(Jojo Nyuszi) (2019) (r: Taika Waititi)

soha véget nem érő vita folyik arról, hogy mivel lehet viccelni és mi számít tabunak, főleg ebben a mai túl-érzékeny világban, pedig igazság szerint mindent lehet humorosan tálalni, maximum ha ízléstelenül, sértő módon röhögsz ki dolgokat és embereket, akkor szar-arcnak fognak tartani a többiek. viszont azt ne mondjuk már, hogy a nácikhoz csak komolyan lehet hozzáállni, mert ők aztán megérdemlik, hogy pellengérre állítsák őket -ezek a megérdemelt pofonok nem fogják elvenni a rémtetteik élét, de könnyebb lesz nekünk, az utódoknak befogadnunk mindazt a borzalmat, ami a második világháború során megtörtént miattuk. és egyébként is nagy filmes hagyománya van annak, hogy az igazi humoristák beletörlik a lábukat a horogkeresztes zászlóba, charlie chaplin-nek is maximális főhajtás járhat csak azért, amiért beleröhögött hitler arcába nagy (pöffeszkedő) diktátorként. és taika waititi sem véletlenül osztotta ki magának a jellegzetes bajuszt, (fél-)zsidóként felhatalmazást érzett arra, hogy egy unikornis-zabáló seggfejként ábrázolja ő-führerségét... aki ismeri az őrült kiwi eddigi munkásságát, az nem lepődhetett meg azon, hogy mennyi infantilizmust szorult ebbe a filmbe is, gyerekes és egyszerű a humora, de pont ezért működik, főleg ellenpontként a sok borzalom mellé, bár a film érzelmi vasútja könnyen össze tudja zavarni az embert, néha döccen egyet az, hogy mikor tudunk és mikor is kéne nevetnünk valamin... taika nem csak a humoráról híres, hanem arról is, hogy hatalmas szíve van, amit jól bele is szokott rakni a filmekbe, és ez most sem volt másképp, bele tudott szakadni a mi kis szívünk, amikor nagyon mélyre mentünk, de egyébként is, hogy tudnánk kivonni az érzelmi hullámok alól magunkat, amikor azt kiabálják le nekünk a vászonról, hogy a szeretet ereje mindent legyőz, még az emberi gonoszságot is. és tudom, hogy sokan elcsépeltnek gondolják az ilyen általános igazságokat, de ennek a filmnek nagyon jól állt a tanulság, plusz ne felejtsük el azt sem, hogy végig egy gyerek szemszögéből szemléltük az eseményeket, és bizony a gyermeki igazság az ilyen naiv kijelentésekből fog állni -és ők pont ilyen karikatúra-szerűen fogják szemlélni a világot, mint ahogy ebben az idilli német kisvárosban láthattuk... hogy mi cinikus felnőttek is be tudjuk fogadni ezt a gyermeki naivitást, kellett egy olyan gyerekszereplő, akihez az első pillanattól kezdve kötődünk, annak ellenére, hogy elkötelezett náci a szentem, akivel együtt szívesen éljük meg a fejlődés-történetét, annak minden bohóságával és brutális drámájával (roman griffin davis nagy találata volt taika-nak, bár róla tudjuk, hogy mindig ügyesen bánik az ifjú színészeivel)... kifejezetten okosnak éreztem a forgatókönyvet, és nem csak a különböző érzetek mesteri keverése miatt, hanem mert gondosan ütötte le a korábban feldobott labdákat (lásd pl. a cipő-fűzőt, mint visszatérő elemet, anyu cipőjét, ami úgy lett beexponálva, hogy mindenki ledöbbenjen a megfelelő pillanatban, a heilhitlerezés, ami a nyitánytól elvezetett a legfeszültebb jelenetig, vagy akár a szuperhősösre vett wermacht-egyenruhákat, amik nem maradhattak ki a fináléból). és akkor még ott volt a mesterien kezelt zsidó-kérdés is, ahogy a hülyeségekkel teletömött fejű kisfiú horrorként éli meg, amikor először találkozik egy valódi zsidóval, aztán egyre szebbnek láthatta, ahogy fokozatosan megismerte (thomasin mckenzie-t is felvéstem arra a listámra, ahol azok a színésznők sorakoznak, akikre a későbbiekben figyelnem kell, szép és tehetséges, remélem nagy karrier vár rá)... bár a fiatalokra fókuszáltunk leginkább, azért a felnőttek is teljes szívvel tették bele magukat a projektbe, scarlett johansson nagyon szerethető volt a gyermekét szívvel nevelő anyaként (egy pacifista, akinek ott csillog a fájdalom a szemében), sam rockwell kiégett wermacht-osként volt baromi szórakoztató, stephen merchant-nak meg csak a tipikus mosolyát kellett bedobnia, hogy egy pillanatig se tudjam komolyan venni a gestapo-t... nagyon tudok örülni annak, hogy taika waititi kiharcolta magának azt a státusz hollywood-ban, hogy ilyen tökös és szívvel teli filmeket készíthet, amikre mi nézőként kötelesek vagyunk elmenni, és alámerítkezni a nagy érzelmi utazásra, mert mindenki lelkének jót tesz az, ha úgy röhög, hogy közben a szeme sarkából törölgeti ki a könnycseppeket. (××01.25.)

(Thor: Ragnarök) (2017) (r.: Taika Watiti)

adva vala egy északi mitológiából kölcsönvett viharisten, aki testi erejét latba-vetve küzd a világok megmentéséért, miközben mitologikus lények (óriások, sötét tündérek) övezik az útját. a mai cinikus világunkban nem könnyű befogadni egy ilyen avítt hőst -a marvel-nél eddig két próbát is tettek erre, komolyan vették a karakterüket, de nem lehettek elégedettek az eredménnyel. mert bár az első filmnek jól állt a túlzó, shakespeare-i ihletettségű királydrámai vonás, igazán mégsem tudott nagyot csapni ránk a pörölyével, a második (dark world) meg túl sok minden szeretett volna egyszerre lenni, és ezáltal egy kicsit széteső stílustalan massza lett csak belőle -rosszul elhelyezett humor-morzsákkal... érezték a stúdiónál, hogy változtatni kell, ha szeretnék ezt a karakterüket is az égbe dobbantani a többiek mellé. amikor kevin feige producer-atyaúristen bejelentette a marvel filmek harmadik fázisát, és így a ’ragnarök’ címet, még úgy tűnt, hogy a változást abban látják, hogy még komolyabb, epikus kalandokba hajszolják hősüket, és külső szemlélőként azt gondolom, hogy az első variáció tényleg ez is lehetett (lásd az ’ultron’ elhíresült medencés jelenetét is), aztán az alkotási út közepén jöhetett az ihlet, és egy kereszteződésnél a paródia felé vették inkább az irányt. érkezett taika watiti, az új-zélandi humor legnagyobb fegyvere, aki persze a szarkazmusát is gondosan bepakolta a hátizsákjába. aztán egy meetingen jöhetett a következő irányt-változtató döntés: ha már az universal stúdióval kötött szerződés miatt nem lehet önálló hulk filmet készíteni, akkor meg kell találni a lehetőséget arra, hogy a már bejelentett alkotásokban kapjon valami ívet a karakter. (talán) valahogy így lett a komorból komolytalan, egy filmből kvázi kettő. és az elején egy picit érződik is ez a kettősség, döcögve formálódik egységgé a komorabb asgard-i rémuralom és a tiritarka gladiátor-világ az univerzum túlfelén -de akkora az űr a két hangulati komponens között, hogy ez elkerülhetetlen volt. viszont a készítő-csapat számlájára kell írni, hogy a végére szépen összeáll az egész, és hála az isteneknek, út közben sem nagyon foglalkozunk azzal, hogy döccen itt/ott a dramaturgia, mert nem halljuk az ilyen gondolatainkat a hangos röhögésünktől... mert taika-ék úgy döntöttek, hogy ha már a humor irányába tolják el a filmet, akkor eltolják a falig, de úgy, hogy a vége már átlógjon a túloldalra -azt az élményt nyújtva, hogy ez a forgatás lehetett az évezred bulija, mert láthatóan mindenki borzasztóan élvezte a munkát a kamera mindkét oldalán... a kaleidoszkóp ezer színében pompáznak a poénok, az infantilis hasra-eséstől a kifinomult meta-utalásokig terjed a paletta (ez utóbbiak arra is jók voltak, hogy kijavítsanak kontinuitás-gondokat az univerzumban -lásd pl. a hamis végtelen hatalom kesztyűjét). és tudom, hogy sokan gondolják, hogy ’hé, dehát a világ végével (a.k.a. ragnarök) nem szabad viccelni’, pedig ha ilyen jól áll neki a bohóc-sipka, akkor miért ne lehetne, ráadásul azért megvoltak azok súlypontok is, ahol azért kellő mértékben lefele fordították a mosolygó ajkunkat -szigorúan csak egy-egy pillanatra... chris hemsworth eddig is erős jelenlétet adott a viharistennek, akinek azért akadtak jól a korábbi filmekben is működő egysorosai, most viszont igazán elszabadíthatta a komikus vénáját, és jól is állt neki ez az önfeledt mókázás. hulk nem csak a legszebben animált külsejét kapta meg most, hanem a karakterhez is most sikerült a legérdekesebben nyúlni, és nem csak arra használni, hogy üvöltve szétzúz dolgokat. az új arcok közül jeff goldblum felvonultatta az összes jeffgoldblumizmust, de a sakaar-i flashgordon-milliőbe pont passzoltak ezek a manírok; mellette tessa thompson ragyogott ki a csapatból, mert a komikus időzítése és a karakter mélysége is igazán a helyén volt; cate blanchett karakter-skatulyája nem nagyon hagyta, hogy igazán eleressze a lovakat, de azért a színészi kvalitásait sem rejtegette a fejdísze alatt -ráadásul hagyták hela-nak, hogy igazán komoly változásokat hozzon az asgard-i birodalomba... kicsit retcon-oltuk a múltat, és azt, hogy miképp vélekedjünk odin-ról, elhullott pár szerettünk (és egy szeretett fegyverünk), majd visszafordíthatatlan károk is keletkeztek mind a hősben, mind a mitológiában -és ha ez nem a ragnarök, akkor nem tudom mi... mert persze lehet poénkodni, de azért egy thor filmtől elvárja az ember az akciókat is, amik így utólag visszagondolva nem mindig voltak átütőek, viszont a finálé így igazán ki tudott ragyogni, ahogy a külön fronton harcolók körül megszólalt a led zeppelin ikonikus ’immigrant song’-ja, a nézőt arra késztetve, hogy tátott szájjal hagyja, hogy az idegszálain futkosson a jóleső boldogság... de ez a boldogság egyszer sem repült igazán messzire tőlünk nézőktől a moziteremben, egész egyszerűen jó volt nézni a filmet, nem igazán akart világmegváltani, csak száz százalékig szórakoztatni... (és még az olyan felesleges cicomák sem hiányoztak róla, mint mondjuk a szerelmi szál. vagy hogy egy ilyen eszeveszett űrkaland idején túl sokat dekkoljunk a földön...) (#11.01.)

(Vademberek hajszája) (2016) (r.: Taika Waititi)

emlékeztek még a flúgos futam című hanna-barbera rajzfilmből mardel kutyára és az ő jellegzetes röhögésére? néhány évente előfordul velem, hogy nézek valamit, és egy alattomos poén után kitör belőlem valami ahhoz hasonló hang, majd következik egy jó hosszú periódus, amikor csak vinnyogok és ráz a röhögés. ilyenkor az a legjobb, ha megállítom azt, amit nézek, mert úgysem tudok rá figyelni. sőt, nem árt egy kicsit az agyat is kiüríteni, mert amint rágondolok újra a poénra, máris kezdődik az egész elölről. ööö, gondolhatjátok, hogy azért jutott mindez az eszembe, mert pont így jártam ma ezzel a filmmel is... pedig olyan kis ártalmatlan viccnek tűnt elsőre, ahogy egy kisfiú nem veszi észre, hogy olyanokat mond, amitől a vele lévő öregember egy pedofil perverz állatnak fog tűnni -egyszerű vicc, de én teljesen megkészültem tőle. köszönöm taika waititi-nek ezt az élményt... és igazából köszönöm az egész filmet, mert nem csak ezt a felszabadító röhögést adta nekem erre a bő másfél órára, hanem sokkal-sokkal többet. és nem csak nevetést, de egy sor szívmelengető pillanatot, két zseniálisan megírt és eljátszott karaktert, és azt, hogy új-zélandot újra olyan gyönyörűnek láthattam, mint annak idején, amikor a gyűrűk urá-val felfedeztem a szépségeit -mondhatjuk, hogy egy önálló karakter a filmben ez a csodás táj, azt érzi az ember, hogy szívesen elveszne ebben a háborítatlan vadvilágban... de nézzük, hogy kik azok, akik ténylegesen elvesztek a sűrű aljnövényzetben: egy fura kisfiú és egy morgós öregember. mondhatjuk, hogy nem túl eredeti felállás, azt is tudhattuk előre az ilyen párosokról szóló korábbi alkotásokból, hogy a kezdeti súrlódásokból a végére életre szóló barátság lesz -és mégis működik ez a film szívét dobogtató kapcsolat, jó nézni, ahogy csikorogva egyre közelebb kerülnek egymáshoz. ráadásul eközben a nagy kaland sem áll le egy pillanatra sem, folyamatosan sodor magával. de úgy alapvetően is nagyon szépen ki van balanszírozva a film szerkezete, a sok nevetés és izgalom között néhányszor azért lezúz a drámájával is -de jó, minden alkalommal hamar fel tudsz állsz a padlóról, leporolod magad, és már mehetsz is tovább. a mellékszereplők goofy-sága is segíti ezt a gyors regenerálódást, a gyámügyisek töketlen eltökéltsége hozza a humor-forrást, rhys darby szokás szerint egy őrülten szórakoztató karaktert kapott, sőt maga a rendező úr is beveti magát egy olyan szerepben, amivel el tudja viccelni a sokkoló gyászunkat... kicsit féltem attól, hogy nem tudják igazán jól kifuttatni a nagy kalandot, de aztán az epic üldözéses jelenet szerencsére igazi finálé-érzetet adott... no, úgy érzem, hogy nagy szüksége van a filmkészítők közösségének az ilyen fésületlen maori-kra, akik nem csak botrányosan viccesek, de képesek ilyen csupaszív nagy kalandot is létrehozni. (#01.05.)

(Hétköznapi vámpírok) (2014) (r.: Taika Waititi, Jemaine Clement)

az új-zélandiak meglehetősen furcsán vannak bedrótozva -valószínűleg azért lehet ez, mert a föld rossz oldalán laknak... de az biztos, hogy ha hozzányúlnak valamihez, az meglehetősen egyedi lesz, és az ilyen ínyencségekre vadászók, mint amilyen én magam is vagyok, nem lehetnek nekik elég hálásak ezért. bár nem vagyok egy nagy horror-rajongó, de azért vámpíros alkotást már láttam eleget, és mindig is megmosolyogtatónak tartottam a túlzásaikat, a keménykedést, a szexuális túlfűtöttséget, a vérszomjat, a csillogást -és úgy tűnik, hogy ezzel nem vagyok egyedül. valljuk be, hogy megérdemelte már a horror-műfaj, hogy egy ekkora karót szúrjanak át a szívén... eddig csak tévében láttam ezt az ál-doku stílust, és bár ott nagyon megszerettem, azért voltak kétségeim, hogy ez a formátum másfél órában is működőképes marad, de simán végigröhögtem az egész időt. mert valamit nagyon elkaptak a srácok. rengeteg labdájuk volt a vámpír-mitológiával, a doku-valóságshow-k toposzaival, és azzal az ellentéttel, hogy nem hétköznapi lényeket mutatnak meg hétköznapi környezetben, és mindegyik labdát szépen le is ütögették, felsorakoztatva az intellektuális humortól az alpári tróger viccig mindent. de a karaktereket is tök jól differenciálták, a klasszikus nosferatu-tól a piperkőcön át a mai kor gyermekéig mindenki jól belakta a teret. nem is különbözünk mi emberek és vámpírok egymástól annyira. sőt, igazából még a vérfarkasok sem annyira mások. csak a szaguk... hhmm, már tudom, miért nem szoktam vígjátékokról írni -mert frusztrál, hogy nem tudok olyan eszméletlenül vicces lenni, mint az alapanyag. az lenne a legjobb, ha elfelejtenétek, amit írtam, és nyílt szívvel, felpezsdült vérrel néznétek meg ti is ezt a mély és elgondolkodtató dokumentum-filmet. ($$02.11.)