(Fehér éjszakák) (2019) (r.: Ari Aster)

a művészi attitűd egyik alapállapota, hogy az alkotó feltépi a lelke mélyén hegedni készülő sebeket, és azokból gyúrja a művét, terápiás céllal. ez akkor is igaz, ha valaki művészi horrorokban utazik... ari aster sok helyen lenyilatkozta, hogy egy kapcsolata zátonyra futását szerette volna lázálmos képekbe költeni, és ez érezhető is, fájdalmas nézni, ahogy az alig-alig funkcionáló kapcsolat ábrázolva van a filmben, ahogy a szív tiltakozik az ellen, ahogy a főszereplő lány mentőöveket dobál, ahelyett hogy kilépne ebből a vegetáló viszonyból. ahhoz kell még neki a megtisztulás, néhány radikális lépés, amiket mi egészségesen végigszorongunk ebben a két és fél órában... tudható rólam, hogy nem nézek horrorokat, mert az olcsó jump-scare-ek csak ásítást váltanak ki belőlem, néha viszont átütik azok a filmek az érdeklődési küszöbömet, amikről tudható, hogy sokkal intelligensebben nyúlnak a műfajhoz, hogy sokkal inkább arra törekszenek, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat a vászon/képernyő előtt, mint hogy néha megdobják a pulzusunkat... kicsit sajnáltam, hogy nyílt titok volt a film műfaja, mert így az ember számított azokra a borzalmakra, amik egyre csak sűrűsödtek, ahogy teltek a sötétséget nélkülöző napok, lehet hogy még nagyobbat ütött volna a film, ha tudatlanul ülök le elé... bár így is jól működött a legtöbb eleme, egészen különleges hangulatot árasztottak a napfényesre komponált, sokszor kiégetett képei, a mesterien felvett pogány szertartásai (sok vágatlan jelenettel lett fokozva a feszültség), a hallucinogének imitálására behozott émelyítő hullámzások, és az ember egy idő után már perverz kíváncsisággal várta, hogy milyen elképesztő szokás húznak még elő a faházaikból ezek az őrült svédek (apropó, vajon mit szóltak a szőke északiak, hogy emberáldozó mániákusokként ábrázolták őket?)... ez a szektás téma azért eléggé beszűkíti a lehetőségeket, így nem volt nehéz előre látni a fordulatok többségét, bár néha direkt rájátszott erre a rendező, és nem csapta le az egyértelmű labdákat (a húsos pitéknél például nem az a releváció érkezett, amire elsőre gondoltam), de azért örültem, hogy odáig nem ment el, hogy mindent a szánkba rágjon, sokszor hagyta, hogy a képei meséljenek csupán (mint a megrendítő prológusnál, ami brutálisan megalapozta hősnőnk lelki állapotát). de minden várható fordulata ellenére egyetlen perce sem éreztem unalmasnak a filmet, még a lassan építkezős tempójának is jó volt az üteme, mert a drámai gyomros után ott forralta végig a feszültséget azokban a lépésekben is, amíg eljutottunk svédországba, és kiismertük a szekta működését... ebben nagy szerepe lehetett annak, hogy hamar kialakította az érzelmi kötődést a hősnőhöz, akivel együtt akartuk túlélni ezt a bizarr utazást (és akit elképesztően erősen alakított florence pugh). ugyanezt viszont a többi amerikai karakterről már nem tudom elmondani, mert a pasijánál bosszantott, hogy mennyire érzelemmentesen vegetálja végig a kapcsolata utolsó pillanatait, a comic relief-nek behozott srác meg nem érződött viccesnek, csak idegesített az állandó rinyálása... igazából csak a get out jut eszembe az elmúlt évekből, ahol ennyi érzelmet tudtam tenni egy horror-filmbe, és örülök, hogy megint találtam egy alkotást, ami meg tudott ragadni, ami a bőröm alá mászott, ami úgy volt kellemetlen, hogy közben nem bírtam levenni róla a szemem, ahol igazán csak egyszer éreztem túlzásnak a horror elemeit (én nem mutattam volna ennyire nyíltan a szétnyílt arcokat). és őszintén mondhatom, hogy elgondolkoztam azon, hogy miképp tudnám feldolgozni én is a bennem munkáló traumákat, most hogy láttam, hogy egy szakításból is ilyen hatásos rémtörténetet lehet faragni... (×12.30.)