(2021) (r.: Lin-Manuel Miranda)

amióta az eszemet tudom, írni akarok, nem múló vágyálmom, hogy egy könyv gerincén láthassam a nevemet. és pörögnek is folyton az ötletek a fejemben, de mindig elakad a kezem, ha egy papírlap közelébe érne. a tinédzser-éveimben, a kora-huszasaim környékén még legalább novellák kicsúsztak a tollamból, leginkább csajozási szándékkal, de manapság már csak ez az olvasó/néző-napló maradt, ahol kiélem magam (több-kevesebb sikerrel). persze jönnek-mennek a cél-dátumok, majd most, talán most, még beleférek, még nem vagyok elkésve. csakhogy jövőre negyven leszek, a regények meg a fejembe zárva. és én rettegek, hogy az álmom semmivé válik... jonathan larson harmincöt volt, amikor egy aorta-repedés megölte őt. a nagy siker küszöbén állt. a különbség köztünk azt, hogy ő minden feltett az álmára, hogy broadway szerzővé váljon, és tudat alatt érezte azt, hogy nincs sok ideje. hogy alkotnia kell, hogy be kell kerülnie a körforgásba, mert napról-napra fogy az ideje. tikk, takk, tikk, takk, és leperegnek a homokszemek... könnyen megérthető, hogy lin-manuel miranda miért ezt a filmet választotta rendezői debütálásának, faltól-falig arról a színházi közegről szól, amit ő tinikora óta ismer, és ő is ugyanolyan new york-i kölyök volt, mint jonathan larson, aki arról álmodott, hogy egyszer a nagykutyák (illetve macskák) közé emelkedik. saját bevallása szerint a 17 évesen látott rent döbbentette rá arra, hogy ő is tud írni olyan dalokat, amik megállják a helyüket a színpadon, és azt is lehet tudni, hogy énekelte színészként a tick, tick boom dalait előadáson... ezért tudja olyan megkapóan ábrázolni az idolját, a küszködő művészt, aki a nagy berobbanására vár. ha jól csipegettem fel az információkat, akkor az eredeti darab egy rock mono-dráma volt, ahol larson kiterítette az életét a nézők elé, ebből később dramatizáltak egy három-szereplős verziót. viszont ezek a korábbi inkarnációk csak az alapjai filmnek, mert steven levenson forgatókönyvíró és lin-manuel miranda az életrajz megfelelő pontjaira építették be a dalokat, keretes szerkezetként adott volt a kvázi mono-dráma a színpadon, és szerencsére jól működött a kétarcúság, hogy a dalok felelgettek a valós problémákra, hogy tükör volt minden rímbe szedett szöveg... jonathan larson egy nagy amplitúdójú ember lehetett, aki csak a művészetért él, és ezt tökéletesen elkapta andrew garfield, ráadásul még az is kiderült, hogy tud énekelni (lin-manuel nagy szerencséjére, mert az angyalok amerikában (prózai) szerepe alapján választotta főszereplőjének). de a támogató csapat is jól működött a küszködő főhős körül, és hát természetesen a broadway-n jártas rendező nem bírta megállni, hogy ne tömje tele a filmjét cameo-kkal, legyenek azok színész-legendák vagy a barátai... de egyébként is dicsérjük meg a debütáló direktort, mert jó érzékkel hagyta, hogy a dalok természetesnek tűnjenek, és csak néha engedte a színpadi énjét a kamerák közelébe, de akkor is jó ízléssel tolta túl a határokon a giccset (lásd az étkező falának kidöntését)... az is jót tett a hangulat esszenciájának, hogy precíziós gonddal alkották újra a reagen/bush korszak amerikáját, az aids tombolásának mélypontját, a new york-i művésznegyed pezsgését, és jonathan larson bérelt lakásának élethű replikáját -és amikor nagyon kellett, akkor meg 1990 videoklipp-esztétikáját mímelte, hibátlanul... de ha a néző nem olvas utána a valóságnak, ha csak egy filmet akar a kitartásról és a művészeti küzdelmekről, akkor is jól jár ezzel a produkcióval, mert feltölti pozitív energiákkal, miközben elmorzsol egy-egy könnycseppet a szeme alatt. mert szívhez szól a film, ami hatalmas szeretettel készült, egy méltó emlék egy olyan ember számára, akinek fájdalmasan kevés idő jutott arra, hogy megszállottan üldözhesse az álmait. (furcsa fintora a sorsnak, hogy stephen sondheim, aki larson példaképe volt, épp aznap hunyt el 91 évesen, amikor én elhatároztam, hogy ezt a filmet fogom ma megnézni. úgyhogy vehetjük úgy, hogy egy nagy generációs megemlékezést tartottam ma a broadway legendáinak irányába.) [*11.27.]