(A kutya karmai közt) (2021) (r.: Jane Campion)

hetek óta attól hangos a sajtó, hogy benedict cumberbatch nem fürdött a forgatás alatt, hogy nikotin-mérgezést kapott az igazi sodrott cigiktől, és hogy nem állt szóba a szünetekben kirsten dunst-tal -azaz ’a szerepben maradt az audiokommentár végéig’... oké, ha ez kell a művészúrnak, hogy minden rezdülése hitelesnek érződjön, ám legyen, lelke rajta, de nem tartom jó ötletnek erre építeni a marketing-kampányt, mert kizökkentheti a nézőt, ha arra gondol, hogy a nagy színész itt most tényleg büdös lehet... ugyanígy azt sem értem, hogy miért kezdtek el beszélni a színészek az interjúk során a karaktereik nemi identitásáról, hiszen emiatt prekoncepciók alakulnak ki a nézőben, mindenki a másik híres meleg-cowboyos filmhez fogja hasonlítani ezt az alkotást, pedig nem is hangsúlyos itt ez a vonal, az összetett karakterek egy tulajdonsága ez a sok közül, ráadásul mindez csak sejtetve van, nem tolnak az arcunkba semmit... mint ahogy jane campion-nak alapvetően is az volt a dramaturgiai hozzáállása, hogy beviszi a nézőit a balladai homály ködös vidékére, nem rág a szánkba semmit, és ez a szerkezet jól tud állni egy ilyen szikár neo-westernek, csakhogy a néző néha tényleg nem tud mibe kapaszkodni, így óhatatlanul leesik a történet ívéről. főleg azzal kapcsolatban, hogy mit is csinálnak ezek a fickók a montanai csoda-tájban, merthogy néha kihajtanak, máskor otthon ülnek, és herélnek, de például hogy a többi férfival milyen viszonyban vannak, az sokáig nem derül ki. mert annyira különbözik a két testvér, hogy nem akarjuk elhinni, hogy ők a tulajdonosok, így ketten... persze értem én, pont ez a film egyik sarokköve, a modern dolgokhoz vonzódó testvér (lásd: autó, fürdőszoba, öltöny) ellentéte a régi, férfias világhoz vonzódó testvérrel, aki mindent megtesz, hogy ne kelljen haladnia, hogy minden szinten ő legyen a maszkulin macsók poszterfiúja. ezért kerüli a porcelán-kádat, ezért végez kétkezi munkát, és ezért használja arra a nyelvét, hogy mindenki lelkén elcsattintson vele néhány keresetlen sértést... phil egy kiállhatatlan figura, és mr.cumberbatch kiélheti rajta a teljes eszköztárát, főleg, amikor igazán ráközelít a kamera... de néha kicsit félrenézünk a család fekete-bárányáról, hogy a többiek is előtérbe kerülhessenek, és különböző módon, de nekik is jutalom-játék ez a film. azonban... időről-időre rá kell jöjjek, hogy a túlzott művészieskedés nem az én világom, elismerem az erényeit, de túlságosan távol tart magától (az irodalomban sem viselem jól a túlságosan cikornyás mondatokat). így hiába élvezhetném a vezető színész maximális beleélését, hiába gondolkoznék el a kérdés-felvetésein, a különböző korok ütköztetésén, ha nem tudok lelassulni a lírai képeihez, ha a darabos dramaturgiája nem tud magával rántani a csodás hegyei közé. igazán csak az utolsó húsz percben éreztem azt, hogy összecsattannak a film fogaskerekei az agyammal, és tetszett az is, ahogy összeállt a kép közvetlenül a végefőcím előtt, de sajnos ez a film is abba a kategóriába esik, amit tisztes távolból szemlélek majd, amikor degeszre nyeri magát a fesztiválokon... [*12.03.]

(2016) (r.: David Mackenzie)

nekünk közép-kelet-európaiaknak amerikai egy varázslatos paradicsomként él a fejünkben, tele lehetősségekkel, csillogó felhőkarcolókkal és csodás tengerpartokkal -pedig ott is szép számmal vannak élhetetlen vidékek, szétrohadó határmezsgyék, amik igencsak távol állnak a paradicsomi állapotoktól. ahol a kilátástalanság a legnagyobb úr, ahol képtelenség továbblépni a megcsontosodott viszonyokon -legalábbis tisztességtelen módszerekkel piszok nehéz... nyugat-texas is épp egy ilyen hely, ahová nem szűrődik be az olaj csillogása, ezért rozsda marja a porban heverő tárgyakat is, és ez a kilátástalanság mérgezi az itt élők lelkét is. nincs jövőkép, még a konvbojok is úgy érzik, hogy megfojtja őket a maradiság megváltoztathatatlansága. (nem sok különbség van a mi borsod-alsónkhoz képest, maximum az, hogy texas-ban legálisan hordhatod a csípődön a fegyveredet... )mindenki röghöz kötött, és nem múlthoz való ragaszkodás miatt, hanem mert a bankszektor szorongatja a tökeit a legtöbb szerencsétlennek. nem vénnek való vidék ez. főleg mert a vének már képtelenek változtatni, a fiatalokban talán még van erő harcolni egy kicsit -a legnagyobb kérdés, hogy miként szállnak harcba a kilátástalanság és az igazságtalanság ellen? lehet-e igazolni a rossz tetteket, ha valami jó dologért harcolsz? szembe lehet-e szállni a tisztességtelen bankokkal tisztességtelen módszerek segítségével...? hogy miért ennyire fontos az, hogy hol játszódik a film? mert aki a felszínt nézi, az egy tökös neo-western-t fog csak látni, viszont aki lefejti a burkot, az egy kifejezetten komoly egzisztencialista drámát talál alatta. egy húsbavágó valóságot a vidéki amerika mai állapotáról. és ehhez a látlelethez lettek kiválasztva a film hősei is, egész pontosan a történet főszereplői, mert nem hősök ők, semmi hősies nincs bennük... az egyik oldalon ott a bankrablásokat végrehajtó testvérpár -igazi tűz és jég csapat ők, az idősebbik egy klasszikus bűnöző típus, lobbanékony természettel, aki élvezi az életformáját, és nem esik nehezére meghúzni a ravaszt sem (ben foster hengerel a szerepben); és ott van mellette a nyugodtabb öccse, akiben annyi pozitív vonást lehet találni, hogy a családjáért teszi az erkölcsileg megkérdőjelezhető tetteket (chris pine meglehetősen érett alakítást nyújt). az őket üldöző törvényes oldal is hasonlóan összetetten sikerült megalkotni. mert persze, a marshall a törvény embere, de a szüntelenül záporozó rasszista megnyilvánulásai miatt nem érzed azt, hogy annyira jó ember lenne, akivel szimpatizálnál filmnézőként, de mégis van benne valami, ami közel hozza a szívedhez -az, hogy jeff bridges egyszerre tudja megjeleníteni benne a szórakoztató seggfejet és az esendő embert... és igazából még rengeteget lehetne írni a karakterekről, mert rengeteget tudunk meg róluk, köszönhetően annak, hogy a film kétharmadában rajtuk van a fókusz. ezáltal persze a tempó is lassabb, de sosem ül le igazán, meg-meglódul egy-egy bankrablásnál, és egyébként is, ehhez a siralmas tájhoz ez az időkezelés passzol a legjobban (és tegyük hozzá, hogy a gyönyörűen fényképezett környezethez mennyire passzol nick cave és warren ellis zenei anyaga is, bár tudjuk már jól, hogy nagyon megy nekik ez a fajta hangulati festés). és egyébként is, a lassabb tempónál lehet igazán érlelni a feszültséget, ami aztán kirobbanhat a monitorból, amikor a végén igazán beindulnak az események. bár a fordulatok menetét nagyjából ki lehet következtetni, mégis egyre erősebben dobog az ember szíve, ahogy pumpálják bele az adrenalint. és sikerül elérni, hogy olyan karakterekért aggód magad halálra, akikért nem szokás ennyi szimpátiát érezni... tipikusan az a film ez, ami a karaktereivel, a hangulatával, a külsőségeivel fog meg elsőre, aztán a mondanivalója elkezd benned dolgozni -és minél többet gondolkozol rajta, annál inkább értékeled azt, amit láttál. (#01.07.)