(2012) (r.: Noah Baumbach)

azért az vicces, amikor a film utáni agóniában jössz rá arra, hogy sokkal több a közös vonás hősnőben és benned, mint azt a nézés közben gondoltad volna. mert mindketten csak sodródtok az élet felszínén... de miért is lenne jó megkomolyodni és felnőni? az túl sok teherrel és felelősséggel jár, de egy párkapcsolatba is csak bele kell tenni az energiákat, pedig maradhatna minden gondtalan is, lehetne menni a lehetetlen álmok után, és ennyi lenne az élet... persze riasztó belegondolni, hogy én egy tízessel idősebb vagyok, mint frances a filmben, mégis még mindig ebben a szakaszban vagyok, bedugom a fejem a kényelmesen ismerős popkultúrális termékek közé, és közben forgatom az agyamban a saját történeteimet, hogy aztán soha ne vessem papírra azokat. álmodozva mindig szebbek, mint leírva... de legalább a film határozottan állítja, hogy van kiút ebből az állapotból, hogy aki akar, az tud ön-megvalósítani, és megállja a helyét önállóan is az életben. merjek hinni nekik...? egy newyork-i filmesnél nehéz megkerülni woody allen hatását, itt talán csak néhány a zeneválasztásnál éreztem az öreg mester árnyékát -mondjuk ő sosem használt volna egy dalt sem david bowie diszkókorszakából... de a sokat beszélő karakterek azért nem csak woody allen specialitása, az minden kis-költségvetésből dolgozó független filmes sajátja -ahogy az is, hogy próbálják természetesen csengeni az elhangzó mondatokat. ehhez itt most sikerült egy tehetséges csikó-csapatot összeszedni, akiket öröm nézni a fekete/fehér 16mm-es képeken. de hiába lenne adam driver sármja vagy grace gummer merylstreep-i szépsége, a film súlypontját nem bírná el greta gerwin válla. de szerencsére erősen tartja az alapokat, ami abból a szempontból is érthető, hogy a forgatókönyvből is kivette a részét. de jó nézni, ahogy a művésznő ragyog és esetlenkedik (mert nem is akarják palástolni, hogy nem igazán mozog kecsesen táncosként), és könnyedén beköltözik a szívünkbe -magával a karakterrel voltak viszont voltak már gondjaim... az egy dolog, hogy sohasem tudja, hogy mikor fogja be a száját, de kiidegelt azzal, hogy mindig pozitívabbnak próbált beállítani a lefelé tartó életpályáját (már-már magának is hazudva a helyzetéről)... számtalan ciki szituációba keveredett a természeténél fogva, ezeknél azt éreztem, hogy egy kicsit túl vannak húzva, szerettem volna hamarabb túl-lenni a kellemetlen érzéseken. azért is meglepő ez a rendezői döntés ezeknél a jeleneteknél, mert máskor meg igencsak gyors a film vágása, egy-egy pillanatot felvillantva ugrálunk tovább az élet-helyzeteken... az utóbbi időkben a szabadidőm szűkössége miatt egy elég felületes szempontot helyezek előtérbe a megnézendő filmek kiválasztásánál: legyenek minél rövidebbek -de ha ez azzal jár, hogy ilyen szerethető indie filmeket ki tud halászni az ember a nagyok közül, akkor már nem is érzem olyan cikinek ezt a választási metódust... (×07.23.)