Raiders of the Lost Ark (Az elveszett frigyláda fosztogatói) (1981) (r.: Steven Spielberg) / ...természetesen nem csak azzal áldoztunk gyerekkorunk istenének, george lucas-nak, hogy újra-és-újra végigéltük egy sivatagi farmról származó kölyök felnövés-történetét, hanem a mostohatestvérével is igen gyakran ellátogattunk a misztikus múltba, azt képzelve, hogy a régészet tudományága valami igencsak menő szakma... annyira a fülemben van a film (és csernyák jános hangja), hogy kifejezetten szokatlan volt most eredeti nyelven nézni, ugyanakkor bizonyos párbeszédek finomodtak is azzal, hogy lefejtődött a szinkron teátrálisabb megközelítése róluk... de ezen kívül a film ma is azt az élvezetet nyújtja, mint 39 évvel ezelőtt, pompásan öregedett, még most is iskolapéldánya annak, hogy miként kell egy lendületes kalandfilmet úgy prezentálni, hogy ne zökkentsék ki a nézőket az expozíciós magyarázatokkal, miközben műértő pengeél-táncot járnak a humoros kalandok, a történelmi leckék és a gore-ba hajló horror-elemek felett. mindezt egy cinikus hőssel, aki kellően összevérzi az ingét ahhoz, hogy túllépjen a karikaturisztikus vonásain (elképzelni sem tudom, hogy milyen lett volna, ha a magnum producerei belemennek spielberg-ék eredeti tervébe, és elengedik tom selleck-et az indy forgatására, mert annyira ráolvadt harrison ford-ra ez a szerep)... már gyerekként is az volt a kedvenc jelenetem, amikor a nap-sárgította ellenfényben énekelve ássák a munkások a homokot, de a mai, avatottabb szememnek már végig feltűnt, hogy mennyire erős az operatőri munka a filmben, főleg mert douglas slocombe operatőr, ahol csak tehette, játszott egy kicsit az árnyékokkal... a cgi-jal terhelt jelen világából visszanézve már az is elképesztőnek tűnik, ahogy a kaszkadőrök annak idején az életüket kockáztatták azért, hogy a filmtörténelem egy ikonikus autós üldözéssel legyen gazdagabb, bár persze biztos ma is vannak még olyan őrültek, akik végigmásznának egy robogó teherautó alján, de a biztosítók már túl kemény kézzel fogják a forgatásokat, úgyhogy lassan már mementóvá nemesednek az ilyen vakmerő mutatványok... mostanában többször szembejött velem a neten indy karaktere, így amikor az hbo-m nem akart elindulni a tévémen, igen hamar a konkurenciánál találtam magam, hogy aztán gyermeki lelkesedéssel vessem bele magam az okkult nácikkal sötétre festett kaland-orgiába... (hmm, az is ennyi nézés után tűnt csak fel, hogy karen allen-nek a fél filmet mezítláb kellett végigcsinálnia, valahogy mindig akkor sikerült elrabolniuk a rosszfiúknak, amikor nem volt a cipője a közelben -máskor meg inkább a kígyóknak adományozta a mutatós topánkáját...) (××07.11.)

Indiana Jones and The Temple of Doom (Indiana Jones és a Végzet temploma) (1984) (r.: Steven Spielberg) / úgy gondolom, hogy gyerekkorunk jobban el voltunk engedve azon a téren a húgommal, hogy milyen filmeket nézhetünk meg, mint mások a korosztályunkból, effektíve nem emlékszem olyanra, hogy bármitől is el lettünk volna tiltva -oké, mondjuk nehéz is lett volna, ha a nagynéném 6-8 éves koromba már horror-filmekre ráncigált el az akarattyai kertmoziba, ahol ő volt a pénztáros, és én csak azért kellettem, hogy neki ne kelljen a sötétben egyedül hazamennie... szóval emiatt a szabatosság miatt lehet az, hogy igencsak fiatalon láttam a terminátort vagy a robotzsarut, de nem emlékszem olyanra, hogy ezek a filmek álmatlan éjszakát okoztak volna. arra viszont emlékszem, hogy egyszer szándékosan alvást tettettem a szüleim szobájában, miközben közösen filmet néztünk ott egyik este, hátha akkor megkímélnek, és nem zavarnak át egyedül a szomszédban lévő ágyamba -és az a film, ami kiváltotta belőlem ezt a parát, bizony a végzet temploma volt, a jelenet meg, ami túlmozgatta a fantáziámat, az az a szív-kitépős emberáldozat volt, ami annak idején komoly fejvakarásra késztette az amerikai cenzorokat is (emiatt lett bevezetve a pg-13-as karika a szülői ajánlás rendszerébe). persze az, hogy nyomasztó volt a hangulata filmnek, még nem jelentette azt, hogy ne néztük volna meg ugyanannyiszor ezt is, mint a többi két indy-filmet... gyerekként biztos nem tűnt fel, hogy lucas-ék feltalálták a prequel-sequel fogalmát, azaz ez az epizód korábban játszódik, mint a másik kettő, és mondhatná az ember, hogy azért működik kevésbé a testvéreinél, mert nincsenek benne nácik, de igazság szerint a hangvétele az, ami miatt kilóg a sorból... mert az orientális set-up még működhetne is, mert egzotikumot hoz be a mitológiába, és egyébként is, a nyolcvanas évek dereka felé közeledve valamiért imádtak elutazni hollywood-ból az alkotók a maharadzsák legendás palotáiba (lásd még mondjuk az octopussy című bond-filmet), de itt talán az volt a baj, hogy a hinduizmusról nem voltak olyan személyes tapasztalataik lucas-éknak, mint a judeo-keresztény kultúrkörről, amiben felnőttek, így csak egy nagy kupac sztereotípiával tudták feltölteni a filmet... de oké, még lenyelem az indiaiak kifigurázását egy nagy kanál majom-agyvelővel együtt, az viszont végképp lebillenti a filmet a szakadékba, ahogy a humor és a horror között próbál egyensúlyozni... mert biztos hogy azért mentek el a pofonegyszerű slapstick-poénok irányába ezúttal, hogy elvegyék a masszívan jelenlévő bizarr horror-elemek élét, de sajnos csak azt érték el, hogy a sok seggre-esés és nyafogás közben teljesen eltávolítottak a főhősnőjüktől, akire ezen jelenetek nagyrészét pakolták. sőt, egy szemnyi pozitív vonást nem aggattak rá, így nem érezzük megérdemeltnek a csókjait sem indy-vel, és nem is tudunk izgulni azért, hogy élve megússza ezt a kalandot (short round legalább cuki) -és ez biztos, hogy nem kate capshaw hibája, aki tehetséges komikának tűnik, csak túlságosan félrevitték őt spielberg-ék a harmincas évek komédiáinak világába... ha a frigyládát dicsértem, hogy milyen nemesen öregedett, akkor ezt a filmet kárhoztatnom kell ugyanezért, mert a fékevesztett tempójú csillés üldözésen túl nem nyújt egyetlen olyan jelenetet sem, ami igazán emlékezetes lenne, és nem esne olyan túlzásokba (akár a horror, akár a humor terén), amik nem érződhettek elavultnak már 1984-ben sem... (××07.12.)

Indiana Jones and The Last Cruisade (Indiana Jones és az Utolsó kereszteslovag) (1989) (r.: Steven Spielberg) / nem csak olvastam és filmet néztem ám tizenévesként, hanem egy csomó jockstick-ot is tönkre-vágtam, miközben próbáltam legyűrni az összes játékot, amit csak be tudtam szerezni commodore64-re -bár ritkán értem el a game-ek végére... és nem volt kivétel ez alól a kereszteslovagból készített kis szösszenet sem, a cirkuszos vonaton túl nem igazán sikerült tovább vergődnöm -de az emlék megmaradt, és most is ez volt az első, ami bevillant a film kezdő perceiről... tudjuk jól, hogy spielberg szereti a bond-filmeket, és azt szokás mondani, hogy indy az ő válasza a 007-esre, és ez az állítás talán ezen a filmen érhető tetten leginkább, mert a nyitány itt is egy külön kis kaland, mint ami meg szokott esni őfelsége titkos-ügynökével is, de az a jelenet is simán ott lehetne egy roger moore-i bohóckodásban, ahogy a nagy izgalmak után vigyorogva vágja gerincen dr.elsa-t... kicsit azt érezni (főleg ilyen sűrűn újranézve a részeket), hogy lucas a kilengés után egyenesbe akarta állítani az ingát, és ahogy a jedi visszatérnél visszahozott egy csomó elemet az első filmből, így itt is úgy érezte, hogy úgy szolgálja ki legjobban a közönséget, ha a frigyládára emlékezteti őket... így préselték a sztoriba marcus brody-t és sallah-t, így kalandoztunk európában és a közel-keleten, és ezért vetült megint a horogkereszt árnyéka a nagy kalandra (vicces, hogy mennyire háborús filmnek érződik a sok akció a motoros üldözéssel meg a tank-csatával, miközben egy évvel a tényleges háború kitörése előtt járunk)... talán ezért is van akkora vita a rajongók között, hogy melyik is a jobb film a kettő közül -és igazából, ami a szent grál felé döntheti a mérleg nyelvét, az bizony tökéletesen felépített apa-fiú kapcsolat, ahogy az elhidegültség fokról-fokra oldódik fel, és igazi kötődés alakul ki, miközben tűz és víz a két jones. a sean connery-ból áradó coolságot nem lehet nem imádni, és jót tett harrison ford-nak is, hogy egy ilyen klasszikus pasi mellett kellett macsónak lennie... végignézve ezeken a régi filmeken, azt kell hogy mondjam, hogy lucas-éknak a női karakterek nem voltak az erősségeik: először adtak nekünk egy erősnek mutatott társat, akit aztán folyton elrabolnak a rosszfiúk, majd jött egy döcögősen működő comic relief, akinek nincs semmi kémiája indy-vel, most meg egy személyiség-nélküli szöszi pottyant bele a velencei csatornákba, mert kellett egy szép nő is a filmbe... john williams-nek sikerült némi emelkedettséget csempésznie a szent grál köré a zenei témájával, ettől lehet az, hogy ezt a tárgyat spirituálisabbnak érezzük, mint a frigyládát (a mcguffin-ként működő hindu kövekről inkább ne beszéljünk)... szóval elértem a végső naplementét, és a kalandfilmes nosztalgia-utazásomat itt most én is megszakítanám -bár nem érzem olyan kínosnak a kristály-koponyát, mint sok más rajongó, de most nincs kedvem a teljesen elszállt ufós befejezéshez. meg egyébként is, az a film már egy teljesen új korszakban érkezett az életembe, más ízű lenne a nosztalgia... (××07.12.)

(2018) (r.: Steven Spielberg)

szerencsésnek érzem magam ebben a mai, retróba borított popkultúrában, mert 1982-ben születtem, és így a saját emlékeim és ízlés-béli preferenciáim segítségével könnyen fel tudok ülni a nosztalgia-vonatra -bár azért sokszor próbálok reálisan is nézni egy retró hangulatban tocsogó alkotásra, kicsit függetleníteni magam az alattomos érzelmi behatásoktól... valószínűleg abba a szűk csoportba tartozhatok, akinek a legtöbbet tudja nyújtani ernest cline és steven spielberg ezzel a filmmel, mert a mozgóképes referencia-pontok jól ismertek számomra, és bár nem vagyok gamer, azért a játék-kultúrán is rajta tartom a fél szemem. azért vagyok biztos abban, hogy nem lehet túl mély ez a közös halmaz, mert mögöttem egy csapat tinilány ült, akiknek hallhatóan fogalmuk sem volt a ’ragyogás’-ról mondjuk (az antiochiai szent kézigránátról már nem is beszélve)... mondhatjuk azt, hogy a film mindenkinek adni akar azzal, hogy az overwatch karakterek együtt ugrálnak gyerekjáték chucky-jával a harcmezőn, vagy gondolhatjuk azt is, hogy a film akkor is működik, ha az ember feje felett elszállt negyven évnyi geek-és-nerd világ, és a brutális méretű utalás-cunamit kikerülve élvezi a film sztoriját, de ezt meg azért tartom nehezen elképzelhetőnek, mert maga a sztori nem egy nagy truváj (szegény gyerek kiáll három próbát, és megmenti a világot a gonosztól, és jutalmul elnyeri a széplány kezét meg a fele királyságot)... azt viszont el tudom képzelni, hogy valaki egy szórakoztató látvány-filmre akar beülni, és örömmel jön ki a végén a moziteremből, mert pont azt kapja, amire vágyott... mert steven spielberg 71 évesen sem tagadja meg önmagát, és a még mindig éles szemmel rendelkező janus kaminszki-t felülteti a kránra, hogy megállás nélkül reptesse a kamerát -nem csak a virtuális világban, de a valóságban is... ügyesen kiveszik a szelet a kötekedők vitorlájából azzal, hogy nem szükséges tökéletesre csiszolniuk a digitális kinézetet, hiszen egy játék illúzióját kell megteremteniük, nem pedig a valóságot kell megközelíteniük -és hozzá is szokik hamar a szem az avatárok látványához, mozgás-kultúrájához, sőt, bizonyos esetekben szépnek is találja őket (vagy, izé, szexinek, mint art3mist abban a vörös ruhában)... a sablon-sztori nem igényel karakter-mélységeket, de mark rylance így is tud mélységet adni az esetlen és kissé hóbortos tervezőnek, ben mendelsohn meg hivatalosan is felvette a versenyt a kilencvenes évek két ikonikus gonosz-színészével, alan rickman-nel és gary oldman-nel (mert ugye volt ő már starwars-gonosz, itt scifi-gonosz, legközelebb begyűjt még egy nagy skalpot, mint marvel-szereplő, plusz még idén átveszi alan rickman-től nottingham grófjának hálás szerepét is)... talán többet invesztáltam volna a karakterekbe, ha nem csak az ő építésük alaposabb, de a világ felépítése is -bár ebből a szempontból feszül bennem némi ellentmondás, mert így is azon gondolkoztam, hogy mivel lehetne kiváltani a szájbarágós és túlságosan infó-heavy, narrációval terhelt első perceket, vagy legalábbis hogyan lehetne ötletesebben a nézőknek közvetíteni a film világképét -ha egyszer rájövök, akkor leszek igazán jó író... nem mondom, hogy nem húzott magával a szédítő tempója, vagy ne ütött volna párszor alaposan a szívemre (ez a firefly?? óh, boss-fight mechagodzilla-val, terminator ujj-feltartás a lávában, és-így-tovább-és-így-tovább...), de azért a realista énem könnyen be tudja látni, hogy a spielberg-i életmű középmezőnyénél azért nem tud feljebb törni ez a film... (hehe, jópofa, hogy húsvétkor mutatnak be egy filmet, ami az easter egg-ekre épül...) (#03.30.)

(A Pentagon titkai) (2017) (r.: Steven Spielberg)

valószínűleg az alkotómunka egyik legfontosabb kérdése, hogy az elkészült műnek reflektálnia kell-e arra a korra, amiben készült -még akkor is, ha maga az alkotás nem az aktuális korban játszódik... persze úgy nincs nehéz dolga egy alkotónak, ha a jelenkor jól reflektál egy másik történelmi korszakra, így a nézők is könnyen húzzák össze a közös pontokat -nem véletlen, hogy az újságírós filmek rendre a dohányfüstös, fura hajas hetvenes évekhez nyúlnak vissza. mert akkoriban is harcolni kellett a sajtó függetlenségéért, miközben próbálták feltárni a politikai hazugságok mélyre nyúló gyökereit, és hát ma is piszok nehéz a sajtó munkatársaként hitelesen dolgozni, miközben a felsőbb körök azzal üvöltik tele a világot, hogy a sajtó hazudik (miközben maga a nagy fehér(házi) ember bizonyíthatóan naponta többször is igaztalan dolgokat állít -kábé minden alkalommal, amikor kinyitja a száját...). így persze nem véletlen, hogy steven spielberg a maga vehemes tempójbban rávetette magát az alapanyagra, ami a sajtó nagy diadaláról szólt, és a szokásos látványfilmje utómunkálatai közben leforgatta ezt a komolyabb darabot is (lásd még a kilencvenes évek derekát, amikor auschwitz-ből vágta műholdon keresztül a jurassic park-ot). és hát spielberg-nek mindegy, hogy dínók vagy újságírók vannak a fókuszban, ő mindig piszok elegánsan használja a kamera-mozgásokat, öröm nézni, ahogy követi a karaktereket, vagy csak siklik körülöttük (janus kaminsky igazi fakó hetvenes évek-beli színképpel járult hozzá a kor-hangulathoz -btw, tök jó látni, hogy ennyi évtized után is együtt van az állandó spielberg-i csapat, az operatőr, a vágó (michael kahn) és a zeneszerző (john williams) is). amiben szintén erős a direktor-úr, az a színészválasztás, most tutira ment meryl streep-pel és tom hanks-szel, köréjük meg csupa tévéből importált arcot pakolt, ami nekem külön öröm volt, mert mindegyikükkel szimpatizálok a sorozataik miatt (igaz csak akkor kezdtem örülni nekik, amikor mindenkit sikerült felismernem a borzasztó parókák alatt)... látvány és színészek, nem véletlenül ezzel kezdtem és nem a történettel, mert abban nincs sok truváj, főleg ha láttál már kettőnél több újságírós filmet, de korrektül elpörgött a sztori, ahogy a film is olyan ’korrekt’, nem bántó, nem kiemelkedő. lehet hogy az a baj, hogy nem is volt olyan rég, amikor sikerült sokkal jobban felzaklatni a lelkem egy hasonló filmmel (spotlight)... (karakter-ívet igazán csak meryl streep főnökasszonya kapott, nála viszont jól működött, ahogy a lenézett és megtűrt özvegyből egy erős vezetővé változott -erős nő, szintén egy aktuális és fontos mai üzenet.) (##02.22.)

(Kémek hídja) (2015) (r.: Steven Spielberg)

ahogy várható volt, igazán stílusosan zártuk az idei kém évet (lásd itt, itt, itt, és itt). de pontosan ezt vártuk el az öreg spielberg-től, hogy kapunk egy megbízható, egyenes vonalvezetésű, szépen kinéző, erős színészi jelenléttel prezentált kurzus-művet. ahol túl sok meglepetés nem történik, de kellően érdekes a sztori, amiben ott duruzsol a feszültség és a dráma, és nem ismeretlen a humor sem (persze, a coen-tesók fanyar humora még ha vissza is van fogva, azért nem kopott ki teljesen). de ahhoz, hogy igazán megfogjon a hidegháború hidege, kellettek a jó karakterek is, úgyhogy rögtön jött is kettő, akik a hátukon vitték a sztorit, egy orosz kém, aki egyáltalán nem egy vörös démon, hanem egy kicsit fura, de nagyon szerethető figura (főleg a nyugalma imádnivaló, és mark rylance is nagyon elkapta lényegét), és tom hanks ügyvédje is közel tud kerülni a szívünkhöz a a kitartásával és humorával (és igazán megsajnálja őt az ember, amikor ott áll a szakadó hóesésben kelet-berlin közepén kabát nélkül...). örültem, hogy a hidegháború nem csak a kémesdivel és a szocialista országok packázásával jött elő, hanem az amerikai emberek hozzáállásával is, hogy mennyire szenvedélyesen tudtak rettegni a vörös veszedelemtől, hogy mennyire behülyítették a gyermekeiket is a félelemmel. pedig akkor sem volt minden fekete/fehér, még az elvtársi tábor is megosztott volt (újabb érdekes adalék lett a német népi demokratikus köztársaság helyezkedési kísérlete). a berlin-i állapotokat félelmetesen hitelesre sikerült megcsinálni, és az egy szem akció-jelenet is baromi jól nézett ki (a zuhanó repülőre gondolok). az mondjuk szokatlan volt janusz kamisnki-től, hogy ennyi ellenfényt (és lens flare-t!) használt, de mivel ők mindig valami újdonságot próbálnak ki spielberg-gel, úgyhogy betudom ezt kísérletezésnek. a zene viszont a szokásos hegedű/zongora alapokra épült, és ha nem tudom előre, hogy thomas newman volt a szerző, simán elhittem volna, hogy john williams keze van a dologban. so, nem vagyok ügyvéd, hogy tovább szaporítsam a szót, korrektül szerethető, megbízhatóan minőségi, szilárd 8 pont. (ja, és öröm látni egy nagy név mellett ennyi sorozat-színész, hajrá-hajrá új generáció!) (újabb érv a ’szinkron-mondjon-le!’ vitában, hogy baromira ki tudott zökkenteni, hogy scherer peti hangját azonnal felismertem.) ($12.12.)

(disclaimer: az új élményekről könnyen ír az ember, de van olyan, hogy akkor is van mondandója, ha már átélte egyszer/többször az adott élményt. és mivel az elmúlt napokban megismételtem a firefly-sorozatot, és írtam is minden epizódjáról, így természetesen a lezáró film sem maradhatott ki. a jurassic park meg az új rész kapcsán szerettem volna újranézni, most először eredeti nyelven.)

Serenity (2005) (r.: Joss Whedon)

arról vitatkozhatnak a rajongók, hogy jó-e a film vagy sem, de abban nem lehet vita, hogy ennek a filmnek nem is kéne léteznie -egy anomália, akármelyik naprendszert is nézzük. hogy bulizhatja ki valaki, hogy kap több tízmillió dollárt, hogy nagyvásznon folytassa a bukott tévésorozatát, no-name tévés színészekkel? talán akkor érti ezt meg igazán az ember, ha nem csak a filmet szedi elő a dvd-ről, hanem az extrákat is, és meghallgatja joss whedon-t. mert ha így a képernyőn keresztül is átjön a lelkesedése, akkor biztos vagyok benne, hogy a pénzügyi tárgyalásoknál még inkább működött a varázsa. mert azt eddig is sejtettem, hogy szerelem-projekt volt ez az egész barnakabátos gerillizmus, ami ellentmond a hollywood-i észszerűségnek, de csak most éreztem át ezt igazán. és ahogy nézi az ember a készülésről szóló háttér-videókat, akkor jön rá arra is, hogy miért szereti egy kicsit kevésbé a filmet, mint a sorozatot. mert persze oké, hogy rengeteg hűséges rajongója volt a show-nak, de csak rájuk nem lehetett építeni, ha a pénzükhöz akarták juttatni a univerzal embereit -így egy olyan forgatókönyvet kellett lerakni, ami az újoncoknak is érthető, ami nem száz százalékosan olyan, mint a sorozat, mert egy mozifilm nagyobb, így nagyobbnak kell lenniük a téteknek is. és ez a nagyobb tét nem tett jót a hangulatnak, ahonnan szinte eltűnt a western, és csak komolysággal pótolódott (bár a miranda-s nyomasztást én pont szeretem). viszont ez azt is hozta magával, hogy komolyabban ki lehetett dolgozni az akciókat, így végre kihasználhatták summer glau balettos múltját -fantasztikus eredménnyel. kár, hogy a pg-13 miatt gyors vágásokat kellett alkalmazni, hogy minél kevesebbet látszódjon a reaver-ek arca. egyébként így harmadik nézésre már felértékelődött a szememben a film, hiszen fel tudok készülni a komorságára, a whedon-nál elengedhetetlen halálokra (az egyik még oké, mert az adja meg a végső lökést mal-nek, de a másik miért?? ahh, too soon...). meg egyébként is, mit érez az ember az utolsó jelenetet látva? hogy ebből kérne még... (és akkor abba nem is gondolok bele, elnézve a forgatási hangulatot, hogy mennyire ugyanezt érezhették azok is, akik részt vettek ebben az őrült bizniszben.) ($06.06.)

Jurassic Park (1993) (r.: Steven Spielberg)

azt tudom, hogy megvolt a film alapján írt könyv (őslénypark -nyolc színes oldallal! kihajtható poszterrel!), és az eredeti chrichton-regény sem volt ismeretlen a számomra (bár tizenévesen feladtam a nyelvezete miatt), de hogy mikor láttam először a filmet, arról fogalmam sincs. lehetett az akkor már enyészetnek indult tatai moziban, de lehet, hogy csak jóval később videóról? szörnyű, hogy kiesnek ilyen dolgok, pedig biztos, hogy meghatározó élmény lehetett (bár nem annyira, mint az unokatestvéremnek, aki évekig beleállt a témába, és meg voltunk róla győződve, hogy paleontológus lesz belőle -aztán kinőtte...). mint minden kortársam, tudtam én is a dínók nevét, beépültek a mondataim közé bizonyos kifejezései (’á-á-á, nem mondtad ki a varázsigét!’; ’nem spóroltam semmin!’; …és azóta tudom, hogy a gyerekek büdösek...), és még az is megmaradt, hogy a húgom riadtan húzkodta fel a lábát -a szöszi kiscsaj helyett, amikor a végén a szellőzőben menekülnek. de oké, eltelt huszonkét év, kopnak az emlékek. csak a film nem akar kopni. mert ahogy kell, egy vasárnapi délutáni matinénak behelyeztem a lemezt a lejátszóba, és hihetetlen, de ugyanúgy működik, mint anno. pedig pontosan tudom, hogy mikor rezdül meg először a pohárban a víz, hogy hogyan jut le tim a kerítésről, mégis élvezettel faltam minden percét. még mindig szíven tud ütni a varázslata a dínókkal való első találkozáskor -pedig azóta már a készítés minden mozzanatát ismerem, mégis elhiszi az agyam amikor bedugja a fejét az első brachiosaurus (egyébként a rengeteg megépített robot-dínónak köszönhetően a trükkökön sem fog az idő.). igazi mozi-varázslat, amiben annak ellenére nincs üresjárat, hogy az első egy órában nincs akció, és még az sem tűnik fel, hogy egészen vadul dobál a különböző zsánerek között. kevés ennyire működő kalandfilmet adtak nekünk a gondos tervezők. (azt hiszem hogy john williams-szel fogom kihúzni egy hétig, reménykedve, hogy az új rész is hasonló élményt fog nyújtani.) ($06.07.)