(Házassági történet) (2019) (r.: Noah Baumbach)

van olyan, amikor egy traumatikus témáról szóló alkotás úgy is működik, hogy stilizál és elvonttá teszi a mondanivalóját (lásd: eternal sunshine of the spotless mind), de szerintem az ilyen témáknál az a legjobb, ha egy alkotó lemegy mélyre, és az arcunkba tolja a kendőzetlen igazságot, a maga tiszta, legfájdalmasabb valójában -mert így a bennünk, nézőkben lakó ösztön-lények is zsigerből fogják érezni a fájdalmat... mostanság elő-előfordult, hogy egy nagyköltségvetésű film okozott katarzist a moziban (mivel ügyesen játszották ki a kártyáikat a rendezők), de sokszor érzem azt, hogy azok az alkotások maradtak velem a legtovább, amik teljesen kifacsarnak érzelmileg. és noah baumbach az élre tört most ezzel a filmmel -erősen megragadta a lelkem, és egy határozott mozdulattal kitépte a helyéről... persze erre számíthattam a téma miatt, főleg mert köztudott, hogy a szerzőnek igencsak fájdalmas volt a válás jennifer jason leigh-től, ugyanakkor nagyon okosan nem akart teljesen tönkretenni minket nézőket, ezért a drámai pillanatok közé számtalan (viccesen) abszurd jelenetet tűzött be, leginkább a mellékszereplőkre volt bízva ez a könnyítési feladata (legyen szó egy lököttnek tűnő családról vagy egy magából kellemetlen érzetet árasztó szociális munkásról)... örülök, hogy egyik fél sincs mentegetve a filmben, kiegyensúlyozottnak érződik mindkettejük igaza, bár a férj a történet bizonyos pontjain nagyobb szerepet kap (hiszen baumbach azt az oldalt jobban ismeri), de teljesen megérthető a feleség érve is, hogy béklyóban érezte magát ebben a házasságban, és a kiteljesedési vágya feszítette szét a kapcsolatot... nem lepődtem meg azon, hogy a békésnek induló folyamatot az ügyvédek tették pokollá végül, de az a jó, hogy bennük is megvolt a kettősség, haraptak, amikor kellett, és cukiskodtak, amikor kikapcsolták magukban a kegyetlen profit (ez laura dern-nek mesterien ment) -kikéve alan alda, aki a jóságos ügyvéd szerepében csillogott, aki empatikusan áll hozzá a kuncsaftjához... az érzelmi hullámzásainkhoz kellett két olyan színész-klasszis is, mint scarlett johannson és adam driver, akik számomra az év alakítását hozták, bár a forgatókönyv is segítette őket abban, hogy a csendes hétköznapiságukat a megfelelő helyeken felrobbantsák. de ugyanígy a rendezés is kiszolgálta őket, hosszan zoomoló vágatlan felvételeken kaptuk meg a szívszaggató monológokat, míg a tetőpontnak számító nagy veszekedés gyors vágással zúzott szét minket is (ez volt az a momentum, amikor felpattantam az ágyamról, és még levegőt is elfelejtettem venni a feszültség miatt)... hmm, borzasztóan nehezen szedem össze a gondolataimat, és ezt utálom, mert azt érzem, hogy az írásom nem méltó a látott film nagyságához, de valószínűleg az a baj, hogy katartikus élmény volt megnézni ezt a filmet, és az őszinte érzéseiről mindig piszok nehezen beszél az ember... (×12.14.)

(2012) (r.: Noah Baumbach)

azért az vicces, amikor a film utáni agóniában jössz rá arra, hogy sokkal több a közös vonás hősnőben és benned, mint azt a nézés közben gondoltad volna. mert mindketten csak sodródtok az élet felszínén... de miért is lenne jó megkomolyodni és felnőni? az túl sok teherrel és felelősséggel jár, de egy párkapcsolatba is csak bele kell tenni az energiákat, pedig maradhatna minden gondtalan is, lehetne menni a lehetetlen álmok után, és ennyi lenne az élet... persze riasztó belegondolni, hogy én egy tízessel idősebb vagyok, mint frances a filmben, mégis még mindig ebben a szakaszban vagyok, bedugom a fejem a kényelmesen ismerős popkultúrális termékek közé, és közben forgatom az agyamban a saját történeteimet, hogy aztán soha ne vessem papírra azokat. álmodozva mindig szebbek, mint leírva... de legalább a film határozottan állítja, hogy van kiút ebből az állapotból, hogy aki akar, az tud ön-megvalósítani, és megállja a helyét önállóan is az életben. merjek hinni nekik...? egy newyork-i filmesnél nehéz megkerülni woody allen hatását, itt talán csak néhány a zeneválasztásnál éreztem az öreg mester árnyékát -mondjuk ő sosem használt volna egy dalt sem david bowie diszkókorszakából... de a sokat beszélő karakterek azért nem csak woody allen specialitása, az minden kis-költségvetésből dolgozó független filmes sajátja -ahogy az is, hogy próbálják természetesen csengeni az elhangzó mondatokat. ehhez itt most sikerült egy tehetséges csikó-csapatot összeszedni, akiket öröm nézni a fekete/fehér 16mm-es képeken. de hiába lenne adam driver sármja vagy grace gummer merylstreep-i szépsége, a film súlypontját nem bírná el greta gerwin válla. de szerencsére erősen tartja az alapokat, ami abból a szempontból is érthető, hogy a forgatókönyvből is kivette a részét. de jó nézni, ahogy a művésznő ragyog és esetlenkedik (mert nem is akarják palástolni, hogy nem igazán mozog kecsesen táncosként), és könnyedén beköltözik a szívünkbe -magával a karakterrel voltak viszont voltak már gondjaim... az egy dolog, hogy sohasem tudja, hogy mikor fogja be a száját, de kiidegelt azzal, hogy mindig pozitívabbnak próbált beállítani a lefelé tartó életpályáját (már-már magának is hazudva a helyzetéről)... számtalan ciki szituációba keveredett a természeténél fogva, ezeknél azt éreztem, hogy egy kicsit túl vannak húzva, szerettem volna hamarabb túl-lenni a kellemetlen érzéseken. azért is meglepő ez a rendezői döntés ezeknél a jeleneteknél, mert máskor meg igencsak gyors a film vágása, egy-egy pillanatot felvillantva ugrálunk tovább az élet-helyzeteken... az utóbbi időkben a szabadidőm szűkössége miatt egy elég felületes szempontot helyezek előtérbe a megnézendő filmek kiválasztásánál: legyenek minél rövidebbek -de ha ez azzal jár, hogy ilyen szerethető indie filmeket ki tud halászni az ember a nagyok közül, akkor már nem is érzem olyan cikinek ezt a választási metódust... (×07.23.)