(Pókember: Nincs hazaút) (2021) (r.: Jon Watts)

sok szuperhős él kettős életet, fedi el maszkkal a valódi identitását, ám pókember az, aki a legjobban fél attól, hogy lelepleződik, mert túl sok veszteség érte már az életben azért, amiért a hálószövés nagy felelősségét a vállára vette. legalábbis a képregényes változat élete egy véget nem érő trauma, de most a nagy marvel filmuniverzumos inkarnációjának is át kellett élnie néhány jellemformáló lélek-szaggatást... (és akkor innentől SPOILEREK, mert erről a filmről felesleges rébuszokban beszélni...) peter parker a pókember! így végződött az előző kaland, így várható volt, hogy a film nyitánya a hirtelen jött közfigyelemmel foglalkozik majd, hol komolyan, hol poénosabban. és jó, hogy itt is azt éreztük, mint a füzetek lapjain, hogy peter a szeretteit félti inkább a kétes hírnévtől, és nem azzal van igazán baja, hogy utánakiabálnak az utcán. aztán, mint a képregényekben, itt is hoz egy rossz döntést annak érdekében, hogy újra a titkok mögé bújhasson -vagy megmenthessen valakit, akit szeret... bizony, érintőlegesen még joe quesada hírhedt one more day-jét is felemlegethetjük, ahol a házasságát áldozta fel peter may néni életéért cserébe, de miért ne ihletődhetnének a forgatókönyvírók egy olyan sztoriból, aminél gyűlöltebb pók-történet nincs az univerzumban...? de az a szerencséjük, hogy jól jönnek ki a végén a dologból, ahogy egy olyan ponton is sikerrel hálóhintázzák át az akadályt, amiről előzetesen azt gondoltam, hogy ugyanúgy fel fognak akadni, mint ahogy bizonyos elődeik (a pókember 3 és a csodálatos pókember 2) tették: nevezetesen, hogy túlzsúfolják karakterekkel a filmet, és nem lesz helye senkinek igazán lélegezni... de hálistennek nem annyi történt, hogy meglobogtatták a pénz-kötegeket a régi arcok előtt, akik aztán unottan álltak a kamera előtt, mielőtt dobbantottak volna a következő projektjükre. nem, mindenkinek meg volt a helye és a maga szerepe. ettől függetlenül a film kétharmada egy leplezetlen rajongói szerelmeslevél -de a szebbik fajtából, tudjátok, ami rózsavíztől illatozik... merthogy mondjuk ki, ami hollywood legrosszabbul őrzött titka volt hónapokon át: nem csak a promócióban kiemelt régi gonoszok érkeztek át ebbe a dimenzióba strange doki félresikerült varázslata után, hanem a korábban megismert peter parker nevű egyének is... azoknak, akik 2002 óta együtt értek ezekkel a filmekkel, hatalmas élmény volt látni a három filmes pókfejet vállt-vállnak-vetve harcolni, úgy, hogy mindhárman markáns különbségekkel rendelkeznek, a karakter különböző stációit jelenítik meg. és a kissé szeleburdi ifjú peter sokat tanulhatott a sokat tapasztalt, korosodó alteregójától, és attól a változattól is, akit a gyász utáni düh egy sötétebb útra terelt (andrew garfield filmről-filmre bizonyítja nekem (is), hogy mekkora tehetség, de amikor mj megmentése után ott csillogott a szemében a könny, akkor döntöttem el, hogy a generációja egyik igazi ékköve ő)... de nem csak a parkerek-től kapott leckéket peter ezúttal, hanem a klasszikus gonoszoktól is, akik szintén hozták magukkal a múltjuk málháját ebbe az univerzumba is, szépen folytatódott a történet-ívük a korábbi filmekből (doc oc-ra, a manóra és elektróra igaz ez, homokember és a gyík csak cgi figuraként asszisztáltak, bár ezt gyaníthatóan a pandémia alatti forgatás számlájára írhatjuk). és az egyikük megtanította az ifjú parker-nek a legkeményebb leckét, amit csak kaphatott, egy olyan szívszaggató drámát, amit a társainak már a kezdetekkor át kellett érnie. de szerintem nem volt rossz stratégia átalakítani és három filmre elhúzni az eredet-történetét, mert így nem éreztük azt, hogy újra csak az ismert paneleket kaptuk meg... mert bizony ez a film dekoratív masnit kötött az eddigi pók-filmekre, a szomorkás vég egyben egy új kezdet is, tom holland megmutathatja legközelebb, hogy milyen a karaktere, amikor nem protezsálja őt vasember és nick fury, csak egy egyszerű csóró queens-i srác, aki a környéken hálóhintázva segít a rászorulóknak. egy közülünk, pont ahogy stan lee megálmodta... (még egy olyan filmnél is lehet kötekedni, amit nagyon élvez az ember, én is megtenném ezt: a legnagyobb bajom azzal volt a moziteremben, hogy a nagy finálé alatt képtelen voltam megkülönböztetni a három pókot, hiába voltak némiképp eltérő ruhában, de egyébként mindennel elégedett voltam, jó volt a tempó, a humor és a dráma aránya, nem volt émelyítő a nagy kanálnyi nosztalgia, amivel teletömték a szövegkönyvet, a fiatalok felnőttek a feladathoz, hogy érettebben játsszák a szerepüket, a visszatérő nagy-öregeket meg mindig élvezet nézni -főleg willem dafoe-t, ahogy 66 évesen is teljesen magáévá teszi a zöld manó szerepét...) [*12.18.]