(2019) (r: Sam Mendes)

szerettem a hosszú, vágatlan felvételeket, főleg amikor meglepnek velük a készítők, amikor azt tűnik fel, hogy várom-várom, hogy mikor ér vissza a vágó a cigiszünetről, de csak forog tovább egyre az operatőr, és ilyenkor mindig bennem ragad a levegő. most persze lehetetlen lett volna egyetlen levegővel végignézni a filmet, hiszen ugye olyan ügyesen el vannak rejtve az összeillesztések, hogy egyetlen kétórás vágatlan csodának tűnik a végeredmény, és ez egy előre bejelentett technikai truváj volt, azaz a marketing nagyrészét is erre hegyezték ki, tehát nehezen tudtam volna meglepődni a mozi-teremben. viszont a rácsodálkozás öröme így is kiült az arcomra számtalan alkalommal, mert a korszakos zseni roger deakins és tehetséges segéd-csapata lehetetlen dolgokat vittek véghez a kameráikkal, végig ott suhantak a főhősök mellett, ők is átkúsztak a szögesdrótok akadályain, egyensúlyoztak a romokon, és még a sodró vizű folyóba is belevetették magukat, ha arra vezetett az egyetlen út... és nem véletlenül írtam suhanást, mert hiába lett volna evidens a kézi-kamerák használata (mint ahogy az ilyen vágatlan jelenetekben megszokhattuk eddig), az alkotók itt inkább állványokra rögzített felvevőkkel, autóról lelógatott kamerákkal és drónokkal dolgoztak, hogy a mozgékonyságot ötvözni tudják a grandiózus látvánnyal (arról nem is beszélve, hogy így a gondosan tervezett világítás is élesebben kontrasztot tudott alkotni, így készülhetett el az a lélegzetelállítóan gyönyörű jelenet-sor a romvárosban az égre fellőtt rakéták fényei alatt)... szívesen belelátnék sam mendes fejébe, hogy mikor kapcsolódott össze ez a technikai mestermunka ötlete a nagyapjától hallott történetekkel, mert azt érezte az ember, hogy a filmben minden ennek a gimmick-nek van alárendelve, és nem a technikai szolgálja a történet-mesélést... mert ugye a vágatlanság egyetlen lineáris történetben valósítható meg, egy adott idő alatt (itt ugye egy kis kiskaput beiktattak a forgatókönyvbe mendes-ék), ezért folyton haladni kell, be kell sűríteni mindent, kevés a megálló ahhoz, hogy igazán kötődni tudjunk a karakterekhez. így időről-időre kicsit el is veszített a film, mert bár éreztem a nyomasztó feszültséget és ámultam a megvalósítás magas színvonalán, érzelmileg nem tudtam belerakni azt a pluszot, amitől teljesen kifacsart volna a végére a film... lehet hogy az is baj volt, hogy tavalyelőtt megnéztem peter jackson ’they shall not grow old’ című dokumentum-remekét, ami kellő alapossággal mutatta be a lövészárkok riasztó világát, ott is végigjártuk a hullákkal és patkányokkal kikövezett pokoljárásunkat, ráadásul eredeti felvételeken, így most már nem hordoztak magukkal igazán újdonságokat az itteni borzalmak... mindig nehezen jutok dűlőre az olyan filmekkel, amik megmozgatják az agyamat, kényeztetik a szememet, de a lelkemet és a szívemet képtelenek felgyújtani -az ilyenekre szoktam azt mondani zavartan, hogy ’inkább csak tisztelem, mint szeretem’, és sajnos az kell mondjam, hogy ez az alkotás is pontosan ebbe a kosárba esik nálam... (roger deakins-t ledicsértem az égről, de azért mindenképp emeljünk kalapot a díszletesek előtt is, akik komplett lövészárkokat martak a forgatási helyszínekbe, ahol az utolsó homokzsákig minden maximálisan hitelesnek tetszett.) (sam mendes láthatóan friss arcokat szeretett volna a filmje középpontjába állítani, de azért azt nem bírtak ki, hogy a körülöttük felbukkanó karakterek többségét ismert színészekre ossza -így minden sarokpontnál lehetett örülni valakinek, colin firth-nek, andrew scott-nak, mark strong-nak vagy benedict cumberbatch-nek.) (azt is el kell ismernem, hogy sam mendes milyen ügyesen alkalmazta a thomas newman által írt zenét, hogy pont ott fokozták fel a dallamokat, amikor el kellet minket nézőket sodorni a történet szerint.) (××01.24.)