(Telivérek) (2017) (r.: Cory Finley)

tudom, hogy sokan vannak, akik ki nem állhatnak egy-egy színészt, és messzire kerülik azokat az alkotásokat, amikben szerepelnek. mások megszállottan imádnak egy-egy sztárt, és minden egyes filmet megnéznek, amiben akár csak egy pillanatra is feltűnnek. én nem gondolom magam színész-centrikusnak, nincs olyan, aki miatt kiszaladnék a világból, és nem elég indok az a filmválasztáshoz, hogy csak a plakátra pillantva elolvassam a neveket. konkrétan egyetlen alkalomra emlékszem, amikor ilyen történt velem: a barátommal épp a penélope cruz korszakunkat éltük, és miatta ültünk be az egri moziba a blow című filmre -még szerencse, hogy minőségi alkotást kaptunk jutalmul aznap estére... hogy miért hozom fel mindezt? mert a thoroughbreds-nél konrétan csak annyit tudtam, hogy anya taylor-joy és olivia cooke a főszereplők, és egy esős pünkösdi délutánon másra sem vágytam, minthogy tehetséges fiatal lányok hívogassanak magukhoz csábosan. és tök jó volt vakon beleugrani abba az élménybe, amit kaptam a filmtől... és a két fent említett ifjú hölgy mindenképp szükséges volt, hogy az első percek után maradásra bírjon, mert olyan fokú hidegség vett minket körül az újgazdag palotában, amit nélkülük nehéz lett volna elviselni. ahogy a karaktereiket is, akikhez nagyon pontos színészi játék kellett, hogy ne idegenedjünk el tőlük egy pillanat alatt -hiszen hogyan érezhetnénk együtt azzal, aki nem érez semmit...? de szerintem nem újdonság az, hogy a jólét kiüresít, de valahogy azok a szülők, akik ilyen környezetben nevelik a gyermekeiket, nem érzik azt, hogy mennyire kényesen oda kéne figyelni az utódaik minden apró lelki rezdülésére? de nem, ők a külsejükkel foglalkoznak, hogy az aktuális férjük emberszámba vegye őket, vagy pénzzel próbálnak kapcsolatot építeni a lányuknak... úgyhogy könnyen megértjük, ahogy ez a két fura lélek egymás felé sodródik, a másikban találják meg a kapcsot a világgal, és bár az érzelmi skála két végén helyezkednek el, mégis egyre inkább egymás tükörképeivé formálódnak. és te mész velük, és egy vállrándítással nyugtázod, amikor megegyeznek abban, hogy el fognak követni egy főbenjáró bűnt... mondjuk paul sparks olyan nagyszerűen hozza az ellenszenves nevelő-apa szerepét, hogy te magad is ütnéd, amíg még mozog, így nem csoda, ha a lányok pártját fogod, amikor átlépik az utolsó erkölcsi határt is... persze kanos férfiként én szurkoltam azért, hogy a sok közösen eltöltött idő még szorosabbra húzza a lányokat érzelmileg, de igaza volt cory finley író/rendezőnek, nem kellett ide testiség, ez a kapcsolat mást szinten mozgott, az egymás közti bizalomhoz és az önzetlen önfeláldozáshoz nincs szükség egy hagyományos szerelem kivirágzásának... mondjuk a direktor úr egyébként is a hideg minimalizmus híve, nem tolakodik előre, hagyja játszani a színészeit, és okosan nem mutatja meg a véres borzalmakat sem, mert tudja, hogy sokkal jobban kirázza a nézőt a hideg, ha csak hallja az eseményeket... tudom, hogy dark comedy-ként is definiálva van ez a film, de humort talán csak a fájdalmasan fiatalon elhunyt anton yelchin karakterén keresztül szivárgott be a szövegkönyvbe, ő az elérhetetlen jégkirálynők mellett az egyszerű ember, akinek mindennap meg kell küzdenie azért, hogy elérhesse az álmait -azt, ami a lányoknak készen megadatott, ezért nem is élveznek belőle egy pillanatot sem... jó látni, hogy a független filmiparban vannak még éles szemű producerek, akik megtámogatják a feltörekvő alkotókat (akár úgy is, hogy a mozgóképek felé terelik a színházban dolgozó ifjú titánokat), és a pénz mellé mellékelnek nekik tehetségeket a kamera túloldalára is. olyanokat, akikről köztudott, hogy nem csak dekoratív elemei lesznek a kompozícióknak, de a tehetségükkel be fogják ragyogni a gyöngyvásznat is. és gyűjtögettek már maguknak korábban annyi hírnevet, hogy azok is felfigyeljenek a nevükre a plakátokon, akik nem szoktak mélyre merülni a független filmek tengerében... [*05.24.]