(Danielle és a süvet) (2021) (r.: Emma Seligman)

hát milyen vígjáték az, ami fogja a bennem zizegő összes szorongást, és feltekeri őket a max fokozatig...? én az a fajta vagyok, aki ki nem állhatja a családi tömegrendezvényeket, mindig számolom a perceket a kényszeredett mosolyom mögött, hogy mikor szabadulok már fel a feszengős helyzetből. mondjuk én maximum csak félrehallok egy-két szót vagy magamra borítom a kólát, arra azért kicsi az esély, hogy olyan kínos szituációba kerüljek, mint hősnőnk, danielle... szegény eleve nehezebb helyzetben van, mint én, mert a zsidó családok még elviselhetetlenebbeknek tűnnek, mint a keresztények, ha arról van szó, hogy mennyire szólnak bele a magánéletedbe, nőként meg főleg kínszenvedés lehet végtelen órákon keresztül azt hallgatni, hogy ideje lenne megállapodni egy rendes zsidó fiú mellett, meg hogy épp milyen irányba elégedetlenek a súlyoddal... ráadásul hősnőnk nehezített pályáról érkezik, egy hazugság-spirál epicentrumából, ahol egyre szorosabbra húzódnak a szálak a nyaka körül, és minket is magukkal rántanak egy pánik-közeli helyzetbe... annyira életszerűen van bemutatva ez a kínos jelenetek sorát felvonultató családi káosz, hogy biztosak lehetünk benne, hogy igencsak hamvas író-rendező, emma seligman a saját élményeit gyúrta át ezzé a masszív klausztrofób szórakozássá. az már egy más kérdés, hogy a való életben fogadott-e el anyagi javakat szexért cserébe... viszont a filmbe jól jött a sugar daddy szál, mert az egyébként is fullasztó környezetet borította be egy újabb réteg szorongással. no meg bűntudattal. és akkor még ott volt az egykori barátnő is, akivel szintén nem volt makulátlan a múltjuk (és hát kire osztotta volna emma a főszerepet, ha nem a legjobb barátnőjére -de nem, nem gondolunk semmi malacságra, főleg mert rachel sennott kiragyogott a filmből, és hiszem, hogy nagy karrier vár még rá)... de ügyesen fel volt vázolva minden típus-szereplő, a passzív-agresszív anyuka, a hóbortos apuka (fred melamed mást sem csinál az egész karrierje során, csak zsidó apukákat alakít), vagy a frusztrációit mosolyokba öntő ifjú anyuka (ha azt hinnéd, hogy dianna agron a szerepéhez hasonlóan siksze, hát tévedsz, ő is zsidó gyökerekkel büszkélkedhet)... de mindez csak egy kényelmetlen humorral operáló vígjátékra lenne elég egy másik alkotó kezében, emma seligman azonban szorosan bezár minket a házba a rokonok közé, nagyon kevés alkalommal enged ki minket az arc-közelikből, és a zaj-zenével is fokozza bennünk a gyülemlő feszültséget. így tudunk igazán együtt érezni hősnőnkkel, egyszerre menekülnénk és maradnánk is, mert a kisagyunkból előbújó összes szorongás ellenére kitűnően szórakozunk. [*12.31.]

(Az utolsó párbaj) (2021) (r.: Ridley Scott)

már a bibliában is benne van, hogy ’ne hazudj’ (no meg az, hogy ne kívánd felebarátod feleségét). de számtalan közmondást és idézetet ide lehet citálni azért, hogy érezzük, hogy az embereket mindig is érdekelte az igazság és a hazugság kettőssége (az igazság szabaddá tesz. hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. mondj igazat, betörik a fejed.). lehet hogy azért, mert mindenki úgy érzi, hogy az igazság egy viszonylagos dolog, az emberek feje nem tényeket rögzítő masina, ahonnan minden visszakereshető a maga nyers, romlatlan formájában. és a történelmet a győztesek írják, hogy még egy mondást idecitáljunk... e film forgatókönyvíró-triója (nicole holofcener, ben affleck és matt damon) pont ezt az igazság-hajlítást akarta dramaturgiailag ábrázolni azzal, hogy három szemszögből mutatták meg azokat az eseményeket, amik franciaország utolsó (hivatalos) párbajához vezettek. és bár ez a nézőpont-váltásuk megbicsaklott azáltal, hogy a harmadik fejezet elején kiírták, hogy ez az igazság, azért jót tett a filmnek, hogy a férfiak önképével és személyiségével itatták át az első másfél órát. mert hát ’minden szentnek maga felé hajlik a keze’... sir jean egy háborús hős, aki úgy érzi, hogy folyton harcolnia kell, mert igazságtalanul bánnak vele, de a nehéz sorsát megkönnyíti a határtalan szerelme a felesége irányába. jacques le gris egy világfi, aki mindenkit levesz a lábáról a sármjával, gyorsan emelkedik a ranglétrán, miközben alkoholban és puncikban úszik, és a nők csak azért állnak ellen egy kicsit a határozott közeledéseikor, mert ez az úrinői kötelességük... érezzük már a film ezen szakaszában is, hogy hamisak ezek a képek, a nagy lovag nincs megáldva nagy szellemi képességekkel (ez a hadi-kudarcaiban is meglátszik), rosszul vezeti az uradalmát, és a feleségét is csak azért vette el, hogy az örököst szüljön neki. a nagyvilági nemes meg csak egy erőszakoskodó fráter, aki a hercegi barátja talpnyalása közben elfelejtette, hogy milyen az, amikor nem kaphat meg valakit vagy valamit... kettejük között ott szenved egy művelt nő, akit lekorlátoz a férje, elárulnak a barátai, és megalázza a teljes közössége azért, mert nőként ki merte mondani az igazságot... nem nehéz megfeleltetni a 14. századi történetet a jelenkor hasonló eseményeivel, amikor hétről-hétre esnek ki a csontvázak a híres emberek szekrényéből, akik a hatalmukat vagy ismertségüket kihasználva hoztak ilyen helyzetbe ártatlan embereket. és hiába telt el többszáz év, sok ember fejében még mindig a középkori sötétség kavarog, hiszen a bátran kiálló áldozatoknak sok esetben ma is végig kell menniük azokon a megalázó lépéseken, amiken lady marguerite-nek is, mert sokan nem tudják az igazsághoz igazítani a fejükben élő képet, könnyebb a tagadásba menekülni, az áldozatot hibáztatni... és mondanám azt, hogy ez a film egy jó indikátora annak, hogy az ilyen típusú egyének gondolatait megforgassák azzal, hogy láthatják a másik nézőpontot is, de sajnos pont ők azok, akik nem fognak leülni egy olyan film elé, amire a sajtó már előre rányomta a ’középkori #metoo’ pecsétjet... talán a ridley scott-effektus működhet, azaz hogy egy véres történelmi film ígéretébe van csomagolva a gyomorszorító dráma, és kétségtelen, hogy kifejezetten naturalisztikusak azok a csata-jelenet töredékek, amik a filmbe kerültek, ám egyáltalán nem hangsúlyosak. az utolsó párbaj viszont egy tökéletes cinikus csavar a film végpontjára, mert valóban idegtépő nézni, ahogy ez a két férfi darabokra szaggatja egymást, és még a tét miatt érezzük is a kívánt feszültséget -mármint lady marguerite-ért izgulunk, nem azért, hogy az ura megvédje a becsületét, hiszen ez utóbbi úgy gondolja, hogy magáért kell küzdenie, és nem a feleségéért, aki már megtette a kötelességét, és szült egy gyermeket. de a lovagiasság már ekkor is csak egy eszme volt. nem volt semmi hősies a páncélban keménykedő férfiakban... (értem én, hogy ben affleck és matt damon írták a szövegkönyvet, de nekem kilógtak kicsit a középkori környezetből, vagy csak elidegenítettek a fejük különböző részein lévő fura szőrzetek -ráadásul ben szándékosan túl is tolta az élvhajhász herceget... velük szemben adam driver tökéletesen belesimult korszakba, a kisugárzásának köszönhetően még azt is elhittem neki, hogy minden nő őt tartja a környék szépfiújának... viszont a film igazi kincse jodie comer volt, aki az érzelmek teljes skáláján játszhatott, és mindig meggyőző volt.) (nem ez az első, amikor ilyen több-nézőpontos alkotást kapunk, a rutinosabb nézők szerintem már az első megtekintéskor kiszúrhattak olyan apróságokat, amiknek később jelentőségük lesz -például hogy a lady miként veszíti el a cipőit a lépcső aljában a végzetes aktus előtt...) [*12.28.]

(Ne nézz fel!) (2021) (r.: Adam McKay)

veszélyes dolog a tükörbe nézni. néha tűpontosan meg fogja mutatni a valóságot, leleplezi az összes hibánkat. máskor meg annyira torzít, hogy nem tudjuk komolyan venni azt a képet, amit megmutat... adam mckay az elmúlt időszakban arról lett ismert, hogy közérthetően magyaráz el olyan témákat, amiket átlagemberként nehéz befogadni (lásd: the big short), vagy elrajzolt történelmi ismeretekkel veri bele a fejünkbe, hogy nem nagyon változott a világ az elmúlt húsz évben (lásd: vice), de egyébként a saturday night live akoljából származik, így nem meglepő az ottani szkeccsekre hajazó vastag humora. ezúttal egy maró szatírával készült nekünk, ami aszerint üt be vagy üt ki, hogy mennyire bírod azt, ha az arcodba tolják a fájdalmas valóságot. szerencsére én jókat tudtam mosolyogni a túltolt karaktereken és a társadalmunk problémáira való reflektálásokon -még úgy is, hogy közben folyamatosan ütöttem volna az idiótákat, mert fejben meg tudtam őket feleltetni azoknak a valóságos mintáknak, akikről az alkotók mintázták őket... de okosan nem olcsó paródiává alacsonyították a produkciót, azaz nem egy donald imitátort kértek fel, és nem az életünk mindennapjait meghatározó problémákra húzták fel a történetet (lásd: klíma-katasztrófa, világjárvány), hanem minden és mindenki átesett egy egészséges csavarintáson... így lett a szívmelengető szerepeiről híres meryl streep-ből borzasztó elnök-asszony, így ötvözte mark rylance jobs-ot, zuckenberg-et és musk-ot egyetlen figurába, és így került tyler perry és cate blanchett arcára amerika összes reggeli műsorvezetőjének kín-mosolya... és az a jó, hogy nagy a szórás, mindenki megkapja a magáét, az ország vezetésére teljesen alkalmatlan politikusok, a celebekből elefántot gyártó média-munkások, a lázálmokat kergető, enyhén pénzéhes tech-guruk, és persze maga a nép is, aki beszopja az összes imputot, amivel elárasztják a kis buborékját, és hajlamos befogni a fülét, ha valaki az igazságot akarná a fülébe üvölteni: hogy kurva nagy baj lesz, ha nem teszünk valamit gyorsan... adam mckay szereti vadul használni a vágóollóját, és ehhez a filmhez most nagyon is passzolt a stílusa, volt egy-két igazán frappáns egymásra feleltetett képsora, máskor viszont kicsit didaktikusnak éreztem, amikor az élővilág felvillantásával a fejünkre koppintott: nem csak magatokat irtjátok ki barmok, hanem a teljes élővilágot is... de egyként van olyan fontos az átadott üzenete, hogy elnézem neki, hogy időnként a kalapácshoz nyúlt, és nem a szikéhez... az ollójának egyébként csak egy picit kellett volna hatékonyabban dolgoznia, mert például timothée chalamet-nek gyaníthatóan azért jutottak percek (és egy borzasztó paróka), mert ő most annyira-de-annyira menő, a filmből nem hiányzott volna, ha kimarad (ugyanígy vannak kétségeim afelől, hogy le kellett-e húzni az alapvetően észszerűen gondolkozó professzort egy viszonnyal, bár minden bizonnyal vonzó opció volt egy ágyba terelni (az alig felismerhető) cate blanchett-et és leo dicaprio-t)... nem nagyon értem a kritikusok fanyalgását, ez egy kifejezetten erős szatíra, tűéles humorral -csak nem magukra vették a poénok egy részét, és azért fröcsögik tele az internetet? gyerekek, nyugi, az a tükörképetek, amit annyira köpködtök... [*12.27.]

(Mátrix -Forradalmak) (2003) (r.: The Wachowskis)

ismét 2004-be kalandoztam a papírlapjaim között, és mit látok: hogy a forradalmak jobban tetszett, mint az újratöltve?? az elmúlt két nap után nem tudnék minőségi különbséget tenni már. illetve ha rosszmájú vagyok, akkor azt mondani, hogy minőséget találni bennük... de azt tudom, hogy miért élveztem jobban anno a finálét, mint a túltekert második részt: mert tisztább scifinek érződik, űrhajós küldetés, robotok elleni harc, mecha-exoskeleton rucik, sok-sok lövöldözés, és közben viszonylag kevés idő a mátrixban... persze ma már látom, hogy hiába a cgi őrület a dokkoló barlangban, ha nincs semmi kötődésünk a zioni karakterekhez (maximum azért tudunk izgulni, hogy zee túlélje, mert róla legalább tudjuk, hogy makacsul szerelmes), és manapság már durva belegondolni, hogy wachowski-ék meg merték lépni azt, hogy fél órára teljesen elfelejtkeznek a főszereplőjükről, aki csak repül-és-repül a végzete felé... de egyébként is azt lehet érezni, mintha neo a kispadra lenne ültetve egészen addig, amíg meg nem vívja a dragonball-szerű csatáját smith ügynökkel... így belegondolva kevés lélektelenebb filmet találni a nagy franchise-ok között, ahol ki van lúgozva minden érzelem és humor, egy lélektelen masina csupán, ami látványosan robbantgat, hogy elkábítson, de közben belül meg üres. bár ahogy a csikorgó párbeszédek visszhangoztak a fülemben, inkább nem baj, ha az alkotók nem próbálkoztak komolyabb érzelmek bemutatásával... pedig tudnak ihletett formában is alkotni (továbbra is lásd: sense8), itt sem biztos, hogy a stúdió-nyomás volt a bajok igazi forrása, hanem hogy a túl sok ötletet és mondanivalót nem sikerült egy működő egységgé formálni. le lehetett volna ezt tisztítani a már megkezdett kiválasztott/messiás nyomvonalra, és akkor jobban működött volna az is, ahogy neo az utolsó mozdulatával egy kereszt sziluettjét veszi fel... (már az orákulum is megmondta, hogy valószínűleg találkozunk még neo-val, így nem meglepetés, hogy 18 évvel később lana wachowski úgy gondolta, hogy van még mondandója az emberek és a gépek örök harcáról -ezért vettem rá magam a korábbi részek ismétlésére, és mondjuk azt, hogy nem vették el teljesen a kedvem a mozi-látogatástól, de szignifikánsan nem is változott meg a véleményem egyik filmről sem...) [*12.23.]

(Mátrix -Újratöltve) (2003) (r.: The Wachowskis)

hjaj, a hírhedt mátrix-folytatások, here we go... egészen véletlenül megvannak az elborzasztóan cringe napló-bejegyzéseim 2004-ből, amikor először láttam ezt a filmet (így napra pontosan tudom, hogy április 15.-e volt), és az is a fejemben van, hogy az akkori barátnőmmel feküdtünk a kanapéjukon, és sokkal jobban élveztem az összebújást, mint magát a filmet... de érdekes azt olvasni, hogy sok mindent hasonlóképpen gondoltam már akkor is. például az egész ’ember-alakban-rohangálnak-a-programok’ bullshit-et már akkor sem vette be a gyomrom, és ahogy ma, úgy 17 évvel ezelőtt sem tudott megmozgatni a való világ, azaz zion ábrázolása (és igen, a rave-buli már akkor is kilógott a filmből, de most már legalább azt látni, hogy ezzel a jelenettel a szenzációs sense8-et vetítették elő wachowski-ék)... persze az akció-jeleneteket könnyű pozitívan értékelni, mert a nagyrészük gondosan koreografált, beletették a színészek és a kaszkadőrök a kemény munkát (plusz az építési vállalkozók, hiszen egy külön autópálya-szakaszt is felhúztak a film kedvéért), azonban vannak pillanatok, amikor azt érzi az ember, hogy oké, ez menő, pörgés és rúgás, meg lassítva felboruló autók, dögös zenére, de nem kéne már tovább lépnünk...? ráadásul az ezredforduló szellemében wachowski-ék is bevállalták a full cgi emberi karaktereket, és az akkori technikával még kiábrándító volt az eredmény -igaz, sokszor még ma is az... nem nehéz azt feltételezni, hogy a stúdió erőltette a hosszan elnyúló akciókat, mert azt gondolták, hogy azzal lehet eladni a franchise-t, és a tesók meg fejet hajtottak, csakhogy a filozófiájukat belegyömöszölhessék a bunyók mellé, de rossz kompromisszum született. mondjuk engem mindig is hidegen hagyott a mátrix filozófiája, so... nem mondhatjuk, hogy csalódás ez a film, hiszen sosem voltak elvárásaim felé, viszont így két nappal a mindig pompásan működő első film után még nyilvánvalóbban látszik, hogy mi történik, ha nem organikusan jön létre egy folytatás, hanem egy váratlan siker után az executive-ok leülnek az alkotókkal, hogy na, akkor hogyan tovább -és közben kinyitják a tekintélyes méretű pénztárcájukat is, amitől minden filmes az eszét veszti egy kicsit... [*12.22.]

(Mátrix) (1999) (r.: The Wachowskis)

emlékszem, 1999 első felében úgy tűnt, hogy az egész év a star wars-tól lesz hangos, minden hónapban újabb és újabb cikkekkel bombáztak minket a baljós árnyakról a cinema magazinban, és aztán a semmiből berobbant két film, amit mindenki látni akart, amiről mindenki beszélt. az egyikben bruce willis keveredett szellemek közé, a másikban meg bőrszerkóban menőztek a karakterek, miközben kilassítva hajoltak el a golyók elől... wachowski-ék tökéletesen ráéreztek a millennium hangulatára, a mesterséges intelligenciától való félelemmel, a virtuális világ torzító képével, a karakterek designjával, a beválogatott zenékkel. összegyűjtöttek egy nagy adag ihlető-forrást, olyan helyekről is, amik nem tipikusak hollywood-iak (lásd: animék), és mindezt leöntötték egy rakás technikai vívmánnyal, amik olyan jól sikerültek, hogy éveken át mindenki őket akarta másolni. persze a mímelők többsége nem értette meg, hogy a bullet-time effektus nem (csak) azért volt a filmben, mert rohadt jól néz ki, amikor az akció közben körbeforog a kamera képe, hanem mert ezzel szimbolizálták a karakterek sebesség-váltásait... szerintem még sosem néztem olyan jó minőségben ezt a filmet, mint ma, így könnyen mondhatom, hogy 22 év után is működik a vizuál-orgiája, és most nem is a kilassításokra gondolok, hanem azokra a tökéletes beállításokra, amiket a tesók és bill pope operatőr kitaláltak... annak ellenére, hogy egy scifiről beszélünk, vagy hogy egész irodalma van a ’mátrix filozófiájá’-nak, nincs túlbonyolítva a sztori, követi a klasszikus kiválasztott (neo = one) trope-ot -és akkor itt kell bevallanom, hogy miért álltam kicsit mindig is távol ettől az egész mátrix-mániától... mert bizony engem a kezdetektől az őrületbe kergetett a rajongótábor, akik mindenféle komplex és mély értelmezéseket láttak bele a filmbe, miközben én mindig is úgy tekintettem rá, mint egy kurva jól kivitelezett akció-scifi-re -és igazság szerint még így őszülő fejjel sem értem a vallásos áhítatot... persze, érdekes kérdéseket vetnek fel wachowski-ék az önálló akaratról, a mesterséges intelligencia veszélyeiről, de azért ezek nem olyan unikális témák, amiket ne dolgoztak volna fel más helyeken is. maximum ott nem hordtak menő napszemüvegeket és latex-kabátokat... de annak ellenére, hogy sosem voltam ott a hívők első sorában, időről-időre visszatértem a filmhez, mert élvezetes mixtúra, cool és leviszi a fejed, amikor előkerülnek a fegyverek vagy csak tökéletesen adaptálja a drót-munkát a hongkongi kungfu-filmekből... [*12.20.]

(Értelem és érzelem) (1995) (r.: Ang Lee)

annak idején, gyerekkorunkban a húgom és köztem húzódott egy határozott kulturális vonal: nekem jutottak a delfin könyvek (meg a star wars és a gyűrűk ura), neki meg a pöttyös/csíkos kiadványok. úgyhogy esélyem sem volt arra, hogy hozzászoktassam az elmémet a romantikához... persze fiatal fiúként nem sok örömöm lett volna valószínűleg a tartózkodó érzelmekből, a vidéki anglia meghittségéből, a világ megmentése helyetti apró-cseprő problémákból. igaz, sokszor még így negyvenhez oly’ közel is küzdök ezzel az érzéssel, nem mindig tudok lelassulni, és értékeket találni ebben a közegben. pedig engem is el tud kapni ez a régenvolt/sosemvolt hangulat. csak meg kell találni a megfelelő csalit. és ha azt nézzük, hogy hány generáció izgulta már végig, hogy férjet találnak-e maguknak az dashwood lányok, akkor elmondhatjuk, hogy jane austen-nal nem lehet olyan nagyon mellélőni... és valahol meg is értem, hogy a mai ifjú hölgyek is miért vágynak vissza ebbe az egyszerűbb korszakba (lásd a booktuber-en beszélő lányok klasszikus irodalom iránti szenvedélyét), hiszen a csendes vidéki életet csak a szomszédasszony pletykái zavarják meg, a kellemes nyári időben lehet naphosszat sétálni a gavallér úriemberekkel, akik szigorúan betartják az etikettet, és még az ártatlan kézfogáshoz is engedélyt kérnek... ugyanakkor nem mondhatjuk, hogy ne adódnának konfliktusok a kis kúriákban, hiszen az arisztokrata rétegnek a státusz a legnagyobb érték, az anyagiak mindig megelőzik az őszinte érzéseket, és könnyen lehet, hogy ezek miatt a szerelmesek hónapokon át külön kell hogy éljék az életüket, vagy ami még rosszabb, hogy titokban kell tartaniuk a kapcsolatukat, hogy nehogy csorba érje a család hírnevét... persze nem ismeretlen előttem ez a cottagecore romantika, becsülettel végignéztem én hat évad downton abbey-t is, ám a klasszikusok még nem kerültek sorra, és azért esett a választásom elsőként az értelem és érzelem ezen adaptációjára, mert ezt emelte leginkább a magasba a kritika és a nézőközönség az elmúlt évtizedekből... és szerencsére nem is kellett csalódnom, az alkotók meglepő könnyedséggel adták el nekem a kis téteket, ringattak a két különböző testvér érzelmi hullámvasútján, miközben végig azt éreztem, hogy mennyire letisztult a film, hogy nincsenek benne felesleges jelenetek, kamera-mozgások vagy vágások -emma thompson forgatókönyvíróként, ang lee pedig rendezőként lehántott minden felesleget, és ezért működik ennyire jól ma is ez a történet. meg persze a parádés szereposztás miatt. bár itt azért volt egy apró becsípődésem, ugyanis a párosításokat eléggé szokatlan éreztem, emma thompson erős kisugárzása megeszi reggelire hugh grant zavart pislogásait, alan rickman-ről meg tudom, hogy a szerepe szerint egy idősödő hódítónak kellett lennie, de akkor is furcsa volt őt a hamvas kate winslet mellett látni (arról már nem is beszélve, hogy eközben willoughby-t meg emma (későbbi) férje, greg wise játszotta)... érdemes magunkba nézni a két dashwood lánnyal kapcsolatban, hiszen marianne-nel könnyebb együttérezni, hiszen ő nagy amplitúdóban éli meg az érzelmeit, ugyanakkor sok is tud lenni, ahogy a romantikus énje beleakaszkodik a szerelem gondolatába, elinor-t a racionalitása kicsit távolabb tartja tőlünk, ugyanakkor viszont tőle kapjuk a legnagyobb érzelmi löketet, amikor a film végén felszakadnak az érzései... szóval itt állok a vidéki kúria udvarán, és élvezem a kilátást, sok-sok évnek kellett eltelnie, amíg azt éreztem, hogy egy vasárnap délutáni matinéhez nem valami agyatlan akciófilm való, hanem egy kellemmel és bájjal felvértezett klasszikus, ahol az a legnagyobb konfliktus, hogy az embert kibeszélik a háta mögött egy londoni szociális eseményen... (azért az fura mai szemmel, hogy egy igazi brit filmhez egy taivani rendezőt kértek fel anno, de szerencsére ang lee pompásan bevállt, lehet hogy még segítette is az, hogy nem kötötte gúzsba a neveltetése.) [*11.28.]

(2021) (r.: Lin-Manuel Miranda)

amióta az eszemet tudom, írni akarok, nem múló vágyálmom, hogy egy könyv gerincén láthassam a nevemet. és pörögnek is folyton az ötletek a fejemben, de mindig elakad a kezem, ha egy papírlap közelébe érne. a tinédzser-éveimben, a kora-huszasaim környékén még legalább novellák kicsúsztak a tollamból, leginkább csajozási szándékkal, de manapság már csak ez az olvasó/néző-napló maradt, ahol kiélem magam (több-kevesebb sikerrel). persze jönnek-mennek a cél-dátumok, majd most, talán most, még beleférek, még nem vagyok elkésve. csakhogy jövőre negyven leszek, a regények meg a fejembe zárva. és én rettegek, hogy az álmom semmivé válik... jonathan larson harmincöt volt, amikor egy aorta-repedés megölte őt. a nagy siker küszöbén állt. a különbség köztünk azt, hogy ő minden feltett az álmára, hogy broadway szerzővé váljon, és tudat alatt érezte azt, hogy nincs sok ideje. hogy alkotnia kell, hogy be kell kerülnie a körforgásba, mert napról-napra fogy az ideje. tikk, takk, tikk, takk, és leperegnek a homokszemek... könnyen megérthető, hogy lin-manuel miranda miért ezt a filmet választotta rendezői debütálásának, faltól-falig arról a színházi közegről szól, amit ő tinikora óta ismer, és ő is ugyanolyan new york-i kölyök volt, mint jonathan larson, aki arról álmodott, hogy egyszer a nagykutyák (illetve macskák) közé emelkedik. saját bevallása szerint a 17 évesen látott rent döbbentette rá arra, hogy ő is tud írni olyan dalokat, amik megállják a helyüket a színpadon, és azt is lehet tudni, hogy énekelte színészként a tick, tick boom dalait előadáson... ezért tudja olyan megkapóan ábrázolni az idolját, a küszködő művészt, aki a nagy berobbanására vár. ha jól csipegettem fel az információkat, akkor az eredeti darab egy rock mono-dráma volt, ahol larson kiterítette az életét a nézők elé, ebből később dramatizáltak egy három-szereplős verziót. viszont ezek a korábbi inkarnációk csak az alapjai filmnek, mert steven levenson forgatókönyvíró és lin-manuel miranda az életrajz megfelelő pontjaira építették be a dalokat, keretes szerkezetként adott volt a kvázi mono-dráma a színpadon, és szerencsére jól működött a kétarcúság, hogy a dalok felelgettek a valós problémákra, hogy tükör volt minden rímbe szedett szöveg... jonathan larson egy nagy amplitúdójú ember lehetett, aki csak a művészetért él, és ezt tökéletesen elkapta andrew garfield, ráadásul még az is kiderült, hogy tud énekelni (lin-manuel nagy szerencséjére, mert az angyalok amerikában (prózai) szerepe alapján választotta főszereplőjének). de a támogató csapat is jól működött a küszködő főhős körül, és hát természetesen a broadway-n jártas rendező nem bírta megállni, hogy ne tömje tele a filmjét cameo-kkal, legyenek azok színész-legendák vagy a barátai... de egyébként is dicsérjük meg a debütáló direktort, mert jó érzékkel hagyta, hogy a dalok természetesnek tűnjenek, és csak néha engedte a színpadi énjét a kamerák közelébe, de akkor is jó ízléssel tolta túl a határokon a giccset (lásd az étkező falának kidöntését)... az is jót tett a hangulat esszenciájának, hogy precíziós gonddal alkották újra a reagen/bush korszak amerikáját, az aids tombolásának mélypontját, a new york-i művésznegyed pezsgését, és jonathan larson bérelt lakásának élethű replikáját -és amikor nagyon kellett, akkor meg 1990 videoklipp-esztétikáját mímelte, hibátlanul... de ha a néző nem olvas utána a valóságnak, ha csak egy filmet akar a kitartásról és a művészeti küzdelmekről, akkor is jól jár ezzel a produkcióval, mert feltölti pozitív energiákkal, miközben elmorzsol egy-egy könnycseppet a szeme alatt. mert szívhez szól a film, ami hatalmas szeretettel készült, egy méltó emlék egy olyan ember számára, akinek fájdalmasan kevés idő jutott arra, hogy megszállottan üldözhesse az álmait. (furcsa fintora a sorsnak, hogy stephen sondheim, aki larson példaképe volt, épp aznap hunyt el 91 évesen, amikor én elhatároztam, hogy ezt a filmet fogom ma megnézni. úgyhogy vehetjük úgy, hogy egy nagy generációs megemlékezést tartottam ma a broadway legendáinak irányába.) [*11.27.]

(2021) (r.: Malcolm Ingram)

kevin smith élete nyitott köny... izé, képregény-füzet. legalábbis annak, aki követi az internetes perszónáját, azaz hallgatta már órákon át beszélni a kedvenc dolgairól és saját magáról... de nincs azzal baj, ha ezeket a sztorikat felfűzzük egy kronológiai narratívára -gondolta a régi barát, malcolm ingram, aki nem csak a nagyszájú főhősét ültette le a kamera elé, hanem mindenkit, akinek jutott egy kis mellékszerep az életúton... kevin egy szerethető figura, sok barátot gyűjtött az évek során, akik vele vannak jóban és rosszban -és azért jó, hogy nincsenek elnyomva a nehezebb korszakok (cop out, yoga hosers) vagy témák (harvey weinstein) sem. de leginkább olyan ez a dokumentum-film, mint maga kevin smith, feltölt pozitív energiákkal, jó a humora, és még egy csipetnyi érzelmesség is belefér... tudom, hogy nem mindenkinek kenyere a beszélő-fejes életrajzi dokumentum-műfaj, de aki próbát akar tenni eggyel, annak jó választás lehet ez a film, főleg azoknak az ifjú palántáknak, akik meg akarják tanulni, hogy miként lehet 27525 dollárból karriert építeni. és miként kell újra-és-újra feltalálnod önmagad, hogy a felszínen maradj. hogy hogyan kell őszintén önmagadat nyújtanod a nagyvilágnak, amiért igazán szeretni fognak. kivéve, ha belepiszkálsz a nyolcvanas évek óta porosodó játékos-dobozukba (lásd: masters of the universe)... (eszeveszetten gondolkozom, hogy melyik lehetett az első film, amivel találkoztam kevin rendezései közül ifjúként, mert azt gyanítom, hogy nem a clerks (a.k.a. shop-top) volt az első, annak igazán a főiskolán lett kultusza a baráti körömben. kicsit olyan mintha kábé egyszerre láttam volna az első öt filmjét. mondjuk ezért lehet az is, hogy nem is tudnék kedvencet választani közülük -igen, én a mallrats-et (a.k.a. stop-show-t) is nagyon szerettem mindig is. aki nem ért velem egyet, annak szívesen küldök egy zacskó csokis perecet...) [*11.26.]

(Venom 2. -Vérontó) (2021) (r.: Andy Serkis)

...de tényleg, mit esznek a népek venom-on? kilencven milliós nyitóhétvége, az idei covid-os év sikerfilmjei top5-jében ott tanyázik ez a fekete massza, én meg így három év után megint vakarhatom a fejem, hogy ’de miéééért?’... oké, azt elismerem, hogy van akinek működhet a buddy comedy, amire vastagon épít a film, de számomra csak idegesítő, ahogy tom hardy magának feleselget, miközben nincs nagyon témája azon kívül, hogy venom emberhúsra éhes, és hogy az ember tökösebb-e vagy a szimbióta... azokat mondjuk már kevésbé értem, akik remegve várták a vérontót, mert tudni lehetett, hogy vért nem fog ontani, maximum furán hangsúlyozott woodyharrelson-ok fognak kicsúszni a száján, és a végén majd sűrű cgi közepette összecsap a két földönkívüli (pont mint az első rész fináléjában). még úgy sem sikerült izgalmassá tenni a kegyetlennek beállított sorozat-gyilkost, hogy megkapta a ’sanyarú gyerekkor, rossz szülők, kiközösítés, elszakított szerelem’ kezdőpakkot az íróktól, és végtelenül bénának tartottam, hogy úgy mászott bele a szimbióta, hogy megharapta eddie brock-ot... olyan, mintha semmit sem tanultak volna a készítők az előző rész óta, rohannak végig egy alibi-sztorin, miközben még arra sem veszik a fáradtságot, hogy legalább nagyvonalakba felvázolják a karaktereket (szegény michelle williams szívta meg megint a legjobban, hogy csak egy fehér lapot kapott szövegkönyv helyett) -igazából egyetlen dolgot csináltak jobban, mint az elődnél: hogy fél órával rövidebbre vették a játékidőt... [*11.25.]

(2021) (r.: Danny Boyle)

vajon miért szeretünk annyira játszani a ’mi-lenne/mi-lett-volna’ kérdésekkel? tanulságokat akarunk levonni? vagy izgalmasabbá akarjuk tenni a valóságot...? mivel a szálak húzogatása komplex folyamatok elindulását generálhatják, ezért a legtöbb ilyen alter-valóságos történetbe egy nagy követ dobnak a szerzők, aminek a hullámai mindenre kihatnak (lásd az összes ’győztek a nácik’ szcenáriót), de mi van, ha egy kulturális alappillért szedünk ki? van-e élet a beatles nélkül...? mert bizony richard curtis-nek az a borzasztó ötlete támadt, hogy a földi életünket még sötétebbé teszi azzal, hogy eltünteti a gombafejűek zenéjét -illetve hogy csak egy ember fejében hagyja meg ezeket a korszakos dallamokat. elég vad fantázia ez, amivel igazán mélyre lehetett volna menni, nem csak annyira tolni előre, hogy a zeneipar felszínes kritikája és egy romantikus vígjáték szerelem-gyermeke legyen, de hát az igazából szerelem alkotója nem tagadhatta meg önmagát... pedig el lehetett volna vinni ezt a koncepciót a falig, egy igazán sötét jövőképig, ahol a popzene nem létezik, hiszen szinte mindenki a nagy négyes köpenyéből bújt ki, tehát ha nincsenek ezek a dalok, akkor nem létezik a filmben emlegetett ’fix you’ sem a coldplay-től, sőt ed sheeran sem hozhatná saját maga kedves paródiáját, mert nem lenne zenész... ehelyett közepesen lehet elszórakozni azon, hogy egy közepesen tehetséges zenész a híres dalokkal haknizik, vagy ahogy bekebelezi őt a nagyvállalati mentalitás (kate mckinnon agresszív producere az elviselhetőség határán táncol)... azzal sem nagyon foglalkozunk, hogy a világhírhez karizma is kell, aminek hősünk eléggé szűkében van, mert akkor szegény himesh patel-t is elő kéne szedni, aki maga sem egy karizmatikus fickó... curtis-nek a szerelmi vonalat a kisujjából kéne kiráznia, de úgy éreztem, hogy túltolja a hőse vakságát, egy igazi ember szerintem hamarabb rádöbbent volna az igazságra a nagy ő-vel kapcsolatban. főleg ha egy olyan csodás lány mosolyog rá éveken át, mint lily james... szóval hiába a tehetség, hiába jók az ötletek, nem mindig jön a szikra, amitől valami kiemelkedne a délutáni matiné-hangulatból, és nagyot szólna... kicsit olyan volt, mintha danny boyle is leszedálva forgatta volna a filmet, semmit sem lehetett felfedezni az agresszív rendezői stílusából... (szegény alexander arnold-ot nem láttam semmiben a skins óta, erre itt is kapott egy cuki jófiú szerepet, aki kosarat kap a végén...) (lehet hogy szigorúbb voltam a filmmel, mint illene, de a beatles fontos szerepet tölt be a kulturális fejlődés-történetemben, így morcosabb tudok lenni, ha valaki velük szórakozik… (szmájli)) [*11.13.]

(Különösen veszélyes bűnözők) (2021) (r.: Rawson Marshall Thurber)

az az érzésem, hogy a netflix vezetői még mindig úgy érzik, hogy kompenzálniuk kell, amiért egy kis dvd-kölcsönzős cégből nőtték ki magukat streamer-mamuttá... pedig nem véletlen, hogy nekik van a legtöbb előfizetőjük, hogy sorozat-fronton sokszor beszédtéma az, amit bemutatnak, hogy pedigrés alkotók állnak sorban a bejárati ajtajuk előtt, ők mégis mániákusan ragaszkodnak ahhoz, hogy a látványos blockbusterek piacára is betörjenek. aztán mindig jön a fanyalgás, mert eddig még nem sikerült jól belőniük a kritikusok és sznob nézők igényeit, pedig nem sajnálják a pénzt és a paripát. bár talán egy forgatókönyvíró workshop-pal kéne kezdeniük a pénzköltést... biztosak lehetünk abban, hogy a red notice-ra kiutalt 200 millió dollár nagyrésze elment a három főszereplő gázsijára, plusz azokra a repülőjegyekre, amiket az egzotikus utazásra felhasználtak, merthogy a filmen nem látszik ez az elképesztő összeg... oké, erről a rendező, rawson marshall thurber is tehet, mert nem néznek ki jól a beállításai, hiába röptei a városok fölött a drónt, hiába járunk rómában vagy az argentin dzsungelben, nem érzed felvillanyozónak a plánolást, a vágást. ráadásul sokszor érződik stúdiósnak a környezet, vagy csak szemet bántó cgi-vel szúrják ki a szemünket (oké, ebbe a covid alatti forgatást is bele kell számolni)... de mindez nem számítana, ha magával-ragadóan szórakoztató az élmény, nem igaz? hááááát, van egy fajta fun vibe-ja, ami egy darabig elvisz minket, miközben egyensúlyozunk a különböző zsánerek paneljein, és halvány mosolyokra is futja néhány poén csattanása után. de azért ez kevés. ryan reynolds önmagát hozza, néha kikacsint, néha fárasztó, a rock-kal való kémiája közepes, de erről lehet hogy a nagy kopasz tehet inkább, aki mintha fél szívvel lenne a filmben. gal gadot meg gyönyörű, mint mindig, és ezzel el is mondtam mindent a szerepéről... szóval a netflix kényszeresen szórja a pénzt az ilyen egyszernézős alsó-középszerekre, pedig biztos találnának az istállóban olyan alkotókat is, akik ugyanennyi pénzből csodát tennének. de lehet hogy nem kell megerőltetniük magukat. mert egy fáradt munkahét után sokan beérik egy ilyen agykikapcsolós blődlivel is. én is. hiszen csak meg kell nyomni a play-t a kanapén terpeszkedve (vagy az esetemben a szobabiciklire pattanva), nem kell kimozdulni, házhoz jönnek a sztárok. és ezért lesz rengeteg nézőjük. és ezért fogják beérni ennyivel. és ezért nem lesz igazán nagy blockbuster dobásuk talán soha. de próbálkozni fognak derekasan, mert kompenzálniuk kell. chill, netflix, chill... [*11.12.]

(A vadnyugat törvényei szerint) (2021) (r.: Jeymes Samuel)

a szuperhősös filmek kapcsán emlegetik mostanában sokat, hogy az előző zsáner, ami ennyire le tudta uralni a vásznakat, az a western volt, 60-70 évvel ezelőtt. a sorozatgyártástól viszont megfakultak a lengőajtós kocsmák, berozsdásodtak a hatlövetűek, és a műfaj egy-egy fellángolástól eltekintve kimúlt. pedig nem véletlenül volt népszerű sokáig, hiszen széles közönséghez tudtak szólni ezek az univerzális modern mítoszok a megátalkodott marha-tolvajokról, a fényesre suvickolt jelvényű seriffekről. nem véletlen, hogy nem csak a western hazájában, amerikában virágzott a kovbojosdi, de az európai epigonok is hasonlóan mély nyomot hagytak a filmkultúrában. viszont a fekete alkotók ritkán kaptak lehetőséget arra, hogy a maguk módján meséljenek eerről a korszakról, ami igencsak érintette az őseiket -de tudjuk, hogy a mai világban már szerencsére meg lehet találni azokat a forrásokat, amikből elkészülhet egy ilyen film. például egy angol zenei producer is bekopogtathat a netflix ajtaján, hogy szeretne egy csupa feketékből álló cast-tal pisztoly-párbajokat forgatni... persze jeymes samuel nem találta fel a spanyolviaszt, nem újította meg a műfajt, fogott egy tipikusan vadnyugati toposzt, a bosszút, előkeresett pár reggie meg soul számot a lemeztáskájából, odaültette maga mellé lawrence bender-t, hogy csepegtessen némi tarantino-hatást a végeredménybe, és kész is lett a szórakoztató elegy, ami nem veszi túl komolyan magát, kikacsint és elemel, ugyanakkor az érzelmi húrokra is üt egy pár alattomosat. és úgy mellesleg minden szereplőt afroamerikai színészek játszanak... viszont. a rassz-kártyát a talonban hagyja, itt nem az elnyomással kell küzdenie a szereplőknek, feketének fekete a farkasa, egymást közt intézik az ügyeket, és csak akkor mennek a fehérek közé, ha ki akarják rabolni őket (jó kis fricskaként a fehérek városa minden szempontból fehér, nem csak az emberek, de a falak és a homok is)... bár valós személyek neveit veszi kölcsön a szövegkönyv, nem törekszik a valóság bemutatására, inkább csak alapoknak használja a történelmet arra, hogy cool pózokban mutassa meg, hogy a feketék is fontos szerepet játszottak a vadnyugaton... de az egész rendezésből süt a style over substance, és pont a cool faktorok túlpörgetése miatt nem lógnak ki a modern zenék, a tisztára suvickolt díszletek és a színészi pózőrködések sem, mert az ember nem is várja el, hogy hiteles legyen, nem ez a célja... de egyébként könnyű úgy cool-nak lenni, hogy az összes most menő afro-színészt sikerült bezsákolni, ráadásul van is helyük játszani, mert a gonosz oldalon állók majdnem annyi játékidőt kapnak, mint a konkurens banda tagjai. igaz, hogy idris elba-t így is sokáig az oldalvonalon tartja a szövegkönyv, hogy a megfelelő pillanatban robbanthassa a kvalitásait... nem tudom, valahogy jól tud esni a mai világban, ha egy egyszerűbb kor felé fordulhatunk, ami azért kellően le van porolva, stílusos, szórakoztató, laza, mint egy gyors-tüzelésű colt ravasza. afro-western, mert miért is ne... [*11.07.]

(2021) (r.: Colin Tilley)

...azért arra hírre felkapja fejét a vájtfülű zenebolond böngészés közben, hogy egy popzenében utazó énekesnő lemezét trent reznor és atticus ross producerelte, mert ritkán látni ilyen fajta határ-átlépéseket a popkultúrában manapság. pedig jó dolgok szoktak kisülni abból, ha egy előadó kimozdul a komfort-zónájából, az elmúlt években nálam mindig jobban megragadtak azok a lemezek, amik meglepő elemeket tartalmaztak (mondjuk amikor lady gaga a country-val kacérkodott, vagy hogy beyoncé jack white-tal kollaborált)... szegről-végről ismertem halsey zenéjét, de eddig eléggé elment mellettem, most viszont igencsak gyakran kerülnek be a dalai a lejátszási listába. bizony, ilyen az, amikor valaki megkapja a nine inch nails kezelést... de ashley nicolette frangipane (a.k.a. halsey) fejében nem csak egy album formálódott meg, miközben egy új élet fejlődött a testében, hanem egy egész koncepció az összes érzésből, amik a terhesség alatt átmossák az embert. ez öltött mozgóképes formát, egy ötven perces zenés történelmi fantasy képében, amiben talán nem az a meglepő, hogy elkészült, hiszen láttunk már ehhez hasonló művészi törekvéseket, hanem hogy olyan nagynevű (és pénztárcájú) cége álltak be mögé, mint az imax és az hbo max... amikor az első képkockákat láttam a mozgóképből, hamar életre kelt a fejemben egy elképzelés, hogy milyen lesz a film, és elég jól sikerült belőni a hangulatot és az irányt, várható volt, hogy egy szimbólumokkal telipakolt hangulat-játék lesz ez az ötven perc, ahol könnyen el lehet veszni a művészi értelmezésben, ugyanakkor megragadja a figyelmedet, és nem ereszt a végéig (azt csak úgy mellesleg teszem hozzá, hogy a díszbemutató után kikerült képek többsége természetesen a maga pőreségére levetkőzött halsey-t ábrázolta, mert az emberiség sosem fogja kinőni a perverz természetét)... de talán nincs is szükség mély-elemzésre egy ilyen hangulatokra alapozó műnél, hagyni kell, hogy vigyenek a nagyszerű dalok, el kell varázsolódni a királynői arctól, ami folyton megújul a smink alatt, miközben felemelkedik majd elbukik az emberi kicsinyesség miatt... (szándékosan nem követte le a szövegkönyv az album dalsorrendjét, de azért az meglepett, hogy a tradition című nyitány nem fért bele a koncepcióba, pedig az egyik legerősebb tétel az albumon...) jó látni, hogy a művésznő fejében élt egy történet, amit el is akart mesélni, és nem csak marketing-eszközként tekintett a mozgóképre, amivel a dalait promotálja... (hangulatában egyébként engem a film a tale of tales című alkotásra emlékeztetett, csak abban nem voltak ilyen jó zenék...) [*10.17]

(2015) (r.: Szász Attila)

aki szereti a történelmi miliőbe csomagolt zsáner-sorozatokat, az könnyen rábukkanhatott olyan alkotásokra mostanság, amiknél magyarország adta a hátteret. a megbízható szakemberek és a kedvező adójóváírások kellő vonzerővel bírnak a külföldi alkotóknak. és jó is azt látni, hogy az ismerős helyszínek álruhát öltenek, de azért ott bujkál ilyenkor az emberben a gondolat, hogy a hazai filmesek miért nem használják ki kellően ezeket az adottságokat. persze, ami egy amerikai tévésorozatnál szolid költségvetés, az magyar viszonylatban elképesztően nagy összeg, de azt mondják, hogy a szűkös keretek arra késztetik az alkotói elméket, hogy kreatívan rejtsék el a hiányosságaikat. és végre szász attiláék megmutatták, hogy miként kell ezt profi módon végrehajtani... mert egy low budget tévéfilmhez képest elképesztően néz ki a film, pont annyi látszik a pesti bérházakból, hogy elhiggyük azt, hogy az első világégés előestéjén járunk, és nem a mai fővárosban, ha kell, még a ködgépek fúvókáit is a maximumra állítják, hogy elkenjék a modern részleteket... de ugye nem csak simán történelmi sorozatokról beszéltem, hanem zsáner-alkotásokról, thrillerekről és krimikről (lásd mondjuk az alienist-et vagy a terror-t), amiknek a legfontosabb erénye az atmoszféra-teremtés, a nyomasztó nyugtalansággal átitatott hangulat, és ebben is jól teljesítettek a rendező és a keze alá dolgozó technikai csapat, a századforduló hosszú szipkás, lócitromos világát nyomta egyre lejjebb és lejjebb az a tudat, hogy a főszereplőnk végül a dunában fogja végezni, összeroppant nyelőcsővel... bár köbli norbert forgatókönyvíró a korszak egy híres gyilkosságának a mélyére akart leásni, azonban nem igazán maga a tett ténye érdekelte, sőt még igazán a tettes kiléte sem, sokkal inkább az ember kapcsolatokra akart koncentrálni, szűk terekbe zárta az ellentmondásos karaktereit, és hagyta, hogy egymásnak feszüljenek, egészen addig, amíg megtörténik a végzetes tett... és érdekes figyelni ezt a hatalmi játszmát a csodásan berendezett budai bérlakásban, ahogy a nagyvilági nő és az elfojtott komornája megkezdi a harcát egy ártatlan lány lelkéért... mindenki egyszerre vonzó és taszító ebben a viszonyrendszerben, a kitartott nő fennhéjázó viselkedése hamar bosszantóvá válik, a gyászhuszár szolgáló hiába látja egészségesebben a világot, ha a titkos vágyai őt is elcsúfítják. és akkor még ott van a gazdag mágnás is, aki tudja, hogy undorítóan nyers lehet minden nővel, mert tele pénztárcája... szívbemarkoló lenne a femme fatale története, aki felemelkedett a szegénysorból a női praktikáinak hála, ám a lelke összeroppant az út során -csak sajnos nem tudtam magam teljesen beleélni ebbe az elbukás-történetbe, mert kovács patrícia játéka rendre kidobott az élményből. hamisnak tűnt... (most egy kicsit gondolkozom majd azon, hogy melyik színésznőnkben van meg az a végzetes vonzerő, ami ehhez a karakterhez kell, ám természetesebben tudja játszani, kimondani a sistergő szavakat. jelenleg még tanácstalan vagyok…) vele ellentétben gryllus dorka minimalista hozzáállását nagyon tudtam értékelni. viszont az nem volt kérdés, hogy kulka jános egy ilyen taszító szerepben is nagyszerű lesz, mint ahogy döbrösi laurának is jól állt a naiva karaktere, aki a két nézőpont kerekei közé kerül, egyszerre vonzza és taszítja a csillogó látszatvilág, ahol minden a tiéd lehet, ha a megfelelő embernek teszed szét a lábad... bár mint írtam, nem a megtörtént bűnügyön volt a hangsúly, azért okosan épült a suspense végig, utalásokkal is meg lett erősítve az út a tragédia felé (vajon véletlen lenne, hogy a nagyságos úrék a fojtogatós szexben tudtak igazán feloldódni?), de maga a finálé kicsit hatásvadász lett végül... ebben az egyik ludas a zene volt, amihez egyébként is ambivalensen álltam az egész film alatt -mert volt, amikor jól működött a minimalista fortyogása, máskor viszont a művészúr megtalálta magában a lázadó trentreznor-t, és kifejezetten modern zajzenével lökött ki a hangulatból (mondjuk a szex-jelenet alatt)... ez egy jó film, átgondolt mind a forgatókönyve, mind a rendezése, leginkább csak a személyes preferenciáim miatt nem tudtam maximálisan élvezni. de mindenképp örömteli, hogy nálunk is van szándék és van kreativitás az ilyen típusú alkotásokhoz. [*10.16.]

(A nevem Bond) (2021) (r.: Baillie Walsh)

kicsit visszasírom azt a streaming-világ előtti korszakot, amikor a dvd-k tömve voltak extrákkal, így-készült-ekkel, interjúkkal. ez a 45 perces összefoglaló ezekre a kiegészítő tartalmakra emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy nem beszélő fejeket kaptunk, hanem csak a producerek és daniel craig interjúi hangját hallhattuk, miközben a forgatási képeket láthattuk, megerősítve az elhangzottakat... jó volt végigtekinteni ezen a tizenöt éven, főleg, hogy sok dolog már elhomályosult a tudatomban (mondjuk hogy a casino royale előtt mennyire támadták craig-et, mert... ööö... túl szőke volt). nagy tisztelettel hallgattam, ahogy őszintén beszéltek barbara broccoli-ék a nehezebb pillanatokról is, nem kenték el azt, hogy a quantum nem sikerült túl erősre, mert megfojtották a körülmények... de végig azt lehetett érezni, hogy szívből beszélnek, hogy tényleg szerették csinálni ezeket a filmeket, és daniel craig minden morgása ellenére egy percig sem bánta meg, hogy annak idején felbontott egy vodkát és egy vermuntot, hogy aztán felrázza a nagy múltra visszatekintő franchise-t... [*10.04.]

(A United 93-as) (2006) (r.: Paul Greengrass)

2001. szeptember 11. egri főiskolásként kora délután éhesen beesem az albérlet ajtaján, a földszinten folyton megy a tévé, amikor a csajok otthon vannak -itt látom meg először a soha el nem felejthető képsorokat, ahogy lángolnak a word trade center ikertornyai... vaku-emlékezetnek hívják ezt a tudományban, amikor egy traumatikus esemény minden apró részlete bevésődik az ember agyába, és 9/11 kapcsán mindenkinek ott van a fejében, hogy mi történt vele aznap, ebben biztos vagyok... a tornyokból kicsapó lángok sokkoló képe annyira erős, hogy hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy nem csak kettőt, hanem négy gépet térítettek el a fanatikus muszlimok, köztük volt a united 93-as járata is, ami azért volt különleges, mert egy mezőbe csapódott bele, és nem a washington-i célpontjába (ami valószínűleg a capitolium vagy a fehér ház lehetett)... mivel a cím határozottan erre a gépre mutat, ezért azt gondoltam előzetesen, hogy kizárólag a hős utasokkal fog foglalkozni a film, akik megakadályozták, hogy a terroristák komolyabb károkat okozzanak -de azért paul greengrass egy picit kiszélesítette a látószögét a teljesebb képhez... persze az ő stílusához nem illett volna egy elemzőbb, belemenősebb perspektíva, így leginkább csak az irányító-tornyok felé fordította az izgő/mozgó kézikameráját, ezzel egy újabb embercsoportot emelt ki azok közül, akiknek helyt kellett állniuk ezekben a sötét órákban -bár az érezhető volt, hogy hiába minden igyekezetük, megakadályozni ők sem tudták a tragédiát... a film feszültségépítéséhez viszont komolyan hozzájárultak ezek a jelenetek, mert ha csak a repülőn töltjük az időnket, akkor sokáig el kellett volna zárnia minket nézőket is a külvilági információktól, így viszont el tudtuk helyezni az eseményeket az idővonalon... de egyébként is, ha több időt szánt volna az író-rendező a 93-as utasainak és személyzetének, az óhatatlanul dramaturgiai hamis hangokhoz vezetett volna, mert erősen be kellett volna avatkozni fikcióval a személyek magánéletébe, kiszínezni azt, így viszont, bár keveset tudtunk meg az adott személyekről, megmaradt a film annyira hitelesnek, amennyire csak rekonstruálhatóak voltak az események... és tudjuk, hogy greengrass-nak ez a stílus áll igazán jól, amikor kívülállóként áll a kamerájával események középpontjában, ahol nem a mesterségesen létrehozott hősök oldják meg a világ problémáit, hanem az egyszerű emberek a lelkiismeretük miatt emelkednek a történelem fókuszpontjába (lásd még a bloody sunday című remekművét)... és egyszerre félelmetes és izgalmas átélni ezt az eseményt a kanapéról, méltó emléket állítva mindazoknak, akik áldozatul estek az értelmetlen fundamentalizmusnak (azért szerencsére az elkövetőket sem fújja fel a film hollywoodi gonosztevőkké, érezni rajtuk a bizonytalanságot, a félelmet, emberiek, még akkor is, ha embertelen tettet hajtanak végre). (nagyon csínján bánik a zenével is paul greengrass, sokáig azt gondoltam, hogy a dokumentarizmus jegyében nem is lesz score a filmben, de aztán elkezdett morogni a mélynyomóm, és felbukkantak a minimalista dallamok -de csak akkor, amikor igazán meg akarta pendíteni az érzelmeinket...) (a valóság-hűségből egyetlen jelenet zökkentett csak ki, amikor párhuzamosan imádkoztak a keresztények és a muszlimok -a teátrálissága miatt lógott ki a jelenet a többi közül...) (oké, hogy nagyrészt ismeretlen színészekre akarta osztani a rendező úr a szerepeket, de azért az nem semmi, hogy több légi-irányítót is rá tudott beszélni, hogy önmagukat alakítva éljék át újra az eseményeket.) [*09.11.]

(Halálos iramban 9) (2021) (r.: Justin Lin)

...azt hinnéd, hogy egy húsz éves franchise-nál már kialakult a rutin, hogy pontosan tudják a készítők, hogy milyen gombokat kell megnyomkodni a rajongókon ahhoz, hogy jól érezzék magukat a moziban. persze egy kilencedik filmnél már hátrányos is lehet a rutin, hogy csak autopilóta-módban szállítják le a kedvetlen munkás-emberek a többé-kevésbé összetákolt fércművet. az egyszeri néző kicsit kívülállóként inkább ez utóbbit érzi, bár lehet, hogy nem azzal van a baj, hogy már nem lehet igazán eredeti ötleteket kitalálni a fizika meghazudtolására, hanem azzal, hogy vin diesel úgy képzeli, hogy ez a sorozat az ő hagyatéka, ahol meg kell mutatnia, hogy a faarccal komolykodást is milyen magas szinten lehet űzni... azt mindenképp a fáradtság számlájára írnám, hogy most már a legrosszabb telenovellás fordulatoknál járunk a karakterek képbe-hozásával, itt van egy testvér a rossz oldalon, akiről eddig egyetlen szó sem esett, a jófiúk családjával kapcsolatban meg sikerült kiölniük belőlünk mindenféle érzelmi bevonódást, hiszen minek izguljunk bárkiért is, ha tudjuk, hogy van visszaút a halálból is számukra... chris morgan hat (plusz egy) film után köszönt el a franchise-tól, és az új seprű (daniel casey) úgy gondolta, hogy az a legegyszerűbb, ha végigszáguld az internet sugárútjain, és felcsipegeti azokat a kommenteket, amik népszerűek a mémeket megosztó fórumokon. és hogy mindezt álcázza, hát telerakta a poénfelelősök párbeszédeit meta kikacsingatásokkal, és ettől csak még kellemetlenebb lett az eredmény: mert attól még, hogy tudod, hogy nevetséges, amit csinálsz, még nem fogunk veled együtt nevetni... legalábbis nekem nem sikerült, sőt, a korábbi filmekkel ellentétben itt már én is ráncoltam a homlokom attól, ahogy az alkotók szerint az elektromágnesek működnek, vagy hogy mindenki karcolások nélkül sétál el a túlélhetetlen szituációkból. de persze még mindig az over-the-top akciók voltak a film fénypontjai -legalábbis az erőltetett toretto-drámához képest... tavaly szeptemberben nagyon könnyen lecsúsztak az eddigi részek (na jó, a tokió drift-tel azért meg kellett birkóznom egy kicsit), de ez a rész most mind a két-és-fél órája alatt kint tartott, egy percig nem éreztem azt, hogy egy olyan buta nyári blockbustert nézek, ami bűnös élvezetként szórakoztat. és ha ezt a réteget lehántjuk róla, akkor mi marad? vin diesel elképzelése arról, hogy mi a drámai színészet esszenciája...? (azért a film közben elgondolkodtam azon, hogy a marketingesek mennyire semmibe veszik a forgatókönyvírókat: simán lehetett volna tartogatni a meglepetéseket a mozitermekbe, nem hiszem el, hogy ne lehetett volna másképp reklámozni a filmet, mint hogy nyíltan kimondani, hogy john cena is egy toretto-t játszik, hogy a rajongói nyomásnak engedve han feltámad a halottaiból, vagy hogy ezúttal tényleg megjárjuk a világűrt is. mert legalább ezekkel a csavarokkal ébren lehetett volna tartani a telefon-nyomkodásba merülő nézőket...) [*07.30.]

(Micsoda csapat) (1992) (r.: Penny Marshall)

azt olvasom internet-szerte, hogy az elmúlt években nagyon elbillent a világ és hollywood a feminizmus irányába -erre itt ez a film, amit 1992-ben mutattak be, és az 1940-es évek női baseball-ligájáról szól, azaz hogy hogyan főzte le a női nem a férfiakat a saját sportágukban. úgyhogy most itt ülök összezavarodva a monitorom előtt: lehet hogy az erős nők mindig is köztünk voltak...? az a jó, hogy nyugodtan dobhatok a kritikám elején egy ilyen balos-liberálisan csavart labdát, mert a film is félkomolyan vette csak az üzenetét, hiszen bár bemutatta, hogy a nőket csak mosogatórongynak vagy szexuális tárgynak nézték akkoriban is, de azért ki-kikacsintottak az alkotók a nézőkre. mondjuk úgy, hogy mit ahogy a hősnőik is bevállalták a comb-középig érő szoknyákat, úgy a film hangulatából is árad egyfajta derűs pajkosság. és valószínűleg ez a pozitív életérzés mondatja ki velem itt egyből az elején azt, hogy inspirálónak érzem, hogy a nagyokat ütő csajok meggyőzték a közönségüket arról, hogy el kell fogadniuk azt, hogy nőként futnak fel a baseball-gyémántba, úgy nekünk, modern embereknek is eljöhet az a pillanat, amikor eltűnnek az internetes fórumokról a konzervatív fehér kölykök, akik azért sírnak, mert egyre nagyobb a női reprezentáció a kultúrában... a film modern-kori nyitánya tökéletesen belövi a készítés korszakát, a ’80-as/’90-es évek fordulójának színvilága és pop-zenéje csapja homlokon azokat, akik megélték ezt a korszakot, de ez a keret eléggé vékony, és a közötte lévő igazi történetnél már nem érződik ez, megelevenedik a vászon a háborús háttérország ezernyi kis részlet segítségével... nem tudom, hogy volt-e egy konkrét alkotás, ami lefektette a csapat-sport-filmek alapjait, de az biztos, hogy ennek a filmnek a dramaturgiája sem tér jelentősen az ismert panelektől, jönnek a vidéki senkik a nagyvárosba, ahol összeáll a szedett-vedett válogatott, majd néhány döccenő után beindul a szekér, egy nagy-montázzsal csiklandozzák a nézők lelkét, majd a hegytetőről gyors ütemben elindulunk lefelé a lejtőn, hogy aztán a nagy döntő kapuján begurulva keserédes legyen a pezsgőbontás a célszalag átvágása után... kétségtelen, hogy jól használható, erős váz ez, a lényeg úgyis mindig az, hogy miként tudják ezt felöltöztetni egyedien az írók, és itt arra helyezték a hangsúlyt, hogy egy csapat színpatikus és/vagy bohókás karaktert aggassanak a vázra... mindegyik hölgy hamar megkapta a maga jellemzőit, hogy emlékezzünk rájuk, amikor hozzájuk kerül a labda, de persze a geena davis és lori petty által játszott testvér-páros adja a film érzelmi középpontját, a többiek inkább csak színesítik a palettát (lásd a nagyhangú rosie o’donnell-t, vagy a folyton tüzelő madonnát, akit szerintem azért bátorság volt ekkoriban beválogatni egy családi filmre, hiszen abban a korszakban vagyunk, amikor mindenki a meztelen testét csámcsogott a sex című könyvbe miatt, de a blonde ambition turné is kellően lucskos volt ahhoz, hogy minden férfit beindítson)... ahhoz képest, hogy tom hanks neve szerepel a plakát legtetején, az első félórában a hiányával tüntetett, aztán meg kellett egy bő húsz perc, mire szimpatizálni kezdtünk az alkoholista fejével, de aztán szépen helyrehozták, tomhanks-esítették a végére a karakterét... abból is látszik, hogy ez egy családi produkció volt, hogy penny marshall a férjurát, az egyébként szintén direktorként dolgozó garry-t is beválogatta a filmbe, mint gazdag csoki-mágnást. de egyébként is azt gondolom, hogy ez egy lusta szombat délutáni közös kikapcsolódásra termet film, apu megkapja a baseball-t és a sport-filmes toposzokat, anyu titokban repked, ahogy átjárja az egészséges feminizmus, a lurkók meg maximum látnak egy-két kivillanó bugyit, más kár nem érheti őket... (hans zimmer csak ritkán engedte ki a védjegyszerű bombasztikusságát a score-nál, jó ízléssel alkalmazkodott inkább a ’40-es évek korszelleméhez.) [*07.24.]

(Ifjúság) (2015) (r.: Paolo Sorrentino)

vannak alkotók, akikkel azt érzed már az első találkozáskor, hogy valami a helyére kattan, hogy megrezegtet benned olyan hangokat, amikre mások nem képesek. bár még csak felületes ismereteim vannak paolo sorrentino munkásságával, hiszen a young/new pope sorozatán túl ez az első film, amit látok tőle, mégis azt érzem, hogy nagyon sok közös van az ízlésünkben, értem a dramaturgiáját, a kép-komponálási technikáit. még akkor is, ha néha disszonáns módon vág be néhány kockányi képeket meghökkentésül, vagy például ha az idősödésről és az alkotói hanyatlásról beszél, amik nem az elsődleges azok témák, amik igazán megmozgatnak engem... persze azt tudom, hogy milyen, amikor ülök egy fehér lap felett, és az üres gondolat-buborékok pinpongoznak a fejemben, de szeretem azzal hitegetni magam, hogy még van időm, hogy kiteljesedjen a kreativitásom. a negyven éves korhoz közeledve már meg-megroppan a térdem, de hálistennek, még nem orvostól-orvosig élem az életemet, és jó lenne megőrizni az egészségemből annyit, amennyit csak lehetséges, mire elérek abba a korba, ahol a film főhősei vegetálnak... bár a visszavonult karmesterünk és az utolsó dobására készülő író-rendező viszonylagos közönnyel veszik tudomásul, hogy a szervezetük már sorvadásnak indult, sőt, igazából komoly noszogatások kellenek, hogy érzelmeket csikarjon ki belőlük a körülöttük forgó népes ember-sereg... az nem volt kérdés, hogy michael caine és harvey keitel tökéletesek lesznek a szerepben, minden jelenetüket élmény nézni és hallgatni, akkor is, ha általános bölcseleteket fogalmaznak meg az elmúlásról és a megbánásról, de akkor is, amikor csak húzzák egymás agyát. de azért sorrentino hagyja a többi színészét is felnőni a két legenda mellé (rachel weisz-nek van egy elképesztően erős monológja például, ami azért volt nagy teljesítmény, mert közben el kellett viselnie az iszappakolást is a mellkasán). mert bizony a svájci magaslatokban megbúvó puccos szanatórium nagyszerű ötletnek bizonyult, mint fő helyszín, mert tele lehetett pakolni excentrikus alakokkal, akik egy-egy jelenetben is úgy voltak feltűzve a vászonra, hogy még többet akarjunk belőlük kapni (a skála szélsőségesen kilengett a csendes fogszabályzós masszőr-lánytól a híresen pocakos argentín focistáig)... nem is került mindenki a fókuszba, sokszor csak hangulati festésnek használta a rendező az ember-alakokat, medencékbe komponálta őket, hogy legeltessük rajtuk a szemünket... egyértelmű, hogy sorrentino imádja az emberi testet, mindenféle esztétikai kritériumoktól mentesen használja dekorációként, a nézők legnagyobb örömére... de a film minden képkockája egy csoda, luca bigazzi operatőr gondosan helyezi le a kameráját arra a pontra, ahonnan a legszebb lesz a kilátás... de persze, a szép képekkel leginkább a hozzám hasonló cinefil őrülteket lehet meggyőzni, vagy filmes albumokba lehet gyűjteni a filmből kimerevített kockákat, mégsem ezt érzem sorrentino legnagyobb erősségének: hanem azt, hogy egy ilyen elmélkedős, csendes filmmel is a képernyő elé szegez két órára, megmosolyogtat az iróniájával, és kicsit alámerít a drámájának is -bár arra gondosan ügyel, hogy ne lépje túl a határokat, mert az felborítaná a filmje kényes egyensúlyát (például a film végi nagy halálnál is nagyon szemérmes, nem tobzódik a visszataszító részletekben). és ezért van az, hogy most már fel akarom térképezni a teljes életművét, hogy tényleg jó-e a megérzésem azzal kapcsolatban, hogy a jelenlegi filmes alkotók közül az ő stílusa áll-e a legközelebb hozzám. nem hiszem, hogy nagyot csalódnék az út végén... [*07.18.]

(Az új mutánsok) (2020) (r.: Josh Boone)

az elmúlt tizenöt év bebizonyította, hogy a hollywood-i filmeseknek nagyon hálásnak kell lenniük azért a kemény munkáért, amit a képregény-alkotók végeznek lassan kilenc évtizede, kimeríthetetlen tárházat létrehozva karakterekből és történetekből, amik csak arra várnak, hogy átléphessenek a nagyvászonra -csak egy értő szem kell ahhoz, hogy a megfelelő alapanyagokhoz nyúljon az ember. mondjuk foghatsz egy maréknyi érdekes, még nem elhasznált mutánst, hogy bezárd őket egy minimál tini-thriller kamara-drámába, mert az olcsón kivitelezhető. ugye? ugye nem...? persze nem lenne ördögtől való, hogy a szokásos világmegmentést félretéve leszűkítsük a karakterek körülötti teret, és arra a lelki törésre fókuszáljunk, ami a képességek kipattanásával jár együtt a pubertárs-korban, csakhogy az ilyen ambíciókhoz mutáns-méretű tököket kell növeszteni, nem lehet csak úgy elkenni a drámát, nem lehet megspórolni a horrorba való mártogatást, ha már elindultál az úton, mert a középszerűség lesz a filmed halála... mert szerencsére azért jobb ez a film, mint a híre, csak sajnos teljesen elveszik a szürkeségben (mondjuk a hírhedtségét részben annak is köszönheti, ahogy a stúdió és az élet bánt vele, hiszen szó volt itt főnöki szájhúzásról, meg újraforgatásról, a disney-féle fox-bekebelezésről, a rendező vágyálmairól egy trilógia kapcsán, és a covid miatti utolsó tologatásokról is)... az öt mutáns karakterünk kellően izgalmas lenne, ha nem csak fél mondatokban foglalkoznánk velük, nem csak a paráztatás miatt kaparásznánk a bennük élő félelmeket, de így a felszínesség tengerén nem igazán akar velük együtt ragadni az ember. oké, dani és rahne kapcsolatának kibimbózásáért tudtam izgulni, de például illyana rasputyin hülyepicsa-falát nehéz volt áttörni (még akkor is, ha az isteni anya taylor-joy játszotta), a két fiú meg csak úgy ott volt a csajok mellett... az un. ’nagy fordulat’-ot már a nyitó jelenetből ki lehetett következtetni, így a folyton előkerülő rémségek sem okoztak meglepetést (és oké, mondhatjátok, hogy én előnyben voltam, mert olvastam már képregényeket ezeket a karakterekkel, de szerintem háttér-tudás nélkül is elég egyértelmű volt, hogy mire akarják kifuttatni a forgatókönyvet dani-vel kapcsolatban)... hmm, kicsit ilyen ’ezen is túl vagyunk’ érzése van az embernek, egy színtelen-szagtalan lábjegyzettel búcsúzott az egykor szép emlékű fox-féle x-franchise -de legalább josh boone-éknak nem kell szégyenkezve elbujdosniuk, mint a fan4stick alkotóinak... (a mai youtube korszakban az ember megszokta, hogy a videók thumbnail-jébe nagy piros karikát tesznek a kattintásra éhes kontent-gyártók, hogy valamire nagyon felhívják a figyelmet, de nem csak az interneten idegesítő ez a jelenség, amikor az orrunk alá tolnak valamit, hanem a filmvásznon is -mert hogy rahne pont azt az epizódot nézi a buffyból, amikor elcsattan egy leszbikus csók -tényleg nem lehet ennél finomabban jelezni a nézőnek valamit...?) [*07.04.]

(A bin-Láden hajsza) (2012) (r.: Kathryn Bigelow)

vannak olyan sebek, amik sosem gyógyulnak be, nem segít sem a gyász, sem a véres bosszúállás. 9/11 örök mementója lesz az amerikaiaknak, egy sötét pillanat, ami megroppantotta a biztonságérzetüket, aminek a hatására bedöntötték a közel-kelet törékeny erő-egyensúlyát, és nemhogy győztesen hagyták volna el a csaták helyszínét, de újabb emlékezetes sebeket szenvedtek el. de azért volt egy pillanat, amikor azt érezhették, hogy végre felül-kerekedtek a negatív örvényen: amikor a világ egyes számú terroristáját sikerült hullazsákba pakolniuk... az európai néző arra számít, hogy egy ilyen sztorit csak csillagos-sávos lepedőbe csavarva tudnak elkészíteni hollywood-ban, de a tősgyökeres kaliforniai kathryn bigelow nem akarja a hazáját a piedesztátra állítani, nem, neki egy sokkal hátrébb elhelyezkedő pozíció a kényelmes, ahonnan megfelelő szögben láthatja a valóságot... és bizonyos mértékig jó dolog az, hogy a hiper-realizmusrsa törekszik, mert a kézi-kamerájával oda tud osonni olyan eseményekhez is, amikre nem számítanák egy sztárokkal kitömött filmben: mondjuk az elfogott al-kaida tagok megkínzásához... nincs mentegetés, kemény módszerekkel próbáltak kézre keríteni mindenkit, akinek köze lehetett a tornyok leomlásához, szabad kezet kaptak a terepen dolgozó ügynökök. és igen, ezekért a jelenetekért érdemes volt felvenni a kesztyűt a nacionalista jobboldallal, akik persze egyből hazafiatlanságot kiáltottak, viszont a valóság mímelése nem minden esetben csapódott le ilyen jól az egyszeri nézőben. mert ez a hideg távolságtartás a karakterektől is távol tartott minket, még a megszállottan nyomozó hősnőnk iránt sem tudtunk semmit érezni így, hogy szinte csak a munkája közben láthattuk, miközben kétszer mosolygott meg egyszer kiabált... a többiekbe meg végképp nem tudtunk volna kapcsokat akasztani, hiszen nyolc évet ölelt fel a cselekmény, így jessica chastain mellett folyamatosan rotálódott a stáb (egyébként ez a szemelvényes dramaturgia is szárazzá tette nekem az összhatást)... azt némi utánaolvasással megértettem, hogy a film utolsó negyven perce a szinte teljesen kész forgatókönyvre lett ráragasztva, hiszen már az előkészületeknél tartott a stáb, amikor minden tévét elárasztott a breaking news, hogy sikerült kiiktatni bin laden-t, de sajnos ez a törés érezhető is a filmen, hiszen az addigi főszereplőnk az oldalvonalra kerül, hogy átadja a helyét a kommandósoknak, akikért meg pláne nem lehet izgulni, hiszen semmit sem tudunk róluk, de még a komplett életrajzok sem segítenének azon a tényen, hogy tök egyformák a sötétben, sisakban, így csak egy masszaként látjuk őket, ahogy végrehajtják az egyébként realistán megvalósított akciójukat... szerintem az sem segített a film értékelésében, hogy nyolc évadnyi homeland van már a hasamban, ahol hasonló témákat kerülgettünk egy hasonló főszereplő vezetésével -csakhogy carrie mathison-nak volt ideje hozzánk nőnie, így ott minden robbanás hatott ránk is, hiszen azt éreztük, hogy tétje van minden halálnak... de kétségtelen, hogy inkább egy ilyen hidegebb, tényekhez ragaszkodó alkotás készüljön a témában, mint egy uncle sam-et királynak kikiáltó hamis fércmű, vagy egy olyan nyáltenger, ami kizárólag a könnycsatornáinkat célozza meg... [*07.03.]

(2021) (r.: Dave Grohl)

bár tanultam dobolni, és volt is felszerelésem, a hivatalos (zenesulis) kereteken túl néhány dzsemmelésre futotta csak a karrieremből. de így is vannak élményeim a közös mókázásról, csak minket nem egy kisbuszba zsúfoltak össze, hanem egy ifa-platóra dobtak fel, hogy játsszuk a magyar indulókat -és a mai napig megmaradt bennem az érzés, ahogy a dobosok hátra szorulva imbolyogva ütik a ritmust, vakpali-vakpali-mindentlát... így kívülállóként nehéz elképzelni azt az élményt, ahogy a haverjaiddal meg a hangszerekkel heringeket játszotok, félretéve minden higiénés ellenvetést, és útrakeltek egy nagy közös kalandra, hogy aztán néhány órával később néhány fogalmatlan részegnek játsszátok ki a lelketeket... ma már nehezebb is ezt elképzelni, hogy ilyen alulról kell építkeznie egy ígéretekkel teli zenekarnak, hiszen tele van a világ youtube-sztárokkal, akiknek ki sem kellett mozdulniuk a szobájuk falai közül. de ez a kedves kis film alkalmas arra, hogy felnyissa a neten lógó fiatalok szemét is arra, hogy az igazi élményekért bizony le kell menni kutyába, mert különben egy hamis burkot fogsz csak felfújni egyre nagyobbra. a kisbuszok meg csak maximum a fingtól fújódnak fel... imádom dave grohl zene iránti lelkesedését, ahogy minden interjújában azt érzed, hogy ez a pasi azért született erre a világra, hogy hirdesse az élőzene igéjét, aki mindig is odafigyelt a tehetségek felkarolására, és aki minden dokumentumfilmjével eléri, hogy rohanjunk a hangszer-üzletbe, mert rocksztárnak lenni a világ legmenőbb foglalkozása... és most sem volt ez másképp, már a kezdő képsorokkal megpendítette a belénk ültetett gitár húrjait, és nem csak az ezer tapasztalattal felvértezett öreg rókákat ültette a kamerája elé, hanem néhány feltörekvő bandát is -egy teljes ívet leírva a beatles-től a starcrawler-ig... persze mondhatjuk, hogy azért egy torzított tükörrel nézett vissza a kezdő zenekarok összes nosztalgikus nyűgjére, csak nagyon érintőlegesen mentünk bele a turnékkal járó negatív hatásokba (lásd: drog, alkohol), sokkal inkább egy pozitív boost akart lenni ez a nyolcvan perc, ahol átérezhetjük azt, hogy a világsztárok is a semmiből indultak, így neked, ott a kanapén ülve is van esélyed. kitartásra van szükséged. haverokra. meg egy rozoga járműre, mert úgy nem leszel ismert, ha csak a suliban sepred fel a padlót a rock'n'roll-lal... [*06.19.]

(In the Heights - New York peremén) (2021) (r.: Jon M. Chu)

morcos fehér európai férfiként sosem éreztem magamhoz közel a latinx kultúrát, az én ízlésemhez képest túlságosan is pezsgő és vibráló életérzést sugároznak magukból azok az alkotások, amik latin-amerikai művészek fejéből pattantak ki. szerintem ezért az erősen tartózkodó hozzáállásom miatt lehet, hogy míg (a puerto rico-i) lin-manuel miranda ’hamilton’ című hiphop musicaljének már kívülről fújom minden sorát, addig az első nagy sikert arató darabjába, az in the heights-ba csak épphogy belefüleltem, és félre is raktam, túlságosan latinos volt a hallójárataimnak. ennek ellenére a filmváltozattal erősen várakozó állásponton voltam, ugyanis sikerült a trailer olyan csodásan összevágni a zenével, hogy nem volt ember a földön szerintem, akit ne pörgetett volna fel az az érzelemdús két perc... aztán megtörtént a csoda, mert két perc sem telt a filmből, nekem fel kellett ugranom a kanapéról, úgy elkezdtek húzni magukkal a latinos ritmusok, az a pozitív vibrálás, ami a bemutatkozásból áradt... úgy látszik, hogy az kell nekem, hogy lin-manuel átmossa magán az otthonról hozott ízeket, és a sajátságos rap-stílusa és dallamvilágai alá csempéssze be azokat a zenei elemeket, amiktől mindig is próbáltam egy pár lépés távolságot tartani... vagy csak le kéne tudni lazulni, mert az kétségtelen, hogy a karib tenger környékének világához nem lehet merev európai szívvel hozzáállni, teljesen át kell magad adni adni az összes érzelmi (hő)hullámnak... a siker-recept második összetevője a jól kidolgozott karakter-tár volt, egy csapat szerethető álmodozó kisember, akik együtt nőttek fel egy néhány tömbnyi területen, és úgy próbálnak kitörni ez eljelentéktelenedő utcákról, hogy közben mind a tíz (gondosan ápolt) körmükkel kapaszkodnak abba az életérzésbe, amibe belenőttek... ahogy az egy musicalnél megszokott, a karakter-bemutató és a vidám magaslatok után elindultunk a völgybe, a személyes drámák irányába, de lin-manuel-ék itt nem álltak meg, mert általánosan is szerettek volna mesélni nekünk az emigránsok megpróbáltatásairól, és jól érezhető volt az a fal, amit felépített köréjük a többségi társadalom, ahonnan csak kínkeservesen, összeszorított fogakkal lehet csak kitörni... nem lennék meglepődve, ha anthony ramos most indulna el az igazi sztárság útján, mert a karizmájával húzott végig minket a film teljes érzelmi skáláján, de afelől sincs kétségem, hogy melissa barrera és leslie grace is követik majd őt a csillagok felé vezető úton. olga merediz pedig annyira beleadta a szívét a ’mindenki nagymamája’ szerepébe, hogy már előre látom a nevét a díjátadók listáin a mellékszereplők között... ahhoz, hogy egy broadway-adaptációt filmnek tekintsünk, ne csak színházban felvett produkciónak, ahhoz kell egy markáns szemlélettel rendelkező rendező, aki a vizualitás nyelvére fordítja le azt a többletet, amit a dalok és a koreográfiák nem adhatnak át, és john m. chu rengeteg ötlettel, kamera-mozgással és vágással tette vibrálóbbá a végeredményt (alice brooks operatőr segítségével, aki az utolsó naplemente csillogására is gondosan figyelt, miközben a karakterek a tégla házfalon táncoltak örömükben)... az is jó érzés, amikor egy rég várt alkotás felér a hype-hoz, és tényleg maradandó élményt nyújt át, az viszont még jobb érzés, amikor az érzéseid pontosan lekövetik azokat a vibrációkat, amiket a film küld feléd minden egyes pillanatban, vigyorogva mozgatod a vállad a bolondosan táncoló pillanatokban, és apró könnycseppeket törölsz ki a szemedből, mert te magad is gyászolsz a lelked mélyén... azon még gondolkozom, hogy mennyire rossz érzés azt beismeri, hogy éveken át tévedésben éltél: mert kiderült, hogy nem a latinx kultúrával van bajom, csak azokkal a formáival, amikkel eddig találkoztam... [*06.11.]

(Telivérek) (2017) (r.: Cory Finley)

tudom, hogy sokan vannak, akik ki nem állhatnak egy-egy színészt, és messzire kerülik azokat az alkotásokat, amikben szerepelnek. mások megszállottan imádnak egy-egy sztárt, és minden egyes filmet megnéznek, amiben akár csak egy pillanatra is feltűnnek. én nem gondolom magam színész-centrikusnak, nincs olyan, aki miatt kiszaladnék a világból, és nem elég indok az a filmválasztáshoz, hogy csak a plakátra pillantva elolvassam a neveket. konkrétan egyetlen alkalomra emlékszem, amikor ilyen történt velem: a barátommal épp a penélope cruz korszakunkat éltük, és miatta ültünk be az egri moziba a blow című filmre -még szerencse, hogy minőségi alkotást kaptunk jutalmul aznap estére... hogy miért hozom fel mindezt? mert a thoroughbreds-nél konrétan csak annyit tudtam, hogy anya taylor-joy és olivia cooke a főszereplők, és egy esős pünkösdi délutánon másra sem vágytam, minthogy tehetséges fiatal lányok hívogassanak magukhoz csábosan. és tök jó volt vakon beleugrani abba az élménybe, amit kaptam a filmtől... és a két fent említett ifjú hölgy mindenképp szükséges volt, hogy az első percek után maradásra bírjon, mert olyan fokú hidegség vett minket körül az újgazdag palotában, amit nélkülük nehéz lett volna elviselni. ahogy a karaktereiket is, akikhez nagyon pontos színészi játék kellett, hogy ne idegenedjünk el tőlük egy pillanat alatt -hiszen hogyan érezhetnénk együtt azzal, aki nem érez semmit...? de szerintem nem újdonság az, hogy a jólét kiüresít, de valahogy azok a szülők, akik ilyen környezetben nevelik a gyermekeiket, nem érzik azt, hogy mennyire kényesen oda kéne figyelni az utódaik minden apró lelki rezdülésére? de nem, ők a külsejükkel foglalkoznak, hogy az aktuális férjük emberszámba vegye őket, vagy pénzzel próbálnak kapcsolatot építeni a lányuknak... úgyhogy könnyen megértjük, ahogy ez a két fura lélek egymás felé sodródik, a másikban találják meg a kapcsot a világgal, és bár az érzelmi skála két végén helyezkednek el, mégis egyre inkább egymás tükörképeivé formálódnak. és te mész velük, és egy vállrándítással nyugtázod, amikor megegyeznek abban, hogy el fognak követni egy főbenjáró bűnt... mondjuk paul sparks olyan nagyszerűen hozza az ellenszenves nevelő-apa szerepét, hogy te magad is ütnéd, amíg még mozog, így nem csoda, ha a lányok pártját fogod, amikor átlépik az utolsó erkölcsi határt is... persze kanos férfiként én szurkoltam azért, hogy a sok közösen eltöltött idő még szorosabbra húzza a lányokat érzelmileg, de igaza volt cory finley író/rendezőnek, nem kellett ide testiség, ez a kapcsolat mást szinten mozgott, az egymás közti bizalomhoz és az önzetlen önfeláldozáshoz nincs szükség egy hagyományos szerelem kivirágzásának... mondjuk a direktor úr egyébként is a hideg minimalizmus híve, nem tolakodik előre, hagyja játszani a színészeit, és okosan nem mutatja meg a véres borzalmakat sem, mert tudja, hogy sokkal jobban kirázza a nézőt a hideg, ha csak hallja az eseményeket... tudom, hogy dark comedy-ként is definiálva van ez a film, de humort talán csak a fájdalmasan fiatalon elhunyt anton yelchin karakterén keresztül szivárgott be a szövegkönyvbe, ő az elérhetetlen jégkirálynők mellett az egyszerű ember, akinek mindennap meg kell küzdenie azért, hogy elérhesse az álmait -azt, ami a lányoknak készen megadatott, ezért nem is élveznek belőle egy pillanatot sem... jó látni, hogy a független filmiparban vannak még éles szemű producerek, akik megtámogatják a feltörekvő alkotókat (akár úgy is, hogy a mozgóképek felé terelik a színházban dolgozó ifjú titánokat), és a pénz mellé mellékelnek nekik tehetségeket a kamera túloldalára is. olyanokat, akikről köztudott, hogy nem csak dekoratív elemei lesznek a kompozícióknak, de a tehetségükkel be fogják ragyogni a gyöngyvásznat is. és gyűjtögettek már maguknak korábban annyi hírnevet, hogy azok is felfigyeljenek a nevükre a plakátokon, akik nem szoktak mélyre merülni a független filmek tengerében... [*05.24.]