(Popsztár: Soha ne állj le (a soha le nem állással)) (2016) (r.: Akiva Schaffer, Jorma Taccone)

a saturday night live egy intézmény az amerikai kultúrában, több évtizede nevetteti meg az embereket, és számolatlanul váltak sztárrá az egykori állandó tagok is (és most tessék olyanokra gondolni, mint dan aykroyd, chevy chase, bill murray, eddie murphy, jim belushi és billy crystal). időről-időre a sorozat körül sertepertélők őrült ötletei túlcsordulnak a szombat esti pár perces sketch-ek keretein, és ilyenkor a nagyvászon felé kezdenek kacsingatni. ez főleg nekünk fura, akik nem a show-n nőttünk fel, hogy az olyan gyerekkori kedvenceink, mint a blues brothers és a wayne’s world is ebből az alomból indult... és persze messze földön híres a szintén az snl keretei közt formálódott the lonely island is -akik kicsit is járatosak a popkultúrában, azoknak ismerősen csengenek a ’dick in the box’, a ’jizz in my pants’ és a ’motherlover’ dallamai. apropó, erre a pop-érzékenységre ehhez a filmhez is szükség lesz, mert az andy sandberg vezette csapat ezúttal ezt a közeget vonta be igazán maró gúnnyal úgy, hogy mindenkinek fájjon... és ehhez tökéletes formátum ez az ál-dokumentum stílus, főleg hogy így ki lehet pipálni a tipikus zenész-létnek az összes elemét, a boldog gyerekkort, a felemelkedés mámorító sikereit, a személyiség-változást, a közelgő zuhanást és a nagyot puffanó mélypontot. mondhatjuk, hogy ezekkel a klisékkel sztori-szinten nem kapunk sok újdonságot, de a kiszámíthatóságot jól ellensúlyozzák a különböző irányokból támadó humor-bombák (a finom utalásoktól a limóba belógatott farokig) és persze ott a zene is, mint humorforrás, ahogy az egy rockumentary-nál kötelező elem (és jézusom, mennyire prosztó szövegeket írtak most a dalokhoz andy-ék -mondjuk én mindegyik dal-betétnek tudtam örülni, mert már agyonhasználtam a banda korábbi slágereit)... egy doku elengedhetetlen kelléke a kamerába beszélő fejek interjú-csokra, és itt persze igazi zenészek teszik hozzá a maguk igazát a conner4real sztorihoz, de egyébként is, cameo-ban igen erős a film, sorban álltak hollywood-ban egy kis bohóckodásra az ismert arcok, plusz természetesen itt nyüzsög az összes snl-es haver, hogy a nagyvásznon is együtt bohóckodjanak a tévé-képernyő után -nem beszélve az olyan kötelező megjelenésekről, mint a korábbi dalokban éneklő michael bolton és justine timberlake... hmm, igazság szerint a nagy röhögések elmaradtak a részemről, inkább csak permanens vigyor volt az arcomon, főleg akkor, amikor kőkeményen savazták a srácok a mai zenei kultúrát, a művészek kiárusítását és az elcseszett marketing-stratégiákat (a kéretlen dal-játszás poénjánál remélem egyszerre zokogtak fel a u2 és az apple főhadiszállásán)... (##10.17.)