(Az olasz meló / Az olasz munka) (1969) (r.: Peter Collinson)

nem érzem annyira ördögtől való gondolatnak, hogy újra elmeséljenek egy történetet nekünk a filmvásznon, mint oly’ sokan, akik a jelenleg tomboló remake-lázat látják hollywood rákfenéjének -mert ők elfelejtik, hogy van olyan, amikor sikerül innovatívan aktualizálni a porossá vált alkotásokat, amikor a készítők akarnak újat mondani azzal, hogy újjáálmodnak egy sztorit. a 2003-as ’the italian job’ kapcsán nem látnék bele ilyen mélyebb gondolatokat az újrázás kapcsán, de érezhetően nem is volt ez f.gary gray-ék célja, csak játszadozni akartak kicsit ők is a mini morris-okkal... gyorsan hozzátenném, hogy az eredeti ’69-es változat sem egy mély és rétegzett mű, úgyhogy ezúttal nincs szó kilúgozásról és konformizálásról, sőt, vannak elemei, amik jobban működnek az új változatban -meglátszik az a majd’ 35 év, ami a két forgatás között eltelt... óhatatlanul más a filmek tempója, az eredeti változat a maga korszakának megfelelő dinamikával csordogál, hosszasan elidőzik a főszereplőjével, időt hagy a felkészülésre (ugyanakkor ekkoriban még nem voltak erőteljesen jelen a hesit-filmes klisék, azaz nincsenek narrációra összevágott pofás jelenetek a tervezési fázisban), gazdagon szán időt a börtönben lévő gengszter-főnök mindennapjaira is, és aztán csak az utolsó fél órában ereszti el a gyeplőt. és akkor sem olyan módon, ami igazán megemelné a pulzusunkat... mert oké, hogy a sofőrök menő trükköket vittek véghez a kultikus autókkal, de néhány bénázó rendőrön túl nem igazán üldözi senki a lépcsőkön, sikátorokon és háztetőkön keresztülhajtó autókat, így igazán feszültséget sem érezni. az sem segít, hogy ritkán kukkantunk be a szélvédőn, személytelen az egész hajcihő (mondjuk ezen az sem segít, hogy a három nevesített szereplőn túl minden bandatag csak vázlatos, semmit sem látsz belőlük azon túl, hogy a főhős folyton lecseszi őket valamiért, egybeolvadnak az arcok)... ha nagyon bele akarnék taposni a koncepcióba, az is menne -a brit egón túllépve mi értelme van mini morris-okat használni a balhéhoz, amikor kitűnnek a tömegből, kockázatot jelentenek, pedig használhatnának fiat500-asokat is, mert azokból eleve temérdek van az utakon... ha már az olasz hatóságok ilyen töketlenek, rá lehetett volna jobban feküdni a maffia-vonalra, de nekik is csak két jelenetnyi keménykedés jutott, és aztán ölbe-tett kézzel nézték, ahogy kitalicskázzák az aranyat az országból. illetve nem tudjuk meg, hogy kiérnek-e svájcba, mert meglepő módon egy szó szerinti cliffhanger-rel ért véget a film, kielégítetlenül hagyva minket a stáblista alatt... jó tíz év is eltelhetett azóta, hogy a remake-et láttam, de az akkori eszemnek kifejezetten szórakoztató alkotásnak tűnt, míg most ez az eredeti csak úgy elcsorgott a szemem előtt, és leginkább michael caine lehengerlő sármja tette szórakoztatóvá számomra. még ha a korszakában akarnám elhelyezni, akkor sem tudnám feljebb rakni a ’közepesen érdekes bond-film’ státusznál... (belefért a bohókás alap-hangulatba benny hill szerepeltetése, de az már vékonyabb jég volt, amikor egy ponton átcsúsztunk a benny hill show-k hangulatába is miatta.) (×08.24.)