(2014) (r.: Török Ferenc)

vidékiként mindig lenyűgöz budapest -igaz, még sohasem bicikliztem az útjain naplementében, taxiban is csak egyszer ültem talán, fentről meg nem láthatom, mert félek a magasból lenézni. de szívesen vagyok ott, szívesen vesznék el benne. céltalanul. valami zenével a fülemben. egy romkocsmában hipszterkedve. laza mosollyal csajozva. csak úgy élni. lenni. lebegést érezni. nem fontos semmi. csak az apróságok. amikor hosszan elidőzik a szemed egy lányon. blődségeket beszélsz és mosolyogsz. vagy. nothin’ else matters. lehet ez budapest, a moszkva tér, vagy egy sziget (csak egy makett!), kifosztott szív bálabontás után. videoklipp-esztétika, szép színek, szégyentelen fiatalság. véletlenül kifacsart ananászok. minden lebegő, minden értelmetlen. és nem is kell értelem. csak sodródás kell. csak életérzés kell. úgyis elmúlik egyszer. mindenki továbbáll, nem lehet értelmesen befejezni. csak sodródjunk tovább, jó...? (7 pont) (kezdem érezni a jakabjuli jelenséget, a mohát meg tessék elvinni egy shameless kasztingra…) ($12.29.)

(Az éhezők viadala) (2012) (r.: Gary Ross)

már rég nincsenek eredeti ötletek, így az ember nem azt nézi, hogy hányszor látott/olvasott már valamit, sokkal inkább keresi azt a pluszt, amit az új műtől megkaphat. az éhezők viadalának az alapjai is ezerszer használt panelek, hisz’ láttuk már elég sokszor ilyen disztópikus társadalom-kritikát, ahol a gazdag elnyomók a dekadens szórakozásaik miatt még alávalóbbnak tűnnek a szegény embereknél. vagy egy olyan történetet, ahol egy rakás fiatalt eresztettek össze ’csak egy maradhat’ felkiáltással. hogy miért érzem úgy, hogy mégis érdemes egy próbát tenni ezzel a könnyen kiismerhető világgal? mert nagyon ügyesen csavar egyet a nemi szerepeken -itt a nő vadászik és a férfi gyűjti a bogyót. és üdítő látni egy olyan hősnőt, aki nem szorul megmentésre (illetve, ha igen, akkor is egy kislány menti meg), határozott, erős, ugyanakkor nem egy maszkulin gép, mert tele van nőies vonásokkal, leleménnyel és érzelmekkel. nem is értjük, hogy mit lát egy olyan nyámnyila alakban, mint a bántóan kötelező szerelmi szál másik fele, akit két óra alatt sem tudtak szimpatikussá tenni, mert az elején láthatóan élvezi a helyzetet, majd béna kis alak lesz, aztán meg elvtelenül csatlakozik a rosszfiúkhoz -és még meg is kell menteni, so... simán kihagyható lett volna az egész romantikus vonal (főleg, hogy ott lebeg a szokásos háromszög is felette), de tudom, ezt várja el a közönség, ezzel lehet nézettséget növelni, blablabla, de ezért nem kéne kisebbíteni egy alapvetően nagyszerű karaktert. bár igazából örülnöm kéne, hogy katniss ilyen jó és erős lett, mert a többiek vázlatokként maradtak meg a script-ben, főleg az ellenséges srácokról nem tudtunk meg sokat, csak hogy gonoszok, mert gonosznak nevelték őket. érdekes volt a film tempója, mert hamar letudtuk a kiválasztást, aztán belemerültünk a felkészülésbe (kicsit azért túltolták a már említett dekadenciát), és egy óra múlva jött maga a viadal, ahol szintén nem volt túl sok feszültség, mert a hősnőnk szemszögéből láttuk csak észak-carolina-i erdőt, de lehet, hogy jobb is, mert amikor összecsapásokra került sor, akkor a rendező az operatőr és a vágó közösen veszítették el a fejüket, hogy a nézők ne sokat lássanak az eseményekből. de egyébként ezzel a megfontolt haladással sem volt rossza tempója. érdekes, hogy a lionsgate (szinte) mindig jól tud választani az előtte heverő könyv-kupacból, igaz, hogy túl sok energiát és pénzt nem ölnek bele elsőre sohasem, megelégszenek egy korrekt minőséggel, az olvasótábor meg majd behozza a bevétet. 7 pont. ($11.14.)

(Holnapolisz) (2015) (r.: Brad Bird)

a disney még mindig a múltban él. azt hiszik, hogy még mindig ők a nagy szórakoztatók, akiknek az a feladata, hogy az egész családot bevigyék a moziba, ahol aztán a látvány mellett a pozitív üzenetet is átadják. hogy még a spielberg-i kora nyolcvanas évek nem múltak el nyomtalanul. hogy lehet még egyszer sikert faragni egy vidámparki látványosságból... de ha belemegyünk jobban a film szerkezetébe, ott is találunk egy csomó avíttságot. manapság már nem megengedhető, hogy az első óra elmenjen az építkezésre, sőt, addig fel se bukkanjon a film fő konfliktusa -csak a tomorrowland nevű város vágyálmát hajkurásszuk (a nézők is, mert az ott-tartózkodás alatt elevenedik meg igazán a film). aztán még kergetőzünk párat, és egyre sötétedik a film hangulata. egy picit reménykedtem, hogy tényleg csak a reménytelenség lesz a fő ellenfél, de nem bírták megállni az alkotók, hogy a szokásos fintorait hozó hugh laurie-t ne tegyék klasszikus emberi gonosszá. bár a többiek is benn maradtak a sablonban, itt a csalódott és morgós tudós (george ’jól áll neked az öregedés’ clooney), és a meglehetősen idegesítő ifjú lány, akire a ’megmentő’ típusú szerepet osztották. igazán csak a robot-lány tetszett -raffey cassidy még sokra viheti. de egyébként lehet, hogy mindegy is a kiforratlanságuk, mert ebben a döcögős sztoriba beleférnek így is. kicsit szívfájdalmam, hogy ezúttal nem tudom megvédeni damon lindelof-ot, nem is értettem, hogy a kiábrándultság nagymestere (lásd még: the leftovers) ilyen pozitív matinéhez hogy adta a szövegszerkesztőjét -nincs is szép íve a filmnek, sokat fókuszál a bevezetésre, a végét meg összecsapja. az a szerencséje, hogy brad bird szeme azért rendben van, tele is pakolta szépen komponált jelenetekkel a filmet, a személyes kedvencem az eiffel-torony kilövőállomássá változása volt (egyébként is ez a film csúcspontja, ahogy a realista mitológiát beépíti a mesébe). so, egy kicsit azt éreztem, hogy nem én vagyok a megcélzott korosztály, egy kicsit a számba rágták a világ bajait, de van annyira bájos és ártalmatlanul naiv, hogy képtelen legyek utálni: 7 pont. ($05.31.)

(A Lego-kaland) (2014) (r.: Phil Lord, Christopher Miller)

na kinek volt olyan doboza gyerekkorában, amiben már szétválaszthatatlanul összekeveredett mindenféle/fajta lego? mert a gyerekek ilyenek, egy (minden logikát nélkülöző) történet kedvéért mixelnek mindent mindennel. egy lego nem a múzeumba való, hogy összerakjuk utasítások szerint, aztán úgy is marad örökre. a művészek is gyakran ilyenek, mindenféle dolgot öntenek bele az alkotásukba kedvük szerint. itt ez is volt az egyik cél -de attól még meglepő, hogy a lego vezetőség belement egy ilyen üzenetbe: hogy dobd el az utasításokat, és építs azt, ami neked jól esik. hogy egyéniség lehessél. lehet, hogy az a baj, hogy én már nehezen húzom ki a fejemet a dobozból, de nekem ez már egy kicsit fárasztó volt, minden ötletes poénra jutott két olyan, ami mosoly nélkül röppent el a fejem mellett. fogalmam sincs, hogy a gyerekek mit foghattak fel ebből a cunamiból, amit rájuk öntöttek, bár reméljük egy dolgot mindenképp: nincsenek határok. 7 pont. (chris pratt hangját az első mondat után felismertem, a többieknél azért jobban meg kellett mozgatnom a hallójárataimat.) (++12.31.)

(Sin City - Ölni tudnál érte) (2014) (r.: Robert Rodriguez, Frank Miller)

érdekes, hogy idén két, régóta várt frank miller folytatás is a mozikba került, és mind a kettőnél hasonlóak voltak az érzéseim. hátrányuk volt, hogy a semmi innovatívat nem tettek bele, csak le akarták kopizni az előző részt, újító szándéknak a látszatát sem keltve. és mind a kettőnek egyetlen nagy előnye van az elődhöz képest: eva green mellei. egyszer nekiülök, és stopperrel le fogom mérni, hogy milyen arányban volt ruhában/pucéron a vásznon, de most elsőre olyan 70-30 százalék arányban a pucért hoznám ki győztesnek. és nincs ezzel semmi baj, nem véletlenül csodálja a világ az álmodozók óta ezt a tökéletes testet. jól hozta egyébként a végzet asszonyát a mellek tulajdonosa, ez az a film, ahol túl kell játszani a szerepeket, és eva hajlamos magától is ezt tenni néha, de ide passzolt is. meg az ő sztorijuk volt a legérdekesebb is, bár a szerencsejátékos vonal is tetszett. annak nem örültem, hogy ennyi újrafelhasználás volt, a nyitó marv sztoriban egy cseppnyi újdonság nem szorult, megint a gyógyszerek meg az emlékezés problémája, de azon is nyűglődtem, hogy megint végig kellett rágni magunkat az óvárosi rendőr vs kurvák ellentéten. persze, ez egy olyan műfaj, ahol a panel-kezelés meglehetősen adott, a velejéig romlott emberek csak gonoszkodni tudnak, a hősök veszélyes nőkbe szeretnek bele, de egyébként is mindent megtesznek egy nő kedvéért. és lehetőleg még reszelős hangon is kell beszélniük... a képi világ még mindig lenyűgöző (bár most már néha billegtünk a szürreál határán), és a macsós noir hangulat is süt belőle. csak ezt a filmet már láttuk kilenc éve egyszer... 7 pont. ...és akkor az árnyékok elnyúltak a testén, ahogy a mocskos sikátorban szoktak utánad nyúlni a kéregetők. ott feküdt előttem, anyaszült meztelenül. aludt. egyenletes hullámzással emelkedtek tökéletes formájú keblei. fülledt meleg volt az éjszaka, mégis rázott a hideg. nem akartam máshova nézni, nem akartam másra gondolni, csak a mellei érdekeltek... (torkot köszörül) (++08.29.)

(A csodálatos Pókember 2) (2014) (r.: Marc Webb)

makacs pénzemberek ülnek a sony-nál, akik nem tanulnak a korábbi hibáikból. már lehetett előre sejteni, hogy túl fogják zsúfolni a filmet, és tényleg ki is használták a több, mint két órát, hogy elmondhassák, nekik is lesz saját képregény-univerzumuk. aztán meg magyarázkodhatok a húgomnak hazafele a kocsiba, hogy ki volt az a fekete ruhás csaj, meg hogy lesz majd egy sinister six, meg... és nem elég egy gonosz felépítése, legyen kettő, meg egyet dobjunk be az elejére/végére, majd később kezdünk vele valamit. meg piszkálgassuk még egy kicsit az idősebb parker utolsó napjait. és persze kuszáljuk meg peter-ék magánéletét, hogy ütős legyen a dráma. na ez utóbbit bánom a legkevésbé, mert a garfield/stone csapat nagyon működik a vásznon (és kívánom nekik, hogy a való életben is legyen így), amit még a szinkronnak sem sikerül elrontania, zavart fejvakarások, édes kacagások, cukik, na. a halál meg úgy is szívszaggató és bátor vállalás volt (gerinc-reccsenés ifjúsági filmbe?), hogy várható volt, nem elválasztható a pókember-történettől a leghíresebb sötét pontja. bevallom, sosem volt kedvencem a pókfej, nekem talán túl harsány az idétlen dumáival, bár kétségtelen, hogy ezekkel színt tud vinni a szokásos képregény-miliőbe. mert ennél többet nem igazán tudott adni a film, csak egy szépen fényképezett, átlagos problémákkal küzdő, átlagos szuperhős produkciót. 7 pont. (++05.02.)

(300: a birodalom hajnala) (2014) (r.: Noam Murro)

tudjuk, hogy az idő egy lapos kör, minden visszatér egyszer. de itt indokolt is lehet az újrázás, a történelem nem áll meg, mindig van elmesélhető történet. a legnagyobb kérdés az volt, hogy lehet-e újat mutatni 7 évvel az első rész után, főleg úgy, hogy mintegy 40 órányi spartacus is a hátunk mögött van, hasonló stílusban. a válasz természetesen a 'nem', de ez a kilassítós/vérgőzös látvány van annyira nagyszerű, hogy az ismert paneleket könnyen el lehet adni újra. meg a tengeren eddig úgysem nagyon jártunk még. nem mondanám igazi folytatásnak, inkább kiegészítésnek, hiszen korábbról indulunk, aztán párhuzamosan fut a két film története, és tovább is nyúlunk (marathon-tól szalamisz-ig). látom a neten, hogy bántják sullivan stapleton-t, hogy kevésbé karakteres, mint gerald buttler, persze, mert egy nyápic athén-iról van szó… nekem nagyobb bajom volt, hogy nem tudtam elvonatkoztatni a strikeback-béli szerepétől (még a fizimiskája sem volt nagyon másabb). és talán azért tűnik kevésbé erősnek, mert hogy eva green artemisia-ja egyenrangú főszereplő mellette. hjaj eva, azt eddig is tudtuk, hogy hibátlan cicikkel rendelkezik, és ez a metsző hidegség is jól áll neki, szerettem most is (viszont egy arany korbács díjat kiosztanék minden idők egyik legkevésbé erotikus szex-jelenetéért). több főszereplő, fókuszálatlan történet (amibe még extra eseményeket -xerxes istenkirályi megszületése, artemisia gyermekkora- is belegyömöszöltek, és úton útfélen utalgattak az első filmre is), és hát a jól megszokott szemet gyönyörködtető heroic porn, nem túl sok ésszel megáldva. 7 pont. (++03.09.)

(Z Világháború) (2013) (r.: Marc Forster)

érdekes, hogy mennyiféleképpen lehet a zombi-témához nyúlni. ott van a walking dead-féle út, amikor az emberekben lejátszódó folyamatok fontosabbak, mint az erősen sminkelésre szoruló dögök, és itt van ez, amikor jó szívvel egy z-nek adjuk az agyunkat, és élvezzük a szédítő pörgést. mert azt azért mindenki elismerheti, hogy egy adrenalin-bomba ez a film, nincs nagyon megállás, mindig futni, ütni, lőni kell, vagy feszültségek között szorongani. nincs idő mélyre menni, túl gyorsak ezek az istenátkai, így hősnek is egy tipikus hollywood-i klisét választunk, a ’régen ezer veszéllyel szembenéző mindentudó katonafélét, aki ma már csak a családjának él’. apropó. simán kilúgozható lett volna a női szakasz, mert nem sokat adtak hozzá, nem lett kevésbé rambo brad pitt attól, hogy aggódott az otthoniakért. so, sok invenció nem volt benne, azért ha már lindelof-ot odaengedték a szövegkönyv közelébe, azért hagyhatták volna, hogy az őrülten csavart agya legalább egy-két meglepetést belecsempésszen. mert így szép egyenes vonalban henteltünk csak. nem vagyok egy nagy zombista, így nekem simán belefér ez a turbó-tempó, legalább a sminken lehetett spórolni, igaz, a tobzódás alapján ez lehetett volna gyilkos óriás-sáskás film is. a pg13 ott tűnt fel először úgy istenigazából, amikor szőke hősünk nagyon húzkodja kifele az elakadt pajszert a döglött zombi fejéből, és a kameraman az istennek nem akar lejjebb menni. szóval, ha minden butaságánál és egyszerűségénél félrefordulok, akkor egy viszonylag korrekt számot tudok megajánlani: 7 pont. ide harapjatok... (++01.26.)