli jövőjének a kulcsa. a fűszer hazája. amiért érdemes csatába vonulni. amiről legendák zengenek. dűne. egy regény, ami ötven éve inspirálja alkotók generációit. egy megkerülhetetlen alapmű. egy filozófiai gondolatokkal teletűzdelt messiás-regény. dűne. egy történet, ami nem hagyja békén a filmkészítőket sem. amibe már számtalan alkotó csontkése tört bele. dűne -első rész. denis villeneuve filmje... minden évben szoktam kapni könyvutalványt karácsonyra és/vagy a születésnapomra, az idei levásárlása viszonylag könnyen ment, megláttam az új kiadású dűne első kötetét a könyvesbolt polcán, és már siettem is vele a pénztárhoz. aztán egy-két nappal később már a saját polcomat is elhagyta a könyv, mert késztetést éreztem magamban arra, hogy meghódítsam, mire elérkezünk a filmváltozat bemutatójáig. pedig alapesetben tartózkodni szoktam attól, hogy egy forrásművet az adaptáció bemutatójához viszonylag közel olvassak el, mert szeretem magamban függetleníteni a különböző médiumokat, de most úgy érzem, nem ártott az, hogy a közelmúltban már megfordultam ezen a híres/neves sivatagbolygón... mert az alkotók alaposan mélyre dobnak minket az impérium világába, és könnyebb úgy evickélni a homokdűnék között, hogy azért vannak az embernek kampói -nem is tudom megítélni, hogy az impozáns szereposztás miatt betévelygő átlag-fogyasztók utat tudnak-e vágni a különböző házak és eszmék tengerében, vagy hamar elveszítik a fonalat... magát a történetet viszonylag egyszerű lehet követni, hiszen nem maga a cselekmény volt a regény erénye sem, maximum arra kell koncentrálnia a nézőnek, hogy az álmokat és látomásokat el tudja különíteni a valós eseményektől (és hát valljuk be, hogy nem kevés ilyen jelenet van), de talán a rendezés ad elég vizuális információt ahhoz, hogy el lehessen választani a síkokat egymástól. igaz, vizuálisan is nagyon sok minden van a vásznon... denis villeneuve-ről eddig is tudtuk, hogy fantasztikus szeme van a fantasztikumhoz, a sötét jövőképekhez, de így is mellbevágó volt látni az az epikus tablót, ahogy felfestette a filmet a vászonra, gondosan komponálva a beállításokat, odafigyelve a járművek és a kellékek eredetiségére. persze akkor is csodásan mutattak a filmjei, amikor roger deakins operatőrrel dolgozott együtt, de greig fraser most sikeresen beleégetett a szemünkbe néhány újabb filmkockát. de pont ez kellett ahhoz, hogy érezzük a hőséget az arrakison, hogy kirázzon a hideg a harkonnenek palotájában... ugyanígy szükség volt a hang-részleg kiemelkedő munkájára is, hogy megrezegjen a gyomrunk a nézőtéren, mikor közeledik a homokféreg, hogy elrántson egy távoli és idegen világba hans zimmer ihletett zenéje... egy filmkészítő ezeket tudja hozzátenni egy adaptációhoz elsőként, ezekkel tudja megteremteni a hangulatot, az érzetet, és ezekre kell hogy támaszkodjon az egyszeri néző is, aki nem tudja közel engedni magához a karaktereket... mert sajnos a grandiózus scifi díszlet mélyén nem vártak minket komplex szereplők, csak archetípusok, felvillantott mellékalakok. és többnyire érthetőek a motivációk, a karakterek sokszor hidegek és távolságtartóak maradnak, igazi érzelmek nélkül viszont a néző sem fogja tudni annyira támogatni őket lelkileg, hogy igazán teljesnek érződjön a filmes élmény. és ebben persze frank herbert is ludas egy kicsit, hiszen ő úgy érte el a regényben, hogy jobban törődjön a karaktereivel, hogy mindenkinek a fejébe kicsit belehelyezte az olvasót, egyik belső monológról ugrált a másikra, ezt a technikát viszont nem igazán lehet a film nyelvére átültetni, de azért a forgatókönyv-író trió megpróbálhatta volna ezt a lehetetlen küldetést ügyesebben is megmászni... bár még az is lehet, hogy a folytatásban erősebb lesz az érzelmi bevonódásunk, de sajnos arra még sokat kell várnunk, hogy ezt megtudjuk... nem is értem a warner üzlet-politikáját, hogy miért nem engedték egyből leforgatni a folytatást is, hiszen sokakat elriaszthatnak azzal, ha csak egy fél filmet adnak nekik. tudták ezt a marketing-részlegen is, hiszen csak a film nyitányába merték kiírni, hogy ’part one’, a plakátra már ez az információ nem került fel... én a könyv ismeretében pontosan meg tudtam jósolni, hogy hol lesz kettévágva a történet (azért nem volt olyan nagyon nehéz, hiszen egy több éves időugrás jó kiindulási alapnak számított), így nem is ért csalódás, amikor hőseink elsétáltak a sziecsek felé, az új kalandjaik felé. és most már csak a reménykedés maradt, hogy az amerikai nézők is a megfelelő helyen, azaz a nagyvásznak előtt ülve éljék át ezt a szemet/fület gyönyörködtető élményt, és akkor teljessé válik a kanadai csoda-rendező nagy műve. és végre elmondhatjuk, hogy ennyi évtized után akadt egy alkotó, aki átküzdötte magát az akadályokon, és új formába öntötte a dűne bolygó, és az atreides ház történetét... [*10.23.]

(2021) (r.: Colin Tilley)

...azért arra hírre felkapja fejét a vájtfülű zenebolond böngészés közben, hogy egy popzenében utazó énekesnő lemezét trent reznor és atticus ross producerelte, mert ritkán látni ilyen fajta határ-átlépéseket a popkultúrában manapság. pedig jó dolgok szoktak kisülni abból, ha egy előadó kimozdul a komfort-zónájából, az elmúlt években nálam mindig jobban megragadtak azok a lemezek, amik meglepő elemeket tartalmaztak (mondjuk amikor lady gaga a country-val kacérkodott, vagy hogy beyoncé jack white-tal kollaborált)... szegről-végről ismertem halsey zenéjét, de eddig eléggé elment mellettem, most viszont igencsak gyakran kerülnek be a dalai a lejátszási listába. bizony, ilyen az, amikor valaki megkapja a nine inch nails kezelést... de ashley nicolette frangipane (a.k.a. halsey) fejében nem csak egy album formálódott meg, miközben egy új élet fejlődött a testében, hanem egy egész koncepció az összes érzésből, amik a terhesség alatt átmossák az embert. ez öltött mozgóképes formát, egy ötven perces zenés történelmi fantasy képében, amiben talán nem az a meglepő, hogy elkészült, hiszen láttunk már ehhez hasonló művészi törekvéseket, hanem hogy olyan nagynevű (és pénztárcájú) cége álltak be mögé, mint az imax és az hbo max... amikor az első képkockákat láttam a mozgóképből, hamar életre kelt a fejemben egy elképzelés, hogy milyen lesz a film, és elég jól sikerült belőni a hangulatot és az irányt, várható volt, hogy egy szimbólumokkal telipakolt hangulat-játék lesz ez az ötven perc, ahol könnyen el lehet veszni a művészi értelmezésben, ugyanakkor megragadja a figyelmedet, és nem ereszt a végéig (azt csak úgy mellesleg teszem hozzá, hogy a díszbemutató után kikerült képek többsége természetesen a maga pőreségére levetkőzött halsey-t ábrázolta, mert az emberiség sosem fogja kinőni a perverz természetét)... de talán nincs is szükség mély-elemzésre egy ilyen hangulatokra alapozó műnél, hagyni kell, hogy vigyenek a nagyszerű dalok, el kell varázsolódni a királynői arctól, ami folyton megújul a smink alatt, miközben felemelkedik majd elbukik az emberi kicsinyesség miatt... (szándékosan nem követte le a szövegkönyv az album dalsorrendjét, de azért az meglepett, hogy a tradition című nyitány nem fért bele a koncepcióba, pedig az egyik legerősebb tétel az albumon...) jó látni, hogy a művésznő fejében élt egy történet, amit el is akart mesélni, és nem csak marketing-eszközként tekintett a mozgóképre, amivel a dalait promotálja... (hangulatában egyébként engem a film a tale of tales című alkotásra emlékeztetett, csak abban nem voltak ilyen jó zenék...) [*10.17]

(2015) (r.: Szász Attila)

aki szereti a történelmi miliőbe csomagolt zsáner-sorozatokat, az könnyen rábukkanhatott olyan alkotásokra mostanság, amiknél magyarország adta a hátteret. a megbízható szakemberek és a kedvező adójóváírások kellő vonzerővel bírnak a külföldi alkotóknak. és jó is azt látni, hogy az ismerős helyszínek álruhát öltenek, de azért ott bujkál ilyenkor az emberben a gondolat, hogy a hazai filmesek miért nem használják ki kellően ezeket az adottságokat. persze, ami egy amerikai tévésorozatnál szolid költségvetés, az magyar viszonylatban elképesztően nagy összeg, de azt mondják, hogy a szűkös keretek arra késztetik az alkotói elméket, hogy kreatívan rejtsék el a hiányosságaikat. és végre szász attiláék megmutatták, hogy miként kell ezt profi módon végrehajtani... mert egy low budget tévéfilmhez képest elképesztően néz ki a film, pont annyi látszik a pesti bérházakból, hogy elhiggyük azt, hogy az első világégés előestéjén járunk, és nem a mai fővárosban, ha kell, még a ködgépek fúvókáit is a maximumra állítják, hogy elkenjék a modern részleteket... de ugye nem csak simán történelmi sorozatokról beszéltem, hanem zsáner-alkotásokról, thrillerekről és krimikről (lásd mondjuk az alienist-et vagy a terror-t), amiknek a legfontosabb erénye az atmoszféra-teremtés, a nyomasztó nyugtalansággal átitatott hangulat, és ebben is jól teljesítettek a rendező és a keze alá dolgozó technikai csapat, a századforduló hosszú szipkás, lócitromos világát nyomta egyre lejjebb és lejjebb az a tudat, hogy a főszereplőnk végül a dunában fogja végezni, összeroppant nyelőcsővel... bár köbli norbert forgatókönyvíró a korszak egy híres gyilkosságának a mélyére akart leásni, azonban nem igazán maga a tett ténye érdekelte, sőt még igazán a tettes kiléte sem, sokkal inkább az ember kapcsolatokra akart koncentrálni, szűk terekbe zárta az ellentmondásos karaktereit, és hagyta, hogy egymásnak feszüljenek, egészen addig, amíg megtörténik a végzetes tett... és érdekes figyelni ezt a hatalmi játszmát a csodásan berendezett budai bérlakásban, ahogy a nagyvilági nő és az elfojtott komornája megkezdi a harcát egy ártatlan lány lelkéért... mindenki egyszerre vonzó és taszító ebben a viszonyrendszerben, a kitartott nő fennhéjázó viselkedése hamar bosszantóvá válik, a gyászhuszár szolgáló hiába látja egészségesebben a világot, ha a titkos vágyai őt is elcsúfítják. és akkor még ott van a gazdag mágnás is, aki tudja, hogy undorítóan nyers lehet minden nővel, mert tele pénztárcája... szívbemarkoló lenne a femme fatale története, aki felemelkedett a szegénysorból a női praktikáinak hála, ám a lelke összeroppant az út során -csak sajnos nem tudtam magam teljesen beleélni ebbe az elbukás-történetbe, mert kovács patrícia játéka rendre kidobott az élményből. hamisnak tűnt... (most egy kicsit gondolkozom majd azon, hogy melyik színésznőnkben van meg az a végzetes vonzerő, ami ehhez a karakterhez kell, ám természetesebben tudja játszani, kimondani a sistergő szavakat. jelenleg még tanácstalan vagyok…) vele ellentétben gryllus dorka minimalista hozzáállását nagyon tudtam értékelni. viszont az nem volt kérdés, hogy kulka jános egy ilyen taszító szerepben is nagyszerű lesz, mint ahogy döbrösi laurának is jól állt a naiva karaktere, aki a két nézőpont kerekei közé kerül, egyszerre vonzza és taszítja a csillogó látszatvilág, ahol minden a tiéd lehet, ha a megfelelő embernek teszed szét a lábad... bár mint írtam, nem a megtörtént bűnügyön volt a hangsúly, azért okosan épült a suspense végig, utalásokkal is meg lett erősítve az út a tragédia felé (vajon véletlen lenne, hogy a nagyságos úrék a fojtogatós szexben tudtak igazán feloldódni?), de maga a finálé kicsit hatásvadász lett végül... ebben az egyik ludas a zene volt, amihez egyébként is ambivalensen álltam az egész film alatt -mert volt, amikor jól működött a minimalista fortyogása, máskor viszont a művészúr megtalálta magában a lázadó trentreznor-t, és kifejezetten modern zajzenével lökött ki a hangulatból (mondjuk a szex-jelenet alatt)... ez egy jó film, átgondolt mind a forgatókönyve, mind a rendezése, leginkább csak a személyes preferenciáim miatt nem tudtam maximálisan élvezni. de mindenképp örömteli, hogy nálunk is van szándék és van kreativitás az ilyen típusú alkotásokhoz. [*10.16.]

(A nevem Bond) (2021) (r.: Baillie Walsh)

kicsit visszasírom azt a streaming-világ előtti korszakot, amikor a dvd-k tömve voltak extrákkal, így-készült-ekkel, interjúkkal. ez a 45 perces összefoglaló ezekre a kiegészítő tartalmakra emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy nem beszélő fejeket kaptunk, hanem csak a producerek és daniel craig interjúi hangját hallhattuk, miközben a forgatási képeket láthattuk, megerősítve az elhangzottakat... jó volt végigtekinteni ezen a tizenöt éven, főleg, hogy sok dolog már elhomályosult a tudatomban (mondjuk hogy a casino royale előtt mennyire támadták craig-et, mert... ööö... túl szőke volt). nagy tisztelettel hallgattam, ahogy őszintén beszéltek barbara broccoli-ék a nehezebb pillanatokról is, nem kenték el azt, hogy a quantum nem sikerült túl erősre, mert megfojtották a körülmények... de végig azt lehetett érezni, hogy szívből beszélnek, hogy tényleg szerették csinálni ezeket a filmeket, és daniel craig minden morgása ellenére egy percig sem bánta meg, hogy annak idején felbontott egy vodkát és egy vermuntot, hogy aztán felrázza a nagy múltra visszatekintő franchise-t... [*10.04.]