(X-Men: Sötét Főnix) (2019) (r.: Simon Kinberg)

ha több mint ötven évnyi háttértár áll a rendelkezésedre egy masszív sztori-folyamból, akkor vagy a biztosra mész, és azokat a legismertebb elemeket emeled ki a képregény-kupacból, amik jól eladhatóak, vagy bátrabb vagy, és a különlegességek közül szemezgetsz. érdekes döntés lehet ez forgatókönyv-íróként, simon kinberg is megtapasztalta már ezt többször is, így szolgálhat egy jó tanáccsal mindenkinek: ne válaszd kétszer ugyanazt a sztorit... és nem is értem, hogy miért ragaszkodnak hollywood-ban a főnix saga-hoz, amiben a lelki folyamatok lennének a legfontosabb aspektusok, a filozofálás arról, hogy a túl nagy hatalom megronthatja a legjobbakat is, ám most már másodszor is sikerült felületesen elmismásolni ezt a mélyebb mondanivalót némi sötétnek gondolt komolykodással, felületesen kapargatva csak jean drámáját, sőt ezúttal a képregények retcon-ját is bevetették, hogy némiképp felmentsék a szép vörös mutáns-lányt az elkövetett szörnyűségei alól, azaz itt egy külső erő kényszeríti rá, hogy elkövessen bizonyos tetteket. így persze hogy csak ímmel/ámmal fogadja el az egyszeri néző a bizonytalan lábakon álló motivációkat (az eltitkolt tragédiával és xavier árulásával), mert nem lehet kinyerni a film-béli karakterből, hogy miért is fordul ki ennyire önmagából... ehhez persze az is kéne, hogy az x-filmek következetesen épüljenek egymásra, és ne ragaszkodnának ahhoz a (bizonyára alkoholos állapotban papírra vetett) produceri memóhoz, hogy minden filmnek ugrania kell egy évtizedet, mert bizony tíz év alatt rengeteget változnának a személyiségek, nem úgy, mint itt, ahol még az arcok is ugyanolyanok, mint a harminc évvel ezelőtt játszódó first class-ban (arról már nem is beszélve, hogy egy deka utalás nem volt 1992-re vagy a kilencvenes évek hányadék pasztell-színeire, szóval ezúttal tényleg semmi-de-semmi értelme nem volt az ugrásnak)... igazi karakter-mélységek nélkül csak pózolásnak tetszik a ’dark-and-gritty’ rendezői koncepció -bár azért tegyük hozzá, hogy vannak pillanatai a filmnek, amikor működik a dráma. ilyen mondjuk a gyerekkori flash egyből a nyitányban, és, ööö, akartam még írni példát, esküszöm, de itt ülök két perce a billentyűzet felett, és csak pörgetem a filmet a fejemben... mert rájöttem, hogy legtöbbször nem az írás adta el a működő pillanatot, hanem mondjuk a színész -például michael fassbender, aki mindig kihoz mindent abból a kevésből is, amit a kezében adnak, (és csodálom, hogy nem dobta a sarokba a szövegkönyvet, amikor azt látta, hogy már megint a nyugdíjból tér vissza magneto, mintha nem is lehetne neki más sztori-szálat sodorni már)... de például hans zimmer nagyszerű score-ja is megzavarja az érzékszerveinket, mert egy működő zenei aláfestés el tud adni egy olyan jelenetet is, ami az írást és rendezést tekintve középszerű csupán... de az egész filmről ez a középszerűség, a sótlanság, a lélektelenség jut az eszembe csupán, ami egy szemernyi újdonságot sem ad hozzá az eddigi x-filmekhez. ami esetleg igazi plusz lehetne, mint mondjuk az űrlényes háttér-szál, azt meg a lehető legunalmasabban tálalja (mint már ezerszer a fantasztikus irodalomban, az anyabolygójuk elpusztulása után érkeznek a dögök rekvirálni a földre, szegény jessica chastain, ennél az ő kvalitásaival sokkal többet érdemelne)... érdekes volt a film utolsó harmadát úgy nézni, hogy tudtam, hogy komoly utó-forgatások árán jött létre a teljes vonatos jelenet, mert az eredetileg felvett vég túlságosan hasonlított a captain marvel-ben látott űrös összecsapásra -és azt gondolom, hogy egy vonatos díszlet kellően spórolós kompromisszum volt, mégha így le is kellett mondani arról, hogy igazán epikus legyen a befejezés... so, összefoglalok: aki eddig bírta a sorozatot, az tehet egy próbát, mert a film azért jobb, mint a híre, igaz, hogy a kötelező minimumon túl nem sokat tud nyújtani, szombat délutáni matinéra alkalmas, ahol érzelmileg megterhelő lenne emésztés közben, ha túl mélyen bele kéne mászni a karakterek lelkébe. viszont ha igazán bele akarnál mélyedni a főnix szagába, akkor sokkal könnyebb szívvel ajánlanám a kilencvenes évek-beli animációs változatot. vagy akár a last stand-et is, amihez én magánéleti okokból jobban kötődök, mint a nézők többsége (ráadásul ott szerintem sokkal hatásosabb volt, amikor jean az első komolyabb tombolása alkalmával megöl egy csapat-tagot, mint itt)... (oké, hogy az űrlényeket szabadon lehet gyilkolászni, nem fognak a cenzorok belekötni a jelenetbe, de nightcrawler meglehetősen komoly vigyorral állt bele a mészárlásukba...) (dazzler a vásznon! wow! nem hittem, hogy ezt is megéljük!) (viszont hova lett quicksilver? evan peters nem ért rá utó-forgatni, mi...?) (×08.31.)

(Az olasz meló / Az olasz munka) (1969) (r.: Peter Collinson)

nem érzem annyira ördögtől való gondolatnak, hogy újra elmeséljenek egy történetet nekünk a filmvásznon, mint oly’ sokan, akik a jelenleg tomboló remake-lázat látják hollywood rákfenéjének -mert ők elfelejtik, hogy van olyan, amikor sikerül innovatívan aktualizálni a porossá vált alkotásokat, amikor a készítők akarnak újat mondani azzal, hogy újjáálmodnak egy sztorit. a 2003-as ’the italian job’ kapcsán nem látnék bele ilyen mélyebb gondolatokat az újrázás kapcsán, de érezhetően nem is volt ez f.gary gray-ék célja, csak játszadozni akartak kicsit ők is a mini morris-okkal... gyorsan hozzátenném, hogy az eredeti ’69-es változat sem egy mély és rétegzett mű, úgyhogy ezúttal nincs szó kilúgozásról és konformizálásról, sőt, vannak elemei, amik jobban működnek az új változatban -meglátszik az a majd’ 35 év, ami a két forgatás között eltelt... óhatatlanul más a filmek tempója, az eredeti változat a maga korszakának megfelelő dinamikával csordogál, hosszasan elidőzik a főszereplőjével, időt hagy a felkészülésre (ugyanakkor ekkoriban még nem voltak erőteljesen jelen a hesit-filmes klisék, azaz nincsenek narrációra összevágott pofás jelenetek a tervezési fázisban), gazdagon szán időt a börtönben lévő gengszter-főnök mindennapjaira is, és aztán csak az utolsó fél órában ereszti el a gyeplőt. és akkor sem olyan módon, ami igazán megemelné a pulzusunkat... mert oké, hogy a sofőrök menő trükköket vittek véghez a kultikus autókkal, de néhány bénázó rendőrön túl nem igazán üldözi senki a lépcsőkön, sikátorokon és háztetőkön keresztülhajtó autókat, így igazán feszültséget sem érezni. az sem segít, hogy ritkán kukkantunk be a szélvédőn, személytelen az egész hajcihő (mondjuk ezen az sem segít, hogy a három nevesített szereplőn túl minden bandatag csak vázlatos, semmit sem látsz belőlük azon túl, hogy a főhős folyton lecseszi őket valamiért, egybeolvadnak az arcok)... ha nagyon bele akarnék taposni a koncepcióba, az is menne -a brit egón túllépve mi értelme van mini morris-okat használni a balhéhoz, amikor kitűnnek a tömegből, kockázatot jelentenek, pedig használhatnának fiat500-asokat is, mert azokból eleve temérdek van az utakon... ha már az olasz hatóságok ilyen töketlenek, rá lehetett volna jobban feküdni a maffia-vonalra, de nekik is csak két jelenetnyi keménykedés jutott, és aztán ölbe-tett kézzel nézték, ahogy kitalicskázzák az aranyat az országból. illetve nem tudjuk meg, hogy kiérnek-e svájcba, mert meglepő módon egy szó szerinti cliffhanger-rel ért véget a film, kielégítetlenül hagyva minket a stáblista alatt... jó tíz év is eltelhetett azóta, hogy a remake-et láttam, de az akkori eszemnek kifejezetten szórakoztató alkotásnak tűnt, míg most ez az eredeti csak úgy elcsorgott a szemem előtt, és leginkább michael caine lehengerlő sármja tette szórakoztatóvá számomra. még ha a korszakában akarnám elhelyezni, akkor sem tudnám feljebb rakni a ’közepesen érdekes bond-film’ státusznál... (belefért a bohókás alap-hangulatba benny hill szerepeltetése, de az már vékonyabb jég volt, amikor egy ponton átcsúsztunk a benny hill show-k hangulatába is miatta.) (×08.24.)