(2021) (r.: Malcolm Ingram)

kevin smith élete nyitott köny... izé, képregény-füzet. legalábbis annak, aki követi az internetes perszónáját, azaz hallgatta már órákon át beszélni a kedvenc dolgairól és saját magáról... de nincs azzal baj, ha ezeket a sztorikat felfűzzük egy kronológiai narratívára -gondolta a régi barát, malcolm ingram, aki nem csak a nagyszájú főhősét ültette le a kamera elé, hanem mindenkit, akinek jutott egy kis mellékszerep az életúton... kevin egy szerethető figura, sok barátot gyűjtött az évek során, akik vele vannak jóban és rosszban -és azért jó, hogy nincsenek elnyomva a nehezebb korszakok (cop out, yoga hosers) vagy témák (harvey weinstein) sem. de leginkább olyan ez a dokumentum-film, mint maga kevin smith, feltölt pozitív energiákkal, jó a humora, és még egy csipetnyi érzelmesség is belefér... tudom, hogy nem mindenkinek kenyere a beszélő-fejes életrajzi dokumentum-műfaj, de aki próbát akar tenni eggyel, annak jó választás lehet ez a film, főleg azoknak az ifjú palántáknak, akik meg akarják tanulni, hogy miként lehet 27525 dollárból karriert építeni. és miként kell újra-és-újra feltalálnod önmagad, hogy a felszínen maradj. hogy hogyan kell őszintén önmagadat nyújtanod a nagyvilágnak, amiért igazán szeretni fognak. kivéve, ha belepiszkálsz a nyolcvanas évek óta porosodó játékos-dobozukba (lásd: masters of the universe)... (eszeveszetten gondolkozom, hogy melyik lehetett az első film, amivel találkoztam kevin rendezései közül ifjúként, mert azt gyanítom, hogy nem a clerks (a.k.a. shop-top) volt az első, annak igazán a főiskolán lett kultusza a baráti körömben. kicsit olyan mintha kábé egyszerre láttam volna az első öt filmjét. mondjuk ezért lehet az is, hogy nem is tudnék kedvencet választani közülük -igen, én a mallrats-et (a.k.a. stop-show-t) is nagyon szerettem mindig is. aki nem ért velem egyet, annak szívesen küldök egy zacskó csokis perecet...) [*11.26.]

(A nevem Bond) (2021) (r.: Baillie Walsh)

kicsit visszasírom azt a streaming-világ előtti korszakot, amikor a dvd-k tömve voltak extrákkal, így-készült-ekkel, interjúkkal. ez a 45 perces összefoglaló ezekre a kiegészítő tartalmakra emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy nem beszélő fejeket kaptunk, hanem csak a producerek és daniel craig interjúi hangját hallhattuk, miközben a forgatási képeket láthattuk, megerősítve az elhangzottakat... jó volt végigtekinteni ezen a tizenöt éven, főleg, hogy sok dolog már elhomályosult a tudatomban (mondjuk hogy a casino royale előtt mennyire támadták craig-et, mert... ööö... túl szőke volt). nagy tisztelettel hallgattam, ahogy őszintén beszéltek barbara broccoli-ék a nehezebb pillanatokról is, nem kenték el azt, hogy a quantum nem sikerült túl erősre, mert megfojtották a körülmények... de végig azt lehetett érezni, hogy szívből beszélnek, hogy tényleg szerették csinálni ezeket a filmeket, és daniel craig minden morgása ellenére egy percig sem bánta meg, hogy annak idején felbontott egy vodkát és egy vermuntot, hogy aztán felrázza a nagy múltra visszatekintő franchise-t... [*10.04.]

(2021) (r.: Dave Grohl)

bár tanultam dobolni, és volt is felszerelésem, a hivatalos (zenesulis) kereteken túl néhány dzsemmelésre futotta csak a karrieremből. de így is vannak élményeim a közös mókázásról, csak minket nem egy kisbuszba zsúfoltak össze, hanem egy ifa-platóra dobtak fel, hogy játsszuk a magyar indulókat -és a mai napig megmaradt bennem az érzés, ahogy a dobosok hátra szorulva imbolyogva ütik a ritmust, vakpali-vakpali-mindentlát... így kívülállóként nehéz elképzelni azt az élményt, ahogy a haverjaiddal meg a hangszerekkel heringeket játszotok, félretéve minden higiénés ellenvetést, és útrakeltek egy nagy közös kalandra, hogy aztán néhány órával később néhány fogalmatlan részegnek játsszátok ki a lelketeket... ma már nehezebb is ezt elképzelni, hogy ilyen alulról kell építkeznie egy ígéretekkel teli zenekarnak, hiszen tele van a világ youtube-sztárokkal, akiknek ki sem kellett mozdulniuk a szobájuk falai közül. de ez a kedves kis film alkalmas arra, hogy felnyissa a neten lógó fiatalok szemét is arra, hogy az igazi élményekért bizony le kell menni kutyába, mert különben egy hamis burkot fogsz csak felfújni egyre nagyobbra. a kisbuszok meg csak maximum a fingtól fújódnak fel... imádom dave grohl zene iránti lelkesedését, ahogy minden interjújában azt érzed, hogy ez a pasi azért született erre a világra, hogy hirdesse az élőzene igéjét, aki mindig is odafigyelt a tehetségek felkarolására, és aki minden dokumentumfilmjével eléri, hogy rohanjunk a hangszer-üzletbe, mert rocksztárnak lenni a világ legmenőbb foglalkozása... és most sem volt ez másképp, már a kezdő képsorokkal megpendítette a belénk ültetett gitár húrjait, és nem csak az ezer tapasztalattal felvértezett öreg rókákat ültette a kamerája elé, hanem néhány feltörekvő bandát is -egy teljes ívet leírva a beatles-től a starcrawler-ig... persze mondhatjuk, hogy azért egy torzított tükörrel nézett vissza a kezdő zenekarok összes nosztalgikus nyűgjére, csak nagyon érintőlegesen mentünk bele a turnékkal járó negatív hatásokba (lásd: drog, alkohol), sokkal inkább egy pozitív boost akart lenni ez a nyolcvan perc, ahol átérezhetjük azt, hogy a világsztárok is a semmiből indultak, így neked, ott a kanapén ülve is van esélyed. kitartásra van szükséged. haverokra. meg egy rozoga járműre, mert úgy nem leszel ismert, ha csak a suliban sepred fel a padlót a rock'n'roll-lal... [*06.19.]

(Társadalmi dilemma) (2020) (r.: Jeff Orlowski)

sziasztok, zoli vagyok, és függő! nehezen tudnék már meglenni az internet nélkül, azzal indul a napom, hogy végigpörgettem azt a pár oldalt, amiket kiemelt figyelemmel követek, úgy érzem, hogy lemaradtam éjszaka, amiért álmomban nem jutottam friss hírekhez. de azért úgy gondolom, hogy nem vagyok menthetetlen... nem nagyon értem azokat, akik órákat töltenek a közösségi oldalakon, mert virtuálisan is ugyanolyan antiszociális vagyok, mint a való életben, nem érdekel, hogy mi történt azokkal az emberekkel, akiket ismerek, nincs szükségem a megerősítő like-okra, a fotókat megtartom magamnak, ahogy a véleményemet is. azt nem mondom, hogy belőlem nem tudnak kipréselni dollárokat a nagy tech-cégek, mert a google-t erősen hízlalom akkor, amikor elveszek a youtube algoritmusában, és a hasznos időmet a felesleges videók unott pörgetésére cseszem el, de igyekszem javulni. főleg most, hogy borzasztóan elriasztottak az efféle tevékenységtől ennek a filmnek az alkotói... persze az eddig sem volt titok, hogy a tech-iparág kifacsar minket, hogy de sokkoló volt, ahogy ezt olyanok mondták az arcunkba, akik ott voltak az alapok lefektetésénél, akik nem szenzáció-hajhászás miatt ültek most le a kamera elé, hanem azért, mert tényleg attól tartanak, hogy katasztrófába rohanunk azzal, hogy hagyjuk magunkat elcsábítani a facebook-hoz hasonló lelketlen pénz-gyárak által, hogy birkaként szorulunk bele egyre inkább a saját vélemény-buborékunkba... teljesen közérthető volt a veszélyek felsorolása, amit kissé didaktikusan, de hatásosan támasztottak alá egy dramatizált sztorival, ahol az okostelefonok összes negatív hatását és az algoritmusok kíméletlen működését is szemléltették nekünk. vagy még inkább az ifjabb nézőknek, akinek kvázi kötelező tenném ezt a filmet, mondjuk két osztályfőnöki órát simán rá lehetne áldozni arra, hogy néhányan talán belátják azt, hogy milyen kihívásokkal kell szembenéznie a generációjuknak. talán ők is úgy sokkolódnának, mint én... (a belátásról jut eszembe: az egyik legmegrázóbb megszólalása a like gomb kitalálójának volt, aki csak egy kedves gesztust akart létrehozni a csapatával, és most azzal kell szembenéznie, hogy 180 százalékkal megugrott az öngyilkos tinilányok aránya, mert nem kapnak elég lájkot...) (mondhatnám epésen, hogy most a film végeztével megnézem, hogy mit ajánl nekem a netflix algoritmusa, de inkább csak örülök, hogy egy bevétel-orientált tech-cég ilyen projektekre is biztosít anyagi hátteret.) (××10.10.)

(2020) (r.: Sue Kim)

mint minden magyar háztartásba, nálunk is van rubik kocka, amióta csak az eszemet tudom, azóta az életem része -és azóta sem tudom kirakni, csupán mindig csak az egyik oldalát... pedig volt olyan korszakom, amikor rászántam magam, hogy kikuglizzam az algoritmusokat, hogy fel tudja vágni a keresztgyerekek előtt, de ezek a logikai mechanizmusok az istennek nem akartak belemenni a fejembe, úgyhogy feladtam... tehát tisztelek mindenkit, aki megbirkózik az összes színnel, azokat meg főleg áhítattal nézem, akik mindezt néhány másodperc alatt, vagy csukott szemmel, vagy zsonglőrködve teszik, féllábon, fejjel lefele... persze ha csak kocka-kirakási bajnokságokról lett volna szó, akkor egy vélhetően érdekes kis doksiról beszélnénk most, egy fura szubkultúráról, ahol a legnagyobb kockák az igazi sztárok (pun intended), de sokkal erősebb és szerethetőbb lett a végeredmény így, hogy a sportág két legnagyobb sztárjára volt felfűzve ez a szűk negyven perc. két ifjú fiatalember életét ismerhettük meg, akik tökéletes ellentétei egymásnak, van egy nyílt és folyton mosolygós zseni, és ott áll az oldalán egy zárkózott, az érzelmeivel nehezen dűlőre jutó autista srác -akik a különbözőségek ellenére szeretik és tisztelik egymást, inspirálóan hatnak egymás eredményeire. és ez a kölcsönhatás adja a film igazi érzelmi bombáját, ahogy látod, hogy a felnőtt-lét küszöbére lépő ifjú miként segít megnyílni valakinek, aki a betegségéből kifolyólag erre szinte képtelen... bár a film követte a sport-doksik hagyományos nyomvonalát, megismertük a két nagy ellenfelet, végigkísértük az útjukat a nagy versenyig, ahol jött a felfokozott feszültség, a döntő kritikus pillanata, és mindezekkel elérték, hogy mi is szurkoljunk a tévé képernyője előtt -úgy, hogy közben csak azt néztük, hogy kis műanyag kockákat pörgetnek az ujjaik között eszeveszett tempóban... (××08.22.)

(2019) (r.: Jack Bennett)

amikor a világ összes ideje a rendelkezésemre állt, és a kiadók még úgy gondolták, hogy meg kell jutalmazniuk minket, a vásárlókat azzal, hogy telepakolják a dvd-iket extrákat, rengeteg így-készült-et néztem. aztán ezek a háttérbe betekintő kis darabkák el-elmaradoztak az életemből (először a trükkökről szóló szegmensektől kezdtem magam távol tartani, mert rontotta az újra-nézéseim élményét az, hogy láttam magam előtt a zöld hátteret meg a digitális varázslók munkáját), de most úgy gondoltam, hogy kivételt teszek, és kicsit nosztalgikus módon a film főfogása után elfogyasztom a desszertet is -elsősorban azért, mert látni akartam, hogy egy (általam kedvelt) youtube-csatornáról szalajtott producerek milyen munkát képesek összerakni egész-estés formában. és tudjátok mit? roth cornett-nek és dan murrel-nek nincs semmi szégyellnivalója, ez egy tisztességes kis szerelmeslevél lett egy filmhez, ami maga is egy szerelmeslevél... sikerült összetoborozni minden fontos embert, aki a film elkészülésében részt vett, megtudhattunk pár érdekességet a kissé döcögős előkészítő projektről (rendező-váltás, színész-keresgélés, ilyesmi), semmi nagy releváció, de nem is ezzel akarták felemelni a készítők a film rakétáját a hozzá hasonló dokumentum-filmek dokkjából, hanem azzal, ahogy elkapták azt a sűrű szeretet-nyalábot, ami egyszerre érződik mind a készítőkből, mind a rajongókból. mert mindenki jó szívvel nosztalgiázott vissza a színészek és a stáb tagjai közül, olyat meg ritkán látni, hogy egy nem-franchise film ilyen elkötelezett híveket vonz maga után, akik húsz év elteltével is őrzik a lángot, beöltöznek a cosplay-eken, és imádattal tekintenek erre a szívből jövő goofy komédiára, ami részben róluk szól: az elkötelezett rajongókról... (××07.31.)

(2019) (r.: Christopher Bird, Simon Lupton)

mit tehet egy zenekar, ha elveszíti a frontemberét, aki az egyik legfényesebb csillag volt a pop-zene egén, aki annyi egyéniséggel robbantotta szét a színpadot, amit valószínűleg sosem lehet pótolni? az egyik út a feloszlás, egy félbeszakadó életmű. a másik lehetőség egy új irányba elkanyarodás, egy olyan új frontember beintegrálása az eddigi környezetbe, aki gyökeresen más, mint az elődje volt (ilyen megoldásról is találunk pozitív és negatív példákat egyaránt a pop-történelemben (lásd: alice in chains vs iron maiden)). és néha előfordul az a csoda, hogy egy újabb egyedi és karizmatikus énekes bukkan fel a horizonton, aki képes arra, hogy legalább egy kicsit kitöltse azt az hatalmas cipőt, amit az ikonikus elődje ott hagyott a színpadon... nem kapunk egy különleges csemegét ettől a dokumentum-filmtől, csak korrekten végigvezetnek minket az úton, interjúkkal és koncert-részletekkel, freddie halálától a mostani sikerekig, adam lambert életútját is megismerhetjük -és itt gyorsan hozzátenném, hogy nekem ő volt a film titkos favoritja, mert magával ragadott az, hogy milyen alázattal viseli azt a nyomást, ami a queen hivatalos énekesekén nyomja a vállát, és ugyanezzel az alázattal énekli le a csillagokat is, miközben egy percig sem akarja elhomályosítani freddie mercury emlékét. és azt is jó volt látni, ahogy a sokat megélt zenészeket újra energiával töltötte fel ez az excentrikus energia-bomba-srác... (××06.21.)

(Eltitkolt szerelem) (2020) (r.: Chris Bolan)

a szerelem az egyik legmegfoghatatlanabb érzés, mert nem igazán tudsz magyarázatot adni arra a bizsergésre, ami végigvibrál a testeden, amikor azt érzed, hogy tiéd a világegyetem, amikor egy másik személlyel tölthetsz el akár csak egy lopott pillanatot is. és lehet hogy fel tudsz sorolni egy sor olyan külső és belső tulajdonságot, amik kiváltják belőled ezt az érzést, a testi, lelki és intellektuális vonzalmat, de összességében ritkán tudod szavakba önteni, hogy miért ő az, aki ezeket a húrokat megpendítette benned. az is nagyon érdekes, hogy miként tudnak kihunyni ezek az érzések, és veszi át egy kapcsolatban a racionalitás az uralmat, mikor jön ez az a törés, amikor már nem vagytok egy hullámhosszon, amikor felnagyítódnak a másik hibái, amikortól már csak a kötelesség kapcsai maradnak köztetek... végig általánosan beszéltem személyekről (és nem férfiról és nőről), mert ahogy nem tudod megmagyarázni azt, hogy miért szeretsz bele valakibe, az is önkénytelenül jön, hogy milyen nemű lesz a szerelmed tárgya... ezt a dokumentum-filmet természetesen azzal prezentálták, hogy egy hihetetlen leszbikus történetről szól, mert abban a korban indult el ennek a két nőnek a közös élete, amikor vasmarokkal próbáltak harcolni a begyöpösödött konzervatívok az azonos neműek közti kapcsolatok ellen, és mégis sikerült nekik lebukás nélkül élniük ebben a veszélyes környezetben (főleg úgy, hogy egyikük egy országosan ismert személyiség volt, ugyanis fontos játékosa volt a világháború alatt indult női baseball ligának) -de szerintem sokkal fontosabb aspektusa a filmnek az, hogy két ember egymásra talált, és hetvenkét éven át nem engedték el egymás kezét, míg a halál el nem választotta őket... már az első képsorokból tudhattuk, hogy szomorú lesz a film vége, hiszen két egészségileg megromlott nőt láthattunk, akik ennyi év után bevallották a családjuknak az igazságot, és akik bár láthatóan segítségre szorulnának, ők mégis vonakodnak, mert annyira megszokták az egymásra-utaltságban töltött hosszú évtizedeiket -és persze, érdekes az egész út a negyvenes évektől kezdve, az ember keze mindig ökölbe szorul, amikor ilyen meleg-ellenes fafejeket lát, mint akik itt is felbukkantak a fekete/fehér képeken, hogy valami szörnyűt böffentsenek a mikrofonokba az arra fogékony (választói) rétegeknek, de az én szívemet nem haraggal, hanem az örök szerelemmel lehet igazán megfogni... és persze, az ember lelkét megtépázza azt, ahogy látja elfogyni ezt a két embert, látja a családi konfliktusokat, de ugyanakkor teljesen el tud olvadni, amikor végre eljön az a pillanat, bőven túl a nyolcvanon, amikor ez a két ember nyíltan és hivatalosan kimondja, hogy szeretik egymást, és papírt is kapnak erről a nyilatkozatukról. (azon nem lepődök meg, hogy ryan murphy szívesen karol fel ilyen kis szívből jövő projekteket, amik a meleg közösség erejére építenek (lásd egyel lejjebb a circus of books-ot is), azon viszont meglepődtem, hogy az olcsó horrorokkal magának nevet szerző jason bloom is ilyen lelkesedéssel állt be egy olyan projekt mögé, ami igencsak távol esik a szokásos profilján.) (××06.20.)

(2019) (r.: Rachel Mason)

mindenki ismeri azt a klasszikus mondást, hogy a pénznek nincs szaga -és bizony a történetünk főszereplői, mason-ék is úgy gondolták, hogy biztos megélhetés kell találniuk ahhoz, hogy egyenesben tudják tartani a családi kasszát, így teljesen gyámolatlanul sétáltak bele a pornó-forgalmazás veszélyes terepére... bár már a pikáns könyvesboltjuk felfuttatása előtt is érdekes életük volt, barry mason jim morrison-nal és ray manzarek-kel tanult egy osztályban a ucla-n, majd effektesként dolgozott olyan scifi klasszikusokon, mint a 2001 vagy a star trek, míg karen mason újságíróként igen komoly témákat boncolgatott, és bátor interjúkban ment a sztorijai mélyére -így ismerkedett meg például larry flynt-tel is, aki épp bontogatni kezdte a szárnyait lapkiadóként, és akinek szüksége volt terjesztőkre, mert sok helyről kitiltották a pikáns áruját (kötelező néznivaló a témában: the people vs larry flynt)... és az az érdekes, hogy itt volt ez a két ember, aki munkaként tudott tekinteni arra, hogy mások vágyait kielégítsék, bennük sosem volt perverzió, egyszerű zsidó családként élték a mindennapjaikat, miközben akaratukon kívül hősökké váltak a los angeles-i meleg-közösség életében... az, hogy mason-ék egy szerethető házaspár jól lejön a filmből, mert egy egészen személyes perspektívából láthatjuk őket: ugyanis a film alkotója a saját lányuk, rachel volt, aki az egész családját bevonta a projektbe, és ettől igazabbnak érződik az egész (és viccesnek is, ahogy a néha-néha zsörtölődő édesanya kiszól a kamera mögé, hogy ’ugyanmár, mit akarsz kislányom ezzel a dokumentum-marhasággal’)... de gyanítom, hogy nem lehet elfogultsággal vádolni rachel-t, hiszen a volt alkalmazottak is pozitívan beszélnek a tulajdonosokról, akik hogy-hogy-nem rengeteg meleg eladót alkalmaztak a boltban... azért egy dokumentum-film nem lehet meg dráma nélkül sem, és háromszor merülünk alá a szomorúság szürke tengerébe: amikor elérünk az aids korszakhoz, amikor napra-napra tűntek el a nyitott környékről az emberek a betegség tombolása miatt; amikor egy magát nyitottnak gondoló anyának szembe kell néznie azzal, hogy a fia homoszexuális; és amikor az interneten áradó pornó és az online rendelési óriás-vállalatok végleg legyőzik a kis üzletet, a múlt egy mementóját... kicsit térjünk ki a középső problémára, mert az számomra a legérdekesebb -hogy van valaki, aki melegek között forog évtizedeken át, pénzt fektet abba, hogy még több meleg-pornót tudjon kirakni az üzlete polcaira, és mégsem tud beletörődni abba, hogy a saját fia is a saját neméhez vonzódik, mert annyira beleégették a vallási dogmákat a neveltetése során, hogy csak nagyon nehezen tudja áthuzalozni az agyát. és tök jó látni, hogy most már ő az egyik szószólója egy olyan szervezetnek, aki a hozzá hasonló cipőben járó szülőket támogatja... és hiába keserű kicsit a film vége, hiszen lezár egy korszakot, magát a filmet jó szívvel nézi végig az ember, mert szeretetből készült, és pozitív üzenetet hordoz -és nem, nem csak azt, hogy mindenből lehet pénz csinálni... (××06.20.)

(2020) (r.: Lana Wilson)

taylor swift mindig is a popzenei perifériám szélén helyezkedett el, a country-ban sosem sikerült igazán elmerülnöm, a popos fordulata után meg túlságosan jókislányosnak és egyszerűnek tűnt ahhoz, hogy jobban ráfókuszáljak a zenéje. és most ez a dokumentum-film részben igazolta ezeket az érzéseimet, mert ő az az előadó, aki a sikerekből, a rajongói szeretetből építkezik, így a művészetét is úgy formálja, hogy minél nagyobb közönség fogadhassa örömmel, másrészről a személyiségéből is ered ez a jókislány imidzs, ami a legjobbat akarja mindig mutatni magából, ezért látsz belőle felületes szemlélőként csak egy csinos pofijú, folyton mosolygó barbie-babát... az egyértelmű volt, hogy nem egy szokásos zenész-dokut fogok kapni, ha elindítom ezt a filmet a netflix-en, nem számíthattam a sajnos szokásosnak mondható, alkohollal és drogokkal csúszóssá tett lejtőre (ami mindig valahol a sztori második harmadában kerül elő), de azt sem mondhatom, hogy csak csupa rózsaszín, cica-puhaságú könnyed életet ismerhettem meg. mert minden fotó mögött ott a kétely (és az étkezési zavar), minden üstököst elér az a pillanat, amikor már nem képes olyan magasra szárnyalni, mint korábban (grammy díjak elmaradozása), és persze a mai világban nem kerülhetőek meg a bulvár-világ kegyetlen csapásai sem (még akkor sem, ha hősnőnk magánéletét nagyon az oldalvonalon tartottunk az egész játékidő alatt)... összességében szimpatikus személyiséget ismerhettem meg a filmből, egy érzékeny lányt, aki tudatosan halad előre, és beépíti a dalaiba az összes csapást, amik az életben érik. mert bizony taylor nem csak egy szöszi kirakat, minden dala a lelkéből virágzik ki, és tök jó, hogy így bevittek minket a próbákra, a felvételekre, imádtam látni a csillogást a szemében, amikor a semmiből kipattant a megfelelő rím a dalszövegbe... bár a karrierje elején eléggé átszaladtunk csak, jó volt látni az ívet, ahogy egy hirtelen felkapott tinilányból egy éretten gondolkozó nő lett, aki napról-napra tanulja meg, hogy nem felelhet mindenkinek, nem maradhat örökké semleges, hanem igenis állást kell foglalnia, ki kell állnia azon értékek mellett, amiket fontosnak tart. ahogy nem engedheti meg magának a színlelést a dalaiban sem, úgy mindenben egy őszinte képet kell sugároznia magából... (megint bebizonyosodott, hogy érdemes olyan zenészről is életrajzot néznem, aki nem tartozik a kedvenceim közé, mert egy új megvilágítás felkeltheti az érdeklődésemet a művészete iránt -most is kedvet kaptam ahhoz, hogy fejest ugorjak egy nagy halom taylor swift lemez közé, aztán meglátjuk, hogy velem marad-e hosszabb távon, hogy megmarad egy tisztelet-teljes távolságtartás közöttünk...) (××03.21.)

(Párizs lángjai) (1990) (r.: Jennie Livingston)

a pose című sorozat megismertette velem a ball-kultúrát, úgyhogy itt volt az ideje, hogy elmenjek az origóhoz, ehhez a dokumentum-filmhez, ami nyilvánvalóan az egyik ihlető forrása volt ryan murphy-éknek. ez a fordított sorrend kicsit a hátrányára is vált a film befogadásának, hiszen sok újdonsággal már nem tudott szolgálni, ismertem a pózokat és kifejezéseket, örömmel üdvözöltem a házakat és a szőrmékbe öltözött lányokat. de persze azért így is tudott hatni rám érzelmileg, mert az igazi személyek szájából még megrendítőbb hallani ennek a szubkultúra kialakulásának az okairól, bele tudtam borzongani azokba a mondatokba, amikor a nehézségeikről beszéltek az egykor-volt legendák, akik többségét a családjuk kitagadott, akiktől az élet megtagadta azt, hogy önmaguk lehessenek, és akiknél teljesen érthető, hogy ezekhez az éjszakai (talmi) csillogásokhoz, az instant megkapható szeretet-rohamokhoz folyamodtak. és szívszaggató belegondolni abba, hogy sok sorstársuk még ma is küszködik azzal, hogy az emberek elfogadják annak, akivé válni szeretnének... ha már úgy alakult, hogy ez lett az évadzáró filmem, szeretném, ha minden olvasóm továbbvinné az új évtizedbe ezt az üzenetet: legyetek mindenkivel megértőbbek és toleránsabbak, mert mindenki ugyanúgy a boldogságra és az álmai megvalósítására törekszik, mint te, és neked nincs jogod megfosztani bárkit is ettől, csak azért, mert felsőbbrendűnek érzed magad. ámen. (×12.31.)

(2019) (r.: Rachel Lears)

cinikus világban élünk, ami kiégette belőlünk a remény utolsó szikráit is, ezért szükségünk van arra, hogy feltöltődjünk olyanok által, akikben még ott ég a láng -ráadásul ez tenni akarásban is manifesztálódik bennük. akik nem törődnek bele abba, hogy rossz fele megy a világ, hogy a politikusok csak a saját zsebüket nézik, hanem ki mernek állni az oroszlánok elé, és változásért kiáltanak... bár alexandria ocasio-cortez a plakát-arca ennek az új demokratikus mozgalomnak, a film nem csak rá fókuszál, de három másik női jelöltet is megmutat, akik szintén kicsit megpróbálták meghúzkodni az oroszlán bajszát, és olyan körzetekben indultak előválasztási kihívóként, ahol matuzsálemek pöffeszkednek a döntéshozó székekben -és ahol azt gondolná az ember, hogy a rengeteg probléma miatt van igény a szavazókban a változásra... kicsit szomorú látni, hogy a demokrácia büszke földjén is ilyen problémákba ütköznek az ifjú idealisták, hogy a lobbik meg az emberi butaság miatt megkövült falakba ütköznek, de szerencsére azért az élet úgy hozta, hogy pozitív lehetett a film vég-kicsengése... persze aoc-re lehet mondani, hogy tapasztalatlan, és néha meggondolatlanságokat beszél, de aki nem elve elfogult a személyével kapcsolatban (mert ’hogy mer egy huszonéves latino kislány beleszólni a nagypolitikába, brühühű’), annak nem hiszem el, hogy nem tud egy kicsit is szimpatizálni ez a természetes karizmájával, hogy ne repesne a szíve, ha látja ezt a határozott véleménnyel rendelkező lány (az már csak extra, hogy férfiként is szívesebben néz rá az ember, mint egy tokásodó fehér férfi politikusra) -de valószínűleg én is elfogult vagyok vele szemben... mint ahogy ez a megújító mozgalom is közel áll hozzám, kis hazánkban is örömmel veszem, amikor friss hangok jelennek meg a politikai palettán, olyanok, akikben még ott a tűz, amivel meg akarják tisztítani a világot. (dramaturgiai szempontból sok újdonságot nem tartalmazott a film, egy rövid életpálya-szakaszon követett négy nőt a kamera a megbeszélésekre és kampány-rendezvényekre, ezek közé pont annyi magánélet és személyes dráma volt beszúrva, hogy még inkább kötődjünk a leendő politikusainkhoz.) (×07.21.)

(2019) (r.: Todd Douglas Miller)

’one giant leap for mankind’, mondta neil armstrong, miközben letette a lábát a hold púder-szerű homokjába -és valóban elképesztő mérnöki teljesítmény volt a holdra-szállás mögött, egy olyan eredmény, amire örökre büszkének kell lennünk. az egész amerikai űr-program egy olyan izgalmas téma, ami számtalan mozgóképes feldolgozást megért már, a játékfilmek között sem kell messzire nyúlnunk, hisz’ ott volt tavaly is az apollo 11 útjának emberi oldalát egészen kiválóan bemutató first man. todd douglas miller rendező az ötvenedik évforduló közeledtével szintén beleásta magát a témába (és a nasa archívumába), és talált egy olyan megközelítési szöget, amivel ismét izgalmassá teheti ezt a jól dokumentált történetet. lecsupaszította a filmjét a küldetés kilenc napjára, nem látunk felvételeket az előkészületekről, nincsenek interjúk, és távol tartjuk magunkat a három hős asztronautától is (csak néhány felvillanó fotóról ismerhetjük meg a magánéletüket, az útjukat a szkafanderek felhúzásáig) -egyetlen dolog érdekli csak az alkotót: hogy kizárólag eredeti hang-és kép-felvételeket használva, minél hitelesebben mutassa be ezt az elképesztő hőstettet. és akár félre is csúszhatna a koncepció ettől a szenvtelen attitűdtől, de a szerkesztésnek köszönhetően végig a képernyőre ragaszt -ami azért is nagy szó, hiszen pontosan tudjuk az események menetét. és lám, mégis dobogó szívvel nézzük a kilövés pillanatát, az összes rizikósabb manővert, és az ikonikus pillanatokat a holdon. az érzelmi oldalt a rendező leginkább a zeneszerzője, matt norton kezébe helyezi, nagyon helyesen, mert a művész tökéletesen érzi, hogy mikor használja az ambient szőnyeg-zenéjét, és mikor váltson tempót, hogy megdobogtassa a szívünk (és még az egyetlen korabeli sláger felhasználása is tökéletesen van időzítve)... mindig kalapot kell emelnem a filmes szakemberek előtt, amikor azt látom, hogy hatalmas munkával ilyen csodát tudnak elérni a korabeli felvételek restaurálásában, még a laptopom képernyőjén is mesésen mutatott a film, de el tudom képzelni, hogy moziban milyen lenyűgöző lehetett a látvány... először kicsit nerd ötletnek tartottam, hogy épp’ az ötvenedik évforduló napján nézzem meg ezt a filmet, de aztán beláttam, hogy neil armstrong, buzz aldrin, mike collins és a nasa összes korabeli munkatársa megérdemli, hogy ezzel az apró gesztussal hajtsak fejet az elképesztő teljesítményük előtt. e mellé már csak extra jutalom volt az, hogy egy nagyszerű filmet is kaptam a szombat esti kikapcsolódásomhoz. (×07.20.)

(Trónok harca: Az utolsó őrség) (2019) (r.: Jeanie Finlay)

tudjuk, hogy milyen kemény meló folyik egy ilyen méretű produkció hátterében, mint amilyen a trónok harca is volt, de nem árt néha emlékeztetni erre minket, és főleg hasznos éreztetni velünk az összes idegeskedést, az elhullajtott verejték-cseppeket, végtelenbe nyúló kialvatlanságot és a különböző érzelmek hatására meginduló könnyeket, hogy igazán átérezzük azt, hogy mibe is kerül az, hogy mi hétről-hétre kielégítően szórakoztatva vagyunk... és elképesztő, amit véghezvittek ezek a szorgos kezek a most fókuszba került utolsó évadban is, sőt, csak most vált igazán produkciós rémálommá a show a heteken át tartó éjszakai forgatással és a hónapokon át épített díszlet lerombolásával (mert azért azt belátták hamar, hogy dubrovnik-ot mégsem tehetik tönkre)... valahogy természetesnek tűnik, hogy egy olyan sorozatnak, ami az egyediségével mindig is kitűnt a tévés palettáról, nem csak egy szimpla (és agyonkoptatott) werk-film jutott búcsúzóul, hanem egy igazi dokumentum-film, ami maníroktól mentesen mutatja be ezt a kívülállók számára kicsit szürreális világot, amit egy ilyen grandiózus forgatás jelent. és mivel hiányoztak mesterkélt interjúk a filmből, így nem is érezzük azt, hogy a nagy színész sztárokra túl nagy reflektor-fény vetülne, érezhetően az volt a rendezőnő koncepciója, hogy kiemeljen pár érdekes figurát a háttérből, és őket tegye meg a mi hőseinknek -egy végtelenül elkötelezett statisztát, egy hajnaltól melózó fodrászt, egy anyát, akinek a gyermeke nélkül kell töltenie hónapokat a mű-sebek között, egy büfést, aki minden évszakban kedveskedik valamivel az éhes szájaknak, egy kaszkadőrt, akiből közönség-kedvenc sztár lett az évek során, és egy laza hó-embert, mert miért ne lenne a filmes szakmában valaki, aki a mű-hóra specializálódott... és mind szerethető figura, akiknek az érzelmei átragadnak rád, a nézőre is, így tényleg megüt a film végére az elmúlás érzése, hogy ezeknek a keményen dolgozó emberek számára is valami fontos ért véget. nekünk rajongóknak is fáj, hogy el kellett köszönnünk a show-tól, de azoknak, akik nyakig sárosan kúszták végig a gondosan felépített díszleteket, sokkal többet jelent ez... (×05.27.)

(2018) (r.: Peter Jackson)

a második világháborúról mindent tudunk már -az összes aspektusáról készült már játékfilm, az összes fennmaradt korabeli képkockája bekerült már valamelyik dokumentum-filmbe. az első világégés mindkét fronton hátrányban van -jellegéből adódóan nem érzik úgy az írók, hogy jól lehetne dramatizálni az eseményeit (vagy mondjuk nem lehet egyszerűen rátolni a gonosz-szerepet valamelyik harcoló félre), és a korabeli technikákkal felvett mozgóképes anyagok is nehezen maradtak fenn. plusz kereken száz év telt el a fegyverletétel óta, így nem élnek már köztünk azok sem, akik hitelesen mesélni tudnának. de szerencsére vannak archívumok, ahol megőrizték a visszaemlékezéseket, és vannak olyan őrült filmesek, akik hajlandóak rengeteg időt áldozni arra, hogy közelebb hozzák hozzánk ennek a nagy háborúnak a borzalmait is. és peter jackson kellően ambiciózus, aki mindig is szívesen nyúlt a legmodernebb technikákhoz -meg is előzte a filmet a híre, attól zengett a sajtó, hogy úgy láthatjuk ezt a korszakot, ahogy eddig még sohasem. persze egy ilyen feltüzelés után az első húsz perc csalódás lesz, hiszen csak a szokásos fekete/fehér, furán gyorsnak tűnő képeket látjuk csak pörögni a sorozásról és gyakorlatozásról beszélő hangok alatt (még a vetítőgép kattogását is belekeverték a hangsávba) -és persze érdekes belegondolni, hogy milyen pozitív lelkesedés volt európában a háború miatt, hogy miként kerültek a frontra a tinédzserek, de azért ott motoszkál benned, hogy miként fog lekötni téged ez a téma másfél órán át. aztán elindulunk a frontra, és kiszélesedik, kiszínesedik a kép, meghallod a katonákat és a környezetük zajait, és csak annyit tudsz mondani, hogy wow... kicsit át is kell állítani az agyad, mert nem könnyű felfogni, hogy ezek nem utánjátszott felvételek, hanem az eredeti 13 kocka-per-másodperces filmek, igazi emberekkel, a valódi frontról. és persze el is veszik az ember ezekben a technikai részletekben, de aztán idővel megint jobban fülelni kezd a visszaemlékezések szövegére is, és akkor csapja meg igazán a horror, hogy mennyire elviselhetetlenek lehetettek a mindennapok a lövészárkokban, hogy ezeknek az ifjaknak nem csak a német fegyvereket kellett túlélnie, de az időjárási viszontagságokat és az állatokat is... peter jackson azért rendezőként is akar hatni, nem csak technikai géniuszként, ezért például egymás mellé vágja a hasonló arcokat -egyszer vidáman, aztán holtan... bár látható, hogy a korabeli operatőrök sokat forgattak a frontvonalak környékén, azért minden felhozott példához nem maradt fenn felvétel, ezeket hangulatos rajzokkal/festményekkel pótolták ki az alkotók a mozgóképeket... mondhatnánk, hogy egyoldalú a mű, hiszen az angolokat helyezi a fókuszpontba, de igazából nem is volt szándék arra, hogy a teljes háborút feltérképezze -sőt, ha jobban megnézzük, a nagy képpel sem akar igazán foglalkozni, nem nagyon mozdulunk ki a kiskatonák szemszögéből, a lövészárkokból és a no man’s land-ről. leginkább azok a fiatalok érdeklik, akik az isteni szerencse folytán túlélték ezt a vériszamos időszakot -és azok, akik örökké fiatalok maradtak, arccal lefelé belesüppedve a ragadós sárba... (néhányszor azért lehet látni, főleg az arcokon, hogy miként dolgozta meg a számítógép a képsorokat, de szerintem ezeket könnyen feledtetik az olyan hátrahőkölős jelenetek, mint mikor megindulnak az első tankok a harcmezőre. és ha még a végén még egyszer a technikai részletekbe akarok beleesni, akkor ideje külön megdicsérnem a színezőket és a hang-keverőket is, mert ők is rengeteget tettek azért, hogy ilyen hitelesek legyenek ezek a képek.) (##12.29.)

(2018) (r.: Tim Wardle)

egy hármas ikerpár 19 év különélés után egymásra talál -szívmelengető történet, nem igaz? én is azt gondoltam, a film trailer-e is ezt a hangulatot sugallta, és a film elejére jellemző is ez a feelgood-ság, az interjúk lendülete és a bevágott zenék fokozzák a mosolyt az arcodon. aztán a disney tündérmeséből fokozatosan csúszunk át egy komor rémálomba, hogy a végén nyomorúságosan hagyjanak ott a képernyő előtt... mert az ember először bele sem gondol, hogy miként nevelkedhettek különböző családoknál a fiúk, és ahogy felmerül ez a kérdés, megnyitunk egy sötét vermet, egy megkérdőjelezhető kísérlettel és rengeteg titokkal, amiket talán sosem sikerülhet teljesen felfedni... az is elég gyomorba markoló felismerés volt, amikor feltűnt, hogy a három testvér közül csak kettő adott interjút a filmhez, majd nem sokkal később kezdtem csak kihallani, hogy a harmadikukra ’was’-zal hivatkoznak... örülök, hogy ennyire érzékelhető volt az elvi különbség a bulvár-talkshow-k, a reggeli műsorok felületes interjúi és a komoly dokumentum-filmesek munkája közti különbség, mert amíg a nyolcvanas években csak arra koncentráltak, hogy a nagy szenzációban felbukkant aranyifjak mennyire hasonlítanak egymásra, annak ellenére, hogy külön nőttek fel, addig itt megvizsgálták az ügy összes oldalát... egyébként lehet hogy etikátlan volt ez a kísérlet, mert nem volt tisztességes, ahogy szétválasztották ezeket a testvéreket, ugyanakkor tényleg egy nagyon érdekes kutatási terület az, hogy egy embert mennyit formálják a kapott gének, és mennyit számít a környezet, ahol felnő. csak sajnos a tudományok emberei a nagy felfedezések hajszolása közben nem mindig törődnek azzal, hogy út közben hány embert nyomorítanak meg... (##10.27.)

(Popsztár: Soha ne állj le (a soha le nem állással)) (2016) (r.: Akiva Schaffer, Jorma Taccone)

a saturday night live egy intézmény az amerikai kultúrában, több évtizede nevetteti meg az embereket, és számolatlanul váltak sztárrá az egykori állandó tagok is (és most tessék olyanokra gondolni, mint dan aykroyd, chevy chase, bill murray, eddie murphy, jim belushi és billy crystal). időről-időre a sorozat körül sertepertélők őrült ötletei túlcsordulnak a szombat esti pár perces sketch-ek keretein, és ilyenkor a nagyvászon felé kezdenek kacsingatni. ez főleg nekünk fura, akik nem a show-n nőttünk fel, hogy az olyan gyerekkori kedvenceink, mint a blues brothers és a wayne’s world is ebből az alomból indult... és persze messze földön híres a szintén az snl keretei közt formálódott the lonely island is -akik kicsit is járatosak a popkultúrában, azoknak ismerősen csengenek a ’dick in the box’, a ’jizz in my pants’ és a ’motherlover’ dallamai. apropó, erre a pop-érzékenységre ehhez a filmhez is szükség lesz, mert az andy sandberg vezette csapat ezúttal ezt a közeget vonta be igazán maró gúnnyal úgy, hogy mindenkinek fájjon... és ehhez tökéletes formátum ez az ál-dokumentum stílus, főleg hogy így ki lehet pipálni a tipikus zenész-létnek az összes elemét, a boldog gyerekkort, a felemelkedés mámorító sikereit, a személyiség-változást, a közelgő zuhanást és a nagyot puffanó mélypontot. mondhatjuk, hogy ezekkel a klisékkel sztori-szinten nem kapunk sok újdonságot, de a kiszámíthatóságot jól ellensúlyozzák a különböző irányokból támadó humor-bombák (a finom utalásoktól a limóba belógatott farokig) és persze ott a zene is, mint humorforrás, ahogy az egy rockumentary-nál kötelező elem (és jézusom, mennyire prosztó szövegeket írtak most a dalokhoz andy-ék -mondjuk én mindegyik dal-betétnek tudtam örülni, mert már agyonhasználtam a banda korábbi slágereit)... egy doku elengedhetetlen kelléke a kamerába beszélő fejek interjú-csokra, és itt persze igazi zenészek teszik hozzá a maguk igazát a conner4real sztorihoz, de egyébként is, cameo-ban igen erős a film, sorban álltak hollywood-ban egy kis bohóckodásra az ismert arcok, plusz természetesen itt nyüzsög az összes snl-es haver, hogy a nagyvásznon is együtt bohóckodjanak a tévé-képernyő után -nem beszélve az olyan kötelező megjelenésekről, mint a korábbi dalokban éneklő michael bolton és justine timberlake... hmm, igazság szerint a nagy röhögések elmaradtak a részemről, inkább csak permanens vigyor volt az arcomon, főleg akkor, amikor kőkeményen savazták a srácok a mai zenei kultúrát, a művészek kiárusítását és az elcseszett marketing-stratégiákat (a kéretlen dal-játszás poénjánál remélem egyszerre zokogtak fel a u2 és az apple főhadiszállásán)... (##10.17.)

(2018) (r.: Morgan Neville)

az ember legtöbbször azért néz meg egy életrajzi dokumentum-filmet, mert érdekli az az ember, akiről szól, többet akar megtudni egy személyről, akihez valamilyen kapcsolat fűzi -én most viszont úgy vágtam bele ebbe a filmbe, hogy csak a lelkesedő kritikákat és nézői véleményeket ismertem, mr.rodgers-ről viszont semmit sem tudtam... pedig nyilvánvaló, hogy ő egy amerikai ikon, akinek a műsorán generációk nőttek fel, és nagyon furcsa, hogy míg az ezzel párban vetített szezám utca itt a tengerentúlon is közismert és népszerű volt, addig az ő show-ját nem mutatták be nálunk. és ezért másképp álltam a film nézéséhez, mint azok, akiket számtalan nosztalgikus emlék fűz a tévés programhoz, és másképp nézhettem mr.rogers-re is, először csodálkozva rá arra, hogy egy ilyen nyílt-szívű, különleges ember ilyen kultikus státuszba emelkedhetett a viharos és cinikus huszadik században... jó összehasonlítási alap a tegnap megnézett robin williams film, mert az egy konzervatív megközelítéssel vágott doksi, végig-futva egy híres ember életútján, addig itt az életrajzi elemek a háttérbe szorultak, és sokkal inkább a lélekre koncentráltunk, mr.rodgers gondolkozás-módjára, személyiségére, és arra a hatásra, amit a gyerekekre, a világra tett. és bevallom, először nem éreztem azt, hogy igazán el akarnék merülni ezekben a témakörökben másfél órára, de aztán rövid idő alatt megnyerte a figyelmemet, és ezt mr.rodgers-nek köszönhetem. mert nehéz elhinni, hogy léteztek (léteznek?) ilyen pozitív emberek, akik úgy tanítják a gyerekeket, hogy nem nézik le őket, akik nem csak hangoztatják az elfogadás fontosságát, hanem bátran tesznek is, hogy kimutassák ezt a világnak. mert nem tudok annál határozottabb kiállás kitalálni a szegregáció ellen, mint mikor egy gyerekműsorban közösen áztatja a lábát egy fehér és egy színesbőrű ember... és megdöbbentő hallani, hogy milyen témákat mert feldolgozni (a gyerekek számára befogadható formában -bábokkal és őszinteséggel), legyen szó a bérgyilkosságról, a válásról vagy a halálról. manapság nehezen elképzelhető, hogy ilyen csöndes kedvességgel így meg lehet fogni a gyerekeket, és szomorú arra gondolni, hogy egy ilyen értékes műsor manapság már kevés lenne a túlpörgött lurkóknak. vagy csak mi idősek gondoljuk úgy, hogy a mai gyerekek már nem olyanok, mint akár egy-két generációval is korábban...? nagyon érdekes volt azt hallani, hogy ez a magából folyton pozitív energiákat árasztó ember is tele volt bizonytalanságokkal és kételyekkel, és hogy miként csatornázta bele ezeket a negatív érzéseit is a műsorba -leginkább bábok és paravánok mögé bújva... szóval én örülök, hogy a szájhagyomány a szájára vesz ilyen alkotásokat, mert így hozzám is eljuthat a hírük, és általuk megismerhetek olyan értékes embereket is, akiről a körülmények miatt nem igazán hallhattam... (a megnézés utáni másnap írom ezt a kritikát, és még mindig azt érzem, hogy érzelmileg teljesen átmosódtam tegnap este, sokkal hevesebben reagál a lelkem a világra, mint máskor -és ezt most abszolút pozitív értelemben írom.) (##08.27.)

(2018) (r.: Marina Zenovich)

tisztán emlékszem arra a napra, amikor robin williams meghalt -épp’ külföldön dolgoztam, és a moldáv tévé bemondta a reggeli hírek között. szomorú volt hallani, hogy elment egy ilyen nagy nevettető, de akkora már sok ismert ember halálát kellett átvészelnem, úgyhogy igazán nem rázott meg. most viszont tartottam kicsit ettől a dokumentum-filmtől, mert féltem, hogy túlságosan meg fog rázni, hogy ilyen koncentráltan láthatom a vibráló személyiségét, hogy most fogom igazán érezni, hogy mit is jelent az elvesztése... mert tulajdonképpen robin nagyon kis koromtól velem volt: a nagybátyám gyakran járt át hozzánk, és ilyenkor mindig azzal köszönt, hogy ’na mi van nanus?’ -utalva ezzel mork ’nanu-nanu’ kifejezésére. tehát a családunk a kezdetektől követte robin williams pályafutását... ahogy ez a dokumentum-film is teszi, konzervatív módon pipálja ki az életrajzi alkotások kötelező rublikáit, gyerekkor (pipa), ifjú évek (pipa), első lépések a siker felé (pipa), satöbbi-satöbbi. a módszerei is hagyományosak, korabeli felvételeket kever össze interjúkkal -az átlag fölé egy kicsivel csak az emeli a szerkesztést, hogy alapos és lelkiismeretes munkával sikerült ritka felvételeket is beszerezni, legyen szó egy kis klubban tartott stand-upról, vagy egy személyesebb házi-videóról... és tényleg mosolyogva nézed azt a kirobbanó energiát, amivel ez a nagy nevettető kiégette magát a színpadon és a forgatásokon, van egy-két fergeteges darab is, ami bekerült a válogatásba (mondjuk amikor a critic’s choice awards-on lopta a show-t jack nicholson és daniel day lewis elől), és közben a barátok és családtagok is szépeket mondanak róla -de valahogy nem tud igazán megrendíteni. talán azért, mert a démonokat csak messziről szemléli... mert egy teljes ember portréjához hozzátartoznak a hibák is, a film viszont nem nagyon akarja beengedni ezeket a képbe, érintőlegesen jönnek szóba a függőségek és a bipoláris személyiséggel járó nehézségek. így igazából csak az utolsó percek tudnak szíven ütni, és azok is csak az elmúlás miatti szomorúság miatt... tisztességgel, lelkiismerettel összerakott dokumentum-film ez, de leginkább arra alkalmas, hogy az emberben felbuzogjon a vágy, hogy levegye a polcról a kedvenc robin williams alakításait, és jól szórakozzon azon az emberen, akinek minden vágya az volt, hogy szórakoztassa az embereket. hiányzol ebből a komor világból, robin! (##08.26.)

(2017) (r.: Susan Lacy)

ahogy a starwars kapcsán azt szoktam mondani, hogy nem emlékszem, hogy mikor láttam először a régi trilógiát, ezért olyan, mintha mindig is velem lettek volna, így steven spielberg-et is beletehetem ebbe a kategóriába, mert sajnos nincs arról emlékem, hogy vajon az e.t.-t láttam-e hamarabb vagy a frigyládát, de az biztos, hogy a filmekre való igazi eszmélésem óta velem van a mester -még akkor is, ha most a róla szóló alapos dokumentum-film kapcsán rádöbbentem, hogy milyen sok alkotása kimaradt számomra (bár egy ilyen termékeny karrier esetén ez óhatatlanul is megesik az emberrel)... kicsit tartottam attól, hogy egy két-és-fél órás tömjénezést és balzsamozást kapunk dokumentum-film helyett, de mikor kiderült, hogy a spielberg-gel készült mély-interjú adja a film gerincét, akkor megnyugodtam, mert ezáltal lehetett olyan személyessé tenni ezt a retrospektív visszaemlékezést, mint amilyen személyességre maga spielberg is törekszik a filmjeiben... nagyjából követtük az életpálya kronológiai sorrendjét, de azért több esetben ugráltunk is, hogy csoportosítva legyenek a filmek, hogy az autodidakta módon a szakmába került nagy gyerektől eljussunk az érett filmkészítőig -kis-lábujjal épphogy érintve a kudarcokat és bukásokat... jó volt belesni a munkamódszerek mögé, látni az embert, aki teljes szívvel dolgozik a forgatáson, miközben a hihetetlen vizuális látásmódja mellett ott ül vele a rendezői székben a kétely is (és örülök, hogy a barátokra és állandó kollégákra is jutott egy kicsi a rivalda-fényből)... ha filmrendezők kerülnek szóba, nem véletlen, hogy steven spielberg neve az elsők között fog felmerülni, mert ő az, aki ikonná vált azáltal, hogy egyszerre ismeri el a szakma és a közönség, akiben egymásnak adják a kilincset a mesélő és a mesét áhítattal hallgató gyermek, a gondolkodásra késztető művész és a felhőtlen szórakoztatásra képes alkotó -és ez a monstre dokumentum-film méltó volt ehhez az elképesztő életműhöz. (##03.24.)

(2018) (r.: Anthony Wonke)

mint ahogy maga a film is szívesen rúgta fel a konvenciókat, úgy a hozzá kapcsolódó werk-anyag sem egy szokásos félórás körbenyalogatás, ahol mindenki belemondja a kamerába, hogy mennyire fantasztikus volt minden a forgatáson, és hogy egy nagy család lettek az elmúlt hónapokban. nem, az utolsó jedi-nek egy játékfilm-hosszúságú háttéranyag járt, ahol a készítői megpróbálták elkapni egy filmkészítés őszinte esszenciáját, a grandiózusságot és a csendes intimitást egyaránt -egy olyan munkahelyet, ahol elmondhatod a főnöknek, hogy nem értesz vele egyet... mindig is lenyűgözött az ilyen háttér-bemutatókban az a tudat, hogy mennyi munkát is raknak egy film elkészítésébe, látva a díszletek és tárgyak végtelen sorát, azt, hogy milyen összehangolt munka kell ahhoz, hogy egy ilyen monstrum létrejöhessen, szoros időbeosztással, alázattal, komoly verejtékezés árán... nem véletlen a dokumentum-film címe, mert ahogy egy forgatás lelke a rendező, itt is rian johnson-on volt a hangsúly, és egy végtelenül kedves és empatikus ember képe rajzolódott ki ebben a másfél órában, aki egyszerre tudja nagyon határozottan, hogy a víziója hogyan kerüljön a vászonra, ugyanakkor ott bujkál benne mindig a kétely is a döntései helyességével kapcsolatban (és az is érezhető, hogy meg tud indokolni minden döntést, amit a karaktereivel kapcsolatban hozott, oka van annak, hogy kifordította őket a komfort-zónájukból)... de mindenkire jut pár perc, így persze carrie fisher is megkapja a neki járó tiszteletet és szeretetet (hjaj). de ugyanúgy látjuk a casting-osoktól a díszleteseken és sminkeseken át a vágóig az összes folyamat melósait, akik nélkül csonka lett volna ez a nagyszerű alkotás. lehet így is szerelmes levelet írni a filmkészítőkhöz, nem csak az unalmas és kiszámítható önfényezés segítségével... (##03.18.)

(2013) (r.: Frank Pavich)

egy művésznek kizárólag teljes szívből, őrült odaadásból lenne csak szabad alkotnia, amikor a víziója elsöprő erővel akar a felszínre törni, grandiózusan, nagyszabásúan -de persze a világ nem így működik, főleg nem egy olyan pénzzabáló művészeti ágban, mint a filmkészítés... jó látni, hogy vannak még olyan lánglelkű lovagok, akik nem csak az álmaikról (és azok összetöréséről) tudnak szenvedélyesen mesélni, de magukból kikelve lobogtatják a zsebükből előhúzott pénz-köteget is, mint minden bajok forrását... egy soha el nem készült alkotásnál mindig nehéz elképzelni, hogy ténylegesen milyen lett volna a végeredmény, de az alejandro jodorowsky által vizionált dűnénél már az impozáns névsorolvasás is elég ahhoz, hogy fájdalmasan gondoljunk arra, hogy milyen is lehetett volna a végeredmény -az egész egy lsd trip-re hasonlított volna, a kor technikáját meghaladó kamera-mozgások is szerepeltek a tervben, a látványról moebius, chris foss, h.r. giger és dan o’bannon gondoskodtak volna (nem meglepő módon az alien stáblistáján is megtaláljuk őket), a zenei témák egy részét a pink floyd komponálta volna, a szerepekre (különböző trükköknek és a szerencsének hála) olyanok bólintottak rá, mint david carradine, orson welles, udo kier, salvador dali és mick jagger... szédítő az egész, de igazság szerint egy percig sem csodálkozhatunk azon, hogy 1975-ben, két évvel a starwars előtt nem sikerült összeszedni ezzel a több mint tíz órásra tervezett monstrumhoz a megfelelő összeget... ahogy az is elképesztő, hogy milyen lelkesedéssel tudnak beszélni a beletett több éves munkába az egykori alkotók -főleg jodorowsky szenvedélye ragad át a dokumentum-film nézőire is, mert neki a természetéből fakad ez a forradalmi hevület, ami (különböző nyelvű) szavakkal ki is tud fejezni... nagyon tetszett, hogy nem csak beszélő fejeket alkalmaztak a film alkotói, hanem a fennmaradt storyboard-okat/festményeket animálták is, sőt, egy archív interjú alá a meg nem valósult filmhez méltó lsd utazást is festettek (a különleges hangulati élményt a szintis/orgonás zene is igencsak felerősítette)... eleve a gyengéim a filmkészítés hátteréről szóló dokumentum-filmek, de ez az alkotás most különösen betalált, sodort magával, engem is kicsit felemésztett az az őszinte tűz, ami az interjú-alanyokból áradt. most megyek is, és leveszem a polcról az incal első kötetét, amit jodorosky és moebius a dűne kapcsán felmerült ötleteik alapján alkottak meg... (##03.17.)

(2017) (r.: Chris Smith)

mindenki hallott már a stanislavski módszerről, amikor egy színész felhozza a mélyből az érzéseit, és saját magával borítja be az alakítandó karaktert. eljutottak már mindenkihez azok a forgatási pletykák, amikor egy alkotó képtelen volt különválasztani magában a karaktert és a saját személyiségét, és a forgatási szünetekben is benn ragadt a szerepben (daniel day lewis híres erről a metódusról, de nem is olyan rég ott volt jared leto is, aki döglött patkányokat küldött a színész-társainak, mert joker is ezt tenné). viszont teljesen más hallani ilyen forgatási rémálmokról mint látni is, amikor a film sztárja megkeseríti a körülötte dolgozók életét -és borzongató belegondolni, hogy pont az ilyen őrült elkötelezettségtől lesz zseniális az adott alkotás... valamikor a kora-főiskolás időszakomban láttam először a man on the moon-t, és igen hamar felnőtt az akkori másik nagy kedvenc milos forman filmemhez a people vs larry flynt-hez. mert úgy volt szeleburdi, hogy tele volt érzelemmel, egy nagy őszinte hazug ellentmondás volt, mint andy kaufman. és ahogy ebből az igen erős dokumentumfilmből is kiderült, a film készítése is pontosan ilyen ellentmondásos lehetett... mert jim carrey nem csak eljátszotta a nagy példaképét, hanem mintha megszállta volna andy szelleme, teljesen átlényegült -és ez magával hozta andy azon aspektusát is, hogy provokálni kellett a világot minden áron, mert úgy lesz érdekes. kívülállóként szörnyülködve lenyűgöző látni, hogy miloš forman-ék mennyire hagyták elszabadulni jim-et, hogy mindenki belement az áttranszformálódás játékába, sőt, akik ismerték és szerették andy-t, azok terápiás célokra is felhasználták a tökéletes utánzatot... azt mondják, hogy azért nem hozták nyilvánosságra a korabeli werk-felvételeket eddig, mert nem akarták, hogy az emberek seggfejnek gondolják jim-et, és igazából lehet hogy nem is baj, hogy ennyi idő távlatából tudjuk szemlélni ezeket a kicsit kellemetlen tetteket. és az is sokat segít, hogy jim carrey is a mai érettségével néz vissza erre a furcsa korszakára. és tudom, hogy mostanság is sok drámán ment keresztül, ráadásul a sztárságának fénye is jócskán megkopott azóta, de mindig szívbemarkoló azt érezni, hogy egy komikus gumiarcú humora mögött mennyi komolyság is tud rejtőzni... (ügyesen csempészték a főtéma mellé a két komikus karrierjének bemutatását is, sok-sok korabeli felvétellel ábrázolva azokat.) (hehe, tony clifton a producerek között is fel van tüntetve!) (#12.06.)

(Kedi: Isztambul macskái) (2016) (r.: Ceyda Torun)

néhány éve örököltem egy macskát -eleinte csak megtűrt maga mellett, aztán szép fokozatosan a szívébe fogadott, és most már én vagyok az, akihez odabújik, ha olyanja van. igaz, én vagyok az is, akibe beleharap, ha nem tetszik neki, ahogy hozzányúlok... korábban nem nagyon mozgattak bennem semmit az állatok (valamiért mindig buta kutyákat fogtunk ki), de a némiképp kényszerű helyzetből nagy macskamániám alakult ki. talán kiismertem ezeket az öntörvényű lényeket -legalábbis a mozdulataikat, a gondolkozásmódjukat, mert magukat az egyéneket csak hosszú idő után lehet kiismerni, annyira önálló személyiség mind... erre épít ez a cuki dokumentum-film is, isztambul sokszínű macska-populációjából ismerhetünk meg egy maréknyi különböző individuumot, egy félénk cicát, egy harcias vadmacskát, egy tolvajt, egy illedelmes kéregetőt, egy vadászt, egy piaci minőség-ellenőrt... és jó érzés nézni, ahogy macska-perspektívából követi őket a kamera, járhatjuk mi is velük a város utcáit, sikátorait, háztetőit, kikötőit. és nem csak a macskák személyiségét ismerhetjük meg, hanem azokét is, akik törődnek velük, ellátják őket étellel, megszeretgetik őket -már amikor a cicák úgy döntenek, hogy hagyják magukat... így tágul ki kicsit a macska-szemszög, és leshetünk be az isztambuliak mindennapi életébe is -és nem véletlen, hogy iparosok, halászok, vendéglátósok és művészek azok, aki részt vesznek ezeknek az állatoknak az életében, akik szeretettel rajonganak azokért a cicákért, akik hajlandóak voltak a közelükben letelepedni (valahol a háttérben azért a mai törökország is felsejlik, ahol a nagy modernizálásban és építkezési lázban nem gondolnak azokra a kóbor lelkekre, akik már évszázadok óta a város nagy egészéhez tartoznak)... bár nekem azért kicsit sok volt ebből a témából 80 perc (vagy csak megint fáradtabban kezdtem bele valamibe, mint kellett volna), de most azt érzem, hogy az tenne a legjobbat a lelkemnek, ha megkeresném a macskámat és jól megölelgetném -kár hogy nem az az ölelkezős fajta, ahhoz túlságosan sok benne a kékvérűség... (#09.28.)

(2016) (r.: Matt Schrader)

mindig furán néznek rám, amikor arról beszélek, hogy milyen sok filmzene-albumot hallgatok a mindennapokban... pedig szerintem teljesen logikus, hogy sokszor esik erre a zsánerre a választásom, mert az éneklős popszámok több esetben is zavarnának a munka vagy az olvasás mellett, egy jól megválasztott score viszont hangulatilag sodor magával, és segíti a koncentrálást... nagyon régóta vallom azt az elvet, hogy a nagyzenekarokkal felvett filmzenék a klasszikus zene továbbélési formája a mai korban -és olyan jó volt hallani ebben az igencsak alapos dokumentumfilmben, hogy szakemberek erősítik meg ezt a gondolatot... mert ez a film nem más, mint egy szerelmeslevél a nagyzenekarral felvett filmzenékhez, egy olyan igényes munka, ahol szinte mindenkit sikerült megszólaltatni, aki most a szakmában releváns (nekem igazából csak michael giacchino és nick cave hiányoztak a színes palettáról)... tudom, hogy sokak számára unalmasnak tűnnek a beszélő-fejes doksik, pedig az ilyenek is odaragaszthatnak a képernyő elé, ha érdekeseket mondanak ezek a fejek -ráadásul ez a film nagyon dinamikusra van vágva, és a beillesztett zenei illusztrációk is sokat lendítettek előre a tempón... (btw, el nem tudom képzelni, hogy milyen alkudozásba kellett belemenni a stúdiókkal, hogy ennyi jelenethez adják oda az engedélyt, de biztos, hogy komoly meló lehetett mögötte.) szépen végigmentünk a filmzenék elkészülésének összes folyamatán, az írástól a felvételig, megmutatva a nézőket befolyásoló alkotói trükköket, kiemelve pár különleges hangszert. még arra is jutott idő, hogy néhány prominens művész munkáinak mély tisztelettel adózzanak... (és számomra az is hozzáadott az élményhez, hogy végre arcot és személyiséget köthettem jó pár névhez, akiket eddig csak a vége-főcímekből meg a fájl-nevekből ismerhettem.) szóval, ha legközelebb felgyorsul a szívverésed egy akció-jelenet alatt, vagy könnyek csorognak végig az arcodon egy szomorú dallam hallatán, gondolj azokra a zeneszerzőkre és zenészekre, akik hihetetlen munkát raktak abba, hogy egy film működjön. de tiszteleted jelélül meg is nézheted ezt a dokumentum-filmet is, hidd el, megéri. (külön köszönöm a készítőknek, hogy a tévés világból is találtak egy igencsak alkalmas interjúalanyt bear mccreary személyében -mert igenis meg kell becsülni azt, aki még a szolidabb költségvetésű alkotásoknál is ragaszkodik az élő hangszeres feljátszásokhoz.) (#09.27.)