(Az utolsó párbaj) (2021) (r.: Ridley Scott)

már a bibliában is benne van, hogy ’ne hazudj’ (no meg az, hogy ne kívánd felebarátod feleségét). de számtalan közmondást és idézetet ide lehet citálni azért, hogy érezzük, hogy az embereket mindig is érdekelte az igazság és a hazugság kettőssége (az igazság szabaddá tesz. hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. mondj igazat, betörik a fejed.). lehet hogy azért, mert mindenki úgy érzi, hogy az igazság egy viszonylagos dolog, az emberek feje nem tényeket rögzítő masina, ahonnan minden visszakereshető a maga nyers, romlatlan formájában. és a történelmet a győztesek írják, hogy még egy mondást idecitáljunk... e film forgatókönyvíró-triója (nicole holofcener, ben affleck és matt damon) pont ezt az igazság-hajlítást akarta dramaturgiailag ábrázolni azzal, hogy három szemszögből mutatták meg azokat az eseményeket, amik franciaország utolsó (hivatalos) párbajához vezettek. és bár ez a nézőpont-váltásuk megbicsaklott azáltal, hogy a harmadik fejezet elején kiírták, hogy ez az igazság, azért jót tett a filmnek, hogy a férfiak önképével és személyiségével itatták át az első másfél órát. mert hát ’minden szentnek maga felé hajlik a keze’... sir jean egy háborús hős, aki úgy érzi, hogy folyton harcolnia kell, mert igazságtalanul bánnak vele, de a nehéz sorsát megkönnyíti a határtalan szerelme a felesége irányába. jacques le gris egy világfi, aki mindenkit levesz a lábáról a sármjával, gyorsan emelkedik a ranglétrán, miközben alkoholban és puncikban úszik, és a nők csak azért állnak ellen egy kicsit a határozott közeledéseikor, mert ez az úrinői kötelességük... érezzük már a film ezen szakaszában is, hogy hamisak ezek a képek, a nagy lovag nincs megáldva nagy szellemi képességekkel (ez a hadi-kudarcaiban is meglátszik), rosszul vezeti az uradalmát, és a feleségét is csak azért vette el, hogy az örököst szüljön neki. a nagyvilági nemes meg csak egy erőszakoskodó fráter, aki a hercegi barátja talpnyalása közben elfelejtette, hogy milyen az, amikor nem kaphat meg valakit vagy valamit... kettejük között ott szenved egy művelt nő, akit lekorlátoz a férje, elárulnak a barátai, és megalázza a teljes közössége azért, mert nőként ki merte mondani az igazságot... nem nehéz megfeleltetni a 14. századi történetet a jelenkor hasonló eseményeivel, amikor hétről-hétre esnek ki a csontvázak a híres emberek szekrényéből, akik a hatalmukat vagy ismertségüket kihasználva hoztak ilyen helyzetbe ártatlan embereket. és hiába telt el többszáz év, sok ember fejében még mindig a középkori sötétség kavarog, hiszen a bátran kiálló áldozatoknak sok esetben ma is végig kell menniük azokon a megalázó lépéseken, amiken lady marguerite-nek is, mert sokan nem tudják az igazsághoz igazítani a fejükben élő képet, könnyebb a tagadásba menekülni, az áldozatot hibáztatni... és mondanám azt, hogy ez a film egy jó indikátora annak, hogy az ilyen típusú egyének gondolatait megforgassák azzal, hogy láthatják a másik nézőpontot is, de sajnos pont ők azok, akik nem fognak leülni egy olyan film elé, amire a sajtó már előre rányomta a ’középkori #metoo’ pecsétjet... talán a ridley scott-effektus működhet, azaz hogy egy véres történelmi film ígéretébe van csomagolva a gyomorszorító dráma, és kétségtelen, hogy kifejezetten naturalisztikusak azok a csata-jelenet töredékek, amik a filmbe kerültek, ám egyáltalán nem hangsúlyosak. az utolsó párbaj viszont egy tökéletes cinikus csavar a film végpontjára, mert valóban idegtépő nézni, ahogy ez a két férfi darabokra szaggatja egymást, és még a tét miatt érezzük is a kívánt feszültséget -mármint lady marguerite-ért izgulunk, nem azért, hogy az ura megvédje a becsületét, hiszen ez utóbbi úgy gondolja, hogy magáért kell küzdenie, és nem a feleségéért, aki már megtette a kötelességét, és szült egy gyermeket. de a lovagiasság már ekkor is csak egy eszme volt. nem volt semmi hősies a páncélban keménykedő férfiakban... (értem én, hogy ben affleck és matt damon írták a szövegkönyvet, de nekem kilógtak kicsit a középkori környezetből, vagy csak elidegenítettek a fejük különböző részein lévő fura szőrzetek -ráadásul ben szándékosan túl is tolta az élvhajhász herceget... velük szemben adam driver tökéletesen belesimult korszakba, a kisugárzásának köszönhetően még azt is elhittem neki, hogy minden nő őt tartja a környék szépfiújának... viszont a film igazi kincse jodie comer volt, aki az érzelmek teljes skáláján játszhatott, és mindig meggyőző volt.) (nem ez az első, amikor ilyen több-nézőpontos alkotást kapunk, a rutinosabb nézők szerintem már az első megtekintéskor kiszúrhattak olyan apróságokat, amiknek később jelentőségük lesz -például hogy a lady miként veszíti el a cipőit a lépcső aljában a végzetes aktus előtt...) [*12.28.]

2019: Blade Runner (Final Cut) (Szárnyas fejvadász) (1982/2007) (r.: Ridley Scott) (retro revisited)

vannak filmek, amikre pontosan emlékszik az ember, hogy mikor (és milyen körülmények között) látta először -és vannak filmek, amik olyanok, mintha örökké vele lettek volna egész életében... már kezdő filmszerető tiniként is többször éreztem késztetést, hogy azt a kazettát helyezzem a videómagnóba, amin ez a film is volt, pedig nagyon távol állt attól a csihipuhis scifis világtól, amit akkoriban preferáltam... azt remélem, hogy már akkor is az egyedi hangulata vonzott, és nem csak azért néztem meg többször is, mert kellett valami friss a starwars és az indiana jones után, amiben harrison ford (egyen)arcát láthatom... mert biztos vagyok benne, hogy a neonfényes esős noir-képek, a babonázó vangelis-féle hang-szőnyeg mindenkire hatással van. mert aki csak egyszer látta, az biztos, hogy emlékszik a neon-reklámokra a távol-keleti lányokkal, a nyüzsgő utcaképekre, a repülő rendőrségi autókra és a lemenő nap sugaraiban fürdőző piramis-belsőre (mekkora áldás, hogy a vhs minőséget dvd-re cserélhettem, ahol gyönyörűen mutatnak a felújított képek)... nekem ezeken kívül a nyitány égett a fejembe, a voight-kampff teszt gépeinek fura pittyegése és leon idegesítő visszakérdezései. meg persze a bagoly, aminek a szeme csillogása mindig is kizökkentett kicsit a nyugalmamból... most így sokadik nézésre, felnőtt fejjel a nyomozás vezetését élveztem a legjobban, mert itt jön elő leginkább a noir-hatás, és nem abban, hogy folyton esik az eső... persze most már a mondanivalót is jobban felfogja az agyam a szabadságról (és rabszolgaságról), mint anno, bár azt már a kezdetektől fogva tudom, hogy szegény replikánsok nem forradalmat szeretnének, csak egy kis életet... több évtizednyi kulturális haladással a hátam mögött ma már könnyebben rá tudok mutatni olyan dolgokra is, amik nem tetszenek egy alkotásban -például hogy ridley scott valamiért nagyon ki akarta emelni a lányok halálát, így mindkettejüknél túlzásokba (és üvegekbe) esett... de ezek csak apró foltok az eső-áztatta járdákon, mert a film a mai napig jól működik, leköti a nézőt, és olyan egyedi hangulatot kínál, amit azóta is csak mímelni voltak képesek más alkotók (ugye kedves george lucas...?). (#09.30.)

2022: Black Out (2017) (r.: Shinichirô Watanabe)

természetesnek tűnik, hogy a blade runner univerzuma és az animék világa találkozik egy ponton -mert azt a különleges hangulatot, amit a régi film árasztott magából, tökéletesen lehet imitálni a távol-keleti rajz-stílussal. de egyébként is örömteli, hogy gondoltak arra, hogy kisfilmekkel töltik ki a két nagy mű között eltelt évtizedeket, az meg pláne, hogy ehhez egy klasszikus anime alkotót is fel tudtak kérni. egy olyan személyt, aki nem csak egy utánlövést akar, ahol eljátszik a reklámfények neonjával, hanem egy komplett sztorit kerekít az emberek és a replikánsok összefeszüléséből úgy, hogy a nagy lövöldözés és menekülés közben nem felejtkezik el az ’emberi’ tényezőről sem... és már itt gondolkozni-valóval bombázzák az agyunkat, hogy felkészüljünk a 165 perces intenzív agytekervény-mozgatásra... (azért nem csak a cocacola reklámmal bólintottak a régi film felé, hanem gaff karakterével is, akit természetesen nem hagyott cserben edward james olmos most sem.) (#10.03.)

2036: Nexus Dawn (2017) (r.: Luke Scott)

tetszik a következetesség, amivel fel van építve az új film háttere. a legendárium szerint david bowie-t szerették volna az új negatív karakter szerepére, de sajnos nem érhette már meg a forgatást -jared leto viszont így elsőre úgy tűnik, hogy meglepő finomsággal fogja hozni a karaktert. az a jó, hogy nem csak szerep-bemutató volt ez a pár perces felvezetés, hanem a replikáns-mitológiába is elmerülhettünk a látszólag engedelmes új fajta segítségével. (#10.03.)

2048: Nowhere to Run (2017) (r.: Luke Scott)

egy újabb rövid karakter-bemutató, ami nem is emiatt a funkciója miatt érdekes, hanem mert megmutatta, hogy épp’ annyira élénken sikerült megalkotni a jövő los angeles-ének legalsó szintjét, mint amennyire az eredeti film is be tudott húzni az esőáztatta nyüzsgésében. (#10.03.)

2049: Blade Runner 2049 (Szárnyas fejvadász 2049) (2017) (r.: Denis Villeneuve)

a folytatások korát éljük -ha én is végignézek az idei mozis menümön, akkor könnyen kiolvashatom ezt a trendet a listából, hisz’ alig-alig találok rajta olyan filmet, ami nem folytatás vagy egy nagy franchice része. és valahol érthető is, hogy hollywood ragaszkodik a kikövezett utakhoz, mert marketing-szempontból könnyebb eljuttatni a nézőkhöz egy olyan alkotást, amihez korábbi szálak kötik már. és tudjuk jól, hogy bár szeretik a magasban lengetni a művészi víziók zászlaját, de egy ilyen mennyiségű pénzt elnyelő iparban igenis fontos szempont lesz a bevétel mindig is. de azért vannak kivételek... mert például a blade runner nem egy bejáratott franchice, sokkal inkább egy szűk réteg dédelgetett kedvence, mert nem egy könnyen befogadható alkotásról van szó -így az embernek eszébe sem jut, hogy az anyagi haszonszerzésre fogja a folytatás elkészülését. sokkal inkább azt érzi, hogy a korábban emlegetett szűk rajongói réteg néhány kiválasztottja elhatározta, hogy tud úgy újat mondani ebben a már létező világban úgy, hogy a korábbi alkotás szellemiségét száz százalékban továbbviszik (és ehhez megtalálták azokat az elmegyógyintézetből szalasztott producereket is, akik eléjük raktak egy akkora összeget, amit ez a film jellegénél fogva sohasem fog visszatermelni)... azért örülök, hogy megtaláltam ezt a ’szellemiség’ kifejezést, mert úgy érzem, hogy jól átfogja, hogy mennyi mindent görgetnek tovább denis villeneuve-ék: a kimért hangulatot, a nyomozós dramaturgiai alapokat, a ’82-ben megálmodott jövőképet, a megkapó vizualitást, az elidegenítő hangképet és az életfilozófiája gondolatiságát. meg persze a sehova sem siető tempóját, ami érezhetően még hosszú ideig vita tárgyát fogja képezni -szüksége volt-e a filmnek a felhasznált 163 percre... bár én talán azon a véleményen leszek mindig is, hogy igenis hagynia kell magát az embernek, hogy magához édesgessen és megcsócsáljon minden hosszan kitartott pillanat, mert így adja meg a teljes élményt -azaz engem minden egyes perce lekötött, leginkább azért, mert könnyen együtt tudtam haladni a hősünkkel, mániákusan érdekelt az, hogy merre visz az útja... egyébként meglepődtem, hogy ennyire történet-vezérelt filmmé formálódott ez a folytatás (bár mint mostanság kiderült, a régi film nyomozós vetületét is szeretem -lásd fenn), de úgy tűnik, hogy nagyon jól tudok rezonálni a pinokkió történetekkel, ahol a fő gondolatiságot a mesterséges és élő dolgok határainak elmosása adja. és nem csak az egyik fő csavar rögzítette ezt a támpontot ehhez a filozófiai kérdéshez, de a mesterséges szerelem is, ahol a testiség már másképp játszik szerepet, és ahol az érzelmek is programozhatóvá vállnak... és nem véletlen, hogy a kritika-írás közepén filozófiai fejtegetésekbe gabalyodtam, mert egy okos film ezt váltja ki a nézőből, ott piszkálja a kis-agyát napokig, egy új szintre emelve az élményt. kell is ez, mert a maga hidegsége miatt azért nem könnyű közel engedni a filmet, bár gyorsan hozzátenném, hogy igenis vannak nagyon erősen működő érzelmes pillanatai is... ezekre a gondolati és lelki alapokra épül rá a csodálatos külső réteg, roger deakins szemkápráztató kompozíciói és színkezelése. az eredeti film kapcsán leginkább az egyedi neo-noir hangulatát szokták emlegetni a mai napig, ami beleég minden arra fogékony nézőbe, és szerencsére a los angeles-i jeleneteknél ezt sikerült átmenteni ide is (egy picit ezt is fejlesztve, már nem csak eső esik, hanem hó is), de új, erőteljes vonások is színesítik az összképet (lásd a sárgában úszó las vegas romjait) (btw, mindig örömteli, ha kishazánkban készül egy alkotás, ugyanakkor most egy picit ki tudott döccenteni a volt tévészékház látványa, vagy a tipikus pesti bérházak futurisztikussá tétele)... tehát igenis van olyan út, amit érdemes követnie annak az alkotónak, aki folytatásra szánja el magát, ahol az eredeti mű értékeit nem megtagadva új értékeket tesz hozzá az összképhez, igaz, ehhez messzire kell hajítani a biztonsági hálót, mert ez a kompromisszum-mentes hozzáállás nem biztos, hogy rezonálni fog a közönség igényeivel... (nem emlegettem a színészeket, talán azért mert nekem ez sokkal inkább egy történet-központú film lett, mint egy karakter-vezérelt darab, de így külön kiemelném (persze) ryan gosling visszafogottságát, valamint két nőt (ana de armas-t és sylvia hoeks-et), akiket remélem még sokszor láthatok a karrierjük során. jared leto is több fokkal a szokásos őrülete alatt játszott, nála viszont egy picit azt sajnáltam, hogy nem igazán válhatott a film antagonistájává -igaz, nem is igazi gonosz-karaktert játszott ő, csak egy őrült tudóst, aki megszállottan új szintre akar jutni élete fő művével.) (a rendezés érettségéhez hozzátartozik az is, hogy nem rág mindent a szádba -pédául nem mondják ki a romoknál las vegas nevét, de az elvis hologrammal egyértelművé teszik; vagy hogy egy táncoló lány körül keringő feliratból tudjuk meg, hogy ebben a világban a szovjetunió nem bomlott fel...) (#10.07.)

(2017) (r.: Ridley Scott)

egyszerre áldás és átok egy olyan alkotást elkészíteni, ami idővel kultikussá nemesedik -mert a népszerűség és az anyagi megfontolások kikövetelik, hogy új alkotás szülessen ebben a világban; ugyanakkor egy széles rajongó-réteget nagyon nehéz jóllakatni, mert egy része ortodox konzervatív, és ugyanazt az élményt akarja újra átélni, mint ami korábban annyira megragadta, egy másik része viszont az ismerős érzések mellett szeretne új utakra is kalandozni. így könnyen meghasonlik egy alkotó, aki a saját vízióját vinné tovább, ami viszont nem mindig egyezik a nép elképzelésével -és tudjuk jól, hogy az internet korában mennyire hangos tud lenni egy maroknyi nép is... ridley scott néhány éve úgy gondolta, hogy az általa életre keltett alien-univerzumban van még feltáratlan terület, hogy van még élet a számtalanszor látott xenomorphok elleni harcokon túl is, így merészelt egy dedikáltan alien-mentes alien filmet csinálni, ahol leásott az alapokig, és sokkal inkább a filozofikus elmélkedésekre, a felfedezések izgalmára helyezte a hangsúlyt, minthogy vérbe borította volna a vásznat. persze a puristák egyből blaszfémiát kiáltottak, és rázúdították a dühüket nem csak a filmre, de a scott-ra (és a forgatókönyvet feljavító damon lindelof-ra) is. sajnos a stúdió-rendszerben egy alkotó nem teheti meg, hogy leszarja a fizető-vendégek sirámait, úgyhogy választhatta volna azt, hogy otthagyja a francba a szerelem-gyerekét, vagy kompromisszumokat köt, és azt mondja, hogy ’jól van, ha szerintetek még mindig izgi az emberi testből kibújó szörnyeteg, akkor kaptok belőle nyolc kilót, egészségetekre’... én viszont már az előzetest látva is kicsit húztam a számat emiatt a megalkuvás miatt, mert úgy nézett ki, mintha az eredetibb gondolatok helyett inkább egy bestof válogatást nyújtanának át nekünk film gyanánt -és bár részben ez be is igazolódott, azért pozitívabb lett az összkép, mint vártam (ehhez azért hozzátenném, hogy bár szeretem ezt az univerzumot, mély elkötelezettségem nincs felé, azaz nem nézem újra évente a filmeket, nincs facehugger kispárnám, és én a prometheus-ban sem isten átkát látom, hanem csak egy jól összerakott és gyönyörűen felvett scifit)... a film első harmada különösen el tudott kapni a hangulatával, bírom az ilyen hard science scifi-ket, ahol problémákat oldanak meg űrhajókon, vagy felfedeznek egy új bolygót. az itteni karakter-felvázolással is többé/kevésbé elégedett voltam, bár vadiúj karaktereknél nehéz átélni az egyből lecsapó drámát, hiszen nem invesztáltunk még beléjük érzelmeket, így az ő érzelmeik sem hathatnak ránk annyira (btw, kettő jelenetért szerződtetni james franco-t?)... azzal sem volt bajom, ahogy a prometheus szálai beszövődtek a filmbe -és ezt elsősorban david-nek (és így michael fassbender-nek) köszönhetem. mert örültem, hogy a xenomorphok mellett egy emberi(bb) gonosz is megjelent a filmben, és fassbender zseniálisan érzékeltette az android őrületét, ahogy az általa játszott kétféle típus közti különbségeket is (csak az a csavar ne lett volna a végén annyira átlátszó...). igazság szerint még azt az apokrif mondatot is le merem írni, hogy nálam jobban működött volna a film alien-ek nélkül... oké, lehet hogy én vagyok finnyásabb az átlagnál, mert jobban szeretem a pszichológiai feszültségkeltést az űrlényes gore-nál -de sajnos a vágás sem segítette az akció-részekbe való mélyebb bevonódásomat, de szerintem panaszkodtam már eleget ezeken a lapokon a modern kor csapkodós, követhetetlen hentes-munkái miatt... azt nem tudom, hogy direkt volt-e, de a karakterek bénázásai miatt néha kifejezetten komikus hatást keltettek az eredetileg félelmetesnek induló jelenetek. talán csak a teherhajón lógós darus akciót mondanám igazán emlékezetesnek -mert sajnos még az űrhajós finálé sem hozta el az epikus lezárás székbe-szegező érzetét, ahhoz túlságosan összecsapottnak érződött (nem bántam volna azt sem, hogy nem megyünk vissza a hajóra a végén)... szóval pont úgy állok középen, mint ahogy az készítők is próbáltak középre állni az alkotás során -csak amíg ők ezzel a helyezkedéssel nem nyerték meg sem az alien sem a prometheus rajongóit (mert mindannyian kicsit éhesek maradtak), addig én jól érzem magam a helyemen, mert kaptam egy korrekt scifit, gyönyörű látvánnyal, részben jól működő hangulattal. (#05.21.)

(Mentőexpedíció) (2015) (r.: Ridley Scott)

minden hozzáállás kérdése... mert lehetett volna ez egy igen drámai film is a természet elemeivel való harcról, a túlélésért való küzdelem számos kitűnő drámát eredményezett már a film-vásznon, de ez a készítő csapat nem akart egy új gravitáció-t, egy számkivetett kettőt. és nem arról van szó, hogy ne lettek volna meg a maga drámai csúcspontjai, hogy ne bírt volna komoly lenni, amikor nagyon muszáj volt, de végig áthatotta valami derű, ami tökéletesen működött. ennyit számít, hogy milyen fő karaktert írsz egy könyvnek/filmnek (főleg ilyen esetben, amikor a játékidő nagy része az ő vállán nyugszik), mert egy pozitív szemléletű fickó pozitív energiákkal tölti majd fel a hangulatot. és sosem árt, ha ilyen típusú embereket hoznak közel hozzánk, hátha sikerül egy kicsit elcsenni a ’nagy szarban vagyok, bassza meg, hogyan oldjam meg?’ szemléletükből. matt damon természetesen nagyon jó a szerepben, hozhatja a csibészes mosolyt a szája szegletében a nagy túlélések közepette, szorgoskodva a szkafanderben. tetszett a földhöz (marshoz?) ragadtsága, hogy érezhető volt, hogy végiggondolták a megoldásokat, a tudományos magyarázatokat. ha meg nem, arra ott volt a szikszalag... szándékosan próbáltam kerülni az infókat és az előzeteseket (sajnos a tervekkel ellentétben a regényt is sikerült...), és bevallom, hogy az első (véletlenül felcsípett) kósza hírmorzsák hallatán nem erre számítottam, de üdítő volt, hogy ilyen könnyedre vehették a figurát. azzal meg főleg nem számoltam, hogy a föld is ilyen hangsúlyos lesz -illetve valahol az impozáns szereplő-gárda bejelentése környékén már kapizsgáltam, aztán a magyar cím már minden kétséget kizárt... de nem volt baj, mert a nasa-soknál is volt egy csomó jó karakter, és tényleg mindenkire szereztek egy ismert arcot. érdekes hullámvasút volt így, lavírozva a popkulturális poénok és az izgalmak közepette, el-elmélázva a látványon, és sokat gondolkozva a túlélési ösztön hihetetlen erején. és aztán a végén teljesen elmerülni a hatásában, önfeledten örülni a happyend-nek. elhinni, hogy minden túlélhető. he survived. i will survive. 9 pont. ($10.03.)