(Pókember: Nincs hazaút) (2021) (r.: Jon Watts)

sok szuperhős él kettős életet, fedi el maszkkal a valódi identitását, ám pókember az, aki a legjobban fél attól, hogy lelepleződik, mert túl sok veszteség érte már az életben azért, amiért a hálószövés nagy felelősségét a vállára vette. legalábbis a képregényes változat élete egy véget nem érő trauma, de most a nagy marvel filmuniverzumos inkarnációjának is át kellett élnie néhány jellemformáló lélek-szaggatást... (és akkor innentől SPOILEREK, mert erről a filmről felesleges rébuszokban beszélni...) peter parker a pókember! így végződött az előző kaland, így várható volt, hogy a film nyitánya a hirtelen jött közfigyelemmel foglalkozik majd, hol komolyan, hol poénosabban. és jó, hogy itt is azt éreztük, mint a füzetek lapjain, hogy peter a szeretteit félti inkább a kétes hírnévtől, és nem azzal van igazán baja, hogy utánakiabálnak az utcán. aztán, mint a képregényekben, itt is hoz egy rossz döntést annak érdekében, hogy újra a titkok mögé bújhasson -vagy megmenthessen valakit, akit szeret... bizony, érintőlegesen még joe quesada hírhedt one more day-jét is felemlegethetjük, ahol a házasságát áldozta fel peter may néni életéért cserébe, de miért ne ihletődhetnének a forgatókönyvírók egy olyan sztoriból, aminél gyűlöltebb pók-történet nincs az univerzumban...? de az a szerencséjük, hogy jól jönnek ki a végén a dologból, ahogy egy olyan ponton is sikerrel hálóhintázzák át az akadályt, amiről előzetesen azt gondoltam, hogy ugyanúgy fel fognak akadni, mint ahogy bizonyos elődeik (a pókember 3 és a csodálatos pókember 2) tették: nevezetesen, hogy túlzsúfolják karakterekkel a filmet, és nem lesz helye senkinek igazán lélegezni... de hálistennek nem annyi történt, hogy meglobogtatták a pénz-kötegeket a régi arcok előtt, akik aztán unottan álltak a kamera előtt, mielőtt dobbantottak volna a következő projektjükre. nem, mindenkinek meg volt a helye és a maga szerepe. ettől függetlenül a film kétharmada egy leplezetlen rajongói szerelmeslevél -de a szebbik fajtából, tudjátok, ami rózsavíztől illatozik... merthogy mondjuk ki, ami hollywood legrosszabbul őrzött titka volt hónapokon át: nem csak a promócióban kiemelt régi gonoszok érkeztek át ebbe a dimenzióba strange doki félresikerült varázslata után, hanem a korábban megismert peter parker nevű egyének is... azoknak, akik 2002 óta együtt értek ezekkel a filmekkel, hatalmas élmény volt látni a három filmes pókfejet vállt-vállnak-vetve harcolni, úgy, hogy mindhárman markáns különbségekkel rendelkeznek, a karakter különböző stációit jelenítik meg. és a kissé szeleburdi ifjú peter sokat tanulhatott a sokat tapasztalt, korosodó alteregójától, és attól a változattól is, akit a gyász utáni düh egy sötétebb útra terelt (andrew garfield filmről-filmre bizonyítja nekem (is), hogy mekkora tehetség, de amikor mj megmentése után ott csillogott a szemében a könny, akkor döntöttem el, hogy a generációja egyik igazi ékköve ő)... de nem csak a parkerek-től kapott leckéket peter ezúttal, hanem a klasszikus gonoszoktól is, akik szintén hozták magukkal a múltjuk málháját ebbe az univerzumba is, szépen folytatódott a történet-ívük a korábbi filmekből (doc oc-ra, a manóra és elektróra igaz ez, homokember és a gyík csak cgi figuraként asszisztáltak, bár ezt gyaníthatóan a pandémia alatti forgatás számlájára írhatjuk). és az egyikük megtanította az ifjú parker-nek a legkeményebb leckét, amit csak kaphatott, egy olyan szívszaggató drámát, amit a társainak már a kezdetekkor át kellett érnie. de szerintem nem volt rossz stratégia átalakítani és három filmre elhúzni az eredet-történetét, mert így nem éreztük azt, hogy újra csak az ismert paneleket kaptuk meg... mert bizony ez a film dekoratív masnit kötött az eddigi pók-filmekre, a szomorkás vég egyben egy új kezdet is, tom holland megmutathatja legközelebb, hogy milyen a karaktere, amikor nem protezsálja őt vasember és nick fury, csak egy egyszerű csóró queens-i srác, aki a környéken hálóhintázva segít a rászorulóknak. egy közülünk, pont ahogy stan lee megálmodta... (még egy olyan filmnél is lehet kötekedni, amit nagyon élvez az ember, én is megtenném ezt: a legnagyobb bajom azzal volt a moziteremben, hogy a nagy finálé alatt képtelen voltam megkülönböztetni a három pókot, hiába voltak némiképp eltérő ruhában, de egyébként mindennel elégedett voltam, jó volt a tempó, a humor és a dráma aránya, nem volt émelyítő a nagy kanálnyi nosztalgia, amivel teletömték a szövegkönyvet, a fiatalok felnőttek a feladathoz, hogy érettebben játsszák a szerepüket, a visszatérő nagy-öregeket meg mindig élvezet nézni -főleg willem dafoe-t, ahogy 66 évesen is teljesen magáévá teszi a zöld manó szerepét...) [*12.18.]

(Pókember: Idegenben) (2019) (r.: Jon Watts)

(a film jellegéből adódóan muszáj belemennem a spolierek-be egy kicsit, úgyhogy csak óvatosan!) az internet megváltoztatta a trailer-ekhez való hozzáállásunkat. régen a mozi-élmény részei voltak az előzetesek, élvezettel néztük a várható képsorokat (de azért persze ne felejtkezzünk el a videotéka-korszakról és a ’hát persze hogy ez is a vico filmje!’ trailer-cunamiról sem). manapság viszont már esemény-számba megy, amikor kikerül egy rég várt film kedvcsinálója az internetre, sokan újra-és-újra megnézik, kilassítják, kielemezik. aztán persze csodálkoznak, hogy a film már keveset tud nyújtani nekik -vagy épp’ nem azt kapják, amit vártak, mert az előzetes egész más sugallt. mert persze a stúdiók marketing osztályán sem (mindig) hülyék dolgoznak, ezért próbálják sokszor trükkösen vágni egymás után a jeleneteket a kedvcsinálókban, de akár arra is vetemednek, hogy jótékonyan elhallgassanak dolgokat. sőt, a marvel-nál a legutóbbi időkben már odáig mentek, hogy a trailer-ekhez kamu-jeleneteket is forgattak, hogy megőrizzék a film tényleges megnézésére a legnagyobb csavarokat... és hogy miért vezetem fel ilyen hosszasan a kritikámat ezzel az előzeteseket taglaló értekezéssel? mert a marvel (és a sony) ezúttal is játszott velünk, szép masnival átkötve elhelyezte a bogarat a fülünkben azzal, hogy bedobták a ’multiverzum’ kifejezést -aztán kaján vigyorral húztak egy újabb mandarin-t... a különbség annyi az iron man 3-ban ellőtt hírhedt csavarhoz képest, hogy most képregény-hűek maradtak azzal, hogy quentin back, azaz mysterio valódi természetét használták végül a filmhez, és nem faragtak belőle egy pozitív hőst, mint ahogy azt korábban sugalmazták (oké, a film-trükkös hátterét így is dobták, de könnyen megbékéltem azzal, hogy a mozgóképes világban egy olyan feltaláló a srác, akikvel tony stark kibabrált korábban -úhhh, várj, szúrni kezdte az oldalam egy heuréka-élmény: ez a karakter tökéletesen megfeleltethető a batman forever-féle rébusznak! a csalódott alkalmazott bosszút akar állni és elméket manipulál. még szerencse, hogy ezúttal a körítés nem egy neonfényes takony, mint abban a filmben...) nagyon kíváncsi lennék, hogy a képregény-szüzek miként reagálnak a nagy fordulatra, hogy felháborodnak-e az addig szimpatikus karakter kifordításán (jake gyllenhaal mondjuk sokat tett azért, hogy a szerep minden aspektusa működjön, de mikor volt ő valamikor is rossz valamiben, nem...?) de szerintem jól jött egy ilyen emberien megragadható gonosz a filmbe, mert az elementátok csak lelketlen akadályok lettek volna magukban, amiken túl kell jutni, mint egy boss-on a számítógépes játékokban (nekem személy szerint az volt velük a gondom, hogy városokban tomboltak, és nehezen viselem a régi épületek pusztulásának látványát -jó lenne a tudat, hogy a darabokra hulló tornyok is csak az illúzió részei voltak)... de én a képregényekben sem tudok mit kezdeni az üres zúzásokkal, sőt, a pókember sztorikban kifejezetten igénylem, hogy kicsit a magánélet felé billenjen a mérleg az akcióhoz képest, bevallom, hogy a szívem csücske az esetlen peter parker, aki botladozik az iskolában és a csajok hálójában... és szerencsére itt a filmben is jócskán ezen az aspektuson volt a hangsúly -és ha ezzel valakinek problémája van, akkor gondoljon csak bele, hogy neki mi volt a legfontosabb dolog a világon tizenhat évesen. naugye... de egyébként is őszintén lehet szurkolni peter-nek, hogy jól alakuljanak a dolgai mj-vel, és jókat lehet mosolyogni a hős-szerelmes ned-en is. de a poénok többsége egyébként is jól landolt, egy nagy vigyorgós szórakozás a film. ami abból a szempontból meglepő, hogy egy drámai előzmény utóhangjai is ott zengnek a narratívában -azaz nem bölcsész-hablattyal megfogalmazva: sokat foglalkoztunk az endgame-ben történtek következményeivel is... és megint visszatérhetünk arra, hogy az előzetesek mélyebbnek ígérték a gyász-időszak bemutatását, de azért így is ott vannak a dráma-morzsák azzal kapcsolatban, hogy sokaknak kiesett öt év az életéből, mint ahogy peter is fokozatosan dolgozza fel a mentora elvesztését. ezt leginkább a pókembernél kötelező felelősség kérdésével húzták össze az írók -és ez logikus is, egy tizenhat éves kölyök számára hatalmas teher az, ha a világmegmentés súlyát helyezzük a vállára... bár lehet azzal poénkodni, hogy a stáb csak nyaralni szeretett volna, ezért tett a sztori egy körutazást európában, de mivel ettől kapott a hangulat egy kis ’ifjúsági james bond’ gellert, így nem bántam, hogy csak a végére tartogatták a klasszikus new york-i hálóhintázást (vizuálisan volt egyébként jónéhány tetszetős megoldás a filmben -bár az én szemem már attól is ugrált örömében, ahogy a víz-felszín közeléből vették fel a velencei jelenetek egy részét)... már tizenegy éve szoktatják a nézőket arra a marvel-nél, hogy maradjanak benn a moziteremben a legvégéig, úgyhogy remélhetőleg a nézők többsége most így is tett, mert mindkét jelenet egy nagy csavart adott hozzá az összképhez, az első a film tényleges befejezése volt egy ígéretes cliffhangerrel (és egy olyan meglepetés-karakterrel, akinél hatalmas ováció tört ki a teremben), a második pedig magyarázatot adott számomra, hogy miért éreztem kicsit furának a fury/hill kettőst a film alatt... no. azt hiszem új rekordot döntöttem az írásom hosszával kapcsolatban, de volt miről értekezni (és még így sem érintettem mindent, például a horrorral is kacérkodó illúziókat), de azoknak, akik utálnak ennyit olvasni, itt egy velős konklúzió: ez egy baromi szórakoztató ifjúsági film, ami képregény-hűen mozgatja a szerethető karaktereit, egyszerre intim tini-románc és nyári blockbuster kaliberű akció-móka... (×07.03.)

(Pókember -Irány a Pókverzum) (2018) (r.: Bob Persichetti, Peter Ramsey, Rodney Rothman)

a mai napig látom az ismerőseim szája szegletében azt a lenéző kis félmosolyt, amikor arról beszélek nekik, hogy képregényt olvasok (és vásárolok ipari mennyiségben). és már nincs is igazán kedvem harcolni azért, hogy megértessem az emberekkel, hogy miért különleges művészeti forma ez a médium, hogy milyen élmény ezeket a füzeteket olvasni -pedig most kaptam a kezembe egy erős fegyvert, mert az első sin city óta nem volt olyan mozgóképes alkotás, ami ennyire esszenciálisan megfogta volna képregény-olvasás érzetét, mint ez az animált gyöngyszem... és nem csak a nagyon érdekesen kevert rajzstílussal érték ezt el az alkotók (a 3d-vel létrehozott alapra rajzoltak rá hagyományosabb technikákkal, és bár elsőre furcsának tűnnek így mondjuk az arcokon lévő ráncok, de aztán működésbe lép a kémia), hanem azzal is, hogy sok elemet átvettek a képregények vizuális sztenderdjeiből -a narrációs téglalapokat és szövegbuborékokat, az osztott képet, ahol egy-egy információt ki lehet külön emelni, vagy a hang-effektek képre-írását... ugyanakkor a karakterek mozdulatai valóságosnak hatnak, emberiek -kivéve akkor, ha szándékosan karikatúra-szerűen túlzásokba akarnak esni, mint a hegyomlásként ábrázolt vezérnél... mint ahogy a képregényeknél, úgy a vásznon sem kielégítő, ha csak a szemkápráztató vizualitást tudja nyújtani egy alkotás, itt is ugyanúgy szükségünk van karakterekre, akikkel szívesen indulunk egy nagy kalandra, és szükségünk van egy erős érzelmi töltetre, ami fel tudja lobbantani azt a kis tüzet a lelkünkben, hogy igazán kötődni tudjunk ahhoz, amit látunk/olvasunk... peter parker-t ismerjük jól mint pókembert, és tudták ezt a film készítői is, ezért csak egy gyorstalpalóval szaladtunk végig a sarokpontokon, nagyokat kacsintva a raimi-féle spidey-filmek erényei és hibái felé is, aztán inkább egy új és izgalmas irányba fordultunk... de ahogy peter-nél, úgy az új hősünknél, miles-nál is érezni lehetett az erős tudatosságot, hiszen az alkotók is tudták, hogy mi tudjuk, hogy mire számíthatunk egy eredet-történetnél, ezért ügyesen játszani kezdtek az elvárásainkkal. miles már a képregényben is egy remix volt, és itt is lett lehetőségünk párhuzamokat vonni a (túl jól ismert) parker-sztorival, de ezek a változtatások frissen is tartották a sztorit úgy, hogy annak az esszenciája mégse sérült. mert lehet hogy valaki nagy erőt kap az élettől, de végig kell járnia azokat a lépcsőfokokat, amíg el tudja fogadni ezeket, amíg magabiztosan a vállára tudja venni a hősködéssel járó nagy terheket. alap-értékek ezek, aminek a variációit már számtalan hőstörténetben láthattuk, mégis működik itt (is) ezektől a varázs. mert érzelmileg jól fel van építve, együtt tudsz haladni miles-szal ezen az úton, és át tudod te is érezni, hogy mit él át a srác... meglepődtem egyébként, hogy lelkileg ilyen sokat adott a film, hogy meg tudott rendíteni a halállal (illetve halálokkal), hogy nagyon szépen ki tudta domborítani azt a sok lesújtó drámát, ami a pók-léttel jár együtt. lakjon az a pók-lény bármelyik univerzumban is... mert bizony a film másik nagy fegyverténye a különböző dimenziókból érkezett hősök bevetése volt, egészségesen válogatva a végtelen lehetőségek közül, jött a borongós noir-spidey, a cuki japán-anime-kislány-spidey, az animációs karikatúra sonka-spidey, és az én egyik személyes kedvencem, gwen-spidey, aki egy jó adag nőiességet hozott magával a show-ba (kedvet is kaptam a füzetei olvasásához, de sajnos még mindig jó tíz évvel le vagyok maradva a marvel listámmal, úgyhogy türelemmel kell lennem). a legkülönlegesebb változat viszont peter parker volt, egész pontosan peter b. parker, egy kiöregedett és megkeseredett pókember, aki megint egy nagy maréknyi érzelmi súlyt cipelt magával (legyen szó a válásról vagy a gyászáról)... ennyi karakter mellett a gonosz-oldal óhatatlanul elsikkadt egy kicsit, bár az tetszett, hogy a vezérnek is kreáltak egy erős érzelmi motivációt a tettei mögé (a női oki-doki meg gonosz-kacaghatott egy sort)... (az alter-univerzum azt is lehetővé tette, hogy olyanoknál is újítsanak, akiknek már nagyon megszoktuk az egy-féle arcát -és milyen üdítő volt így látni mondjuk a badass may nénit!) a mozi nagy csodája tud lenni, hogy összetett élményt tud nyújtani, hogy egyszerre tudja elvarázsolni az érzékeidet, szórakoztatni tud a pörgős akcióival, meg tud nevettetni, és közben érzelmileg is felmossa veled a (kólától kissé ragadós) padlót. és ha ügyes az alkotó-csapat, még azt is el tudja érni, hogy pontosan úgy érezd magad, mint mikor a kanapédon elnyúlva falod a rajzolt paneleket oldalról-oldalra... (veszélyes lehet trendi előadókkal telepakolni egy soundtrack-et, de itt azért működött ez a sokszor marketing-szagú húzás, mert maga a főhős is ezeket a zenéket hallgatná, úgyhogy csak ráerősítenek az amúgy is ezer fokon égő, menő módon fiatalos érzetre.) (##12.20.)

(Pókember: Hazatérés) (2017) (r.: Jon Watts)

tudom, hogy a trollkodásra hajlamos kommentelőknek meg az önmaguk hangjába szerelmes hipszterkedő megmondó-embereknek már egy ideje céltáblája a marvel studios tevékenysége, a nagyon is tudatosan épített filmes univerzumuk -és olyan jó látni, hogy kevin feige-ék nem állnak le szájkaratézni ezekkel a hangoskodó bully-kkal, hanem csak teszik a dolgukat a tőlük telhető legmagasabb színvonalon, és megmutatják azt, hogy miképp kell egy olyan karakterhez nyúlni, akibe egy másik stúdiónak már kétszer is beletört a bicskája... mert lehet hogy a népszerűségük zenitjén épp’ elképzelhetetlenül nagy pénzeket keresnek a filmjeikkel, mégsem érződik egy pillanatra sem a fásult bevétel-hajszolás, az már sokkal inkább, hogy a karaktereik iránti gyermeki lelkesedés hajtja őket előre. és csak így lehet a vászonra vinni egy tökéletesen képregény-hű pókembert, a barátságos és közkedvelt figurát, a mindennapi olvasók megtestesülését, aki pont azért él annyi ember szívében 1962 óta, mert nem csak a képessége nagy felelősségével kell megküzdenie, hanem a mindennapok problémáival is... zseniálisan sikerült lemenedzselni azt, hogy úgy érezzük újraindulásnak a filmet, hogy közben nem állítjuk repeat-re a szokásos pók-szólamokat, nincs csípés, nincs ben bácsi, mégis működik az, ahogy peter kezdő szuperhősként végigjárja a lépcsőfokokat, kitanulja a képességeit, majd az apró hősködései után szembenéz az első igazán nehéz kihívásával, és a folyamat közben lelkileg is érik, a lelkes kissrác megérkezik a felnőtté válás kapujába... elégedett voltam azzal is, ahogy a nagy filmes univerzumba sikerült beépíteni a filmet, mert nem érződtek erőltetettnek a referencia-pontok -de egyébként is mintha már természetesnek vennék az emberek ebben a világban, hogy néha elrepül felettük egy szuperhős, vagy hogy a rosszfiúk űrlény-eredetű fegyverekkel rohangálnak (és nyugi, vasember sem lopja el a show-t (az előzetesek egy kicsit ezt sugallták), sőt, tony-nak kifejezetten jól áll ez a mentor-szerep. és meglepő módon nem is ő kapta a legtöbb játékidőt a régi bandából, hanem happy hogan, nagy pacsi jon favreau-nak, hogy két disney rendezés közé be tudta préselni ezt a naptárába)... de. különleges képességek ide, csodafegyverek oda, mégis sikerült a film gonoszát a realitás talaján tartani, mert végre nem egy világuralomra törő őrültet kellett püffölni, mint annyi más zsánerfilmben, hanem egy realista gazembert, aki csak a pénztárcáját nézi, amikor a bűnözés útjára lép. és ezért kellett egy michael keaton kaliberű színész, aki megtalálja az egyensúlyt a rosszaságban -bár tegyük hozzá, hogy a legjobban akkor működött a karaktere, amikor kiderült vele kapcsolatban a nagy csavar, és egy baromi feszült jelenetben konfrontálódhatott peter parker-rel... de nem csak a hihető és földhözragadt gonosznál érzi azt az ember, hogy ez a megfelelő irány egy spidey-filmnél, hanem amiatt is, hogy leszűkítjük a játék-területet queens-re, a világmegmentést ráhagyjuk a nagyokra, és a hálóhintázás mellett kellően nagy időt fordítunk a hétköznapi problémákra, a sulira, a barátokra és a szerelmekre... nem véletlen, hogy az alkotók már jó előre john hughes nevével dobálóztak, mert komolyan gondolták a ’középsulis tini-film’ hozzáállásukat, és hogy ezt teljesen nyilvánvalóvá tegyék, még egy aprócska jelenetet is bevágtak a ferris bueller-ből (sőt, ugyanakkor vizuálisan is megidézték az adott jelenetet). de persze azért tudták azt is, hogy pókruhás akciót is kell adni a népnek, úgyhogy jöttek is a kalandok szép sorban, szerencsére még épp’ a nézhetőség határán belül csattogtatva a vágóollót a dinamizálásuk során... plusz egy technikai ötlettel még azt is sikerült kivitelezni, hogy pókember pont annyit dumálhasson az akciójelenetek alatt, mint a képregény-buborékokban... no. itt ülök a laptop felett, leütve majd’ négyezer karaktert, és keresem a vitriolos énemet, de az az igazság, hogy nem tudok belekötni a filmbe, és ez egy kicsit frusztráló érzés... persze, mindenki tudja, hogy nem ez a filmkészítés csimborasszója, de a helyén kezelve (a.k.a. könnyed nyári kikapcsolódás) tökéletesen megállja a helyét, mert tempós, szórakoztató és kifejezetten vicces, egy olyan szeretettel készített marvel termék, ami úgy is frissnek hat, hogy tizenhatodikként áll a sorban... (#07.08.)

(A csodálatos Pókember 2) (2014) (r.: Marc Webb)

makacs pénzemberek ülnek a sony-nál, akik nem tanulnak a korábbi hibáikból. már lehetett előre sejteni, hogy túl fogják zsúfolni a filmet, és tényleg ki is használták a több, mint két órát, hogy elmondhassák, nekik is lesz saját képregény-univerzumuk. aztán meg magyarázkodhatok a húgomnak hazafele a kocsiba, hogy ki volt az a fekete ruhás csaj, meg hogy lesz majd egy sinister six, meg... és nem elég egy gonosz felépítése, legyen kettő, meg egyet dobjunk be az elejére/végére, majd később kezdünk vele valamit. meg piszkálgassuk még egy kicsit az idősebb parker utolsó napjait. és persze kuszáljuk meg peter-ék magánéletét, hogy ütős legyen a dráma. na ez utóbbit bánom a legkevésbé, mert a garfield/stone csapat nagyon működik a vásznon (és kívánom nekik, hogy a való életben is legyen így), amit még a szinkronnak sem sikerül elrontania, zavart fejvakarások, édes kacagások, cukik, na. a halál meg úgy is szívszaggató és bátor vállalás volt (gerinc-reccsenés ifjúsági filmbe?), hogy várható volt, nem elválasztható a pókember-történettől a leghíresebb sötét pontja. bevallom, sosem volt kedvencem a pókfej, nekem talán túl harsány az idétlen dumáival, bár kétségtelen, hogy ezekkel színt tud vinni a szokásos képregény-miliőbe. mert ennél többet nem igazán tudott adni a film, csak egy szépen fényképezett, átlagos problémákkal küzdő, átlagos szuperhős produkciót. 7 pont. (++05.02.)