(Ma Rainey: A blues nagyasszonya) (2020) (r.: George C. Wolfe)

a különösen nyomasztó 2020-as év egyik mélypontja volt, amikor a semmiből lecsapva megrengette mindenki szívét chadwick boseman korai halála, és nem csak azért, mert egy hatalmas tehetséget veszített el a szakma és a nézőközönség, de azért is, mert a haláláig a színfalak mögé rejtette a betegségét -az utolsó hangos sikereit már négyes stádiumú rákkal dolgozta végig. elképesztő teljesítmény, ahogy maga chadwick is elképesztő volt, és ebben az utolsó filmjében is fényesen csilloghatott, mivel szélsőségesen hullámzott a karaktere a feldobott vidámságtól a lélek mélyére kaparó önkitárulkozásokig, az élcelődésektől a szétfeszítő haragig, minden pillanata pontos volt, a hosszú monológok alatt is elemi erővel húzott magához. nagy vesztesége ő hollywood-nak. de egy jó színésznek jó szövegeket is kell adnia, amiket a saját képére formál, és august wilson képes volt a drámáiban erős monológokat írni, amibe belesűríthette nem csak a karakterek múltját és életképét, hanem a feketék évszázados fájdalmát és megaláztatását is, ami sajnos a mai napig el nem évülő probléma, mindegy, hogy mikor íródott és játszódik az erről szóló mű. monológok, írom már megint, mert ez az, ami nem hagy nyugodni. hogy egy adaptációnak miért kell ennyire ragaszkodnia a forrásművéhez. és pontosan ez volt a bajom az előző august wilson adaptációval is, a ’fences’-zel, ami hiába adott lehetőséget ragyogni viola davis-nek és denzel washington-nak, végig nagyon statikus és papír-ízű maradt. és itt is ez volt a helyzet, minden díszlet alól kikandikált a színház, a szűk terek, a közelik nem segítettek abban, hogy moziként tekintsek erre a filmre, néhány vágóképet leszámítva akár lehetett volna színházi közvetítés is... és én nagyon szeretem a színházat és a filmművészetet is, azt viszont mindig kidob a beleélésből, ha keverik a kettőt... viszont a témája miatt jobban élveztem, mint a fences-t, mert mégiscsak zenészek küszködtek egy közegben, ami csak a felszínen fogadja el őket, volt benne egy jó adag a blues kettősségéből, a megélhetési zenész-lét fájdalmából -bár nem elég, még több vibrálást, még mélyebben sebző dalokat szerettem volna. de ez nem egy zenés darab, itt el kell mondani a fájdalmakat, nem megénekelni. kár... (azért a cinikus lezárás elismerő mosolyra húzta a számat, tudva azt a zenetörténetből, hogy minden menő stílust sikerült lenyúlnia és kilúgoznia a halvérű fehér embereknek...) [*04.07.]