(Danielle és a süvet) (2021) (r.: Emma Seligman)

hát milyen vígjáték az, ami fogja a bennem zizegő összes szorongást, és feltekeri őket a max fokozatig...? én az a fajta vagyok, aki ki nem állhatja a családi tömegrendezvényeket, mindig számolom a perceket a kényszeredett mosolyom mögött, hogy mikor szabadulok már fel a feszengős helyzetből. mondjuk én maximum csak félrehallok egy-két szót vagy magamra borítom a kólát, arra azért kicsi az esély, hogy olyan kínos szituációba kerüljek, mint hősnőnk, danielle... szegény eleve nehezebb helyzetben van, mint én, mert a zsidó családok még elviselhetetlenebbeknek tűnnek, mint a keresztények, ha arról van szó, hogy mennyire szólnak bele a magánéletedbe, nőként meg főleg kínszenvedés lehet végtelen órákon keresztül azt hallgatni, hogy ideje lenne megállapodni egy rendes zsidó fiú mellett, meg hogy épp milyen irányba elégedetlenek a súlyoddal... ráadásul hősnőnk nehezített pályáról érkezik, egy hazugság-spirál epicentrumából, ahol egyre szorosabbra húzódnak a szálak a nyaka körül, és minket is magukkal rántanak egy pánik-közeli helyzetbe... annyira életszerűen van bemutatva ez a kínos jelenetek sorát felvonultató családi káosz, hogy biztosak lehetünk benne, hogy igencsak hamvas író-rendező, emma seligman a saját élményeit gyúrta át ezzé a masszív klausztrofób szórakozássá. az már egy más kérdés, hogy a való életben fogadott-e el anyagi javakat szexért cserébe... viszont a filmbe jól jött a sugar daddy szál, mert az egyébként is fullasztó környezetet borította be egy újabb réteg szorongással. no meg bűntudattal. és akkor még ott volt az egykori barátnő is, akivel szintén nem volt makulátlan a múltjuk (és hát kire osztotta volna emma a főszerepet, ha nem a legjobb barátnőjére -de nem, nem gondolunk semmi malacságra, főleg mert rachel sennott kiragyogott a filmből, és hiszem, hogy nagy karrier vár még rá)... de ügyesen fel volt vázolva minden típus-szereplő, a passzív-agresszív anyuka, a hóbortos apuka (fred melamed mást sem csinál az egész karrierje során, csak zsidó apukákat alakít), vagy a frusztrációit mosolyokba öntő ifjú anyuka (ha azt hinnéd, hogy dianna agron a szerepéhez hasonlóan siksze, hát tévedsz, ő is zsidó gyökerekkel büszkélkedhet)... de mindez csak egy kényelmetlen humorral operáló vígjátékra lenne elég egy másik alkotó kezében, emma seligman azonban szorosan bezár minket a házba a rokonok közé, nagyon kevés alkalommal enged ki minket az arc-közelikből, és a zaj-zenével is fokozza bennünk a gyülemlő feszültséget. így tudunk igazán együtt érezni hősnőnkkel, egyszerre menekülnénk és maradnánk is, mert a kisagyunkból előbújó összes szorongás ellenére kitűnően szórakozunk. [*12.31.]

(Az új mutánsok) (2020) (r.: Josh Boone)

az elmúlt tizenöt év bebizonyította, hogy a hollywood-i filmeseknek nagyon hálásnak kell lenniük azért a kemény munkáért, amit a képregény-alkotók végeznek lassan kilenc évtizede, kimeríthetetlen tárházat létrehozva karakterekből és történetekből, amik csak arra várnak, hogy átléphessenek a nagyvászonra -csak egy értő szem kell ahhoz, hogy a megfelelő alapanyagokhoz nyúljon az ember. mondjuk foghatsz egy maréknyi érdekes, még nem elhasznált mutánst, hogy bezárd őket egy minimál tini-thriller kamara-drámába, mert az olcsón kivitelezhető. ugye? ugye nem...? persze nem lenne ördögtől való, hogy a szokásos világmegmentést félretéve leszűkítsük a karakterek körülötti teret, és arra a lelki törésre fókuszáljunk, ami a képességek kipattanásával jár együtt a pubertárs-korban, csakhogy az ilyen ambíciókhoz mutáns-méretű tököket kell növeszteni, nem lehet csak úgy elkenni a drámát, nem lehet megspórolni a horrorba való mártogatást, ha már elindultál az úton, mert a középszerűség lesz a filmed halála... mert szerencsére azért jobb ez a film, mint a híre, csak sajnos teljesen elveszik a szürkeségben (mondjuk a hírhedtségét részben annak is köszönheti, ahogy a stúdió és az élet bánt vele, hiszen szó volt itt főnöki szájhúzásról, meg újraforgatásról, a disney-féle fox-bekebelezésről, a rendező vágyálmairól egy trilógia kapcsán, és a covid miatti utolsó tologatásokról is)... az öt mutáns karakterünk kellően izgalmas lenne, ha nem csak fél mondatokban foglalkoznánk velük, nem csak a paráztatás miatt kaparásznánk a bennük élő félelmeket, de így a felszínesség tengerén nem igazán akar velük együtt ragadni az ember. oké, dani és rahne kapcsolatának kibimbózásáért tudtam izgulni, de például illyana rasputyin hülyepicsa-falát nehéz volt áttörni (még akkor is, ha az isteni anya taylor-joy játszotta), a két fiú meg csak úgy ott volt a csajok mellett... az un. ’nagy fordulat’-ot már a nyitó jelenetből ki lehetett következtetni, így a folyton előkerülő rémségek sem okoztak meglepetést (és oké, mondhatjátok, hogy én előnyben voltam, mert olvastam már képregényeket ezeket a karakterekkel, de szerintem háttér-tudás nélkül is elég egyértelmű volt, hogy mire akarják kifuttatni a forgatókönyvet dani-vel kapcsolatban)... hmm, kicsit ilyen ’ezen is túl vagyunk’ érzése van az embernek, egy színtelen-szagtalan lábjegyzettel búcsúzott az egykor szép emlékű fox-féle x-franchise -de legalább josh boone-éknak nem kell szégyenkezve elbujdosniuk, mint a fan4stick alkotóinak... (a mai youtube korszakban az ember megszokta, hogy a videók thumbnail-jébe nagy piros karikát tesznek a kattintásra éhes kontent-gyártók, hogy valamire nagyon felhívják a figyelmet, de nem csak az interneten idegesítő ez a jelenség, amikor az orrunk alá tolnak valamit, hanem a filmvásznon is -mert hogy rahne pont azt az epizódot nézi a buffyból, amikor elcsattan egy leszbikus csók -tényleg nem lehet ennél finomabban jelezni a nézőnek valamit...?) [*07.04.]

(Lelki ismeretek) (2020) (r.: Pete Docter, Kemp Powers)

everyday is exactly the same, énekli trent reznor a nine inch nails frontembereként, és sokan tudják átérezni a dalba formált monoton maratont, ahogy minden napjuk ugyanabban a körben forog, elvégzendő feladatok, alvás, ismétlés. megtörhetetlen a kör. de persze ez nem mindenkinek probléma. vannak, akik megtalálják a körön belül azokat a dolgokat, amik örömmel töltik fel, mint mondjuk a gyermekeik szeméből ragyogó boldogság. aztán vannak azok, akik feszegetik a kör határait, keresik a helyüket, mert befészkelte a lelkükbe egy gondolat, egy vágy, ami felé próbálnak kinyúlni, hol erősebben, hol elfojtva az érzéseiket. ez utóbbiak közé tartozom én is, akinek nap-mint-nap ott motoszkál a fejében egy újabb történet-morzsa, ami szeretne kitörni, és mindennap ott a tudatomban hátuljában az a gondolat, hogy megint eggyel közelebb léptem a nagy végzet felé úgy, hogy nem tettem semmit azért, ami a gyerekkori álmom: hogy ott legyen a polcon egy kötet, amin az én nevem szerepel... hmm, a pixar megint jól feladta a leckét a szülőknek, akik gyanútlanul leültek a tévé elé a csemetéjükkel, mert a film után hosszasan kell magyarázniuk az élet értelmének a filozófiai kérdéséről, a vágyakról és öröm-forrásokról, vagy mondjuk a túlvilágról. de persze ne a filmnek rójuk fel, ha intelligensen szeretne mesélni -főleg ha mindezt érthető, szórakoztató, elgondolkodtató és megható formába önti... nem is tudom, hogy miért került nálam az oldalvonalra a pixar stúdió, mindig több éves elmaradásban vagyok velük, így csak másoktól tudom azt, hogy pete docter rendező előszeretettel „kínozza” a nézőit, és csempész be komoly témákat az animáció köntöse alá (lásd: up / inside out), de ha a többi alkotása is ennyire tökéletesen tud hozzám szólni, akkor gyorsan pótolnom kell az életművét... mondjuk itt előnyben voltam, mert könnyen bele tudtam magam élni a negyvenes jazz-zenész életébe, aki csak érintőlegesen csinálja azt, amit szeret, és egy vágyálmot kerget, ami nem biztos, hogy olyan kielégítő lesz neki, mint ahogy azt hosszú évtizedek óta elképzeli... de ha valakinek joe gardner nem lett volna elég átélhető, akkor ott volt mellette 22, a szűz lélek, aki az élet apró örömein keresztül ébred rá, hogy megéri küzdeni ezen a piszkos sárgolyón... de sokan magukra ismerhettek az elveszett lelkekben is, akik egyetlen dologba beleragadva süllyednek egyre mélyebbre a depresszív mocsárba... és én is értem és megélem ezeket az érzéseket, rezonálok velük -és az a jó, hogy igen könnyedén túl tudok lépni azon, hogy egy animált családi szórakozásként van ez a filozófiai utazás tálalva nekem. egy pont volt csak, amikor attól féltem, hogy el fog veszíteni a film, mikor joe egy kövér macskába költözött, mert a test-cserés vígjátékok túlságosan leszívták már ezt a témát, de itt az írók ügyesen kilavíroztak az egyszerű poénok élmény-süllyesztő tengeréből, főleg azzal, ahogy 22 megélte a testhez kapcsolódó fizikai örömöket... extra nehezítésként jött az, hogy egy jazz-muzsikus életébe tekintettünk be, mert ha van zenei stílus, ami sosem volt menő, és piszok nehéz eladni a rádióhoz szokott füleknek, vagy a bugyuta dallamokkal leszedált gyerekeknek, akkor az a jazz, de john batiste kompozícióival elérték azt, hogy minden kívülálló felemelő érzésként élje meg a műfaj lüktetését és improvizációs szárnyalásait. mellé érkezett a trent reznor/atticus ross páros, hogy a score többi részét felépítsék, és a nine inch nails felől érkezve még mindig nagyon furcsa ötletnek tűnik, hogy a srácok egy animációs produkció kedvéért üljenek le a kütyüjeik elé, de igazából nem kellett mást csinálniuk, mint az elmúlt évek filmzenés munkáik alatt, egy hangszőnyeget kellett képezniük a túlvilágon játszódó jelenetek alá -na jó, talán egy kicsit kevésbé disszonánsan, mint általában... ha valaki csak egy formaként tekint az animációra, és nem determinálja egyből azzal, hogy nem élőszereplős = gyerekes, ráadásul még szereti is kicsit facsarni az agyát és a szívét, miközben szétfolyik a kanapén, annál nem hiszem, hogy ne működne neki ez a film valamilyen szinten. engem mondjuk pont középen talált most el, egyszerre felpörgetett és lehangolt is. jókor volt jó helyen. right where it belongs, ahogy trent reznor énekli egy nine inch nails dalban... [*04.18.]

(Még egy kört mindenkinek) (2020) (r.: Thomas Vinterberg)

szerintem mindenki tudna mesélni az alkoholista testnevelés-tanáráról, vagy a zeneiskolába pia-szagúan betoppanó szolfézs-oktatóról, ahogy az én emlékeim között is élénken él ez a tanár-típus. és azt sem felejtettem el, hogy tinédzserként mennyire nem gondoltuk bele, hogy milyen dráma lehet a háttérben náluk, amiért az ital segítségével tornázzák fel magukat arra a szintre, hogy be tudjanak jönni a suliba. csak akkor morogtunk, ha kivételesen józan pillanatukba kaptuk el őket, mert akkor a laza focizós/kosarazós tesióra helyett előkerült a kurva svédszekrény meg az ezer éve használt kötél, ami biztos, hogy szétbaszta a kezedet, ha csak megpróbáltál belecsimpaszkodni... de ahogy telik az idő, az ember éli meg egyre többször, ahogy a családtagjai és ismerősei a halálba isszák magukat, ahogy éveken át tagadásban élnek, mert azt gondolják, hogy még ők a főnökök az alkohollal való kapcsolatukban, pedig az a rohadék méreg igen hamar átveszi az ember tudatától és önuralmától a volánt... de hiába néztük végig apáink agonizálását a kórházi ágyaknál, ahogy a felpüffedt hasukban egyszercsak szétesik a májuk, alkoholt inni töretlenül népszerű és szociálisan elfogadott dolog.. „bor, sör, pálinka? ilyen sorrendben?”, „aperitif előtt iszunk még valamit?”. szolid röhögés... de értem én, az alkohol egy könnyen elérhető menekülési útvonal, nem kell terápiára járni, nem kell az agyunkat és a lelkünket kutatni, hogy miért is nyúlunk a pohár felé. egyszerű megoldás... persze, mindenki mondogatja, hogy kismértékben orvosság, meg vannak olyan pillanatok, amikor tényleg a legalkalmasabb (legális) szernek tűnik, hogy segítsen túllépni a korlátainkon, a gátlásokon és szorongásokon. csakhogy az első lépcső után túl hamar el tud indulni a lábunk a következő felé... tudom, hogy nagyon negatívnak és harcos absztinensnek hangzom, de túlságosan személyesen érint ez a téma, és annak ellenére, hogy egy időben az volt a hobbim, hogy kisüzemi söröket kóstoltam, már több, mint egy éve nem ittam alkoholt az egyik gyógyszerem miatt, és szerencsére nem is hiányzik. mondjuk én sosem voltam az a keményen berúgós típus... ahogy filmünk hősei sem úgy kezdik a nagy kísérletüket, hogy mostantól a saját hányásukban fognak fetrengeni, mert csak az jelenti a kiutat a kiüresedett szürke életükből, hanem tényleg kísérletként fogják fel, hogy ki tudnak-e virágozni újra annyira egy adott mennyiségű tudatmódosító szertől, előhozza-e belőlük az ördög itala az ifjúságuk rég elvesztett tüzét... thomas vinterberg nem akar ítélkezni, úgy utaztatja a karaktereit a vodkába tocsogó hullámvasúton, hogy a mélypontok mellé odailleszti a magaslatokat is, amikor tényleg jót tesz a korosodó tanároknak az extra löket, mert a tanítványaikra is jó hatással van az, hogy végre nem kiégve érkeznek az órára. és emiatt érzi azt az ember, hogy nem is fájdalmas ez az utazás, pedig nagyot csattanunk a pohár fenekén végül. illetve. az utolsó jelenettel kihúz minket az addig megélt letargikus elemekből, és még egyzser összevegyíti a fiatalság esztelen bohóságát és az idősebbek vágyát a felhőtlen boldogságra, és egy csodásan koreografált táncjelenettel enged minket utunkra -de valahogy ez a jelenet engem mégsem tudott felszabadítani, addigra már túl sok sötét gondolat és emlék töltötte be az elmémet (lásd a búsongó nyitányát is ennek az írásnak)... de egyébként vinterberg remek munkát végzett rendezőként, kézikamerás realizmussal mártott bele minket a kiégett nihilizmusba, majd fokozatosan színesítette ki a képet, ahogy az alkohol is megszépíti elsőre a világunkat (és nem csak az alkohol, nemrég hallottam beszélni arról kevin smith-t, hogy egy szájsebészeti műtét miatt félre kellett raknia a füves cigit, és pár nap után azon csodálkozott, hogy az emberek miért szeretnek ilyen szürke világban élni), és igazság szerint jobban oda kellett volna figyelnem a dán művészúrra az elmúlt években, mert már a születésnap című első dogma-filmje is nagyon tetszett tizenévesen, azóta viszont elsodródtunk egymástól... akit viszont gyakran látok, és sosem okoz csalódást, az mads mikkelsen, és milyen tiszteletreméltó, hogy a hollywood-i nagy produkciók után mindig hazamegy kisebb filmeket forgatni az anyanyelvén, alázattal, belerakva a tehetsége minden nüanszát ezekbe a szerepekbe is. de a többi részeges tanárt is csupa színpatikus színész játszotta -meglepően hitelesen hozva az alkohol-százalékok fokozódó hatását... nem bánthatom a filmet azért, mert túl mélyre nyúlt belém, igaz? de miért is akarnám bántani, amikor egy ügyes koktélt sikerült összehozniuk a fagyos dánoknak, szórakoztató módon, nem didaktikusan rámutatni egy problémára, ami rengeteg ember életét keseríti meg. vagy édesíti, attól függ, melyik fajta italt szereti... [*04.10.]

(Ma Rainey: A blues nagyasszonya) (2020) (r.: George C. Wolfe)

a különösen nyomasztó 2020-as év egyik mélypontja volt, amikor a semmiből lecsapva megrengette mindenki szívét chadwick boseman korai halála, és nem csak azért, mert egy hatalmas tehetséget veszített el a szakma és a nézőközönség, de azért is, mert a haláláig a színfalak mögé rejtette a betegségét -az utolsó hangos sikereit már négyes stádiumú rákkal dolgozta végig. elképesztő teljesítmény, ahogy maga chadwick is elképesztő volt, és ebben az utolsó filmjében is fényesen csilloghatott, mivel szélsőségesen hullámzott a karaktere a feldobott vidámságtól a lélek mélyére kaparó önkitárulkozásokig, az élcelődésektől a szétfeszítő haragig, minden pillanata pontos volt, a hosszú monológok alatt is elemi erővel húzott magához. nagy vesztesége ő hollywood-nak. de egy jó színésznek jó szövegeket is kell adnia, amiket a saját képére formál, és august wilson képes volt a drámáiban erős monológokat írni, amibe belesűríthette nem csak a karakterek múltját és életképét, hanem a feketék évszázados fájdalmát és megaláztatását is, ami sajnos a mai napig el nem évülő probléma, mindegy, hogy mikor íródott és játszódik az erről szóló mű. monológok, írom már megint, mert ez az, ami nem hagy nyugodni. hogy egy adaptációnak miért kell ennyire ragaszkodnia a forrásművéhez. és pontosan ez volt a bajom az előző august wilson adaptációval is, a ’fences’-zel, ami hiába adott lehetőséget ragyogni viola davis-nek és denzel washington-nak, végig nagyon statikus és papír-ízű maradt. és itt is ez volt a helyzet, minden díszlet alól kikandikált a színház, a szűk terek, a közelik nem segítettek abban, hogy moziként tekintsek erre a filmre, néhány vágóképet leszámítva akár lehetett volna színházi közvetítés is... és én nagyon szeretem a színházat és a filmművészetet is, azt viszont mindig kidob a beleélésből, ha keverik a kettőt... viszont a témája miatt jobban élveztem, mint a fences-t, mert mégiscsak zenészek küszködtek egy közegben, ami csak a felszínen fogadja el őket, volt benne egy jó adag a blues kettősségéből, a megélhetési zenész-lét fájdalmából -bár nem elég, még több vibrálást, még mélyebben sebző dalokat szerettem volna. de ez nem egy zenés darab, itt el kell mondani a fájdalmakat, nem megénekelni. kár... (azért a cinikus lezárás elismerő mosolyra húzta a számat, tudva azt a zenetörténetből, hogy minden menő stílust sikerült lenyúlnia és kilúgoznia a halvérű fehér embereknek...) [*04.07.]

(Az apa) (2020) (r.:Florian Zeller)

a mentális betegségeket azért nehéz művészeti formába önteni, mert ha igazán be akarja mutatni az alkotó a zavart elmékben lejátszódó folyamatokat, akkor egy rendszertelen káosz látszatát kell ráöntenie a gyanútlan befogadóra, aki nem biztos, hogy készen áll majd erre az élményre... a nolan testvérek jól megfogták a rövidtávú memória okozta zűrzavart a mementóban, de leginkább gimmick-ként működött a visszafele összevágott film koncepciója, a rejtély-faktort erősítette, nem az érzelmi belehelyezkedést. florian zeller viszont azt szeretné, hogy átérezzük azt, ahogy az alzheimer-kórosok, a demenciában szenvedők élik a mindennapjaikat. ahogy összefolyik az életük egyetlen végtelen körré. ahogy felbukkannak a régi emlékek, felcsillannak a szemek, majd minden apró darabokra hullik, a reggel, az este, a gyermekek, az ápolók, az opera-áriák és az idő illúziója. ki mondta és mikor. hol van az itt és mikor van a most. pizsama. óra, whiskey. gyógyszer. apró megkapaszkodások a semmibe zuhanás felé... vannak fenntartásaim a színdarabok adaptálásával, de most jól működött a vásznon is, hogy be voltunk zárva egy lakásba, hogy a kevés szereplő vállára volt helyezve a dráma súlya, volt annyira erős az okosan megcsavart dramaturgia, hogy elbírta az esetleges színpadiasságokat is. mert a film (és gondolom a darab) nagy erénye, hogy semmiről sem tudhatjuk biztosan, hogy megtörténik, minden csak esetleges, a szereplők új formát öltenek, ahogy az apa, anthony elveszíti a kapcsolatát a valósággal, különböző szituációk térnek vissza újabb-és-újabb formában, mondatok módosulnak aszerint, ahogy a betegségtől sújtott elme eltorzítja őket... nehéz téma, nehéz film, mégsem nehéz nézni, mert végig követeli magának a figyelmet, és nem csak azzal, hogy megpróbál minket is összezavarni, de azzal is, ahogy ez a nagyszerű színész-csapat megformálja ezeket a karaktereket. lehet, hogy most nagyot fogok mondani, de anthony hopkins talán élete alakítását hozza, minden morgás, minden vidámabb pillanat a helyén van, amikor meg a film végén megtörik, és összeomlik, akkor vele együtt mi is a mélybe zuhanunk. de a két olivia-val sem lehet hibázni, ha szerepet osztasz (colman-re és williams-re gondolok, ugye), szándékosan hasonlóak, és mégis különbözőek. ahogy mark gatiss és rufus sewell is különböző módon tenyérbemászóak... az a baj, hogy leblokkolt az agyam, és csupa közhelyes dolgok jutnak eszembe lezárásképp, de az ilyeneket meghagyom a moziplakát szerkesztőknek (’anthony hopkins felejthetetlen!’), és csak mindenkit arra biztatnék, hogy ne féljen elmerülni ebbe a komplex mégis szívszorítóan érzelmes elmúlás-történetbe, ami segít mindenkinek megérteni egy hétköznapi betegség mindennapi gyötrelmeit. [*04.06.]

(Delivery of Prodigious Bribe to American Regime for Make Benefit Once Glorious Nation of Kazakhstan)

(Borat utólagos mozifilm: Királyságos vesztegetőajándék leszállítása amerikás vezéreknek egykor dicső kazah nép javára) (2020) (r.: Jason Wolnier)

nagyon sok generáció van, akiknek traumatikus évként él majd a fejében 2020. és igazság szerint hiába jutottunk el már 2021-ben a húsvétig is, most sem sokkal jobb a helyzet. igaz az amerikaiak egy fokkal könnyedebben lélegezhetnek, mint mondjuk mi itt ebben a nyomorult kis országban, ahol a szent és keresztény kormány továbbra is szorongatja a tüdőnket és a heréinket, legalább ott a nagy tengerentúlon sikerült elkergetni a szánalmas bohócbandát. de hiába süt a nap, és tekint félve az ember a reszketeg reménybe, azért nem árt a visszapillantó-tükröt is használni, hogy bele tudjunk borzongni abba, hogy mit is hagytunk a hátunk mögött. még szerencse, hogy olyan görbe ez a tükör, hogy nem lehet röhögés nélkül megállni azt, amikor belenézünk... érdekes, hogy sacha baron cohen számtalan karaktere közül pont borat margaret sagdiyev volt az, ami ennyire megragadt a popkultúrában, a legtöbben emlékeznek a mankinit szenvedélyesen viselő tudatlan tudósítóra -mondjuk pont ez volt a hátulütője is annak, hogy ez a folytatásfilm elkészülhessen, hiszen a rejtett kamerás/átverős jelenetek így már sokkal nagyobb akadályokba ütköztek, mint akkor, amikor még mindenki elhitte, hogy ez a fura fickó a messzi kazasztánból érkezett. de művészünk nem adta fel, amikor felmerült az az ötlet, hogy az őrület határán táncoló jobboldaliakat meg kéne fricskáztatni újra, ezért meta szinten borat-ot álruhákba bújtatta, vagy az átverések egy részét átadta egy hozzá hasonlóan meggyőző új tehetségnek... és akkor egyből rá is térhetünk maria bakalova-ra, és az általa játszott tutar-ra, mert rengeteget hozzáadott az ifjabbik sagdiyev a film érzelmi vetületéhez, és a kvázi ismeretlen bolgár színésznő mindenkit letarolt, nem csak azzal, hogy meggyőzően hozta a naiv keleti kislányt, hanem azzal is, ahogy faarccal ki mert állni egy rakás keresztény nő elé, hogy a frissen felfedezett maszturbáció örömeiről meséljen... furcsának tűnhet, hogy arról írtam, hogy lelke van a filmnek, mert sokan azt gondolhatják, hogy ez csak egy ízléstelen tréfa, ahol pöcsös viccek bújnak minden sarokban, és valóban, ott van benne ez az ordenáréság is, viszont a szerzők nagyon okosan egy apa-lánya kapcsolat építésére húzták fel az átverős jeleneteket és a megszőrösödött poénkodásokat... mondhatjuk, hogy elfogult a film, amiért a jobboldaliakat pécézte ki magának, belőlük csinál a legtöbbször viccet, de hát nem tehetnek róla az alkotók, ha a qanon hívők meg a trump-rajongók százszor viccesebbek és könnyebben megvezethetőek, mint a demokrata-pártiak. plusz azért kaptak bőven a szépség-iparban dolgozók is tutar karakterének segítségével, úgyhogy be lehet fejezni a vinnyogást a mike pence-es takarók alatt... nem értem, hogy miképp sikerül cohen-éknek túlélniük ezeket a felvételeket, hogy nem verték még szét a komikus fejét, amikor az alanyok átverve érezték magukat. ráadásul most még egy huszonéves lányt is kitett a tűzvonalba, akinek sikerült is összehoznia a film legrázósabb pillanatát -bár nem véletlen, hogy sacha azonnal berontott a hotel-szobába, amikor az az undorító rudy gulianni belenyúlt az alsógatyájába, mert a stáb ugrásra készen várt arra, hogy közbe kell-e avatkozni... amennyire az emlékeim engedik az összehasonlítást, nem érzem úgy, hogy ez a második rész kevésbé lett volna vicces, mint a nagy klasszikussá vált előd, inkább azt mondanám, hogy gyorsabban le fog járni a szavatossága, annyira sikerült megfogniuk 2020 esszenciáját, hogy csak azok fogják értékelni, akik személyesen átélték ezt a kibaszott évet... [*04.01.]

(2020) (r.: David Fincher)

tinédzserként láttam az hbo-n az rko 281 című filmet, ami az aranypolgár elkészítéséről szólt, és annak ellenére tetszett, hogy nem sokat tudtam az alapműről, mégis be tudott szippantani a régi filmkészítés varázsa, és orson welles kitartása, amivel kikényszerítette ezt a filmet az akkori stúdiórendszerből. hasonlót vártam a mank-tól is, hiszen mindenhol úgy harangozták be, hogy ez is az aranypolgár készítésének háttér-eseményei mögé ássa le magát -de miért is gondoltam naivan, hogy david fincher egy hagyományos önéletrajzi filmet fog nekünk készíteni...? ugyanis őt, valamint a forgatókönyvet jegyző néhai édesapját nem érdeklik a tényleges felvételek, nem kapunk egy hagyományos ívet az első nehézségektől a premier eufóriájáig, még csak nem is a 24 éves csodagyerek orson welles a film főszereplője -hanem egy nehéz természetű negyvenes alkoholista, aki hollywood egyik háttérmunkása volt, egy ellentmondásos figura, aki egyfelől érdekes, hiszen bennfentes körökben mozgott, másrészről viszont a film szerkezete nagyon lekorlátozza őt, nagyon sok időt töltünk vele egy korszakában, amikor nem jó érzés a közelében lenni... és akkor bele is csaphatok a film legnagyobb problémájába: hogy miért is egy gondosan megmunkált hideg fém-darabra emlékeztet leginkább az utóíze... mert úgy tűnik, mintha david fincher-t leginkább a technikai részletek érdekelték volna, a mai trükköket felhasználva akarta imitálni a harmincas-negyvenes évek filmjeinek világát, és úgy gondolom, hogy nem csak azért, hogy hangulatilag oda lehessen tenni ezt a filmet az aranypolgár mellé, hanem mert tudjuk róla, hogy egy mániákus zseni, akinek mindig a falig el kell tolnia az ötleteit. ezért nem érhette be annyival, hogy fekete-fehér a kép, ugyanúgy játszania kellett a fényekkel és az objektívek fókuszával is, mint ahogy egykor kísérleteztek ezekkel a korabeli operatőrök, a külső jeleneteknek és díszleteknek egyfajta műség érzetet adott, a hang olyan furán visszhangzott, hogy először azt hittem, hogy valami baja történt az 5.1-es technikámnak, sőt, még a ’ciginyomokról’ sem felejtkezett el, amik a megfelelő időben villantak fel a jobb felső sarokban (húsz évvel azután, hogy brad pitt-el elmagyaráztatta a harcosok klubjában, hogy mit is jelentenek ezek a jelek). és ezeket a törekvéseket mind elismeri az ember, filmszakmai szempontból értékeli, mint érdekességet, de egy két órás film élvezetéhez kevesek az ilyen gimmick-ek... kellenének karakterek, akiket szívesen követünk, akik felé nézőként kialakulnak bennünk valamilyen érzelmi rezonanciák, de a film jelen-idejében mr.mankiewicz erre nem alkalmas, le van korlátozva a sivatagi házban, amikor viszont megéled a film a flashback-jeiben, akkor meg hiányzik az igazi tudásunk, hogy felismerjünk minden korabeli valós szereplőt, az ő viszony-rendszerüket, vagy mondjuk a hollywood-i stúdiórendszer visszásságait. és én még előnyben voltam a nézők többségéhez képest, mert tudom ki volt louis b. mayer, david o. selznick, irving thalberg, vagy maga william randolph hearst, de nekem is oda kellett figyelnem, amikor kiléptünk az mgm stúdió falain kívülre, a partik forgatagában felbukkanó random arcokra... egy-két elmés párbeszéd miatt viszont mindenképp tudom értékelni a forgatókönyvet, például az első hearst partin kifejezetten tetszett, ahogy a nácikról és a kommunistákról ütköztették a véleményüket... én elhiszem, hogy david fincher-nek ez egy szerelem-projektje volt, hiszen éveken át küzdött azért, hogy az apja munkáját vászonra vihesse, és azt is gondolom, hogy nagyon gondosan elmerült a korszakba, hogy minél hitelesebben tudja mímelni azt, de mégsem érzem azt, hogy a bennfenteskedéseivel és önimádatával hozzám akart volna szólni egy pillanatig is... (érdekes hallani trent reznor és atticus ross zenei evolúcióját, nem csak a nine inch nails-ból kiindulva, de a korábbi zörej-zenés film-score-jaik alapján sem néztem volna ki belőlük, hogy ilyen klasszikus hollywood-i muzsikát is képesek komponálni. valahol mélyen ott lapult a lelkükben egy kis darab bernard herrmann. csodás!) [*03.28.]

(Minari: A családom története) (2020) (r.: Lee Isaac Chung)

az embernek akaratlanul is vannak prekoncepciói. ha azt hallja, hogy egy film arról szól, hogy egy koreai család a nyolcvanas évek hajnalán arkansas-ban telepszik le, akkor elsőre egyből az fog neki beugrani, hogy biztos, hogy a rasszizmus központi eleme lesz a történetnek. és az én lelki állapotom most nagyon nem kívánta azt, hogy majd’ két órán át azon rágjam magam, hogy az emberi korlátoltság mennyi akadályt tud gördíteni azok elé, akik nem tehetnek arról, hogy hová születtek. de meglepő módon ez a vonal fel sem bukkant a filmben. és nem arról volt szó, hogy a koreai családunk bezárkózott, és nem találkozott a körülöttük lévő közösség tagjaival, mert a templomban ott ült a vidéki dél fehér populációjának szíve-java, de a kisebb gyerekek rácsodálkozásán túl nem történt semmi atrocitás. és ezt jó volt látni. és jó lenne a sztereotípiákat is kiégetni a fejemből... (egyébként ez azt is jelenti, hogy az író-rendező (lee isaac chung) sem élt át ilyen problémákat annak idején, hiszen akkor beledolgozta volna ezeket az erősen önéletrajzi művébe.) de akkor mégis mi a film központi konfliktusa? egy családon belüli különböző gondolkozás-módok... mert a férj megszállottan hajszolja azt a bizonyos amerikai álmot, amit a western-filmek pionírjai is belénk-égettek, miszerint az a megbecsült ember, aki földet birtokol, és a befektetett kemény munkával emeli fel a családját. a jövőbe néz, és ezáltal nem látja tisztán a jelent. míg a felesége sokkal közelebbi dolgokért aggódik, a napi megélhetés, a lejjebb adott igényszint mellett ott a beteg kisfiúk is, akinek kockázatos lehet a semmi közepén élnie, ahol a kis mobil-házat körülvevő természet sok olyan csíntalanságra csábíthatja, ami rossz hatással lehet a beteg szívére... kicsiben történik minden, sokszor csendesen folynak a napok, amiket csak az összezördülések hangjai hullámoztatnak meg, a monotonitást csak a nem hagyományos nagymama dobja fel, aki bár nem tud sütni, és előszeretettel káromkodik koreaiul, mégis jó hatással van a gyerekekre, különösen a kis david-re, aki a legtöbbször a nézőpont-karaktere a filmnek (hiszen belé tudja az alkotó a legtöbb emlékét belesűríteni)... pont tegnap derült ki, hogy könnyen le tudok lassulni egy-egy alkotáshoz, ha arra van szükség, tudok együtt rezegni az apró problémákkal, a cselekmény-nélküliséggel, és annak ellenére, hogy kaptam egy szerethető karakterekből álló családot, egy nagy rakás átélhető problémát, ezúttal nem éreztem azt, hogy könnyen sodródnék, hiányzott egy kis plusz, ami igazán odatapasztott volna a képernyőre minden veszekedés alatt, nem mormoltam magamban el egy imát azért, hogy túl tudjon lendülni a yi család az összes problémáján, és úgy váljanak igazi amerikai polgárokká, hogy közben megőrzik a koreai identitásukat. szomorú vagyok, mert látom, hogy nagyon sok embernek magával ragadta lelkét a film, én viszont nem részesülök ebben az örömben... (nem igazán szoktam előzeteseket nézni művész-filmekhez, ennek viszont valamiért láttam a kedvcsinálóját, és picit dühös voltam magamra emiatt, mert ott tisztán látszódott, hogy meg kell majd küzdeniük egy tűzesettel, úgyhogy hamar rájöttem arra, hogy mi lesz a finálé nagy drámai momentuma...) [*03.14.]

(A nomádok földjén) (2020) (r.: Chloé Zhao)

egy időben gyakran belefutottam a travel channel-en a lakóautó-vásárlós sorozatukba, ahol a mozgó otthont választó családok gyakran eladták a biztos ponton álló családi házukat, azért, hogy bejárhassák az országot, élményeket gyűjthessenek. a mai világban ez már viszonylag könnyen megoldható, hiszen számtalan munkát el lehet végezni online, nem kell fixen kötődni egy lakóhelyhez, ahonnan az ember bejár dolgozni, egyébként is sokan érzik úgy, hogy bezárják őket a hagyományos társadalmi szerepek, hogy muszáj letelepedni, családi fészket kialakítani, közös sütögetéseket szervezni a szomszédokkal. fiatal párokról beszélek most, akiknek nem kell egy egész életet hátrahagyniuk, mehetnek előre, hogy megtalálják a maguk életét. a nomadland főszereplői viszont nem fiatalok. már mögöttük van az út nagy része. nem két szomszéduk van, hanem számtalan, rövidebb-hosszabb időre ismerkednek és barátkoznak, majd tovább sodorja őket a nagy kaland. nincsenek köztük tehetősek, akik kitolható teraszú csoda-járgányokat vezetnek, kétkezi alkalmi idény-munkákból szedik össze a szükséges pénzmennyiséget. nem nélkülöznek, de beérik a lehető legkevesebbel. el tudnak engedni dolgokat, kevés bennük már a ragaszkodás -igaz, ehhez a tudathoz kellett a sok élettapasztalat, amit út közben tanultak meg... többesszámot írok, mert bár mi egy szemszögön át látjuk a történetet, de chloé zhao író-rendező a főszereplője, fern rozzant kisbusza mellé parkoltatta az igazi nomádok járműveit is, akik önmagukat alakítva mutatták meg nekünk az ő valódi világukat, érezhetően legtöbbször nem megírt szöveget mondva fel, hanem a saját gondolataikat és fájdalmaikat égetve bele a vászonba... és francis mcdormand tökéletesen passzolt közéjük, természetes és hiteles volt, mint mindig (kicsit furcsának csak az érződött, amikor egy másik profi színész, david strathairn bukkan fel mellette, mert egy fokkal film-szerűbbé vált az élmény)... üdítő látni, hogy az öregedő emberekről nem csak könnyfakasztó, súlyos drámákat lehet alkotni, hanem meg lehet találni az élet-igenlő énjüket is, még ha az általuk cipelt terhek keserédessé is teszik az utazást. de vannak, akik nem adják fel, nem fásulnak bele, a bakancslistájukat túrabakancsra és autógumira cserélik, és azt a jelent akarják megélni, ami megadatik. nem hajszolnak semmit, csak sodródnak, élvezik azt, amit a világ adni tud nekik. a természet szépségeit. a nyugalmat. az új barátokat. az elengedést... tudni kell lelassulni egy ilyen hömpölygően meditatív hangulatú filmhez, amiben nincsenek nagy amplitúdójú drámák, repetitíven követik egymást az alkalmi munkák, amerika kissé kopott tájai, és az újabb-és-újabb arcok, akik megosztják fern-nel és velünk a tapasztalataikat és a bánatukat... chloé zhao és alkotó-társai nagyon finoman nyúltak ehhez az alapanyaghoz, sosem tolakodik a film, a joshua james richards operatőrre rögzített kamera tisztes távolból követi a főhősét, van ideje elidőzni az apró szépségeken, és láthatóan a rendezővel együtt beleszerelmesedtek a messzire nyúló naplementékbe. bár ez nem véletlen, nagyon jól állnak a filmnek azok a színek, amikkel a horizontot festik meg a lebukó égitest utolsó sugarai... a zene is ízlésesen bújik elő a kiválasztott jelentek mellé, ludovico eianudi olasz zeneszerző egyszál zongorás dallamai szépen simulnak rá a folyton mozgásban lévő végtelen tájakra... szerintem könnyű szeretni ezt a filmet, ha az ember megtalálja azt a pillanatot az életében, amikor le tud lassulni hozzá, amikor magával tudja ragadni az a gondolat, hogy hátra lehet hagyni a materialista szemléletet, és útra lehet kelni, hogy megélje az életét az ember, ne csak leélje. mert lehet, hogy van egy generáció, akinél a kényszer szülte ezt a nomád-életet, de szerintem minden generációban megvoltak azok, akiket az út sokkal jobban izgatott, mint az úticél... [*03.13.]

(Ígéretes fiatal nő) (2020) (r.: Emerald Fennell)

méghogy a férfiak az erősebb nem, mi? hát bizony rengeteg olyan pillanat van az életben, amikor mi mutatkozunk gyengének -a makulátlan életű úriemberekben is meg-megfordul az a gondolat, hogy kihasználja a másik nem látszólagos sebezhetőségét, mindenkiből kibújik az állat, ha a farka kezd gondolkozni helyette. a kérdés az, hogy ki mennyire süllyed el a morális mocsárban, hol húzza meg a vonalat. akartam itt példálózni azzal, hogy volt egy szobatársam a főiskolán, aki számolatlanul hordta haza a csajokat a szórakozóhelyekről, és mi mindig jót röhögtünk azon másnap, amikor próbált emlékezni az adott hölgy nevére, vagy amikor kétségbeesetten kereste az ágy alatt az óvszert, mert abban reménykedett, hogy ezúttal ténylegesen felhúzta a részeges mámorban. de igazság szerint miközben elkezdtem gépelni, akkor villant be, hogy én magam sem vagyok ártatlan, én is ujjaztam meg igencsak kapatos lányt egy szak-kiránduláson, igaz, hogy úriember voltam, mert nem erőltettem tovább a dolgot -pedig (vagy épp azért, mert) ekkor még szűz voltam. és persze itt jöhetnek az ultimate érvek, amit nyugodtan el lehet sütni az ilyen esetekben: fiatalok voltunk és bohók, nem gondoltuk komolyan, nem okoztunk lelki sérülést. tényleg nem...? a női bosszúfilmeknek nagy hagyománya van már a hetvenes évek óta, és elég szomorú belegondolni, hogy mennyire aktuális témákat lehet feszegetni ezzel a zsánerrel a mai napig, sőt, pont hogy az elmúlt évek tanítottak meg mindenkit arra, hogy sokkal rosszabb a helyzet, mint amit nagyon sokan gondoltunk volna, rendszerszintű nem csak az erőszak, hanem annak eltusolása is... az ilyen filmektől azt várjuk, hogy perverz kielégüléssel nézhessük bennük, ahogy egy nő vérben-és-bélben járkálva igazságot tesz, és halál karjaiba küldi azokat, akik megszentségtelenítették őt. és a rendezőként debütáló színésznő, emerald fennell el is akarja hitetni velünk a film kezdetén, hogy most is ez lesz a helyzet, és elsőre úgy tűnik, mintha finomkodna, elvágja a jeleneteket, amikor igazán bedurvulnának, de aztán rájövünk, hogy itt bizony kidobhatjuk az ablakon az elvárásainkat... mondjuk már az első másodpercben gondolhattam volna, hogy alattomos ütéseket fogok kapni, amikor felcsendült egy borzasztó popzene, és kilassítva érkeztünk meg a diszkóba, mert hirtelen azt hittem, hogy rossz filmet húztam le, de aztán ott dülöngélt carey mulligan azon a mélyvörös műbőr-kanapén, és nyugtáztam, hogy oké, jó helyen vagyok... nem véletlenül ragadt benn a fejemben a hősnőnkkel való első találkozás, mert nagyon erős vizualitással dolgozik a film, megint csak szembemenve a szokásos bosszúfilmek sötét lehangolásával, vibrál minden képkocka a színektől, gondosan komponáltak a hátterek, és ezek is arra szolgálnak, hogy félrevezessenek minket... mint ahogy a film közepén is eltérünk az útról, és egy szándékosan idealizált romantikus szegmenst is becsatolódik a nagy egészbe -ami maximum csak azért nem élhető át száz százalékig, mert a hősnő instabil lelki állapotából az is következne, hogy még egy kapcsolatot is bevállalna a bosszú érdekében. de nem, a paris hilton dalocskára való éneklés igaznak tűnik, viszont eljön a pont, amikor újra az összeomlás felé vesszük az irányt, és ekkor már nem popzenei formában halljuk britney spears-től a ’toxic’-ot, hanem vonósok húzzák, fenyegetően... egy olyan filmnél, ami a thriller elemeit is magához öleli (amellett, hogy dráma és vígjáték is szeretne lenni egyszerre), elvárható, hogy váratlan fordulatokkal is operáljon, így nagyon tisztelem emerald-ot, hogy egy abszolút kiszámíthatatlan fordulattal csavarta meg a fináléját -ugyanakkor nem vagyok felhőtlenül boldog attól, hogy ezúttal nem azt kaptam, amire annyira vágyakoztam az egész film alatt. de ez egy jóleső frusztráció, ami rágja belülről még egy jó darabig az embert. úgyis olyan rég volt már, amikor egy film nem engedett el a megnézése után sem... igazság szerint carey mulligan-re nem igazán figyeltem fel eddig az évek során, de ezzel az alakításával fellépett arra a szintre, hogy rajta tartsam a szemem, mert tökéletes beleéléssel hozta a karaktere szélsőségeit, a megzuhanásokat, a csípős szarkazmust, a szeméből csillogó őrületet (és vicces, hogy a köré pakolt összes férfi-színész vígjátékos körökből ismert, hogy a néző azért is kényelmetlenül érezze magát, hogy a kedves-arcúak ugyanolyan kellemetlen és veszélyes alakok, mint mindenki más, akivel az utcán találkozol...) [*02.20.]

(A chicagói 7-ek tárgyalása) (2020) (r.: Aaron Sorkin)

2,5 millió amerikai katona, 58000 halott, 153 ezer sebesült -egy értelmetlen háborúban, messze az anya-országtól, az egyébként is forrongó társadalmi változások indikátoraként robbantva a feszültséget... a vietnámi háború a mai napig sötét árnyékot vet az egyesült államokra, annyira, hogy a huszonegyedik században is lehet még a vászonra vinni olyan történeteket, amik szorosan kapcsolódnak az akkori nyomasztó eseményekhez -még akkor is, ha nem a dzsungelben folyik a harc a feszült két órás játékidő alatt, hanem egy tárgyalóteremben... de az emberi igazságtalanságról szóló tanmesék sosem fognak elavulni, mert nem úgy tűnik, mintha a társadalmunk akarni tanulna a hibáiból, így az egykori események tükrén át lehet reflektálni a jelenben zajló folyamatokra is... a hatvanas évek különösen jó táptalaj ehhez, mert ekkor ébredt tudatára egy nemzedék, hogy hazugságba ringatták két évtizeden át, ekkor találták meg a hangjukat az évszázadok óta elnyomásban tartott kisebbségek, és ekkor élte a fénykorát az a naiv nézet, hogy az erőszakot meg lehet fékezni, hogy lehet békében élni egymással és a természettel... nem véletlen, hogy az elhíresült chicago-i tárgyalás vádlottjai is pont ezekből a csoportokból kerültek ki, frusztrált fiatalok és feketék lettek pellengérre állítva egy csapat hippivel az oldalukon. és miért? mert a hatalom meg akarta mutatni, hogy kordában tudja tartani a felszín alatt fortyogó indulatokat? vagy azért, mert az új igazságügyi miniszternek ráléptek a kislábujjára...? pedig elég nyilvánvaló, hogy ezek a srácok nem akartak rosszat, csak elegük volt abból, hogy a kortársaik nevét sorolják a tévében, mint a háború legújabb áldozatai, nem akartak többé félni amiatt, hogy mikor húzzák ki a születésnapjukat a sorozási lottón, vagy csak szabadon akartak élni, nem pedig egy olyan államban, ahol rendőrkordon mögé vonják a demokráciát, ahol az első hangos szóra repülnek a könnygáz-gránátok és fejre céloznak a gumibottal a karhatalom kutyái... aaron sorkin nem hazudtolta meg önmagát ezúttal sem, hiteles és természetes párbeszédekkel tűzdelte meg az életrajzi művét, teret adott a színészeinek a kiteljesedésre -és közben egy ütvefúró finomságával nyomta le a torkunkon a tanulságait... azért azt merészség lenne állítani, hogy megreformálta a tárgyalótermi dráma műfaját, de én bírom sorkin-ban, hogy az életrajzi műveiben mindig a lényegre szorítkozik, és megtalálja azt a dramaturgiai formulát, ami megfelelően diktálja a tempót a jeleneteknek (lásd mondjuk a jobs három előadásos szerkezetét). itt most egy gyors vágással megismertük a különböző háttérből érkező szereplőket, majd egyből a tárgyaláson találtuk magunkat, ahonnan csak akkor vágtunk vissza ’68 forró nyarára, amikor arra szükség volt, és így sikerült elérni, hogy az események legdrámaibb pontja a finálé elé essen, ami után igazán fel tud emelni az erkölcsi győzelem magasra csapó hulláma... lehetne azt mondani, hogy a frank langella által utálatosan játszott hoffman bíró ábrázolásmódja túlságosan elfogult, de ennyi kompenzáció mindenképp járt az emberi igazságérzetnek, miután maga a bíró is a maga elfogult és bigott módján őrjöngte végig a tárgyalás 150 napját... de azt sem mondhatjuk, hogy szenteknek állítaná be a film a heteket/nyolcakat, mindenkinek át kellett lépnie a saját határait a megterhelő próbatétel alatt, a merev politikus aspiráns srácból mártír lesz, a cserkészből lett békeharcosnál elszakad a cérna, a füves hippiről meg kiderül, hogy ő a legintelligensebb az egész teremben... de tisztelettel bánik a szövegkönyv a jog két oldalán állókkal is, mark rylance ismét egy érzékeny karakterrel ajándékoz meg minket, joseph gordon-levitt ügyészénél meg végig lehetett érezni, hogy nem szívből áll bele ebbe a politikai komédiába, az erkölcsi mutatója a jó irányba lendül ki, és ember tud maradni egy korrupt rendszerben is... időről-időre rá szoktam eszmélni, hogy közel állnak hozzám a tárgyalótermi jogi drámák (a ’tiltakozom! elutasítva’ filmek, ahogy én hívom őket), és még akkor is nagyszerűen tudok rajtuk szórakozni, ha a filmben látott igazságtalanságoktól folyamatosan ökölbe van szorítva a kezem. mondjuk ehhez nem árt egy aaron sorkin kaliberű nagyágyú, aki szórakoztató módon tudja becsatornázni a filmjébe ezeket az égbekiálltó igazságtalanságokat. (hmm, leírtam több mint 4000 karaktert, és nem jutott hely annak, hogy eddie redmayne-t még sosem láttam ilyen visszafogottnak, ahogy sasha baron cohen-nek is ez volt a legérettebb szerepe, amihez eddig szerencsém volt nála.) [*01.30.]

(Izlandi sziporkák) (2020) (r.: August Jakobbson)

ezek az északi népek olyan hidegek, semmi humoruk, mi? hát pedig magukon nagyon jól tudnak nevetni -hát mi mást csinálnának ott a hideg sötétben, metál-zenekart alapítanak...? de ari egy világlátott ember, pontosan tudja, hogy jobban fognak ülni a poénjai, ha nem csak azt a háromszázötvenezer embert célozza meg, ami izland teljes lakossága, ezért jókat élcelődik a dánokon, a norvégokon, a finneken, az angolokon meg az amerikaiakon is. ehhez kell egy kitűnő nyelvérzék, ott buzog a szájában az összes tökéletes akcentus, de egyébként is nagyszerűen játszik a hangjával, felismerhetőek az effektjei és beat-boxai is, de az egész előadása energikus és baromi szórakoztató, valami vulkán vagy gejzír csíphette meg a seggét idefelé jövet... [*01.13]

(Evolúció) (2020) (r.: Troy Miller)

férfiként mi jut először eszembe chelsea handler-ről? hogy híres humorista, aki néha szereti közszemlére tenni a cicijeit... de talán ez azért nem olyan nagy baj, mert ő maga is nyíltan beszél mindig a szexualitásról, mint éltető elemről, ő az, aki pirulás nélkül bevallja, hogy begerjed egy masszástól is... viszont negyvenöt évesen már nem lehet csak kicsapongani, az embert megviseli az, hogy folyton dühös a világra, hogy az idegrendszere minden hülyeségtől a plafonon táncol, hogy a világ összes tudatmódosítója már ki van pipálva a listáján, eljön az a pillanat, amikor a nagy gyertyaégetők is leállnak egy kicsit. ennek első lépése egy terápia lehet, aminek minden lépését megosztja velünk most chelsea. és ebben az a nagy szó, hogy nem csak azokat a lépcsőfokokat, amiken lehet viccelődni, hanem le mer menni igazán mélyre is. és látszik a színpadon a fájdalom a szemében, hogy még mindig dolgozza fel a családi tragédiáit, amiket eddig elfojtott, vagy dühvé transzformált át. és csodálatos látni, amikor egy ember így kitárulkozik, az érettebb, törékenyebb formáját is meg meri mutatni a világnak. ami mellé persze csodás üzenet a marihuána pozitív hatásairól is értekezni, hehehe. (××12.31.)

(2020: Legyen már vége!) (2020) (r.: Al Campbell, Alice Mathias)

a black mirror készítője korábban azt nyilatkozta, hogy nem lesz új évad a sorozatából, mert nem tudná űberelni a valóságot, ami túlságosan bizarr formában tárult elénk ebben az elcseszett évben... helyette végül összerántotta ezt az ál-dokumentum cuccot, ami megpróbált viccelni egy olyan évvel, ami túlságosan komolyan vette magát -persze hogy felemás lett a végeredmény... a humor forrása leginkább abból állt, hogy felnagyították a szokásos interjúalanyok személyiségét, volt a bigott professzor, a tudományos munkatárs, aki hiába sorolja a tényeket, ha azokat nem lehet érdekesen tálalni, a közösségi médiában virágzó otthonülő anyukát, aki minden egyes faszságot beszop az internetről, a trump körül legyeskedő agyatlan megmondóembereket, no meg az átlag-jóskákat és marikat, akiknek fingjuk nincs, hogy mi történik körülöttük, és csak azt sajnálják, hogy mostanában nem mehettek le inni egyet a kocsmába... az értelem hangja kétszeresen is feketén szólt a filmben, mert leslie jones cinikussága túlságosan határozott bólogatásokra késztetett, sam jackson meg hiába mondott vicces dolgokat, azért a black lives matter mozgalomnál sütött a hangjából az őszinte megvetés a rendőrök irányába... de voltak azért a sok drámai képsor között felröhögős poénok is, és szerintem már ez a kicsi erény is elég ahhoz, hogy értékeljünk egy ilyen művet idén -hogy kicsit könnyedebb lélekkel lépjünk át 2021-ben, ami nem lehet már ennél rosszabb. a picsába, elkiabáltam, mi...? (××12.29.)

(2020) (r.: Kristian Mercado)

london dionne micha stacey stephanie estina knibbs-hughes nem árul zsákbamacskát, a cím alapján lehet tudni, hogy ő is azon komikusok körébe tartozik, akik a szexuális életükből csinálnak viccet. nem mintha london-nak jelenleg lenne ilyen... szóval terápiás céllal végigmegy az életén, miközben csípős megjegyzéseket tesz a szexuális egyenlőtlenségek miatt, és felszabadító nyalás-forradalmat indít, minden nő legnagyobb örömére... bár benne van a stand-up-ban az a mondat, hogy nem ő sok, hanem mások túl kevesek, azért azt mondom, hogy a harsánysága miatt nem való mindenkinek, de érdemes meghallgatni, mert érdekes szemszöget képvisel fekete angol nőként, aki nem válogat, és az élet minden örömét befogadja, legyen az vékony fehér, nagy néger, öreg, fiatal, csak okozzon örömöt... (××12.28.)

(2020) (r.: Niki Caro)

hajlamos vagyok beleesni abba a hibába, hogy a filmek megnézése után beleveszek a kritikák olvasásába, sőt, ami még rosszabb, még a komment-szekcióra is oda-odaszokott tévedni a szemem -mindezt még azelőtt, hogy én magam szavakba önteném a véleményem. nem tudom, hajt a kíváncsiság, megerősítést várok, vagy csak ihletett. és a mai nap az ihletre tökéletesen alkalmas volt, mert elég volt néhány helyet felkeresnem, hogy rájöjjek, hogy az embereknek borzasztóan magas elvárásaik vannak, ráadásul olyan dolgokat kérnek számon az alkotóktól, amiket sosem ígértek -és látjátok, ettől most annyira befeszültem, hogy a film vizsgálgatása helyett papolással és kioktatással töltöm ki a kezdő soraimat. de figyeljetek, már a távolban dübörög a lényeg... szóval itt ez a szerencsétlen disney film, ami már eleve hátránnyal indul, mert az embereknek furcsa prekoncepcióik lettek az évek során a mega-konglomerátumról, mindenféle ideológiák terjesztésével vádolják őket, vagy azt képzelik, hogy a burbank-i központban sorban állnak a pénz-gyártó automaták. ehhez jön az, hogy a stúdiónál ragaszkodnak a régebbi műveik újra-felhasználásához, amivel a gyerekkori emlékek szálait húzkodják meg. ráadásul jó nagy célpontként magasodnak a kattintás-vadász bloggerek horizontján a mikiegér-fülek, és persze a megélhetési szerzők minden egyes ügyet kihasználnak, hogy megfelelően felfújva tálalják a hergelődésre hajlamos olvasó- és néző-táboruknak (legyen az egy szereplő kiválasztása, egy szerencsétlenül kiragadott interjúrészlet, de akár egy forgatási helyszín is sértővé és bojkottra felszólításra alkalmassá válhat)... és persze, nem tisztem megvédeni egy olyan céget, amihez semmi közöm egy közép-kelet-európai pici ország egyszerű polgáraként, csak kicsit fárasztó már látni, ahogy az emberek azonnal le tudnak söpörni egy ártatlan alkotást a vélt vagy valós sérelmeik miatt... pedig a disney most sem tesz mást, mint a maga képére formálja a különböző kultúrkörökből ismert történeteket -ahogy ezt tette már 90 éve is. nem, nem akarnak világot megváltani és megreformálni a filmtörténelmet, még csak nem is hozzánk, felnőttekhez szólnak, így esetleg nem kéne azonnal nagyítóval nekiesni minden alkotásuknak... mert ígérték azt, hogy a mulan egy hiperrealista történelmi mű lesz? nem, arról volt szó, hogy ezúttal kihagyják a dalokat és a comic relief karaktereket, és az egyszerű tanulsággal szolgáló kínai legendát egy young adult fantasy-vá változtatják, tehát most a tizennégy-tizenöt éves lányoknak akartak egy ártalmatlan szórakoztatást nyújtani. azoknak, akik számtalan hasonló történetet falnak fel könyv formájában, akiknek természetes, hogy a főszereplő egy kiválasztott, egy különleges képesség birtokosa, akik lelkesednek azért, ha egy kis sötét mágiát csempésznek a kalandok sűrűjébe. persze hogy nem lehet számonkérni azt, hogy mennyire hitelesek az épületek meg a hadseregek felszerelése, sőt, még a csaták vértelenségét is el kell néznünk neki, mert ez egy ifjúsági kalandfilm, nem pedig egy kábeltévés belezős történelmi sorozat. és ha ezen a szinten nézzük a filmet, akkor működik? igen. kikapcsol? igen. magasra lövi ki az igényszintjének a nyilát? nem, de nem is ez a dolga... de oké, valaki másra számított, húsba vágó kardokra, és lélek-vájkáló karakter-építésre, és ezeket nem találta meg a filmben, sajnálatos, de még ezek a rossz ajtón kopogtató nézők is el kell hogy ismerjék, hogy gondos kezek dolgoztak a produkción. biztos sokaknak hiányoznak a rajzfilm-béli dalok, de harry gregson-williams score-ja ezek nélkül is hatásos, a dallamai alátámasztják az akciók hatásosságát. vizuálisan pedig kifejezetten megkapó a film, niki caro rendező és mandy walker operatőr kompozícióiban leugranak a totálok a képernyőről, vibrálnak a színek, és minden beállításban van valami, ami megragadja az ember szemét. és hát kárhoztathatjuk őket azért, mert beleszerettek a wuxia légies elemeibe...? szóval ez egy teljesen ártalmatlan film, nem gyaláz meg semmit, csak a maga egyszerű módján elmesél egy történetet, hatásos körítéssel... (a szerző bevallja, hogy nem cipel a gyerekkorából érzelmi súlyokat a rajzfilm-verzióval kapcsolatban, így tisztább szemmel nézhette meg a szuperhős-típusú mulan-t. ráadásul ki van éhezve mindenfajta fantasy-ra, úgyhogy megengedőbb, ha szépen fotografált varázslatokat láthat a vásznon...) (××12.27.)

(2020) (r.: Patty Jenkins)

amerikában imádják a statisztikákat, így azt is megvizsgálták, hogy míg a szuperhősös filmek közönségét 62 százalékban a hímnemű nézők szokták adni, addig a 2017-es első wonder woman filmnél a lányok/asszonyok voltak többségben (56 százaléknyian). így cseppet sem meglepő, hogy a folytatása már abban a szellemben készült, hogy még jobban a női közönségre fókuszáljanak... és szegény film, most ennek a levét issza, mert szanaszét szedik az elsősorban férfiakból álló internetes megmondó-hordák, akik ennek a pocsék év végén már nagyon ki voltak éhezve egy tökös blockbuster látványosságra, erre kaptak egy romantikus drámát, ami nyomokban akciójeleneteket is tartalmazott. de persze nem olyan tragikus a helyzet, mint ahogy beállítják, mégha a film messze is van attól, hogy tökéletes legyen. vagy attól, hogy a mai szuperhős-filmekre akarjon hasonlítani... mert szellemiségében sokkal közelebb hozzá a ’78-as richard donner-féle superman film, mint bármi, amit a zsáner-dömping alatt láthattunk az elmúlt egy évtizedben, így sokkal naívabb szemmel kell néznünk a meseszerű háttér-történetét (pl. kívánság követ), mint a belénk-súlykolt ’dark and gritty’ komolykodásoknál... és szerintem nincs azzal baj, ha egy szuperhős-film (vagy bármilyen más film) a karaktereivel bíbelődik, hátteret ad a gonoszainak és keserédes személyes kapcsolatot épít a hősnőnek -a baj inkább a szokásos folytatás-átokból ered, hogy mindezt egyszerre akarja, és a különböző szálak nem erősítik egymást, hanem fókuszálatlanná teszik a két-és-félórás játékidőt... szerencsére a film szíve a helyén dobog, a diana/steve kapcsolat felmelegítése nem keserítette meg a működő kémiát kettejük között, és kifejlődött belőle jó pár olyan jelenet, amik tökéletesen passzolnak wonder woman esszenciájához (és szorosan kapcsolódnak a repüléshez is)... barbara minerva elsőre nekem túl sok volt, kristen wiig a teljes komikusi eszköztárát bevetette az esetlen karakter toposzához, aztán egyre jobban erősödött a jelenléte, ahogy maga a karakter is határozottabb és dögösebb lett... pedro pascal-nak is ripacskodnia kellett egy ideig, de ez nagyra fújt paródia csak a tévés perszonájára volt tartogatva, amint mélyült körülötte a motiváció és a háttér, úgy váltott tónust a színészi játék is... kicsit kimódoltnak érződik az, hogy cheetah karaktere a kényszerű akció-jelenetek miatt kellett csupán, mivel maxwell lord nem egy fizikális gonosz, és az emberek elvárják a bunyókat a szuperhősös filmekben, az viszont mindenképp pozitívum ezek után, hogy a nagy fináléban mégis bevállalták a harc nélküli győzelmet, mert kifejezetten wonder woman-es az, hogy a szeretetre támaszkodik az erőszak helyett, és a szavaival győz, nem pedig az öklével... a film megnézése óta gondolkodom, hogy miért helyezték patty jenkins-ék 1984-be a cselekményt, mert a korszak nem adott semmi pluszt a filmhez, nem érződött rajta a nyolcvanas évek szelleme, néhány ruhát leszámítva nem is nosztalgiáztak/nevették ki a túlzásait, nem úsztak be a jellegzetes slágerek, lehet hogy csak így akartak közelebb kerülni a klasszikus superman korszakhoz. de akkor is, miért ’84? gal gadot 1985-ben született, a john byrne-féle wonder woman képregényes újraértelmezést ’86-tól adták ki, so, why...? (ja, ha már zene, hans zimmer most sem hagyta otthon a bombasztikus hangzását, de ami igazán tetszett, hogy az igazságról és hazugságról szóló nagymonológ alá visszahozta a batman v superman egyik tételét, aminek az volt a címe anno, hogy ’a beautiful lie’...) szóval nyugi, a film sokkal jobb, mint amilyen a híre, kisebb döccenőkkel ugyan, de romantikus drámaként erősen áll a formás lábain, tartalmaz egy igazán látványos akciójelenetet, gal gadot még mindig istennő, patty jenkins és geoff johns szívből jövően értik a karakter esszenciáját, és ezzel inspirációt tudnak adni a lányoknak/asszonyoknak. viszont túl sokfelé szórták szét a film fókuszát, hogy diana igazán csillogni tudjon -az első világháború a férfiak világa volt, ahonnan ki tudott ragyogni, a nyolcvanas évek flitterei közül már sokkal nehezebben teszi ezt meg... (××12.26.)

(Karácsonyi meglepi) (2020) (r.: Clea DuVall)

középiskolás koromban nagy kedvencem volt a falculty című tini-alien-inváziós robert rodriguez móka, itt láttam először eme film író-rendezőjét, clea duvall-t színészként -és bár nem ő volt az, aki igazán megragadta a csapatból a figyelmemet (valljuk be, jordana brewster gyönyörű arcával nehéz versenyezni, a felnőtt csapatban meg ott volt salma hayek és famke janssen -hát igen, clea-nak kevés esélye volt), de azért ő is felkerült a térképemre, ahogy mondani szokás. mivel nem szoktam a színészek magánéletével foglalkozni, ezért fogalmam sem volt, hogy azóta coming-out-olt, de örülök, hogy bátran ki mer állni a világ elé a maga természetességében, és nem szégyelli azt, amiben az égvilágon semmi szégyelnivaló sincs. azóta már egy interjúból megtudtam, hogy az édesanyjának véletlenül épp egy karácsonyi vita hevében dobta oda azt a bizonyos bevallós mondatot, így adott volt a sztorija, amit csak formába kellett öntenie, majd jöhettek a hollywood-i barátok, hogy egy jó hangulatú film gördülhessen ki a vágószobából... nem hiszem, hogy a karácsonyi romantikus filmekhez fel kell találni a spanyolviaszt, kell egy diszfunkcionális család, változatos karakterekkel, ahová be kell dobni egy új arcot, és addig érlelni a problémákat, míg egy nagyjelenetben ki nem robbannak. és persze a kötelező hullámvölgyes és mosolyszünetes szakasz után a néző is megérdemli a karakterekkel együtt a happy endet... itt is megkaptuk mindezt, karöltve egy elnyomó szülő-párral, egy kifelé boldogságot sugárzó, befelé szenvedő nagytestvérrel, egy pedáns (ám meglehetősen leszbikus) középső lánnyal, és egy bohókás és szétszórt legkisebb hugicával. és ha máshol lehet az a probléma a sztori középpontjában, hogy egy srác egy random felszedett lánnyal állít be a családi ünnepre, mert fél attól, hogy a szülei mit szólnának ahhoz, hogy nincs senkije, akkor itt miért ne lehetne az a konfliktus alapja, hogy a lány le kell hogy tagadja az igaz szerelmét, mert arra nevelték, hogy tökéletesnek kell mutatkoznia, és sosem okozhat csalódást. csak azok a fránya érzések... azt tudtam előre, hogy kristen stewart és mackenzie davis a főszereplők, és aranyosak is voltak együtt (még akkor is, ha mackenzie mindenki mellől kilógna a magasságával), de azt csak a főcím kezdetekor konstatáltam (tapsikolva), hogy alison brie és aubrey plaza is fontos szerepet játszanak, mert imádom mindkettejük humorát... és a forgatókönyv adott is nekik humor-bombákat, sokat mosolyogtam, bár azt nem mondanám, hogy meghatódtam és összetörtem, amikor gyülekezni kezdtek a viharfelhők, de a drámában is tisztességesen teljesített a film... és igen, ez a legjobb kifejezés erre a szerethető coming-out filmre, ami úgy mellékesen karácsonykor játszódik, hogy teljesíti a feladatát, szórakoztat másfél óráig, egy csomó szimpatikus színészt felvonultatva, némi tanulsággal az utunkra engedve. szívmelengetésből ötös, és az ilyen kellemetlen években ez bőven elég ahhoz, hogy pozitív irányba billenjen el a mérleg... (megjegyzés 1: még a meleg nőknek is van meleg barátjuk?) (megjegyzés 2: clea duvall nem bírta ki, hogy ne szúrjon oda egyet a faculty-s színésztársának: bár ki merné tagadni azt, hogy josh hartnett jó pasi...?) (××12.22.)

(Ha tudnád) (2020) (r.: Alice Wu)

az intelligens, kissé különc lányt, kiközösítik, lenézik, így magányos tölti a középiskolás éveit. az iskola szépségét körbeveszik menő srácok és smúzolós csajok, de a személyisége cseppet sem passzol hozzájuk, a művészi vénáját lenézik, így a csoporton belül is érzi a magány mardosását. a mamlasz tight-end srác része a futball-csapatának, de neki sokkal nagyobb álmai vannak annál, mint hogy a pályán szaladgáljon. szerelmes akar lenni... teljesen átlagos felállás ez egy tini-románchoz, ahol többen is ugyanarra a személyre vágynak, akad félreértés bőven, és a végefelé bekövetkező nagy drámával megtisztulnak az érzelmek. de hé, miért ne lehetne új megvilágításba helyezni egy olyan alap-történetet, amit 120 éve már sikerrel mesélnek (vö. cyrano)... és abszolút jól tudott esni most ez a keserédes tinis vergődés, és nem csak amiatt, mert egy leszbikus felhang volt belecsavarva a lány-segít-a-fiúnak-de-aztán-ők-kerülnek-közel-egymáshoz toposzba, hanem mert abszolút szerethetőek voltak a konzervatív kisvárosban elhervadó karakterek, akiknek akkor is lehetett szurkolni, ha tudtad előre, hogy a játékidő alatt egyikük sem juthat el addig a happyendig, ami megilletné őt. viszont tényleg barátságnak érződtek azok a kapcsolatok, amik a nagy küldetés során kialakultak, és kellett az is, hogy a kiszemelt lány ne egy elérhetetlen díva legyen, akiről csak a végén derül ki, hogy vannak valós értékei is, hanem egy intelligens és érzékeny lánynak volt ábrázolva a kezdetektől -és ezekhez az értékekhez egy olyan csodásan szép arcot társítottak, hogy szerintem nincs olyan fiú vagy lány, aki megkérdőjelezné a teljes iskola vonzalmát felé (tudom, hogy mindig teszek ilyenkor felelőtlen ígéreteket, hogy figyelemmel fogom követni azon ifjú színészek további munkáit, akikbe titkon beleszeretek, de alexxis lemire-ről és leah lewis-ról tényleg azt gondolom, hogy érdemes lesz őket a radaromon tartani)... sok alkotást megterhel a nagy mennyiségű narráció (ha csak nem valami noir búsongásról van szó, ahol elengedhetetlen, hogy egy szétdohányzott hang hozza nekünk a ponyva-hangulatot), de itt azért működtek a kísérő szövegek meg az idézetek, mert olyan lett tőlük a film, mintha egy tinilány naplójába kukkantanánk be titkon, plusz illett is a karakterek jelleméhez is ez az irodalmiság... mivel végzős gimnazisták között játszódott a sztori, ezért nem meglepetés, hogy legalább annyira kaptunk fejlődés-történetet, mint romantikus dramedy-t. ezért sem könnyű a tizennyolc évesek élete, mert túl sok mindennel kell egyszerre megbirkózniuk, kitalálni önmagukat, rendbetenni az érzelmi viharaikat, és elszakadni attól az élettől, amiben addig éltek. és bizony van, akinek a nehezebb út jut, mint másoknak. mert mondjuk fel kell vállalniuk a nemi preferenciáikat. vagy el kell engedniük a szüleik kezét. vagy meg kell harcolniuk az évtizedes családi kolbász-recepttel... (××12.21.)

(2020) (r.: Cooper Raiff)

tíz-tizenkét éve az hbo hungary kiírt egy treatment/pitching pályázatot, ahol azt ígérték, hogy a legjobb ötletből sorozatot fognak fejleszteni (nem tudok róla, hogy tényleges alkotás készült volna a folyamat végén). mivel akkoriban még eléggé a kollégiumi emlékeimből éltem, ezért én is beneveztem egy pitch-csel, egy olyan sorozat lebegett a lelki szemeim előtt, ami a felsőoktatás szintjére emelte volna a skins koncepcióját, azaz minden epizód egy-egy karakterre koncentrált volna, miközben szabadon kukkantott volna be a kamera a gazdagon folyó boros éjszakák felszíne alá. annyi jófejség volt az hbo-sokban, hogy legalább egy sablon válaszüzenetet kaptam tőlük, amiben értékelték az erőfeszítéseimet, de úgy gondolták, hogy nem ilyen irányba akarnak elindulni a sorozat-fejlesztések terén. cooper raiff bezzeg nem várt arra, hogy felkarolják, inkább szorosan a kezébe vette az emlékeit, és kvázi egyszemélyes stábtagként leforgatta ezt a filmet (írta, rendezte, főszerepelte, vágta és producerkedte). persze minden generációban felbukkannak ezek az ifjú palánták, akik no-budget alkotásokkal hívják fel magukkal a figyelmet, aztán néhányukból kevin smith meg richard linklater lesz, majd meglátjuk, hogy ez a kölyök meddig jut... azt biztos, hogy a természetes párbeszédek jól mennek neki, főleg amikor beküldi a fiatalokat az éjszakába, hogy csak akkorra érjenek haza, mielőtt felkelne a nap... persze ahhoz, hogy mi nézők is beleszeressünk a formálódó kapcsolatba, kellett a női partner, dylan gelula tehetsége és bája is, és nagyon tetszett, ahogy a társasági életben hendikeppes figurák ilyen őszintén megnyíltak egymásnak... mondhatjuk, hogy az is realista volt, hogy az első együtt töltött éjszaka után nem rózsaszín egyszarvúkon lovagoltak el egyből a naplementébe, hanem meg kellett érniük arra, hogy belekezdjenek egy igazi kapcsolatba, de ugyanakkor kényelmetlenül éreztem magam, miközben a hirtelen pálfordulást néztem, ahogy a lány kvázi sértésnek vette, hogy a hülye álmodozó srác egy fasza éjszaka után egyből többet szeretett volna tőle... bár én is borzasztóan nehezen alakítok ki társas kapcsolatokat (és azok sem szokták túlélni az éveket), és én magam is kétszáz kilométerre a lakhelyemtől jártam főiskolára, nem igazán tudtam átérezni főhősünk honvágyát, azt a fájdalmát, ahogy elszakad a családjától. valószínűleg azért, mert a mi családunk sosem volt ennyire összetartó, meg én már a gólyatáborban sikeresen odacsapódtam egy csapat lükéhez, akikkel aztán kitartottunk egymás mellett évekig. amíg a csajok közbe nem szóltak... arra mindenképp jó volt ez a film, hogy felpiszkálta bennem a nosztalgikus énemet, és most biztos, hogy nagy sóhajok között fogok tudni csak elaludni -na jó, meg féltékeny vagyok erre a kölyökre, aki kora huszonévesen a vászonra tudta festeni azokat az emlékeit, amik az én fejemből nem igazán tudnak kiszabadulni... (××12.10.)

(2020) (r.: Christopher Nolan)

hobbi-pszichológusként két elméletem van christopher nolan gyerekkorára: vagy bezárták őt egy szobába úgy, hogy elvettek tőle minden eszközt, amivel mérhette volna az időt, vagy pont hogy úgy nézett ki a játszószobája, mint a doki kísérleti helyisége a vissza a jövőbe elején... mert már beteges ez a megszállottsága az idővel kapcsolatban, hogy minden történetében meg kell jelennie a cicomának, ahogy kifordul magából, vagy csak másképp ketyeg, mint kellene. és ezzel valószínűleg nem is lenne baj, ha nem csak egy külsőség lenne ez a játék, egy gimmick, amivel látszólag fel lehet dobni egy egyébként kő-egyszerű sztorit is, de sajnos ha most lehántjuk ezt a réteget, és félrerakjuk az olyan menőségeket, mint a robbanáskor összeálló házakat, akkor nem sok minden marad meg a felszínen... és ez leginkább azért van, mert üres karakter-héjak rohangálnak a vásznon, miközben vagy belecsöppennek valami akcióba, vagy erőltetetten informálják egymást a fizikai paradoxonokról meg a technoblablákról. olyan, mintha minden érzelmet kiszívtak volna a szereplőkből, a színészek is leszedálva játsszák a szerepüket, és ugye alapszabály, hogy érzelmek nélkül semmit sem ér egy történet, hiszen miért érdekeljen minket a szereplők vagy akár a világ sorsa, ha nem érzünk az irányukba semmit...? és oké, kenneth brannagh próbál valami gonoszságot kipréselni a sablonos gonosz-orosz karakteréből, de még az egyébként tehetséges elizabeth debicki-nél sem éreztem át az a komplex érzelmi gubancot, aminek dúlnia kéne benne a fiával és a férjével kapcsolatban... szóval persze, vannak látványosan kivitelezett ide-oda forgatások, de amikor kétszer kell végignézni egy verekedést, mert ott keresztezik egymást az idősíkok, az egy kicsit fárasztó. ahogy az is, hogy sok egyforma egyenruhás ember szaladgál ide/oda egy kietlen poros tájon... pedig bíztam christopher nolan-ben, hogy ebben az elátkozott évben ő lesz a mi időtlen megmentőnk, de sajnos pont olyan hideg maradtam a két-és-fél órás kényszeres maszturbációja alatt, mint amilyen hidegen ő tálalja nekünk a túlcsavart történeteit. igazán megszánhatná már őt az eon studio, és neki adhatnák a következő james bond filmet, hogy végre megszabaduljon a kötelékeitől, és egy olyan kém-akciót készíthessen, ahol le kell mondania a manírjairól... (a direktor úr még szegény ludwig göransson-nál is elérte, hogy előhúzza magából a mélyen elrejtett hans zimmer-t, ahelyett hogy legalább zenei téren valami újjal próbálkozott volna, ha már az állandó alkotótársa ezúttal nem ért rá...) (robert pattinson búcsújánál jöttem rá, hogy hol láttam már olyat, ahol két karakter életútja egymáshoz képest ellentétes irányba folyt -természetesen minden timey-wimey-wibly-wobly időkavarás ős-apjánál, a doctor who-ban...) (××11.29.)

(2020) (r.: Ken Cunnigham)

biztos voltak/vannak rendes gyerekek, akik ha egyszer összerakják a karácsonyra kapott legókészletet, akkor azt a polcon őrzik, díszként, de szerintem az ifjúság inkább szereti kiélni a kreatív energiáit a kockákon, ezért összealmolva tárolja a különböző helyről származó darabkákat, és minden alkalommal valami egyedit pakol össze, amikhez aztán saját sztorik is dukálnak. na, ennek az ünnepi különszámnak az alkotói is pont így álltak hozzá a művükhöz, behajították a saga minden egyes elemét egy (mikulás) zsákba, és onnan random húzkodtak elő elemeket, aztán a nosztalgikus katyvaszt felhúzták egy egész szépen működő vázra, és voilá, megmentették ezzel az élet napját... ugyanis sokan el akarják felejteni, hogy ilyen ünnep létezett valaha is a galaxisban, mert még maga george lucas is minden eszközével próbálta kitörölni a kollektív emlékezetből az 1978-as eredeti holiday special-t, ami a frissen szárba szökkent starwars-mánia megcsúfolása volt, de hiába csak egyetlen-egyszer adta le az abc televízió, valahogy mégis fennmaradt, és még rajongói is akadnak a szörnyszülöttnek. ezek egy része most ott dolgozik a lucasfilm-nél... jót tett ennek a special-nak a legós felszín, mert így eszünkbe se jutott komolyan venni a karaktereket, nem akarjuk ezt az időutazós mixet beilleszteni a hivatalos kánonba, ugyanakkor nem tudom biztosan, hogy ki lehet ennek az alkotásnak az ideális célközönsége. mert a humor nagyrésze (valamint a konklúzió nagy tanulsága) az ifjakra van belőve, viszont szerintem annál mélyebben merítettek a nagy utalás-hálóval, hogy bátran ki merjem jelenteni, hogy egy legózó gyerek minden egyes képkockát be tud azonosítani a filmekből, minden mondatról tudja, hogy melyik párbeszédre rímel. valószínűleg megint a gyerek-lelkú felnőttek jártak a legjobban, akik ügyesen lavíroznak a korosztályi korlátok felett... (××11.20.)

(Sarah Cooper: Minden rendben) (2020) (r.: Natasha Lyonne)

elég elkeserítő, hogy az egyesült államok elnöke azonnal nevetség tárgya lesz, amint kinyitja a száját -de ez jó hír sarah cooper-nek, aki arról lett ismert, hogy a tiktok-on tátogott rá trump elképesztően zagyva baromságaira. és lám, most itt van egy netflix special főszerepében, ahol nem csak ezt a tátikás képességét vethette be, hanem egy tévés kerettel mindent kifigurázott az író-társaival, amit csak ért, a reggeli/napközbeni tévé-műsorok álszent jópofizásait, a híradók nézettség-éhségét, az abszurd és hazug reklámokat, az összeesküvés-hívőket, a szalon-rasszizmust, ennek az elborult évnek minden nyűgét-baját, és persze trumpot, trumpot és tumpot... bár volt egy ál-előzetes, amiről hamar kiderült, hogy jordan peele-nek akar kacsintani egyet, és mondhatnánk, hogy a háromnegyed óra végére egy peele-i rémálomba találtuk magunkat, bár én inkább azt éreztem, hogy még egyel tovább léptek sarah cooper-ék, és twin-peaks-i elvontságba borították a (lynch-)hangulatot... lehetett volna ez egy szóló-projekt is, de sokkal jobb volt ez így, hogy igazi humor-sztár-csapatot sikerült összetrumpinálni a járvány ellenére, mert élvezet nézni, ahogy bohóckodik egy fred armisen, jane lynch, aubrey plaza, ben stiller, maya rudolph, jon hamm (és még sokan mások) csapat... és kellenek az ilyen gőz-kieresztések egy ilyen sötét évben, a kiábrándító trump időszak (várható) alkonyán. mert jobb, ha röhögve táncolunk a sátánnal, mintha feladjuk, és összezuhanunk a nagy szarkupacok alatt... (××11.05.)

(2020) (r.: Luke Turner)

az ember nem szokott videoklippekről írni, de most muszáj voltam billentyűzetet ragadni, mert rainsford (a.k.a. rainey qualley) zenéjére egy igazi kisfilm született, és nem egy olyan marketing produkció, amit a mai mtv-n rotálnának rendületlenül... persze annak van marketing-értéke, hogy a saját húgát, margaret-et rávette rainey, hogy teljesen pőrén álljon a kamera elé... én is ezért érkeztem első körben, persze, minek tagadnám, de az ember azért hamar túllendül azon, hogy egy pucér színésznő testét bámulja, és megpróbálja értelmezni a történetet is, amit át akarnak adni a képekkel az alkotók. kétszer is... mármint hogy osztott képernyőn nézhetjük egy kapcsolat különböző fázisait, kétféle szemszögből, tánc-mozdulatokkal előadva. hamar éreztem, hogy nem lesz elég egy megnézés, hogy minden kirakós-darabot értelmezni tudjak, inkább át akartam érezni a romantikát, a szenvedélyt, a fájdalmat, a kapcsolat meleg és hideg aspektusait... gratulálok minden bevállalós résztvevőnek, és köszönöm, hogy a kenzo reklám után újra táncolni láthattam margaret qualley-t (meg persze a sia klipp óta shia labeouf-ről is tudjuk, hogy a lábában van a bugi -vagy legalábbis a balett-alapú modern tánc). (××10.24.)