(Halálos iramban: Hobbs & Shaw) (2019) (r.: David Leitch)

no, végre itt az oldal-kocsi, ahol nem kell beleerőltetni a nitrózós autós keménykedést? hogy mi? itt is vannak gomb-nyomásra meglóduló kocsik? a francba... a hosszú-életű akció-film-sorozatok ős-apjában a james bond filmekben is megfigyelhető volt egy ív, ahogy egyre emelték a tétet, úgy lett egyre kevésbé komolyan vehető a történet és az akció, és ugye ott ezt odáig fokozták, hogy bond az űrben lövöldözött lézerágyúval. aztán észbe kaptak a brokkoli-családban, és visszaráncigálták a hősüket a földre. a f&f széria most még ott tart, hogy egy cyborg-ot vet be rosszfiúként, akit alig lehet lerázni a transzformálódó motorjáról, miközben arról papol, hogy ő az evolúció következő lépcsőfoka (egy fekete superman, ahogy ő magát hívja)... de kellett valamilyen legyőzhetetlennek érezhető erő a két kopasz akció-sztár mellé, ha már kitalálták, hogy válasszák le a sziklát és statham-et vin diesel-ékről (valószínűleg a háttérben zajló pöcsméregetések miatt), és hát valószínűleg egy sima ’buddy-cop movie’-t nem fogadott volna be azok gyomra, akik a trükkös-autós filmek felől érkezettek... persze így is megy az adok/kapok a két sztár között (akiknél állítólag benne volt a szerződésben, hogy percre pontosan ugyanannyi időt kell tölteniük a vásznon -egók...), de kellő mértékben robban is minden körülöttük ahhoz, hogy megfeleljenek a mai sztenderdeknek... mondjuk én david leitch-től kevesebb vágást és cgi-t vártam volna el, én azt szeretem, amikor hosszú verekedésekben dolgoztatja meg a színészeit, de úgy látszik, itt elcsábították a producerek a ’sötét oldal’-ra (viszont a színekre most is többször odafigyelt, ezt legalább áthozta john wick mellől)... nem tudom, hogy miért ragaszkodnak ehhez a két órán felüli játékidőhöz a producerek, én például az ukrán rombolásos jelenet után majdnem felálltam, hogy oké, vége a filmnek, erre látom, hogy még majd’ egy óra hátravan -de lehet hogy erről is az egyenlőség-hajszolás tehetett, mert ha már londonban akcióztunk, akkor szamoán is illett a rock miatt (hogy egy kis haka-val becsempéssze megint a saját kultúráját a filmekbe)... de legalább változatosan volt filmben így mindenféle akció, haladtunk szépen az egyszerűbb test-test-elleni bunyótól a helikopter fél-kézzel megtartásig. és örömteli, hogy nem csak a kemény-fiúknak jutott hely a kicsi-rakás közepén, de vanessa kirby is helytállt, mint egy önmagát megvédeni képes, erős nő (bár meglepő, hogy erre tart a karrierje az angol színpadok koptatása után), azt viszont kicsit sajnáltam, hogy eiza gonzález-t csak dekorációnak használták (de rajta kívül is volt pár jópofa cameo a filmben, vagy mondhatjuk azt is, hogy mindenkinek megengedték, hogy behozza a haverját a forgatásra)... szóval baj-e az, hogy burjánzik diesel-ék családi vállalkozása, hogy a komolytalanra vett bond-filmek csapásirányát is ki akarták próbálni két karizmatikus akció-színésszel? dehogy baj, elférnek a palettán, a maguk buta módján szórakoztatnak ők is -nehezen értem, hogy miként lehet haragudni az ilyen ártalmatlan blődségekre... (××09.12.)

(Halálos iramban 8) (2017) (r.: F. Gary Gray)

chris morgan hallotta, hogy csörög a kulcs a zárban, már nincs sok ideje, megérkeztek a fogvatartói, valamit mondania kell, és akkor nem fogják tovább kínozni. agya vadul zakatolt, de valahol ez megnyugtató is volt neki, tudta, hogy pánik-helyzetben jól szokott teljesíteni. kinyílt az ajtó, és egy marcona producer-asszisztens rámordult a láncra vert íróra: ’na, chris, kitaláltad, hogy ki ellen izzítják a motorokat ezúttal a toretto család tagjai?’. chris tudta, hogy akkor szabadulhat, ha meggyőzően blöfföl, és egy nagy sóhajjal kiszaladt a száján a leglehetetlenebb ötlet, amit valaha is megfordult a fejében: ’toretto’, mondta, ’dominic toretto lesz az ellenfelük!’. az asszisztens megszédült egy pillanatra, megkapaszkodott a börtönajtó rácsában, majd egy őrültekre jellemző, kísérteties vihogás hagyta el a száját, ’zseniális, chris, ez egyszerűen pompás! azt hiszem, hogy ezzel most megváltottad a szabadságodat!’... na, kiszórakoztam magam, most már próbálok komolyan is írni a filmről, bár azt az eltúlzott képzelgésemben is komolyan gondoltam, hogy túlhajszolták a universal-nál chris morgan-t abban a tekintetben, hogy minden filmmel egyre többet és nagyobbat kértek tőle, és most már érezhetővé vált a plafon, ameddig nyújtózkodni lehet... rég elhagytuk már a piti drog-dílerek világát, már a világ megmentése a tét, és ehhez egy modernre fazonírozott bond-gonosz dukált, akit bár a semmiből rántottak elő, azért megpróbálták beállítani az eddigi események mögött álló, mindent-tudó személyeként -és persze ez itt sem működött, mint ahogy semmilyen más folytatásos történetnél nem szokott működni, mert a néző hamar átlát a szitán, és unottan legyint csak, ’persze, mindig van egy nagyobb hal a kishalak mögött’... ugyanígy a szappanoperákból importálódott ide dom motivációja is, amiért a családja ellen fordult, és ez megint hiteltelennek érződött azért, mert mint egy ingujjból kicsempészett hamis-kártya, úgy csapódott az arcunkba a fordulat... apropó, motiváció: tulajdonképpen mit is szeretett volna elérni a mindent tudó hacker? világuralmat? csak mert ez nem derült ki a filmből (és szomorúan kell mondanom, hogy sem a szőke raszta nem állt jól charlize theron-nak, sem a suttogva fenyegetés nem volt hiteles a szájából)... mivel az elmúlt években sikerült a franchise mellé állítani egy nagy maréknyi akciósztárt, ezért úgy kellett intézni, hogy a család közelében maradjanak, a szikla a kezdeti ellenséges hangnemből már régóta barátira váltott, most jason statham átfordításán volt a sor (annak ellenére, hogy arról volt szó, hogy megbosszuljuk han halálát), gondolom az volt chris morgan-ék célja, hogy kiteszteljék, hogy a két maszkulin sztár között mennyire működik jól a kémia -a teszt sikeres volt, be is lehetett rendelni hamar a hobbs and shaw című filmet... szomorúan tapasztaltam, hogy f. gary gray erősen támaszkodott a számítógépes technikára, és most nem a hackelős technomaszlagra gondolok elsősorban, hanem arra, hogy sok helyen látványosan számítógép hozta létre az autókat -persze, értem én, nem lehet new york belvárosára rászabadítani száz autót, de valahogy akkor is úgy gondolom, hogy szebben is kivitelezhető lehetett volna a végeredmény ekkora költségvetésből ennél a ’zombi-autós’ résznél... minden új rendezőnél érdeklődve figyelem, hogy milyen saját elképzeléseket tesz bele az autós jelenetekbe, és nekem kicsit kevésbé tetszett most ez a megvalósítás, mint a korábbiak, egy fokkal gyorsabb volt a vágás, miközben indokolatlanul ultra-lassítások is megszakították a borulásokat és robbanásokat... de alapvetően hozta a film azt a minimális szórakoztató-faktort, amiért az ember leül egy ilyen típusú alkotás elé. csak azt hiányoltam, hogy igazán be tudjak vonódni az akciókba, ehhez erősebb érzelmi töltet kellett volna, mint dom toretto látszólagos pálfordulása. lehet hogy jobban ütött volna, ha a nagy fináléig nem tudunk semmit az indokairól, vagy arról, hogy nem nézte tétlenül azért az eseményeket, hanem szervezkedett is a háttérben, mert akkor végig agyalnunk kellett volna azon, hogy miért is tesz meg olyan dolgokat, amik ennyire szembemennek az elveivel. a családjával... (××09.12.)

(Halálos iramban 7) (2015) (r.: James Wan)

sokan mondják, hogy ezek a karakterek nem az a család, akiket egyszerű emberként megismertünk a korai filmekben, hanem szuperhősök, akik leporolják magukat, miután a fejükre omlott egy épület vagy tizenhetet bucskáztak egy szakadékba a kocsival -de miután megláttam, hogy a szikla muszklira fogja a drónról letépett gépágyút, pont úgy, mint ahogy schwartzenegger is volt egy ilyen megmozdulása a kommandóban, egyből megvilágosodtam: ezek a sérthetetlen hősök nem a mai szuperhősök, hanem a nyolcvanas évek izompacsirtáinak a rokonságába tartoznak inkább... kicsit tartottam attól, hogy az idősebb shaw belengetett bosszúállása megint komorabb irányba viszi el a hangnemet, de jason statham-et elég hektikusan használták csak a forgatókönyvben, a csapat után loholt egy lépéssel hátrébb, és mindig betoppant az akciók közepébe, ha extra feszültségre volt szükség. de oké, elismerem, hogy elfért még egy kopasz, akivel lehetett látványosan bunyózni... viszont nagy örömömre teljes erőbedobással visszatértek a heist elemek is, volt egy mcguffin, amit lehetett üldözni, és ez olyan elképesztő jelenetekhez vezetett ez, ami során megröptették az autókat (szó szerint, ejtőernyővel), szakadék szélén lökdösték a tüzelő rosszfiúkat, majd jött a sokak szemében cápaugrásnak számító felhőkarcoló-ugrás, és a sorozat legvalószerűtlenebb fordulata: az öltöny zakós vin diesel és a kifejezetten nőiesre sminkelt michelle rodriguez... (btw, ez valami fétis a sorozat készítőinél, hogy michelle-nek folyton ketrec-harcosnők ellen kell küzdenie, vagy direkt ő kéri az ilyen jeleneteket?) a finálé egyhangú lövöldözése már nem érhetett fel a két masszív kaszkadőr-teljesítményhez, talán egy fokkal túl is húzták a kelleténél, dehát mindenkinek meg kellett találnia a helyét a csatában, az autózóknak, a visszavágóban erős diesel/statham párosnak, és a hercules forgatásáról frissen beesett rock-nak is (dwayne johnson kispadra ültetését megszenvedte volna a film, ha nem kurt russell-lel helyettesítik, dobva egy nagyot így a coolság-faktoron, mert az öreg mindenkit lealáz dumában és lövöldözésben is a mai napig)... ha valaki nem figyeli a stáblistát, akkor is érezhette, hogy valami megváltozott a rendezésben, mert james wan nem akarta teljesen asszimilálni justin lin stílusát, inkább saját elemeket épített be a képi világba, amik közül azért voltak olyan kamera-forgások és ultra-kilassítások (főleg a közelharc-jeleneteknél), amik kilógtak az eddig látott technikai trükkök közül... az eddigi hat filmet nézése közben eltoltam az agyam hátuljába azt az információt, hogy paul walker már nincs köztünk, de most már a film elején előretörtek ezek a gondolatok, mégha az izgalmak közepette nem is volt időm mélyen filozofálni, így nem fedeztem fel azokat a pontokat sem, ahol kénytelenek voltak belenyúlni az alkotók a szövegkönyvbe és a forgatásba is. az már persze látszódott, hogy a csendes, búcsúzkodó finálét már utólag készítették, de ott meg az ember csak emlékezni akart egy szerethető színészre, és nem azzal foglalkozott, hogy hány óra munka kellett ahhoz, hogy digitálisan újraalkossák a jellegzetes mosolyát. (mia-ra végül az akciófilmek tipikus női szereplőjének sorsa várt az anyasággal együtt: otthon aggódhat a szeretteiért... gal gadot helyett meg érkezett a szintén szemrevaló natalie emmanuel, aki bár okos hacker-lány volt, azért a kamera eleget legeltette a szemét a fürdőruhás alakján...) (××09.06.)

(Halálos iramban 6.) (2013) (r.: Justin Lin)

minden családi eseménynek megvan az a határa, amikor már olyan nagyra híznak, hogy azért nem érzed jól magad bennük, mert tudod, hogy nem fogsz tudni mindenkivel elég időt tölteni. hát dominic toretto is túl nagy családot gyűjtött maga köré, és így nem juthat mindenkinek kellő idő a vásznon... persze az is lehet a baj, hogy külön-szálazta az amúgy nem túl bonyolult forgatókönyvet chris morgan (aminek az alapötleteit gyaníthatóan valamilyen leértékelt, nyolcvanas évekből származó kacatok típusú vásáron vette), így megbomlott a csapat-egység is, miközben a szikla egója is megkövetelte a játékidőt, és még a gonosszal (és az ellen-csapatával) is foglalkoztunk ezúttal, bár a motivációi nem lettek tisztábbak a végére (ex-katona, aki nagyon akar valami nagyon gyilkos fegyvert -igazából nem tudom, hogy kell-e ennél több)... tudom, tudom, sztorit meg karaktereket kérek számon a filmen, amikor ismerhetném már annyira a sorozatot, hogy csak az akciókra koncentráljak, de muszáj volt kieresztenem magamból ezt a fáradt-gőzt, hogy döcögősnek éreztem a dramaturgiát, és hogy elsikkadni látszottak bizonyos arcok (ami egyébként azt is jelentette, hogy a film egyik drámai jelenete súlytalanná vált, mert nem volt időnk gyászolni)... egyébként meg tudok békülni azzal, amivel visszahozták a nyugdíjból a srácokat, belefér a szappanoperás ’amnézia’ fordulat is, és azzal sincs baj, hogy végre nem valami drogbáró nyomában loholtak. lehet, hogy csak az a bajom, hogy otthagytuk a napfényes tengerpartot és a lazaságot, és a hideg-kék londoni utcákon kevésbé működött az, hogy egy fokkal komolyabban vették magukat az alkotók, mint kellett volna... kicsit megint arrébb drifteltünk az eredeti vonalról, a film első felében inkább a közelharcok domináltak, mondjuk én is erőltetném a test-test-elleni küzdelmeket, ha a színész-csapatomban lenne egy ex-katona, egy ex-ketrec-harcos, egy ex-pankrátor meg egy testépítő világbajnok, akik biztos, hogy jól fognak mutatni a vásznon a bunyó közben... persze azért futottunk pár kört az autókkal is a londoni utcákon, ha már ott kellett fagyoskodnia stábnak, le is zúzták a várost rendesen (főleg az öklelős forma-autók voltak rendesen kihasználva), de ahhoz el kellett mennünk a napfényes spanyolországba, hogy igazán belelendüljenek a kaszkadőrök... mert mindig fokozni kell az őrületet egyre fel, így jutottunk el egy tank szintjére erre az epizódban, és óh, olyan autópályás szekvenciát hoztak össze nekünk, megtömve rombolással és adrenalinnal, ami mellett egy teljes cobra11 évad homokozóban való autó-tologatásnak tűnik csupán (tudom, nem fair összehasonlítás anyagilag, csak hát autópálya, meg kocsi-lezúzások, egyből asszociál az ember)... és akkor azt gondolhatná a néző, hogy oké, ellőttek minden puskaport, ez egy emlékezetes finálé volt, erre még húztak egy lapot, és egy teherszállító repülőgép segítségével kidobják a flöst az asztalra... persze, mind a két akciónál lehet azon csámcsogni, hogy a fizikát hátradobták a csomagtartóba, meg hogy a világon nincs ilyen hosszú kifutópálya, mint ameddig ezek az autók ott lógtak a repülő szárnyán, de kit érdekelnek ezek a realista részletek, amikor egy böszme jármű lapítja ki sorban a kocsikat, meg egy csapat épp azon küzd, hogy a földön tartson egy kicseszett repülőgépet. na itt kell hátradőlni és élvezni minden őrült pillanatát... mert a technikai varázstrükkök még mindig ott lapulnak a készítők zsebében, megtanultak kompetens gonoszt is írni, már csak az kéne, hogy érzelmileg is megérintsenek azok a jelenetek, amiket érzelmesnek szántak, és hogy együtt tartsák a családot, amiről annyit papolnak minden filmben... (némi erőszakos csavargatás árán, de sikerült helyrerakni az időrendet is, még ha ez azzal járt, hogy két kedvelhető karaktertől is búcsúznunk kellett.) (hmm, szegény elena-val jól elbántak, nem is értem, hogy minek kellett összehozni dom-mal, ha tudták, hogy vissza akarják hozni a srác igaz szerelmét. és még mosolyogva mondja azt, hogy inkább a hivatását választja, és átadja a pasiját a másik nőnek? pff...) (××09.06.)

(Halálos iram) (2009) (r.: Justin Lin)

chris morgan-nek mi a baja a karakterekkel, hogy ilyen könnyedén a halál kaszájára dobálja őket...? oké, nem is szívesen engedi el őket, mert han is felbukkant ebben a részben, hogy kavarja kicsit az időrendet (és egy hozzám hasonló későn érkezőnek nem titok az sem, hogy michelle rodriguez-t sem most láttuk utoljára a dögös autók közelében)... de értem én, a bosszú a legjobb motiváció, legalábbis ezt gondolják hollywood-ban, és nem találtak jobb indokot annál dom-nak a visszatérésre, minthogy felpaprikázza magát a nagy szerelme elvesztése miatt. és dicséretes, hogy nem csupán egy vörös posztó volt letty halála, amit dom előtt lehetett lengetni, hanem érződött a morgós medvén, hogy tényleg megviselte a veszteség, és nagy örömömre nem dobták be őt egyből egy újabb kapcsolatba, mert az tisztességtelen lett volna a búcsúzóval szemben (gal gadot élete első angol nyelvű szerepében még csak vég-szavazott és csábosan nézett vin diesel-re, de gondolom azért hozták őt át a modellek kifutójáról, mert jordana brewster-rel még nem volt meg a kvóta a szép arcú, hosszú-hajú lányoknál)... bárhová fordulok a neten, azt látom, hogy ezt a filmet kell még kibírni, mielőtt jönne az igazi móka, és részben egyet is értek azzal, hogy hiába kezdték el új irányba tolni a szekeret ebben a filmben, azért még csikorognak a (fogas)kerekek, leginkább arra volt jó ez a száz perc, hogy újra összekovácsolják a kezdeti csapatot... bár a nyitánynál még bizakodtam, hogy nem lesznek túl nagy száj-húzásaim, mert a tartály-kocsi rablós kezdés kifejezetten jól nézett ki (kivéve a robbanva pörgő-forgó vontatmány kiábrándító cgi-ját), aztán utána elcsendesedtünk a dráma miatt, és beindult a drog-bizniszes (alibi?) sztori is... középre kellett egy verseny-jelenet, mert az ős-rajongók felháborodtak volna, ha kimarad a sűrű sebváltás és a nitrózás -én meg el tudom fogadni, hogy minden drogbáró versenyzéssel dönti el, hogy ki legyen a sofőrje... kicsit sajnálom, hogy a második rész napfényes csapatásai után most már másodszor preferálta justin lin az éjszakát, mert szeretem minél jobban látni a kaszkadőrök munkáját. ezért is van az, hogy cseppet sem élveztem, amikor a föld alá kényszerült az akció... eleve értelmetlen volt a szűk alagútba terelni az autókat, mert nem lehet igazi küzdelmeket bemutatni a suhanó falak között, ráadásul követhetetlen is volt a félhomályban csapkodó vágó-ollótól, hogy ki-mikor-hol tart épp... de nem szabad olyanokba belegondolni egy ilyen filmnél, hogy miért ásnának ki a csempészek két autó széles alagutakat, vagy hogy miért nem veszi észre a film elején a kamion-sofőr, hogy lecsatoltak mögüle két pótkocsit, vagy hogy miként vehették vissza brian-t a rendőrség kötelékébe (ha most sem csinál mást, mint szabályt szeg)... óh, a logika és a fizika nem barátkozik ezekkel a filmekkel, de nem is szükséges, amíg szórakoztató a végeredmény, és itt félsikert értek el ezen a téren az alkotók, de még van mit kikormolni a kipufogóból... (××09.05.)

(Halálosabb iramban) (2003) (r.: John Singleton)

az hogy lehet, hogy bármikor is fordulnak florida felé az írók, abból mindig csak egy miami vice epizód kerekedik ki a végére, drog-báróval, piszkos pénzzel és dögös bikinis csajokkal...? így járt szegény james bond is még ’89-ben, és nem meglepő módon paul walker csikorgó gumijai is kényelmesen belehuppantak ebbe a jól kitaposott kerék-nyomba... de értem én, hozni kellett egy b-tervet azután, hogy vin diesel nemet mondott a folytatásra, így jött képbe gondolom az új helyszín és az új karakterek -no meg a hasonló szituáció, a beépülés és az őrült nitrózás minden sebesség-túllépés közben... azért vagy kétszer felemlegették az első filmet, de igazából csak abban a kontextusban, hogy brian-nek ez a mostani meló volt a ’kiszabadulhatsz a börtönből’ kártyája, egyébként felejtős volt minden, még a nagy szerelem is, legalábbis nyugodt szívvel legeltette a srác a szemét a dekoratív díszletnek tartott eva mendes-en... egyedül nem lehet versenyezni, úgyhogy a szőke fehér kölyök köré odatereltek egy színes társaságot, egy cuki kis japánt meg két nagyszájú rappert/énekest -de mondjuk ezek a filmek nem arról híresek, hogy olyan magas szintre lenne belőve bennük a színészi játék, úgyhogy elfogadható volt, hogy egy kvázi újonc is ott csapatta a többiekkel... a rendezői székbe is új arc érkezett, egy veterán gettó-szakértő, john singleton, de különbséget csak az akciókban láttam az első filmhez képest -singleton szeretett többet vágni, kaptunk sok szem-közelit, miközben rendre odatévedt a kamera a váltó kezekre és a gázt taposó lábakra is, de azért használta az akkori kor vívmányait is, volt egy pofás kamera-suhanása, ahogy az első versenyző mellé odaröppentünk egy pillanatra, látszólag vágatlanul, minden autót érintve... annak örültem, hogy kihasználták a napfényes miami-t, és nem éjszaka csapatták neon-fénnyel, hanem forgalmas utakon, életveszélyes szituációkban az autópályákon vagy a sűrű utakon (ahol örömömben fel-felsikolthattam, hogy ’hé, ez pont olyan érzés, mint amikor a zsaruk ész nélkül üldöztek a gta: vice city-ben!’). és most is akadt szép számmal megbecsülendő kaszkadőr-teljesítmény, megcsinálták igaziból is a hídon átugratást, és volt egy olyan őrült a csapatba, aki kilógott a mozgó autóból, miközben azt imitálta, hogy paul walker-ként eltávolítja a rendőrség menő blokkoló-kütyüjét... apropó, zsernyákok, szegények mindig úgy vannak ábrázolva, mint egy rakás béna hétvégi sofőr, aki az első rázós szitutól a falnak mennek, és mivel nagy tömegben követik a gyanúsítottakat, ezért látványosan egymásba fonódva ér véget az útjuk (kéne valami kimutatás, hogy melyik filmben tört össze a legtöbb rendőrautó -oké, valószínűleg a blues brothers lenne a nyertes, a taxi 2 meg a második, de vajon ez a film fel tudná tornászni magát melléjük a dobogóra?)... meglepően könnyen csúsznak le eddig ezek az autós marhaságok, pedig tudom, hogy agysejtölő szemetet fogyasztok a nézésük közben, de legalább felpörgetnek a közben végzett aktív tevékenységemre (a.k.a. szobabiciklizés)... (××09.02.)

(Halálos iramban) (2001) (r.: Rob Cohen)

könnyű dolga lesz a történészeknek, ha az ezredfordulót szeretnék szemléltetni a hallgatóiknak: csak meg kell nekik mutatni ezt a filmet, és egyből megkapják a korszak esszenciális életérzését... de tényleg, bingót lehetne rendezni a kötelező kellékek kipipálásával, műanyag neonfényekben, műanyagnak ható számítógépes effektusokkal támogatva, műanyag bigbeat drop-ok és nu-metal kiabálások közepette rohan előre egy film, ami nélkülöz minden eredetiséget, inkább a visszapillantóba nézeget hátra (tíz évvel korábbra), hogy minél könnyebben tudja majmolni az ott látható ősét (azaz a point break-et, ami sikeresen megújította a ’zsaru beépül a menő rosszfiúk közé’ zsáner-vonalat)... végre én is becsorogtam a célvonalon egy kiszolgált tragaccsal, azaz tizenkilenc év után felvettem az autóskesztyűmet, és belekezdtem minden idők legjövedelmezőbb autó-reklám sorozatába... dehát túlságosan nerd és sznob vagyok ahhoz, hogy bármikor is komolyan fontolóra vettem volna, hogy egy ilyen atléta-trikós tesztoszteron bomba szórakoztató lehet nekem is, de túl sok komoly film-szakértőtől hallom az elmúlt években, hogy bátran tegyek vele egy próbát, úgyhogy végül is beadtam a derekam. nem volt nagy a tét, csak egy egyébként is füllesztő vasárnap délután veszíthettem. vagy nyolcat, ha valami csoda folytán mégis bejön a dolog. és elég hihetetlen, de most úgy tűnik, hogy rendezhetem át a naptáramat... és nem arról van szó, hogy hirtelen megtértem volna, és ezentúl mindennap áldozom a benzin-motorok istenének valami éghető áldozatot, de minden túlzásával és nevetséges macsósságával együtt is azt mondom, hogy ez egy nézhető alkotás. akkor is, ha a sztori csak alibinek van az akció-jelenetek kedvéért, akkor is, ha ma már nevetségesnek tűnnek bizonyos elemei, akkor is, ha a versenyekben nem sok izgalmat találni (nitróval nyerni tényleg akkora menőség?), akkor is, ha komolyabban belegondolsz, akkor rájössz, hogy o’conner nyomozó borzasztó munkát végez beépített zsaruként (alig tud bekerülni a belső körbe, rossz rosszfiúkra mutat rá elsőre, érzelmileg kötődni kezd azokhoz, akik közé beépült, és el is engedi a végén a bűnös barátait)... mert mindez nem számít, mert a maguk minimális felépítésében működnek a karakterek, mert a nagy igyekezetükben, hogy ne csak autókat és robbanásokat, de jó csajokat is adjanak a férfi-közönségnek, sikerült kihalászni a korabeli szép-lányok közül jordana brewster baba-arcát. azért meg főleg megérdemli a tiszteletre-méltó főhajtást, mert a kaszkadőr-munka gondosan kimunkált, főleg a kamionos nagy-jelenetre kapja fel a fejét az egyszeri néző, mert ott láthatóan voltak olyan őrült arcok, akik bevállalták azt, hogy motorháztetőkön fognak lógni, életveszélyesen... szóval mindenki azt mondja, hogy legyek türelmes, mert igazán az ötödik résztől vált sebességet a sorozat, de ha az addig érkező három rész is megüti ezt a szórakoztató faktort, mint ez a szerénykedő nyitány, akkor hamar túl fogok lendülni azokon is... (neal h. moritz producernek azért nem semmi siker-sora volt az ezredforduló környékén, a tini-horror-rajongóknak odaadta a ’tudom mit tettél tavaly nyáron’ két részét, a csajoknak a ’kegyetlen játékok’-at, a pasiknak meg ezt az autós mókát...) (××08.30.)

(Tökéletlen idők) (1993) (r.: Richard Linklater)

mivel én a szobanövények alfajába tartoztam a középiskolás éveim alatt, ezért viszonylag kevés emlékem van elhajlásokról -azok is leginkább éjszakázások voltak a zenetáborban... de tudom, hogy másoknak sokkal intenzívebb élményei voltak erről az időszakról -sok művésznek annyira, hogy ihletett is meríthetnek a tini-kori kilengéseikből, nem rejtegetve a ciki vetületet sem, csak egy vékony nosztalgiával fedve be a valóságot... és úgy tűnik, hogy minden korszakban akad egy ilyen alkotás, ami kiemelkedik az átlag tini-filmek közül és kultikus alkotásként hivatkoznak rá a nagy almanach-ok. akár könnyen lehetne egy összehasonlító elemzéssel a mélyére menni annak, hogy miért szerettek ugyanúgy krúzolni az autóikkal a fiatalok a kisvárosokban az ötvenes években (lásd még: american graffiti), mint a trapéz-nadrágos hetvenesekben, de én, innen európából, jogosítvány nélkül, meg sem kísérlem megérteni az amerikaiak autó-fétisét... bár ez a film még egy korai linklater zsengének számít, azért már a határozott kézjegyei ott vannak a végeredményen, karakter-központú lazázás az egész film, apró életképek láncolata, igazi sztori nélküli, jóleső sodródás, ahol igazi erős sztori nélkül nézhetünk szét a középiskolás archetípusok teljes tárházán, ahol természetes a bullying, ahol a nerd-ök a demokratizmus papolnak (és néha bekapnak egy pofont egy erő-csávótól), ahol könnyű belevinni a rosszba a leendő elsősöket is, de azért nem minden menő lány gonosz, és nem minden focista szadista állat... örültem, hogy a felszabadult vakációs hangulatnak nem akart linklater egy drámai pofont adni, és a legnagyobb problémát az okozta, hogy vajon a tapogatott kiscsajnak ki van-e tömve zoknival a melltartója vagy sem... még a kötelező szülői dorgálás is elmaradt a kicsapongó éjszaka után, szerintem tök jó, amikor egy fiatal alkotó még nem akar tanulságokat lenyomni a torkunkon, csak objektíven be akarja mutatni, hogy néha igenis jó dolog lehet egy mámorosabb éjszaka, és néhány sörtől meg fűtől még nem lesz elkárhozott a fiatalság... egy több mint huszonöt éves filmnél természetes, hogy találunk benne pejhedző állú leendő sztárokat, jókat tud mosolyogni ma már azon a sokat látott néző, hogy hol is kezdték a pályafutásukat az olyan sztárok, mint matthew macconoughey vagy ben afleck, vagy hogy milyen hamvasak voltak milla jovovich és parker posey... de azért linklater inkább az ismeretségi köréből válogathatott, mert vannak azért olyanok bőven a filmben, akiknél az a legnagyobb dicséret, hogy természetes a játékuk, de azért nem véletlen, hogy ma már nem találkozunk a nevükkel a moziplakátokon... de egy ilyen életérzés filmhez nem is kell a teljes átalakulást követelő method acting, csak a laza fun életértés, a király zenék, meg azok a jellegzetes illatú nyáréjszakák hangulata, amik örökre ott ragadtak a lelked egy eldugott szegletében... (érdekes, hogy kevin smith milyen sokat emlegeti richard linklater-t, mint ihlető forrását, és a párhuzam meg is állja ott a helyét, hogy amatőr státuszból indulva mindkettejük második filmjét már az universal karolta fel -az már egy más kérdés, hogy kevin befürdött ezzel a friggyel, mert a stúdió a földbe állította a mallrats-et...) (××04.18.)

(2019) (r: Sam Mendes)

szerettem a hosszú, vágatlan felvételeket, főleg amikor meglepnek velük a készítők, amikor azt tűnik fel, hogy várom-várom, hogy mikor ér vissza a vágó a cigiszünetről, de csak forog tovább egyre az operatőr, és ilyenkor mindig bennem ragad a levegő. most persze lehetetlen lett volna egyetlen levegővel végignézni a filmet, hiszen ugye olyan ügyesen el vannak rejtve az összeillesztések, hogy egyetlen kétórás vágatlan csodának tűnik a végeredmény, és ez egy előre bejelentett technikai truváj volt, azaz a marketing nagyrészét is erre hegyezték ki, tehát nehezen tudtam volna meglepődni a mozi-teremben. viszont a rácsodálkozás öröme így is kiült az arcomra számtalan alkalommal, mert a korszakos zseni roger deakins és tehetséges segéd-csapata lehetetlen dolgokat vittek véghez a kameráikkal, végig ott suhantak a főhősök mellett, ők is átkúsztak a szögesdrótok akadályain, egyensúlyoztak a romokon, és még a sodró vizű folyóba is belevetették magukat, ha arra vezetett az egyetlen út... és nem véletlenül írtam suhanást, mert hiába lett volna evidens a kézi-kamerák használata (mint ahogy az ilyen vágatlan jelenetekben megszokhattuk eddig), az alkotók itt inkább állványokra rögzített felvevőkkel, autóról lelógatott kamerákkal és drónokkal dolgoztak, hogy a mozgékonyságot ötvözni tudják a grandiózus látvánnyal (arról nem is beszélve, hogy így a gondosan tervezett világítás is élesebben kontrasztot tudott alkotni, így készülhetett el az a lélegzetelállítóan gyönyörű jelenet-sor a romvárosban az égre fellőtt rakéták fényei alatt)... szívesen belelátnék sam mendes fejébe, hogy mikor kapcsolódott össze ez a technikai mestermunka ötlete a nagyapjától hallott történetekkel, mert azt érezte az ember, hogy a filmben minden ennek a gimmick-nek van alárendelve, és nem a technikai szolgálja a történet-mesélést... mert ugye a vágatlanság egyetlen lineáris történetben valósítható meg, egy adott idő alatt (itt ugye egy kis kiskaput beiktattak a forgatókönyvbe mendes-ék), ezért folyton haladni kell, be kell sűríteni mindent, kevés a megálló ahhoz, hogy igazán kötődni tudjunk a karakterekhez. így időről-időre kicsit el is veszített a film, mert bár éreztem a nyomasztó feszültséget és ámultam a megvalósítás magas színvonalán, érzelmileg nem tudtam belerakni azt a pluszot, amitől teljesen kifacsart volna a végére a film... lehet hogy az is baj volt, hogy tavalyelőtt megnéztem peter jackson ’they shall not grow old’ című dokumentum-remekét, ami kellő alapossággal mutatta be a lövészárkok riasztó világát, ott is végigjártuk a hullákkal és patkányokkal kikövezett pokoljárásunkat, ráadásul eredeti felvételeken, így most már nem hordoztak magukkal igazán újdonságokat az itteni borzalmak... mindig nehezen jutok dűlőre az olyan filmekkel, amik megmozgatják az agyamat, kényeztetik a szememet, de a lelkemet és a szívemet képtelenek felgyújtani -az ilyenekre szoktam azt mondani zavartan, hogy ’inkább csak tisztelem, mint szeretem’, és sajnos az kell mondjam, hogy ez az alkotás is pontosan ebbe a kosárba esik nálam... (roger deakins-t ledicsértem az égről, de azért mindenképp emeljünk kalapot a díszletesek előtt is, akik komplett lövészárkokat martak a forgatási helyszínekbe, ahol az utolsó homokzsákig minden maximálisan hitelesnek tetszett.) (sam mendes láthatóan friss arcokat szeretett volna a filmje középpontjába állítani, de azért azt nem bírtak ki, hogy a körülöttük felbukkanó karakterek többségét ismert színészekre ossza -így minden sarokpontnál lehetett örülni valakinek, colin firth-nek, andrew scott-nak, mark strong-nak vagy benedict cumberbatch-nek.) (azt is el kell ismernem, hogy sam mendes milyen ügyesen alkalmazta a thomas newman által írt zenét, hogy pont ott fokozták fel a dallamokat, amikor el kellet minket nézőket sodorni a történet szerint.) (××01.24.)