az elmúlt években sokat kellett magyarázkodnom amiatt, hogy minek maradok fenn egy ilyen felesleges esemény miatt, mint az oscar, és én mindig szabadkoztam, hogy hát már majd’ húszéves hagyomány ez nálam, meg mégiscsak a filmek ünnepe, blablabla -de idén, amikor élőben láthattam egy történelmi pillanatot, már úgy gondolom, hogy nem kell magyarázkodnom, mert ez ilyen átélt élményekért éri meg virrasztani... voltak némi technikai problémáim, de ezt leszámítva jól elszórakoztam egész éjszaka, korrektnek éreztem a díjátadót, néhány meglepetéssel (janelle a pozitív oldalra esik, eminem meg a whatthefuck-ra), a díjazottak többségével sem volt problémám, és végtelenül tudtam örülni, amikor újra-és-újra felbukkant a színpadon a cuki koreai tolmácslány, mert folyton szükség volt rá... de még ekkor sem reménykedtem igazán a nagy győzelemben, ismerem az akadémia túlbonyolított hülye szavazási rendszerét, ami a középszerűséget támogatja (lásd az előző évek legjobb film győzteseit), így tényleg felhőtlenül boldogan táncolhattam az ágyam tetején, amikor a tavalyi év kétségtelenül legerősebb filmje megkapta a maga koronáját... (jól éreztem, hogy a műsorvezető-nélküliséget, és a sallangok egy részének elhagyásával felszabadult időt arra használták a producerek, hogy tovább hagyták beszélni a nyerteseket?) (××02.10.)

(2019) (r.: Mike Binder)

tavalyi nagy vállalásom volt, hogy több standup special-t fogok nézni, és azóta (jól megszűrve) be is vállaltam egy indiait, egy iszlamistát, egy afroamerikait, egy nőt és egy afroamerikai nőt -úgyhogy ideje volt az ellensúlyozásnak, kellett egy fehér férfi is a portfólióra... és bill burr tökéletesen alkalmas volt erre a szerepre, főleg, hogy ez a set-je pont a mérges fehér ember típusára van kihegyezve, aki élvezettel várja minden kétes megszólalása után, hogy felhördüljön a közönség... és nekem egy kicsit sok is volt abból, hogy szándékosan túltolta ezeket a beszólásokat, és nem, nem vagyok nőies puhapöcs, és felőlem kiröhögheti a beteg embereket is, csak számomra fárasztó tud lenni a hosszútávú seggfej-mentalitás... (××02.07.)

(Kisasszonyok) (2019) (r.: Greta Gerwig)

nem tudom, hogy amerikában mennyire kötelező olvasmány a ’kisasszonyok’ című regény, de azt érzem, hogy sokkal inkább alapmű, mint nálunk -bár kétségtelen, hogy sosem voltam otthon a ’lányos’ könyvekben (legyenek azok pöttyösek vagy csíkosak), így még az is előfordulhat, hogy sok magyar háztartásban ott van a kötet a jane-austen-ok meg a brontë-k mellett... igazából a film- és televíziós-változatok is elkerültek eddig engem, bár azt gondolom, hogy ehhez a 2019-es adaptációhoz nem csak azért lett szerencsém végül, mert bekerült a legjobb filmek oscar-jelöltjeinek listájára, de egyébként is felfigyeltem volna rá, mert greta gerwig már a ladybird-del bizonyította, hogy nagyon érti a film nyelvét, és láthatóan azzal a filmmel jegyet váltott a hollywood-i szabadság felé, így a sony kinyitotta a pénztárcáját, hogy látvány és casting szinten se lehessen egy rossz szavunk sem. igazságtalannak is érzem ezt a szereposztást, mert annyi szép és tehetséges embert sikerült összeválogatni a vászonra, hogy képtelenség közülük kedvencet választani... saoirse ronan leginkább szerepe miatt emelkedik ki a többiek fölé, neki kell a legnagyobb amplitúdóval játszani. igaz, az egyetlen érzelmi mélypontot leszámítva nem igazán éreztem azt, hogy olyan nagyon alámerítenének a drámai pontokon, minden olyan kedves és szerethető volt, mai szóval élve, annyira ’cuki’ az egész, hogy sokszor nem tudtam komolyan venni, amikor az egymást egyébként nagyon szerető testvérek összekaptak valamin... nagyon okos dramaturgiai húzásnak érzem az időrenddel való játszadozást, mert egy új vetületet hozhatott be greta azzal, ahogy egymás mellé párosította a különböző eseményeket, és így azoknak is adhatott újdonságot, akik már kívülről fújják a march nővérek sorsát. sőt, némi játékosság is bekerülhetett azzal a meta-tudással, hogy a múlt eseményei tulajdonképpen a regény eseményei, amit jo march, mint író kedvére megváltoztathatott... inspiráló volt látni, hogy valaki sikeres lehetett szerzőként egy olyan korban, amikor a nőket csak szülő-gépeknek tartották, akiknek a legnagyobb erényük az volt, ha kifognak egy gazdag balekot, igaz, a film (és gondolom a regény is) eleve idealizálja ezt a családot, ahol mindenki tehetséges és kedves, és nem fél a szíve után menni... de manapság egyre gyakrabban érzem, hogy szükségem van ilyen szív-melengetésekre, ami mellé külön öröm, ha minőségi csomagolásba van rejtve ez az ajándék. ráadásul mindig szívesen támogatja az ember az erős, független, és egyedi hangú nőket -legyen az a film írója és rendezője, vagy a főszereplője, aki úgy érzi, hogy nincs szüksége férfiakra ahhoz, hogy kiteljesedjen. (de most tényleg kéne döntenem florence pugh hangja és emma watson mosolya közül? lehetetlen választás...) (××02.01.)

(Az aszfalt királyai) (2019) (r.: James Mangold)

mikor kijöttek a kritikák ehhez a filmhez, akkor hallottam életemben először azt a kifejezést, hogy ’apu-mozi’ -most, hogy már én is túl vagyok a megtekintésen, már pontosan értem, hogy mire gondoltak az újságírók ezzel... mert ez egy igazi régi-vágású férfias film, ahol kérlelhetetlen fickók tesznek meg mindent a céljaik elérése érdekében, és közben nem félnek bekoszolni a kezüket, és széles mosollyal a szájuk szegletében szívják be az égett gumi szagát. pont az a film, ami elé le tudjuk ültetni az édesapánkat, aki szívesen nézi egy letűnt kor macsóságát, élvezi a motorok zúgását, és egy percig sem panaszkodik amiatt, hogy minden kanyart levágva, túl egyenes vonalban halad előre a maga tempójában a film... és persze van olyan, amikor nekünk ifjabbaknak is tud működni egy ilyen retro-film, és én is tök jól elvoltam vele, de igazság szerint nagyon kevés olyan pluszt tudott adni, ami miatt azt mondanám, hogy értem, hogy miért választották be ezt a filmet az oscar-nal is a legjobb kilenc közé... mert a dramaturgiája pontosan ugyanazokból a panelekből építkezik, mint amiket az elmúlt évtizedekben számtalanszor felhasználtak már -azzal a különbséggel, hogy nem építettek fel egy markáns ellenfelet, aki ellen azt érzed nézőként, hogy a hőseid jogosan veszik fel a harcot. mert bizony a címben szereplő ferrari teljesen súlytalan a filmben, sőt, egy kicsit bohócot is csinálnak belőlük, ahogy bedőlnek a shelby-féle pszichológiai hadviselésnek (ráadásul még a végjátékból is túl hamar kiszállnak a nagy verseny során). és ha nincs megfelelő ellenfél, akkor nincs igazi tét sem, hiányzik a filmből a kellő feszültség. oké, negatív szereplő így is van, de az aktatologató al-igazgató annyira egydimenziósan tesz keresztbe a srácoknak, hogy egy idő után már nem lehet komolyan venni... igazából a szépen felvett versenyekből is hiányzott az igazi tűz, mert mindig lehetett érezni, hogy mikor sikerül majd túllépni a problémákon, és robog be majd az autó (és ken miles) a siker kapuján (oké, a legvégét azért meg merték mártani egy kis keserűségbe, ezért mindenképp jár a tisztelet az alkotók felé)... ha már nincs igazi tét és feszültség, nincsenek izgalmas, többrétegű karakterek, akiknek úgy igazán tudnál szurkolni, legalább vannak tehetséges színészek, akiket élvezet nézni a vásznon. a leghálásabb szerep persze christian bale-nek jutott, aki ki is aknázza a durvább személyiségben rejlő finomságokat. akiknek viszont nagyon megörültem, hogy végre nagy filmben láthatom, az tracy letts, és caitriona balfe (utóbbiról tudvalevő, hogy az outlander miatt erősen a szívem csücskében lakik, és itt is elmondhatom, mint minden sorozat-kritikámban, hogy nálam jól tud működni, amikor előszedi a kiakadós/sírós hangját, amivel azt gyanítom, hogy többeket is el tud idegeníteni (plusz látványosan nagyon jól állt neki a hatvanas évek))... igazából annyira ’korrekt’ a film, hogy nem igazán lehet mélyen elemezni, egy nem túl meglepő autós életrajzi dráma, amit jól néz ki, beváltja azt, amit vállal, de a végefőcím után azt érzed, hogy nem mozgatott meg benned semmit sem... (××01.29.)

(Jojo Nyuszi) (2019) (r: Taika Waititi)

soha véget nem érő vita folyik arról, hogy mivel lehet viccelni és mi számít tabunak, főleg ebben a mai túl-érzékeny világban, pedig igazság szerint mindent lehet humorosan tálalni, maximum ha ízléstelenül, sértő módon röhögsz ki dolgokat és embereket, akkor szar-arcnak fognak tartani a többiek. viszont azt ne mondjuk már, hogy a nácikhoz csak komolyan lehet hozzáállni, mert ők aztán megérdemlik, hogy pellengérre állítsák őket -ezek a megérdemelt pofonok nem fogják elvenni a rémtetteik élét, de könnyebb lesz nekünk, az utódoknak befogadnunk mindazt a borzalmat, ami a második világháború során megtörtént miattuk. és egyébként is nagy filmes hagyománya van annak, hogy az igazi humoristák beletörlik a lábukat a horogkeresztes zászlóba, charlie chaplin-nek is maximális főhajtás járhat csak azért, amiért beleröhögött hitler arcába nagy (pöffeszkedő) diktátorként. és taika waititi sem véletlenül osztotta ki magának a jellegzetes bajuszt, (fél-)zsidóként felhatalmazást érzett arra, hogy egy unikornis-zabáló seggfejként ábrázolja ő-führerségét... aki ismeri az őrült kiwi eddigi munkásságát, az nem lepődhetett meg azon, hogy mennyi infantilizmust szorult ebbe a filmbe is, gyerekes és egyszerű a humora, de pont ezért működik, főleg ellenpontként a sok borzalom mellé, bár a film érzelmi vasútja könnyen össze tudja zavarni az embert, néha döccen egyet az, hogy mikor tudunk és mikor is kéne nevetnünk valamin... taika nem csak a humoráról híres, hanem arról is, hogy hatalmas szíve van, amit jól bele is szokott rakni a filmekbe, és ez most sem volt másképp, bele tudott szakadni a mi kis szívünk, amikor nagyon mélyre mentünk, de egyébként is, hogy tudnánk kivonni az érzelmi hullámok alól magunkat, amikor azt kiabálják le nekünk a vászonról, hogy a szeretet ereje mindent legyőz, még az emberi gonoszságot is. és tudom, hogy sokan elcsépeltnek gondolják az ilyen általános igazságokat, de ennek a filmnek nagyon jól állt a tanulság, plusz ne felejtsük el azt sem, hogy végig egy gyerek szemszögéből szemléltük az eseményeket, és bizony a gyermeki igazság az ilyen naiv kijelentésekből fog állni -és ők pont ilyen karikatúra-szerűen fogják szemlélni a világot, mint ahogy ebben az idilli német kisvárosban láthattuk... hogy mi cinikus felnőttek is be tudjuk fogadni ezt a gyermeki naivitást, kellett egy olyan gyerekszereplő, akihez az első pillanattól kezdve kötődünk, annak ellenére, hogy elkötelezett náci a szentem, akivel együtt szívesen éljük meg a fejlődés-történetét, annak minden bohóságával és brutális drámájával (roman griffin davis nagy találata volt taika-nak, bár róla tudjuk, hogy mindig ügyesen bánik az ifjú színészeivel)... kifejezetten okosnak éreztem a forgatókönyvet, és nem csak a különböző érzetek mesteri keverése miatt, hanem mert gondosan ütötte le a korábban feldobott labdákat (lásd pl. a cipő-fűzőt, mint visszatérő elemet, anyu cipőjét, ami úgy lett beexponálva, hogy mindenki ledöbbenjen a megfelelő pillanatban, a heilhitlerezés, ami a nyitánytól elvezetett a legfeszültebb jelenetig, vagy akár a szuperhősösre vett wermacht-egyenruhákat, amik nem maradhattak ki a fináléból). és akkor még ott volt a mesterien kezelt zsidó-kérdés is, ahogy a hülyeségekkel teletömött fejű kisfiú horrorként éli meg, amikor először találkozik egy valódi zsidóval, aztán egyre szebbnek láthatta, ahogy fokozatosan megismerte (thomasin mckenzie-t is felvéstem arra a listámra, ahol azok a színésznők sorakoznak, akikre a későbbiekben figyelnem kell, szép és tehetséges, remélem nagy karrier vár rá)... bár a fiatalokra fókuszáltunk leginkább, azért a felnőttek is teljes szívvel tették bele magukat a projektbe, scarlett johansson nagyon szerethető volt a gyermekét szívvel nevelő anyaként (egy pacifista, akinek ott csillog a fájdalom a szemében), sam rockwell kiégett wermacht-osként volt baromi szórakoztató, stephen merchant-nak meg csak a tipikus mosolyát kellett bedobnia, hogy egy pillanatig se tudjam komolyan venni a gestapo-t... nagyon tudok örülni annak, hogy taika waititi kiharcolta magának azt a státusz hollywood-ban, hogy ilyen tökös és szívvel teli filmeket készíthet, amikre mi nézőként kötelesek vagyunk elmenni, és alámerítkezni a nagy érzelmi utazásra, mert mindenki lelkének jót tesz az, ha úgy röhög, hogy közben a szeme sarkából törölgeti ki a könnycseppeket. (××01.25.)

(2019) (r: Sam Mendes)

szerettem a hosszú, vágatlan felvételeket, főleg amikor meglepnek velük a készítők, amikor azt tűnik fel, hogy várom-várom, hogy mikor ér vissza a vágó a cigiszünetről, de csak forog tovább egyre az operatőr, és ilyenkor mindig bennem ragad a levegő. most persze lehetetlen lett volna egyetlen levegővel végignézni a filmet, hiszen ugye olyan ügyesen el vannak rejtve az összeillesztések, hogy egyetlen kétórás vágatlan csodának tűnik a végeredmény, és ez egy előre bejelentett technikai truváj volt, azaz a marketing nagyrészét is erre hegyezték ki, tehát nehezen tudtam volna meglepődni a mozi-teremben. viszont a rácsodálkozás öröme így is kiült az arcomra számtalan alkalommal, mert a korszakos zseni roger deakins és tehetséges segéd-csapata lehetetlen dolgokat vittek véghez a kameráikkal, végig ott suhantak a főhősök mellett, ők is átkúsztak a szögesdrótok akadályain, egyensúlyoztak a romokon, és még a sodró vizű folyóba is belevetették magukat, ha arra vezetett az egyetlen út... és nem véletlenül írtam suhanást, mert hiába lett volna evidens a kézi-kamerák használata (mint ahogy az ilyen vágatlan jelenetekben megszokhattuk eddig), az alkotók itt inkább állványokra rögzített felvevőkkel, autóról lelógatott kamerákkal és drónokkal dolgoztak, hogy a mozgékonyságot ötvözni tudják a grandiózus látvánnyal (arról nem is beszélve, hogy így a gondosan tervezett világítás is élesebben kontrasztot tudott alkotni, így készülhetett el az a lélegzetelállítóan gyönyörű jelenet-sor a romvárosban az égre fellőtt rakéták fényei alatt)... szívesen belelátnék sam mendes fejébe, hogy mikor kapcsolódott össze ez a technikai mestermunka ötlete a nagyapjától hallott történetekkel, mert azt érezte az ember, hogy a filmben minden ennek a gimmick-nek van alárendelve, és nem a technikai szolgálja a történet-mesélést... mert ugye a vágatlanság egyetlen lineáris történetben valósítható meg, egy adott idő alatt (itt ugye egy kis kiskaput beiktattak a forgatókönyvbe mendes-ék), ezért folyton haladni kell, be kell sűríteni mindent, kevés a megálló ahhoz, hogy igazán kötődni tudjunk a karakterekhez. így időről-időre kicsit el is veszített a film, mert bár éreztem a nyomasztó feszültséget és ámultam a megvalósítás magas színvonalán, érzelmileg nem tudtam belerakni azt a pluszot, amitől teljesen kifacsart volna a végére a film... lehet hogy az is baj volt, hogy tavalyelőtt megnéztem peter jackson ’they shall not grow old’ című dokumentum-remekét, ami kellő alapossággal mutatta be a lövészárkok riasztó világát, ott is végigjártuk a hullákkal és patkányokkal kikövezett pokoljárásunkat, ráadásul eredeti felvételeken, így most már nem hordoztak magukkal igazán újdonságokat az itteni borzalmak... mindig nehezen jutok dűlőre az olyan filmekkel, amik megmozgatják az agyamat, kényeztetik a szememet, de a lelkemet és a szívemet képtelenek felgyújtani -az ilyenekre szoktam azt mondani zavartan, hogy ’inkább csak tisztelem, mint szeretem’, és sajnos az kell mondjam, hogy ez az alkotás is pontosan ebbe a kosárba esik nálam... (roger deakins-t ledicsértem az égről, de azért mindenképp emeljünk kalapot a díszletesek előtt is, akik komplett lövészárkokat martak a forgatási helyszínekbe, ahol az utolsó homokzsákig minden maximálisan hitelesnek tetszett.) (sam mendes láthatóan friss arcokat szeretett volna a filmje középpontjába állítani, de azért azt nem bírtak ki, hogy a körülöttük felbukkanó karakterek többségét ismert színészekre ossza -így minden sarokpontnál lehetett örülni valakinek, colin firth-nek, andrew scott-nak, mark strong-nak vagy benedict cumberbatch-nek.) (azt is el kell ismernem, hogy sam mendes milyen ügyesen alkalmazta a thomas newman által írt zenét, hogy pont ott fokozták fel a dallamokat, amikor el kellet minket nézőket sodorni a történet szerint.) (××01.24.)

(2017) (r.: David Lynch)

milyen kedves a netflix-től, hogy azzal ünnepelte david lynch 74. születésnapját, hogy elérhetővé tett tőle egy régebbi rövidfilmet a felületén -egy fekete/fehér, nehezen dekódolható lynch-őrületet, mi mást... az ősz hajú öreg mester ezúttal a noir műfajával játszott egy kicsit, az egész kisfilm egy kihallgatási jelenet csupán, az abszurd csavart az antropomorfiában kell keresni ezúttal, egy olyan világban járunk, ahol egy beszélő majomnak kell magyarázkodnia egy gyilkosság elkövetése miatt, és ahol ez a majom a csuklyájáig beleszerethet egy (csirke)melles tyúkba... gyerekkoromban a parabola című műsorban megszoktam ezt a vetített-száj trükköt, amit itt is alkalmaztak a makinál, sőt, itt valahogy hitelesebbnek tűnt, mint a tévéműsorokban, bár ehhez valószínűleg az is kellett, hogy lelassítsák az állat mozgását, és átvágjanak lynch fejére, amikor már nem annyira passzolt volna a majom-arc a mondandóhoz... bizarr és nehezen dekódolható volt ez 17 perc, ami pont ezek miatt simul bele szépen a lynch-életműbe, nem tesz hozzá, nem vesz el belőle. csak majomkodik vele egy kicsit... (××01.21.)

(2020) (r.: David Benioff, D.B. Weiss)

van, akiknek nem számít, hogy egyre csak lapozza előre a napokat az élete kalendáriumában, ugyanazt a kirobbanó energiát tudja kipulzálni a testéből, mint ifjúkorában -leslie jones pont ilyen, akiről egy percig sem gondolnád, hogy 52 éves, mert fiatalokat megszégyenítő tempóban pörög. és üvölt. védjegyszerűen üvölt... soknak is éreztem egy kicsit -na nem az üvöltést, az megszokható, hanem hogy sok fizikai poént ezerrel túlhúzott, annyira, hogy már lehervadt a vigyor az arcokról (gondolok itt táncolásokra meg vicces járásokra)... egyébként a mondanivaló rendben volt, visszanézett a múltba, hogy megállapítsa végül, hogy a jelenben kell élni, nem pedig hátrafelé tekintgetni, de örültem volna, ha egy kicsit feszesebbre veszi ezt az egy órás őrületet... (vicces belegondolni, hogy ez a rendezés az első munkája a beioff-weiss duónak a trónok harca óta.) (××01.19.)

(2019) (r.: Kevin Smith)

zsenge egyetemistaként, egy csapat lüke kollégista fiúval körülvéve az ember nem nagyon ásott a humor mélyére, elég volt összeülni a haverokkal, és jöhettek a kakis-szopós-szívós poénok, garantáltan teli szájjal röhögött mindenki, kevin smith istenné emelkedhetett, aki előtt egy barátom úgy akart tisztelegni, hogy megeszik 37 virslit fogadásból -dicsőséges elbukás lett a vége... most viszont már nem csak a virsliből van 37, hanem az éveim számából is, és igen komoly mennyiségű kulturális terméket halmoztam fel magamban ahhoz, hogy más szemmel nézzek mindent, mint a gondtalan éveim alatt... persze az alkotók is értek/öregedtek ezidő alatt, a világ is elszaladt sok tekintetben... az első jay és néma bob film tipikusan az ezredforduló terméke volt, a kilencvenes évekből merítette a színész-készletét, trope-okat használt fel az akkor divatos tini-vígjátékokból, de bájosan hozta a kevinsmith-féle alpáriságot és kulturális hátteret. ebből sok mindent megmaradt erre a folytatás/remake-re is, csakhogy már az új korszellemet ölelte magához inkább, szeretetteljesen vicceskedik a mai remake/reboot korszakon, amikor a marketingesek a főnökök hollywood-ban, akiknek az a célja, hogy kevés innovatív befektetéssel, a régről berögzött ízlésvilágunkat felpiszkálva adjanak el nekünk újra-és-újra egy terméket. mert tudják, hogy a nosztalgia a gyenge pontunk... persze kevin smith is a nosztalgiára épít, nagyon tudatosan, ugyanakkor teljes szívéből teszi ezt, mert újra együtt akar lógni a szeretteivel, a barátaival, a családjával, nyakig akar merülni a karrierjében. és erre szerencsére mindenki vevő, rá tudja vennie a feleségét, hogy szexeljen vele egy mooby’s mosdójában, átcipeli magával a supergirl forgatásáról a színészeket, és még ahhoz is összeszedte a bátorságát, hogy felhívja az évek óta elhidegült barátját, ben affleck-et. és igazából ezek után nem számít a sztori, minden ennek a memory lane-nek van alárendelve, egy nagy meta szeánsz ez a filmként nehezen aposztrofálható jelenet-csokor, ahol mindenki kikacsint ránk (akár szó szerint is), hogy biztosan értsük, hogy ez most egy utalás volt... szóval megértem azokat a háborgókat, akik csak le akarnak ülni egy vígjáték elé, és értetlenül ráncolják a homlokukat, mert nincs meg a kellő mélységű háttértudásuk, hogy szórakoztatónak találják ezt a katyvaszt, nekem viszont eléggé el tudta találni a szívem, hiszen hosszú évtizedes kapcsolatom van kevin-nel (igaz, a kanadai horror-vígjátékos vonalát még pótolnom kéne), de fekszik a szuperhősös zsáner is, és tudok vigyorogni akkor, amikor kiszúrom mondjuk marc bernandin-t a tömeg-jelenetben... (ja igen, mert a jelenkori podcast-mániás kevin-t sem árt ismerni -mondjuk én egy kicsit hátránynak éreztem azt, hogy heti szinten hallgatom a megmondásait a youtube-on, mert furcsa volt visszaszokni arra, hogy most a legtöbb esetben nem szólal meg, csak gesztikulál, hiszen tudom róla, hogy mennyire nehezen tudja befogni a száját egyébként... (viszont az borzasztóan fárasztó poén volt a filmben, hogy rengeteg gépelés után mindig csak egy emoji-t mutatott fel az okostelefon kijelzőjén...)) kevin tavalyelőtti szívinfarktusa nem csak az életmódjára volt hatással, hanem láthatóan a lelkére is, korábban nem látható szentimentalizmus lengi be a forgatókönyvet, a harsány utalás- és paródia-cunamiban nem is nagyon titkoltan a legfontosabb témává az apaság kérdésköre vált, és jól is tudnak rezonálni a nézővel ezek az érzelmes pillanatok, és ebben nem csak a forgatókönyv, de a színészek is segítenek (mostantól kicsit fals dolog nepotizmust kiáltani harley quinn smith-szel és a heteró élettárs jason mewes-zal kapcsolatban, mert igenis megállják a helyüket -de egyébként is, gondolj bele, hogy milyen lehet, amikor az apád rendez, aki alapvetően is imád beégetni téged... szóval, snooocy-boochy-k, nem tudom mindenkinek szívből ajánlani ezt az újramelegített nosztalgia-trippet, de biztos vagyok benne, hogy lesznek olyan öreg medvék, mint én, akiknek kellő mértékben eltalálja az ellágyult vén szívét... (××01.09.)

(Tőrbe ejtve) (2019) (r.: Rian Johnson)

sok éve látom már azt itthon, hogy édesanyám szinte mindig krimiket néz, ha végre eljut odáig, hogy fáradtan lehuppanjon a tévé elé. legtöbbször még azokra is alszik el, úgyhogy sokszor nem tudja meg, hogy ki a gyilkos -bár igazán jól tud találgatni, úgyhogy nem mindig jó ötlet leülni mellé megnézni egy epizódot, mert oda lehet a meglepetés ereje... szóval eléggé belém ivódott a krimik szeretete, bár azért inkább talonban van nálam a műfaj, nem szaladok, ha mondjuk angela lansbury nyomozni kezd a tévében, de sokszor megfogadtam már, hogy mélyebben elmerülök majd a műfajban, mert jó móka a hozzá kapcsolódó agymunka. ahhoz, hogy rávegyem magam, hogy a moziba is elzarándokoljak egy ilyen zsánerű filmre, egy rian johnson típusú tehetséges alkotó kellett, akiről tudtam, hogy valami extrán csavaros kiszámíthatatlanságot fog kiadni a keze közül -és nem is tévedtem... szerintem azért működik jól az ő gondolkozásmódja, mert mindig érzed azt, hogy tiszteli azokat az alapokat, amiket szeretetteljesen kiforgat, mindig csak súrolja a pofátlanság határát, kellően nagyokat kacsint, miközben fogalmad sincs, hogy merre akar vezetni, milyen piszkos kis trükk van még a tarsolyában... most is tisztán lehetett látni az ihlető forrásait, poirot, columbo és sherlock holmes szelleme olvadt egységes egészbe, miközben egy kis hitchcock-i feszültség hullott a fortyogó mix tetejére. nagyon szerettem, ahogy játszott az elvárásainkkal, ahogy a hagyományos kikérdezések után jöttek a csavarok, amiktől mindig át kellett kalibrálni azt, hogy mit gondoljunk az ügyről, hogy kötelező módon minden fontos szereplőt bevont a gyanúsítottak körébe, majd középtájt azt mondatta a nézővel, hogy ’hé, akkor innen most hogyan tovább?’... és örömmel vettem részt a játékban, mert okos módon nem csak random jött a filmvégi megoldás, hanem sok kis morzsa el volt helyezve a filmben, amikre ha figyelt az ember, akkor azért gyaníthatta a fordulatok többségét -de hát a krimiknek pont ez a lényege, hogy bevonjon befogadóként, hogy aktívan részt akarjak venni a megoldások keresésében... a tévés nyomozós cuccoknál utálni szoktam, hogy legtöbbször az ismertebb vendégszereplők kapják a gyilkos szerepét, így én hátrányban vagyok, mert nagyon sok színészt ismerek arcról, itt viszont ezt azzal küszöbölte ki rian johnson, hogy kivétel nélkül minden szerepet ismert arcokra osztott ki -akik ezt azzal hálálták meg, hogy lubickoltak a vásznon (azok is, akiknek kicsit karikatúrára kellett venniük a karakterüket (jamie lee curtis, chris evans, toni collette, don johnson, és minden idők egyik legjobb furcsa detektívje, daniel craig), és az is, akinek esendőnek és emberinek kellett mutatkoznia (ana de amas-t eddig kevés dologban láttam, ott inkább a szépségével tűnt ki, mostantól viszont már nem csak a gyönyörű arca miatt fogok rá figyelni))... és igen, karikatúrát írtam, mert szándékosan eltúlzott ez a gazdag család, de pont ez adja a film egyik szórakoztató faktorát, ugyanis nem csak játékos, és helyenként feszültséggel telt, de kifejezetten vicces is, nem is tudom, hogy mikor éreztem magam ilyen nagyszerűen a moziban -valószínűleg ehhez az ilyen komplex élmények kellenek, ahol egyszerre mozdul meg az emberben az elméje, a szíve és a rekeszizma... (titkon vártam, hogy a film végén lesz még egy cinikus csavar, de nem bánom, hogy rian inkább az optimistább befejezést választotta -megtanulhatnám már tőle, hogy miként kell megtisztítani a lelkem a gonosz gondolatoktól...) (××01.02.)

idén próbáljunk ki valami újat, felesleges szócséplés helyett itt a 10 kedvenc filmem, amit 2019-ben láttam:

01. Gisaengchung (Parasite)

02. Once Upon a Time... in Hollywood

03. Avengers -Endgame

04. Marriage Story

05. Midsommar

06. Rocketman

07. Apollo 11

08. Blindspotting

09. The Favourite

10. Dolemite is My Name