(Danielle és a süvet) (2021) (r.: Emma Seligman)

hát milyen vígjáték az, ami fogja a bennem zizegő összes szorongást, és feltekeri őket a max fokozatig...? én az a fajta vagyok, aki ki nem állhatja a családi tömegrendezvényeket, mindig számolom a perceket a kényszeredett mosolyom mögött, hogy mikor szabadulok már fel a feszengős helyzetből. mondjuk én maximum csak félrehallok egy-két szót vagy magamra borítom a kólát, arra azért kicsi az esély, hogy olyan kínos szituációba kerüljek, mint hősnőnk, danielle... szegény eleve nehezebb helyzetben van, mint én, mert a zsidó családok még elviselhetetlenebbeknek tűnnek, mint a keresztények, ha arról van szó, hogy mennyire szólnak bele a magánéletedbe, nőként meg főleg kínszenvedés lehet végtelen órákon keresztül azt hallgatni, hogy ideje lenne megállapodni egy rendes zsidó fiú mellett, meg hogy épp milyen irányba elégedetlenek a súlyoddal... ráadásul hősnőnk nehezített pályáról érkezik, egy hazugság-spirál epicentrumából, ahol egyre szorosabbra húzódnak a szálak a nyaka körül, és minket is magukkal rántanak egy pánik-közeli helyzetbe... annyira életszerűen van bemutatva ez a kínos jelenetek sorát felvonultató családi káosz, hogy biztosak lehetünk benne, hogy igencsak hamvas író-rendező, emma seligman a saját élményeit gyúrta át ezzé a masszív klausztrofób szórakozássá. az már egy más kérdés, hogy a való életben fogadott-e el anyagi javakat szexért cserébe... viszont a filmbe jól jött a sugar daddy szál, mert az egyébként is fullasztó környezetet borította be egy újabb réteg szorongással. no meg bűntudattal. és akkor még ott volt az egykori barátnő is, akivel szintén nem volt makulátlan a múltjuk (és hát kire osztotta volna emma a főszerepet, ha nem a legjobb barátnőjére -de nem, nem gondolunk semmi malacságra, főleg mert rachel sennott kiragyogott a filmből, és hiszem, hogy nagy karrier vár még rá)... de ügyesen fel volt vázolva minden típus-szereplő, a passzív-agresszív anyuka, a hóbortos apuka (fred melamed mást sem csinál az egész karrierje során, csak zsidó apukákat alakít), vagy a frusztrációit mosolyokba öntő ifjú anyuka (ha azt hinnéd, hogy dianna agron a szerepéhez hasonlóan siksze, hát tévedsz, ő is zsidó gyökerekkel büszkélkedhet)... de mindez csak egy kényelmetlen humorral operáló vígjátékra lenne elég egy másik alkotó kezében, emma seligman azonban szorosan bezár minket a házba a rokonok közé, nagyon kevés alkalommal enged ki minket az arc-közelikből, és a zaj-zenével is fokozza bennünk a gyülemlő feszültséget. így tudunk igazán együtt érezni hősnőnkkel, egyszerre menekülnénk és maradnánk is, mert a kisagyunkból előbújó összes szorongás ellenére kitűnően szórakozunk. [*12.31.]

(2021) (r.: Jack Clough, Josh Ruben)

szóval az idei év sem volt szívderítőbb, mint a tavalyi, a netflix-nek meg elég nézőt hozott az a fanyar viccelődés, amit kifacsartak az elbaszott 2020-as esztendőből, úgyhogy megérkezett az újabb adag, ahol kollektíven szégyenkezhetünk az emberiség miatt, mialatt végiglapozzuk az idei naptár-bejegyzéseinket... a humor maradt, ahogy a vírus is, voltak visszatérő szakértőink, akik még épp nem fáradtak meg annyira, hogy elviselhetőek legyenek, de ha lesz folytatás (miért ne lenne, szerintetek ’22 jobb év lesz?), akkor lehet hogy érdemesebb lenne új karakterek után nézni -akik új, elborzasztó nézőpontokat hozhatnak be a képbe... so, fuck you 2021, jó hogy sikerült téged is túlélni! [*12.29.]

(Ne nézz fel!) (2021) (r.: Adam McKay)

veszélyes dolog a tükörbe nézni. néha tűpontosan meg fogja mutatni a valóságot, leleplezi az összes hibánkat. máskor meg annyira torzít, hogy nem tudjuk komolyan venni azt a képet, amit megmutat... adam mckay az elmúlt időszakban arról lett ismert, hogy közérthetően magyaráz el olyan témákat, amiket átlagemberként nehéz befogadni (lásd: the big short), vagy elrajzolt történelmi ismeretekkel veri bele a fejünkbe, hogy nem nagyon változott a világ az elmúlt húsz évben (lásd: vice), de egyébként a saturday night live akoljából származik, így nem meglepő az ottani szkeccsekre hajazó vastag humora. ezúttal egy maró szatírával készült nekünk, ami aszerint üt be vagy üt ki, hogy mennyire bírod azt, ha az arcodba tolják a fájdalmas valóságot. szerencsére én jókat tudtam mosolyogni a túltolt karaktereken és a társadalmunk problémáira való reflektálásokon -még úgy is, hogy közben folyamatosan ütöttem volna az idiótákat, mert fejben meg tudtam őket feleltetni azoknak a valóságos mintáknak, akikről az alkotók mintázták őket... de okosan nem olcsó paródiává alacsonyították a produkciót, azaz nem egy donald imitátort kértek fel, és nem az életünk mindennapjait meghatározó problémákra húzták fel a történetet (lásd: klíma-katasztrófa, világjárvány), hanem minden és mindenki átesett egy egészséges csavarintáson... így lett a szívmelengető szerepeiről híres meryl streep-ből borzasztó elnök-asszony, így ötvözte mark rylance jobs-ot, zuckenberg-et és musk-ot egyetlen figurába, és így került tyler perry és cate blanchett arcára amerika összes reggeli műsorvezetőjének kín-mosolya... és az a jó, hogy nagy a szórás, mindenki megkapja a magáét, az ország vezetésére teljesen alkalmatlan politikusok, a celebekből elefántot gyártó média-munkások, a lázálmokat kergető, enyhén pénzéhes tech-guruk, és persze maga a nép is, aki beszopja az összes imputot, amivel elárasztják a kis buborékját, és hajlamos befogni a fülét, ha valaki az igazságot akarná a fülébe üvölteni: hogy kurva nagy baj lesz, ha nem teszünk valamit gyorsan... adam mckay szereti vadul használni a vágóollóját, és ehhez a filmhez most nagyon is passzolt a stílusa, volt egy-két igazán frappáns egymásra feleltetett képsora, máskor viszont kicsit didaktikusnak éreztem, amikor az élővilág felvillantásával a fejünkre koppintott: nem csak magatokat irtjátok ki barmok, hanem a teljes élővilágot is... de egyként van olyan fontos az átadott üzenete, hogy elnézem neki, hogy időnként a kalapácshoz nyúlt, és nem a szikéhez... az ollójának egyébként csak egy picit kellett volna hatékonyabban dolgoznia, mert például timothée chalamet-nek gyaníthatóan azért jutottak percek (és egy borzasztó paróka), mert ő most annyira-de-annyira menő, a filmből nem hiányzott volna, ha kimarad (ugyanígy vannak kétségeim afelől, hogy le kellett-e húzni az alapvetően észszerűen gondolkozó professzort egy viszonnyal, bár minden bizonnyal vonzó opció volt egy ágyba terelni (az alig felismerhető) cate blanchett-et és leo dicaprio-t)... nem nagyon értem a kritikusok fanyalgását, ez egy kifejezetten erős szatíra, tűéles humorral -csak nem magukra vették a poénok egy részét, és azért fröcsögik tele az internetet? gyerekek, nyugi, az a tükörképetek, amit annyira köpködtök... [*12.27.]

(Delivery of Prodigious Bribe to American Regime for Make Benefit Once Glorious Nation of Kazakhstan)

(Borat utólagos mozifilm: Királyságos vesztegetőajándék leszállítása amerikás vezéreknek egykor dicső kazah nép javára) (2020) (r.: Jason Wolnier)

nagyon sok generáció van, akiknek traumatikus évként él majd a fejében 2020. és igazság szerint hiába jutottunk el már 2021-ben a húsvétig is, most sem sokkal jobb a helyzet. igaz az amerikaiak egy fokkal könnyedebben lélegezhetnek, mint mondjuk mi itt ebben a nyomorult kis országban, ahol a szent és keresztény kormány továbbra is szorongatja a tüdőnket és a heréinket, legalább ott a nagy tengerentúlon sikerült elkergetni a szánalmas bohócbandát. de hiába süt a nap, és tekint félve az ember a reszketeg reménybe, azért nem árt a visszapillantó-tükröt is használni, hogy bele tudjunk borzongni abba, hogy mit is hagytunk a hátunk mögött. még szerencse, hogy olyan görbe ez a tükör, hogy nem lehet röhögés nélkül megállni azt, amikor belenézünk... érdekes, hogy sacha baron cohen számtalan karaktere közül pont borat margaret sagdiyev volt az, ami ennyire megragadt a popkultúrában, a legtöbben emlékeznek a mankinit szenvedélyesen viselő tudatlan tudósítóra -mondjuk pont ez volt a hátulütője is annak, hogy ez a folytatásfilm elkészülhessen, hiszen a rejtett kamerás/átverős jelenetek így már sokkal nagyobb akadályokba ütköztek, mint akkor, amikor még mindenki elhitte, hogy ez a fura fickó a messzi kazasztánból érkezett. de művészünk nem adta fel, amikor felmerült az az ötlet, hogy az őrület határán táncoló jobboldaliakat meg kéne fricskáztatni újra, ezért meta szinten borat-ot álruhákba bújtatta, vagy az átverések egy részét átadta egy hozzá hasonlóan meggyőző új tehetségnek... és akkor egyből rá is térhetünk maria bakalova-ra, és az általa játszott tutar-ra, mert rengeteget hozzáadott az ifjabbik sagdiyev a film érzelmi vetületéhez, és a kvázi ismeretlen bolgár színésznő mindenkit letarolt, nem csak azzal, hogy meggyőzően hozta a naiv keleti kislányt, hanem azzal is, ahogy faarccal ki mert állni egy rakás keresztény nő elé, hogy a frissen felfedezett maszturbáció örömeiről meséljen... furcsának tűnhet, hogy arról írtam, hogy lelke van a filmnek, mert sokan azt gondolhatják, hogy ez csak egy ízléstelen tréfa, ahol pöcsös viccek bújnak minden sarokban, és valóban, ott van benne ez az ordenáréság is, viszont a szerzők nagyon okosan egy apa-lánya kapcsolat építésére húzták fel az átverős jeleneteket és a megszőrösödött poénkodásokat... mondhatjuk, hogy elfogult a film, amiért a jobboldaliakat pécézte ki magának, belőlük csinál a legtöbbször viccet, de hát nem tehetnek róla az alkotók, ha a qanon hívők meg a trump-rajongók százszor viccesebbek és könnyebben megvezethetőek, mint a demokrata-pártiak. plusz azért kaptak bőven a szépség-iparban dolgozók is tutar karakterének segítségével, úgyhogy be lehet fejezni a vinnyogást a mike pence-es takarók alatt... nem értem, hogy miképp sikerül cohen-éknek túlélniük ezeket a felvételeket, hogy nem verték még szét a komikus fejét, amikor az alanyok átverve érezték magukat. ráadásul most még egy huszonéves lányt is kitett a tűzvonalba, akinek sikerült is összehoznia a film legrázósabb pillanatát -bár nem véletlen, hogy sacha azonnal berontott a hotel-szobába, amikor az az undorító rudy gulianni belenyúlt az alsógatyájába, mert a stáb ugrásra készen várt arra, hogy közbe kell-e avatkozni... amennyire az emlékeim engedik az összehasonlítást, nem érzem úgy, hogy ez a második rész kevésbé lett volna vicces, mint a nagy klasszikussá vált előd, inkább azt mondanám, hogy gyorsabban le fog járni a szavatossága, annyira sikerült megfogniuk 2020 esszenciáját, hogy csak azok fogják értékelni, akik személyesen átélték ezt a kibaszott évet... [*04.01.]

(Amerikába jöttem) (1988) (r.: John Landis)

gyerekkorom egyik kedvenc vígjátéka, amiben azt kiabálja a főhős, hogy ’bazd meg te is, te barom?’ -igen, a mi házunkban nem nagyon volt kontroll alatt az, hogy mit néz az ifjúság a tévében... szerintem rövid számolgatás után azt is rámondanám az amerikába jöttem című klasszikusra, hogy ez lehetett az egyik első film, amiben női mellett láttam. de vajon ezért égett belém az összes többi jelenete is? kétlem... persze most annyi újdonságot megengedtem magamnak, hogy most először eredeti nyelven indítottam el a filmet, így dörner györgy nélkül egy picit másabb volt az élmény, és gyaníthatóan ki is tisztult pár szöveg, amit a szinkron elmaszatolt... de persze azért nem kell az egekbe emelni ezt a kő-egyszerű romantikus vígjátékot, bár attól talán senkinek nem lesz hasfájása, ha azt kapja, amit az eladó ígért, ebben az esetben egy tipikus nyolcvanas-évek-végi filmet, ami kellően belemar a reagen-i kapitalizmusba, vannak benne szép néger lányok, és eddie murphy úgy vigyorog minden jelenetében, hogy a fogsora betölti az egész képernyőt. nosztalgiázásra tökéletes, vasárnap délutáni punnyadás mellé pont olyan komfortot nyújt, mint a kanapé, amin elnyúlsz a nappalid közepén... (oké, cikik a medencében, de vajon tíz évesként értettem, hogy mitől tisztult meg a királyi hímvessző, vagy azt hittem, hogy csak alaposan megmosta a herceg koronaékszerét a lány a víz alatt? gyanítom, hogy az utóbbi áll közelebb a valósághoz...) (james earl jones hangjából mennyire ki lehet hallani a darth vader-es vonásokat, az erő irgalmazzon mindannyiunk star wars nosztalgiájának...) [*02.28.]

(Sörgyári Capriccio) (1981) (r.: Jirí Menzel)

nekem bohumil hrabal mindig egy olyan nagybácsinak tűnt, aki megállás nélkül sztorizik, jókedélyűen, és csak azért áll meg két mondat között, hogy kortyoljon egyet a jó hideg söréből -pont mint pepin a sörgyár udvarán, csak mind hrabal, mind jirí menzel sokkal halkabban sztoriznak, mint a folyton hangoskodó teremtményük... főiskolásként volt egy kellemes hrabal korszakom, szerintem ezt a filmet is akkor láttam utoljára, így sok minden csak ködös emlékként maradt meg bennem -bár ugye sok történés nincs is igazán, inkább a hangulatokat építi egymásra, az idilli életképekbe csak apró konfliktusokat főz bele. mint amikor az értekezletet megzavarja a hurka illata. vagy mikor a kémény tetejéről kell leimádkozni a hangoskodókat. még egy boka-törést is lehet idillikusan ábrázolni, hiszen a férfi vágya, hogy támasza legyen az asszonynak, aki ezt szívélyesen meg is teszi neki... az idilli álomvilághoz kellett a filmbe magda vásáryová éteri szépsége is, aki apró mosolyokkal tűri a férje rosszkedvét, a sógora harsányságát, vagy azt a nyilvánvaló tényt, hogy a városka minden lakója szerelmes belé, legfőképpen a földet súroló hajába... ezért is olyan sokkoló látni, amikor bekövetkezik a változás, akkor annak a legszívbemarkolóbb jele a megkurtított fizura. pedig a háttérben sokkal drámaibb események zajlanak, véget ért egy háború, megszűnt az osztrák-magyar monarchia, de az a hajzuhatag a legnagyobb veszteség... persze a világ zaja nehezen tudná áttörni pepin bácsi üvöltözését -és szerintem a film megítélése is azon múlik, hogy mennyire vagy képes befogadni a végletekig eltúlzott figurát. mert egy idő után már nem vicces az óbégatása, a visszatérő hasraesős poénok is megkopnak körülötte, ugyanakkor, ha valakinek felemlegeted a filmet, biztos, hogy a mosómedvés sztori lesz az első, ami eszébe jut róla... de nekem nem pepin monológjai marnak a szívembe, vagy az örömteli étkezések és sörözések, hanem az a feltétel nélküli szeretet, ami átjárja a sörfőző komlótól nehéz levegőjét, az az éteri szépség, amiről elhiszed, hogy ott fog várni rád az ágyban, a párnán szétterülő végtelenül hosszú hajzuhatag formájában... (××12.30.)

(2020: Legyen már vége!) (2020) (r.: Al Campbell, Alice Mathias)

a black mirror készítője korábban azt nyilatkozta, hogy nem lesz új évad a sorozatából, mert nem tudná űberelni a valóságot, ami túlságosan bizarr formában tárult elénk ebben az elcseszett évben... helyette végül összerántotta ezt az ál-dokumentum cuccot, ami megpróbált viccelni egy olyan évvel, ami túlságosan komolyan vette magát -persze hogy felemás lett a végeredmény... a humor forrása leginkább abból állt, hogy felnagyították a szokásos interjúalanyok személyiségét, volt a bigott professzor, a tudományos munkatárs, aki hiába sorolja a tényeket, ha azokat nem lehet érdekesen tálalni, a közösségi médiában virágzó otthonülő anyukát, aki minden egyes faszságot beszop az internetről, a trump körül legyeskedő agyatlan megmondóembereket, no meg az átlag-jóskákat és marikat, akiknek fingjuk nincs, hogy mi történik körülöttük, és csak azt sajnálják, hogy mostanában nem mehettek le inni egyet a kocsmába... az értelem hangja kétszeresen is feketén szólt a filmben, mert leslie jones cinikussága túlságosan határozott bólogatásokra késztetett, sam jackson meg hiába mondott vicces dolgokat, azért a black lives matter mozgalomnál sütött a hangjából az őszinte megvetés a rendőrök irányába... de voltak azért a sok drámai képsor között felröhögős poénok is, és szerintem már ez a kicsi erény is elég ahhoz, hogy értékeljünk egy ilyen művet idén -hogy kicsit könnyedebb lélekkel lépjünk át 2021-ben, ami nem lehet már ennél rosszabb. a picsába, elkiabáltam, mi...? (××12.29.)

(2019) (r.: Bodzsár Márk)

értelem és érzelem meg a zombik, abraham lincoln vámpírvadász -külföldön trenddé vált egy időben az abszurd crossoverek kiötlése, hozzánk természetesen egy kis késéssel érkezett meg ez a nagy ötlet (biztos máv-val jött), hogy bizony a lábszagú szocializmusba is lehetne keverni valami természetfelettit, hiszen jó analógiának tűnik az, hogy a magyar embereknek olyan idegennek tűntek akkoriban a disszidáltak, mintha nem is evilágiak lennének, ahogy menő autókkal csapatták a körúton a levi’s 501-esükben... szóval a kezdő ötlet kellően bizarr volt, bodzsár márknak arra kellett csak ügyelnie, hogy mennyire veszi komolyan, mennyire akar az abszurd humor és a paródia között egyensúlyozni, és mikor próbál meg komolyabb elemeket is csempészni a bambiba mártogatott véres történetébe... azt már most leszögezhetem, hogy nálam ez utóbbiak voltak a gyenge pontok, nem éreztem szükségét annak, hogy mondjuk ’56-ot beleerőltessék a tematikába, és azt sem mindig értékeltem, ahogy kádár elvtársat elvitték a karikatúra irányába (még akkor is, ha bizonyos sztereotípiákra akar kikacsintani az alkotó, lásd mondjuk a legendát, miszerint csermanek jános kedvenc étele a krumplis-tészta volt), viszont amikor minden elem a helyére kattant, akkor baromi szórakoztatóak voltak a jelenetek. a maszkulin férfiak hozták a kötelezőt, nagy ervin bajuszosan, pocakosan utálatoskodott, nagy zsolti ezúttal otthon hagyta az üvöltözős énjét, csak a sármját terítette magára vámpírként, thuróczy szabolcs meg maga volt az abszurd, ahogy a zongoránál búsongott a gyásza miatt, viszont a film igazi sztárjaként walters lili csillogott, aki a maga természetességével hozta az egyetlen karaktert, akinek igazán szurkolni lehetett a filmben, és még olcsó nejlon-harisnyában is szexi volt, és szeretném őt látni ezentúl minden egyes új magyar filmben (de felőlem a régiekbe is bevághatják a hozzám hasonló lelkes rajongók)... talán mondhatjuk azt, hogy nem csak egy gimmick volt, hogy a hetvenes évek szocialista magyarországán játszódott a történet, mert a kémes/megfigyelős vonulat jól illett az állampárt mentalitásához, ugyanakkor az bizonyos, hogy körítésben sokat hozzáadott az élvezeti értékhez a kellékesek lelkiismeretes munkája, mert minden narancssárga centrum-szatyor és munkás cigisdoboz a helyén volt. és örömmel tapasztaltam, hogy a magyarok is végre megtanultak fényelni, mert végre filmként nézett ki a film, és nem tévés produkcióként... örömteli lenne, ha ez az alkotás lenne az egyik iránymutatója a jövőben a közönség-filmeknek, mert ugyan szórakoztató és humoros, mégis igényes, átgondolt, és csak ritkán csúszik bele a kellemetlen poénkodás feneketlen szakadékába (a 3 perces menetek visszatérő running gag-je például kihagyható lett volna)... (jé, akartam panaszkodni, hogy hülyeség az, hogy kádárnak volt tolmácsa, hiszen jól beszélt oroszul, erre kiderült a wikipédiáról, hogy balsai móni karakterét egy valós személyről mintázták...) (hmm, személyes perverzió, de elég volt belépnie borbély szandinak a jelenetébe, és máris tudtam, hogy ízléses hónaljszőrt visel az ujjatlan ruhája mellé -nem tudom, én mindig megérzem az ilyeneket...) (××09.19.)

(Galatitkos küldetés) (1999) (r.: Dean Parisot)

valószínűleg azért vártam 21 évet ennek a filmnek a megnézésével, mert sohasem sikerült betagozódnom a trekkie-k népes táborába, és ez túlságosan is egy star trek paródiának tűnt -és részben az is, de most már tudom, hogy sokkal több is ennél, merthogy az alkotók túlságosan is szerették az enterprise kalandjait ahhoz, hogy ízléstelen tréfát űzzenek belőle, inkább csak szeretetteljesen megpaskolták a túlzásait, és egy nagy adag szerelmes-levélbe csomagolták a végeredményt... ó, és ez még csak a felső réteg, mert a családbarátra vágott látványos űrkaland alatt komoly egzisztenciális kérdések lapulnak, megéneklik azokat a színészeket, akikre ráégnek a szerepek, akik csak rajongói találkozókon vegetálnak, és akikben ott lakozik a jó ember a lelkük mélyén, csak jól elrejtik az egójuk és a whiskey-zuhatag alá... tim allen azért volt igazán alkalmas erre a szerepre, mert megélte ezeket a drámákat a vígjátéki karrierje alatt, így meg is tudta villantani a komoly oldalát egy-két jelenetben, alan rickman-ről viszont sokan hajlamosak elfelejteni, hogy mennyire vicces ember volt, sigourney weaver meg a tökéletes választás volt az egydimenziós szőke női scifi-klisé-karakter szerepére azok után, hogy annyiszor hozott már erős nőket a vásznon... és akkor most itt hosszasan lehetne sorolni a többiek erényeit, tony shalhoub arc-mimikáját, sam rockwell energiáját, enrico colantoni hanghordozását, missi pyle nevetését... szerintem spielberg-ék, mint kezdő stúdió-vezetők, nem igazán tudták felmérni, hogy mire nyitják ki a pénztárcájukat, és valószínűleg nem ennek a filmnek a bevételeiből építettek maguknak új házat beverly hills-ben, de örömmel látszik, hogy milyen sokan felfedezték maguknak azóta ezt a bohókás lükeséget -valószínűleg azért, mert kellemesen meg tudja melengetni a geek szíveket, amikor azt sugallja, hogy érdemes valamiért rajongani, mert egyszer meglesz a jutalma annak, hogy komoly lexikális tudásod van egy olyan témában, amiért a magukat menőbbnek gondoló emberek rendre kinevetnek (persze 1999 óta nagyot fordult a világ, és a geek-ség már a mainstream egyik fő irányvonala, de azért néhány marvel film nem fogja megváltoztatni azt a tényt, hogy mindig lesznek olyanok, akik furcsán néznek majd azokra, akik folyékonyan beszélnek klingonul)... (azért a stan winston studio-ban itt is kitettek magukért a maszkmesterek, de tulajdonképpen a digitális trükkök sem öregedtek olyan nagyon, mint egy ilyen korú filmnél várná az ember...) (aki igazán komolyan vette a feladatát a stábból, az david newman zeneszerző volt, aki nagyzenekarra komponálva nagyobb-szabásúvá varázsolta az élményt.) (××07.31.)

(Családi bunyó) (2019) (r.: Stephen Merchant)

innen európából nézve furcsának tűnik az amerikaiak megszállottsága a pankráció iránt, ami kívülről egy jól koreografált show-nak látszik csupán, ahol erős emberek eljátsszák, hogy nagyon összeverik egymást, miközben egy komplex narratívával hergelik a tömegeket -magyarul ez egy szappanopera streccs-gatyában, ahogy a filmben is elhangzik. ám úgy tűnik, hogy ahogy minden amerikai hóbortnak, úgy ennek is megvannak a maga nemzetközi rajongói is. az mondjuk nekem kicsit rejtély, hogy a furcsa angol humoráról híres sáska-formájú stephen merchant miként kattanhatott rá erre a maszkulin élvezetre, de a producereket meggyőzte, hogy az ő kezében van a legjobb helyen ez a történet... mondjuk azt nem mondhatjuk, hogy a ricky gervais-szal tökéletesre csiszolt kellemetlen humorát akarta volna ráerőltetni az amerikai témára (jellemző módon az egyetlen kínos-humoros jelenet az, amiben az író-direktor úr személyesen is megjelenik), inkább nyitott a nagyközönség felé, és egy általános érvényű életrajzot vázolt fel, ami alapigazságokra épül, élteti a kitartást, így komoly inspirációs forrásként szolgálhat minden arra éhezőnek, és közben jó tempóban mondja fel az ilyen típusú alkotások kötelező kellékeit... de baj-e az, ha valami nem akar komplex lenni, hanem mindenki számára érthetően és átérezhetően mesél mondjuk a testvéri féltékenység leküzdéséről, és közben még szórakoztat is? pont az ilyen filmeket találták ki a kikészítő melós napok utáni péntek estére... kívülállóként örültem, hogy nem a nagy cirkuszra fókuszáltak, hogy nem nyomták agyon a filmet mindenféle pankrációs utalással, hogy végig paige-en volt a hangsúly (dwayne the rock johnson producerként kétszer ránk-mosolygott, ő is érezte, hogy ennél több rivaldafényt nem kell elvennie a hősnőről), viszont annak örültem, hogy az érződött végig, hogy mennyire kemény munka ez a sport is, még ha sokak szemében ez csak színház csupán, és a színpadon lévők a belüket is kidolgozzák azért, hogy a szórakozásra éhes tömegeket kielégítsék... az is jót tett a filmnek, hogy egy kívülálló szemén keresztül kukkantottunk be a függöny mögé, akinek ugyanúgy le kellett vetkőznie az előítéleteit, mint a biznisz körül legyeskedőknek -és mint nekünk, nézőknek... paige személyiségétől elválaszthatatlan a családi háttere, így kellett egy tetemes idő, amit egy lepukkant angol kisvárosban töltöttünk egy csapat egyszerű ember között, és valljuk be, stephen merchant itt érezte igazán otthon magát, mint ahogy a színészek is itt tudták a legszerethetőbb alakításokat hozni (nick frost és lena headey voltak a megtestesült bumfordiság), de jack lowden is meggyőző volt, ahogy sokszor csak a szemével játszotta az elfojtott érzelmeit. florence pugh meg minden szerepével egyre erősíti bennem azt a képet, hogy ő a korosztálya egyik legfényesebb csillaga, mindenhol hiteles és szerethető, és én szeretem is, most már teljes szívemből... (a többiek inkább típus-karakterek voltak, vince vaughn-nak a kemény edzők sztereotípiáit kellett hoznia, a szőke bombázók meg a bikinis fürdőzéstől lassan jutottak el odáig, hogy személyiségük is legyen...) szóval nem gondolom azt, hogy mindig világmegváltásra kell törekedni, nem lehet mindig mély gyomrosokat bevivő díj-hajszoló filmekkel feltölteni az ember naptárát, kellenek az ilyen szórakoztatóan tanulságos filmek is, amik arra inspirálják az embert, hogy még gyorsabban tekerjen a szobabiciklijén... (××07.10)

(A híres Ron Burgundy legendája) (2004) (r.: Adam McKay)

szerintem azok az igazi kult-filmek, amikből úgy tudsz idézni, hogy nem is láttad őket -és szerintem a kult-státuszt ron burgundy már a ’well, that escalated quickly’ mémmel kiérdemelte... tapasztalható volt az elmúlt évtizedben egy nagyfokú zsezsegés a film körül (az értő közegekben), ami furcsa volt, mert egy szimpla vígjátéknak tűnt távolról, azokért meg az értelmiségi rétegek kevéssé szoktak rajongani, will ferrer egyetlen arcát meg főleg ritkán szokták piedesztátra emelni. ezért mindig ott volt a horizontom határán a film -és egy kissé szeles, álmosító vasárnap délután pont a megfelelő táptalajnak tűnt a pótlására, úgyhogy belőttem a séróm, igazítottam egyet a bajuszomon, kikeféltem a legszebb trapéz-nadrágom, és elheveredtem a kanapén, remélve, hogy a hetvenes évek macsó férfijai (nagy meg christina applegate formás hátsója) kellően magukkal húznak majd... másfél órával később, miután kieresztettem magamból jópár szolid és néhány harsány kacagást, igazából nem lettem okosabb a film megítélésével kapcsolatban. mert ferrer-ék annyiféle humort használtak, hogy lehetetlen megítélni, hogy a film igazi rajongóit melyik fogta meg igazán... mert az egyértelmű, hogy ez egy okos szatíra, ami úgy figurázza ki a macsó környezetet, hogy a hetvenes évekkel retrós hátteret ad neki, míg azért össze-összekacsint is velünk nézőkkel, akik tudjuk jól, hogy olyan nagyot nem változott a világ az elmúlt ötven évben... ugyanakkor korántsem veti meg az abszurdot, a teljes elszállást sem, a szex helyett egy rajzfilm-betéttel izgatnak fel, a hír-bemondók komoly csatákba keverednek (a levágott kezek visszatérő idiótasága egy python-szekccsből is jöhettek volna), aztán ott vannak azok az alpáriságok, amiket nyilvánvalóan will ferrer vitt be a közösbe (pl. az erekció-poén), miközben a nagy humor-golyó egy logikus sztorira van felfűzve, ahol a macsó ellensúlyt kibillenti egy nő, ami yoko-ono-i törést okoz a csapategységben, hősünk megjárja a poklok poklát, miközben talán tanul valamit az út során, talán jobb emberré válik (bár ezzel kapcsolatban vannak kétségeim), de ha a választott nőszemélye meg tud békélni az egójával és a mellszőrével, akkor áldásom rájuk... szóval érdekesen rakódnak egymásra a humor különböző rétegei, miközben egymásnak adják a kilincset az ismert színészek és snl-es haverok -fura hajjal, ahogy az a dilis hetvenes évekhez dukál... (azt ugye tudjuk, hogy a pg-13-es korhatárba egyetlen ’fuck’ kifejezés fér bele, és eddig azt gondoltam, hogy ezt a legjobban az x-men: first class-ban használták ki, amikor wolverine elküldte a francba a mutáns-kereső különítményt, de adam mckay-ék még leleményesebbek voltak, mert az egyetlen káromkodásukat arra használták, hogy elindítsák vele a lejtőn a főhősüket: go fuck yourself, san diego!, hehe...) (××05.10.)

(2019) (r.: Kevin Smith)

zsenge egyetemistaként, egy csapat lüke kollégista fiúval körülvéve az ember nem nagyon ásott a humor mélyére, elég volt összeülni a haverokkal, és jöhettek a kakis-szopós-szívós poénok, garantáltan teli szájjal röhögött mindenki, kevin smith istenné emelkedhetett, aki előtt egy barátom úgy akart tisztelegni, hogy megeszik 37 virslit fogadásból -dicsőséges elbukás lett a vége... most viszont már nem csak a virsliből van 37, hanem az éveim számából is, és igen komoly mennyiségű kulturális terméket halmoztam fel magamban ahhoz, hogy más szemmel nézzek mindent, mint a gondtalan éveim alatt... persze az alkotók is értek/öregedtek ezidő alatt, a világ is elszaladt sok tekintetben... az első jay és néma bob film tipikusan az ezredforduló terméke volt, a kilencvenes évekből merítette a színész-készletét, trope-okat használt fel az akkor divatos tini-vígjátékokból, de bájosan hozta a kevinsmith-féle alpáriságot és kulturális hátteret. ebből sok mindent megmaradt erre a folytatás/remake-re is, csakhogy már az új korszellemet ölelte magához inkább, szeretetteljesen vicceskedik a mai remake/reboot korszakon, amikor a marketingesek a főnökök hollywood-ban, akiknek az a célja, hogy kevés innovatív befektetéssel, a régről berögzött ízlésvilágunkat felpiszkálva adjanak el nekünk újra-és-újra egy terméket. mert tudják, hogy a nosztalgia a gyenge pontunk... persze kevin smith is a nosztalgiára épít, nagyon tudatosan, ugyanakkor teljes szívéből teszi ezt, mert újra együtt akar lógni a szeretteivel, a barátaival, a családjával, nyakig akar merülni a karrierjében. és erre szerencsére mindenki vevő, rá tudja vennie a feleségét, hogy szexeljen vele egy mooby’s mosdójában, átcipeli magával a supergirl forgatásáról a színészeket, és még ahhoz is összeszedte a bátorságát, hogy felhívja az évek óta elhidegült barátját, ben affleck-et. és igazából ezek után nem számít a sztori, minden ennek a memory lane-nek van alárendelve, egy nagy meta szeánsz ez a filmként nehezen aposztrofálható jelenet-csokor, ahol mindenki kikacsint ránk (akár szó szerint is), hogy biztosan értsük, hogy ez most egy utalás volt... szóval megértem azokat a háborgókat, akik csak le akarnak ülni egy vígjáték elé, és értetlenül ráncolják a homlokukat, mert nincs meg a kellő mélységű háttértudásuk, hogy szórakoztatónak találják ezt a katyvaszt, nekem viszont eléggé el tudta találni a szívem, hiszen hosszú évtizedes kapcsolatom van kevin-nel (igaz, a kanadai horror-vígjátékos vonalát még pótolnom kéne), de fekszik a szuperhősös zsáner is, és tudok vigyorogni akkor, amikor kiszúrom mondjuk marc bernandin-t a tömeg-jelenetben... (ja igen, mert a jelenkori podcast-mániás kevin-t sem árt ismerni -mondjuk én egy kicsit hátránynak éreztem azt, hogy heti szinten hallgatom a megmondásait a youtube-on, mert furcsa volt visszaszokni arra, hogy most a legtöbb esetben nem szólal meg, csak gesztikulál, hiszen tudom róla, hogy mennyire nehezen tudja befogni a száját egyébként... (viszont az borzasztóan fárasztó poén volt a filmben, hogy rengeteg gépelés után mindig csak egy emoji-t mutatott fel az okostelefon kijelzőjén...)) kevin tavalyelőtti szívinfarktusa nem csak az életmódjára volt hatással, hanem láthatóan a lelkére is, korábban nem látható szentimentalizmus lengi be a forgatókönyvet, a harsány utalás- és paródia-cunamiban nem is nagyon titkoltan a legfontosabb témává az apaság kérdésköre vált, és jól is tudnak rezonálni a nézővel ezek az érzelmes pillanatok, és ebben nem csak a forgatókönyv, de a színészek is segítenek (mostantól kicsit fals dolog nepotizmust kiáltani harley quinn smith-szel és a heteró élettárs jason mewes-zal kapcsolatban, mert igenis megállják a helyüket -de egyébként is, gondolj bele, hogy milyen lehet, amikor az apád rendez, aki alapvetően is imád beégetni téged... szóval, snooocy-boochy-k, nem tudom mindenkinek szívből ajánlani ezt az újramelegített nosztalgia-trippet, de biztos vagyok benne, hogy lesznek olyan öreg medvék, mint én, akiknek kellő mértékben eltalálja az ellágyult vén szívét... (××01.09.)

(Éretlenségi) (2019) (r.: Olivia Wilde)

tök kár, hogy hiába a középiskola az életünk egyik legfontosabb szakasza, mégsem tudjuk agyilag felfogni a fontosságát, amikor átéljük -ráadásul szinte mindannyian azt érezzük, hogy mai fejjel már másként élnénk át ezeket az élményeket, sok helyzetben másképp cselekednénk -mondjuk többet tanulnánk. vagy pont hogy többet lazulnánk... persze egy vígjátéknak nem arról kell szólnia, hogy idős emberek félhomályos szobákban megbánják az ifjúkori tévedéseiket, sokkal viccesebb azt nézni, ha egy maréknyi tini aktívan teszik jóvá egyetlen éjszaka alatt azt, hogy négy évig szobanövényként vegetáltak otthon (és a könyvtárban)... és tényleg vicces a film, ahogy a csajok számukra idegen szituációkba csöppennek, miközben nyomják az eszes egysorosaikat. és bár nem emlékszem, hogy bármelyik jelenet alatt kitört volna belőlem a kontrollálhatatlan röhögés, végig nagyszerűen szórakoztatott... ehhez kellett az is, hogy a karakterek nagyrésze karikatúra-szerűen eltúlzott volt (pl. a meleg színházas srácok, vagy a billy lourd által csodásan játszott (teleportálásra is képes) zizis csaj), ugyanakkor hősnőink meg abszolút hihetően hozták a strébereket, akik nem is a bulizás élményeire vágynak, hanem a jó öreg romantikus kapcsolatokra, amik szintén csak álmodozás szintjén voltak meg eddig az életükben. és kifejezetten tetszett, hogy mennyire természetesen sikerült ábrázolni az egyikük leszbikusságát, hogy nem volt belőle semmi probléma, bizonytalanság, csak hozzátartozott a személyiségéhez, és kész... abból látszik, hogy elkezdtem hősnőinkkel törődni a végére, hogy kifejezetten rosszul vettem, amikor a forgatókönyv romkom-os veszekedésbe lökte őket, az meg főleg szíven ütött, hogy cikivel és hányással kellett befejezni az első szexuális élményt... olivia wilde tehetséges elsőbálozó rendezőnek bizonyult, jó a film tempója, tele van szép képekkel, és nem félt néha teljes őrületbe sem borítani a vásznat (lásd a drogos ámokfutást a barbi-babákkal). azt a döntését érzem csak kicsit felemásnak, hogy túlságosan is a zenékre rátámaszkodott a legtöbb jelenetnél, mert volt, ahol tényleg jobban működött egy rap/pop-számtól a hangulat, máskor viszont erőltetettnek érződött, hogy zeneileg/szövegileg ennyire aláhúzta a mondandóját... de hé, a tinik néha olyan értetlenek tudnak lenni, a szájukba kell rágni a dolgokat, hogy tényleg felfogják... és ez a film elsősorban nekik készült, egész pontosan a mai tiniknek, de szerintem nem ártott az sem, hogy mi is visszagondolhattunk azokra a ködbe vesző időkre, amiket elpazaroltunk arra, hogy átrágjuk magunkat a scifi- és fantasy-irodalom egy jelentős szeletén. ja, nem magamból induljak ki, mi...? (×06.07.

(A Meztelen Juliet) (2018) (r.: Jesse Peretz)

szerintem már ismertek jól, tudjátok, hogy az én lelkemet az elégíti ki, ha űrhajók vagy szuperhősök bukkannak fel az olvasmányaimban, mégis a mai napig, ha valaki a halántékomhoz tart egy fegyvert, hogy most azonnal döntsem el, hogy ki a kedvenc íróm, én gondolkozás nélkül nick hornby-t mondom. még annak ellenére is, hogy időtlen-idők óta nem olvastam tőle semmit -pedig egy szó sem esik nála űrhajókról és szuperhősökről... (illetve, bevallom, hogy a ’vicces lány’-t elkezdtem tavaly, de elakadtam benne száz oldal után, úgy éreztem, hogy rossz az időzítésem, hogy akkor épp’ nem vágyik a lelkem arra a könnyedségre, ami a könyvből árad...) könnyű megfogni, hogy mit szeretek hornby-ban, egyszerűen úgy beszél hozzám, hogy a lelkem legmélyét szólítja meg, egyszerűek a szövegei de nem primitívek, viccesek ám mégis tele vannak érzelemmel, értem a probléma-felvetéseit, mint két jó zenész, egy húron pendülünk... és bár a két fociláz filmet nem láttam, de úgy tűnik, hogy az adaptációkkal is szerencséje van, mert olyanok nyúlnak a regényeihez, akik le tudják desztillálni a nickhornby esszenciát, pont annyira lesznek viccesek, érzelmesek és szólnak hozzánk, amennyire kell (ez utóbbinál nem lehet véletlen, hogy a narrációt fontos dramaturgiai eszköznek tartják mindig a forgatókönyvírói). és bár itt nem volt meg az a hengerelés, mint a popcsajok-nál (ami nem csak a legkedvesebb regényem mind közül, de a film-változat is könnyen belefér az all time top 10-embe), nem olyan vicces, mint az egy fiúról-ról (ugye, azok a hülye ragok), inkább csak csendesen mesél az életközépi válságról, amihez pont megfelelő hátteret biztosít egy álmos kis tengerparti városka, és benne a hétköznapi életet élő kisközösség... mert ez nem az a nagyívű szerelmi történet, ahol az érzelmek elmossák a gátakat, itt csak egymás mellé sodródik két ember, akik úgy érzik, hogy sok-sok évet eldobtak az életükből, és szükségük van egy nagy váltásra (és csak úgy mellékesen felvetődik az is, hogy szexeljenek egyet, ha már ott vannak egymás közelében)... a legfontosabb aspektus tehát a válság megélése, de persze nem hornby-ról lenne szó, ha a rajongás valahogy ne kerülne előtérbe -és persze duncan, a zenebuzi egy barom, de szerencsére azért együtt tudunk érezni vele -mi, akik a fél életünket rászánjunk valamire, ami foglyul ejti a képzeletünket... az már egy más kérdés, hogy az ilyen mélyen elkötelezett hívők szoktak a legnagyobbat koppanni, amikor kiderül, hogy ők maguk mindig is sokkal többet gondoltak az imádott mű mögé, mint maga az alkotó. dehát így jár az, aki egy szakítós-lemezbe feccöli minden energiáját, és így jár egy zenész, aki misztikus ködöt emel maga köré... ethan hawke-ra egészen csodálatosan passzol ez a magánéleti válságokkal terhelt kiégett rocker-szerep, ráadásul még a hangját is adta a filmhez komponált dalokhoz -ám mégsem az éneklés vagy laza hippiskedés miatt ég majd be az alakítása az emlékezetünkbe, hanem egy kifejezetten megkapó pillanat miatt, amikor elmeséli, hogy miért is vett ilyen gyökeres fordulatot az élete. de persze akkor is baromi jó, amikor viccelni kell, és vannak is a filmben nagy vigyorgásokra késztető pillanatok is (elég csak a kórházi termes, kissé a klasszikus kabaré-jelenetekre emlékeztető percekre gondolni). persze chris o’dowd sem hagyta otthon a komikusi vénáját, rose byrne-nek meg a ’ciki-humor’ megy nagyon (óh, hogy milyen laza eleganciával vette ki az elemeket is a vibrátorából!)... sokat vacilláltam, hogy mi legyen az idei utolsó film, amit megnézek (valamit muszáj volt, mert a kényszerbetegségem nem engedte, hogy 49 filmmel fejezzem be az évet), és az utolsó pillanatban gondoltam meg magam, és böktem erre a hornby-adaptációra, de cseppet sem bántam meg, mert elszórakoztatott a maga csöndességével, még akkor is, ha a regény elég élénken él még (az amúgy lyukacsos) memóriámban, így sztoriban sok meglepetésre nem számíthattam... (szerintem ezt a projektet jesse peretz rendezőre találták ki, aki eredeti szakmáját tekintve basszusgitáros, aztán videoklippekkel tért át a vizuális művészetre, az elmúlt években meg házi rendezője volt a kapcsolati drámákat boncolgató girls-nek...) (a film megnézése után ryan adams-et lett kedvem hallgatni, aki ugye részt vett a ’juliet-dalok’ megalkotásában, és nem tudom, hogy miért szaladt el mellettem az a tény, hogy ez az őrült zenész pár éve feldolgozott egy egész taylor swift albumot is...) (##12.31.)

(Popsztár: Soha ne állj le (a soha le nem állással)) (2016) (r.: Akiva Schaffer, Jorma Taccone)

a saturday night live egy intézmény az amerikai kultúrában, több évtizede nevetteti meg az embereket, és számolatlanul váltak sztárrá az egykori állandó tagok is (és most tessék olyanokra gondolni, mint dan aykroyd, chevy chase, bill murray, eddie murphy, jim belushi és billy crystal). időről-időre a sorozat körül sertepertélők őrült ötletei túlcsordulnak a szombat esti pár perces sketch-ek keretein, és ilyenkor a nagyvászon felé kezdenek kacsingatni. ez főleg nekünk fura, akik nem a show-n nőttünk fel, hogy az olyan gyerekkori kedvenceink, mint a blues brothers és a wayne’s world is ebből az alomból indult... és persze messze földön híres a szintén az snl keretei közt formálódott the lonely island is -akik kicsit is járatosak a popkultúrában, azoknak ismerősen csengenek a ’dick in the box’, a ’jizz in my pants’ és a ’motherlover’ dallamai. apropó, erre a pop-érzékenységre ehhez a filmhez is szükség lesz, mert az andy sandberg vezette csapat ezúttal ezt a közeget vonta be igazán maró gúnnyal úgy, hogy mindenkinek fájjon... és ehhez tökéletes formátum ez az ál-dokumentum stílus, főleg hogy így ki lehet pipálni a tipikus zenész-létnek az összes elemét, a boldog gyerekkort, a felemelkedés mámorító sikereit, a személyiség-változást, a közelgő zuhanást és a nagyot puffanó mélypontot. mondhatjuk, hogy ezekkel a klisékkel sztori-szinten nem kapunk sok újdonságot, de a kiszámíthatóságot jól ellensúlyozzák a különböző irányokból támadó humor-bombák (a finom utalásoktól a limóba belógatott farokig) és persze ott a zene is, mint humorforrás, ahogy az egy rockumentary-nál kötelező elem (és jézusom, mennyire prosztó szövegeket írtak most a dalokhoz andy-ék -mondjuk én mindegyik dal-betétnek tudtam örülni, mert már agyonhasználtam a banda korábbi slágereit)... egy doku elengedhetetlen kelléke a kamerába beszélő fejek interjú-csokra, és itt persze igazi zenészek teszik hozzá a maguk igazát a conner4real sztorihoz, de egyébként is, cameo-ban igen erős a film, sorban álltak hollywood-ban egy kis bohóckodásra az ismert arcok, plusz természetesen itt nyüzsög az összes snl-es haver, hogy a nagyvásznon is együtt bohóckodjanak a tévé-képernyő után -nem beszélve az olyan kötelező megjelenésekről, mint a korábbi dalokban éneklő michael bolton és justine timberlake... hmm, igazság szerint a nagy röhögések elmaradtak a részemről, inkább csak permanens vigyor volt az arcomon, főleg akkor, amikor kőkeményen savazták a srácok a mai zenei kultúrát, a művészek kiárusítását és az elcseszett marketing-stratégiákat (a kéretlen dal-játszás poénjánál remélem egyszerre zokogtak fel a u2 és az apple főhadiszállásán)... (##10.17.)

(2017) (r.: Zoël Wells)

nem tudok annál kegyetlenebbet elképzelni, mint hogy egy halott macskával akarja valaki beindítani a sztoriját... mint ahogy a zenében is mániákusan keresem az egyediséget sugárzó singer/songwriter lányokat, úgy a filmekben is időről/időre jól tud esni, ha kicsit a női hangra koncentrálhatok (de azért annyi maszkulinitást hadd tegyek gyorsan a történetbe, hogy eredetileg egy olyan oldalon találtam a filmre, ami a szexualitás mozgóképen való ábrázolásával foglalkozik, és be volt ágyazva a szövegbe az összes női mell, amit ebben az alkotásban találhat a néző)... én bírom azt, amikor egy fiatal színész a kezébe veszi a sorsát, és létrehoz magának egy filmet, ahol nem csak a színészi tehetségét mutathatja meg, de azt is, hogy képes a karakterekkel bíbelődni egy szövegkönyvben, és nincs elveszve akkor sem, ha le kell bökni a kamerát a forgatáson... talán még az önéletrajzukat sem kell komolyabban bújni az ilyen komplett filmkészítő munkát végző alkotóknál, mert szinte mindig érezhetjük azt, hogy mennyire a saját emlékeik elemeiből dolgoznak -bár remélem noël wells-nek nem pusztult el a macskája, és nem kellett ennyire megküzdenie a lelki érése folyamatával... mert mi más lenne egy sztori, ahol egy szereplő visszatér a szertelen ifjúsága helyszínére, ha nem egy felnövés-történet -még ha a film szereplői már jó ideje kinőttek a tini-korból... és szórakoztató nézni, ahogy ennek az identitás-válságban szenvedő lánynak alá kell merülnie, hogy érettebben kezelje az életet és így tovább tudjon lépni. hogy felszabadultan tudjon lázadni. hogy végleg kifejlődjön benne az ellenszenv a normálisnak hazudott, ál-kedvességtől csöpögő konformista élettől... a szereplők jó része neurotikus, hisztire és túldramatizálásra hajlamos (hősnőnk különösen ilyen), mégsem mászunk tőlük a falra, és ez nem kis teljesítmény... szolidan kerekezik végig a film, viszont van néhány pillanata, amit nagyon tudtam értékelni (persze ezek között volt a nudista-strandos jelenet is, de tök jól működött az egész éjszakai kiruccanás is a taco-zástól a házibuli-koncerten át a veszekedésig)... a modern közösségi médiumok beemelésével nagyon mai lesz ez a film, és a kis vígjátéki túlzásaival együtt is nagyon igaz is egyúttal, főleg nekünk kora/közép-harmincasoknak, akik még mindig képtelenek voltunk igazán felnőni agyban és lélekben... (szerencsére sokat belefutok britt lower-be mostanában, és még akkor is bírom őt, amikor egy kevésbé színpatikus karaktert kap, mint itt is. daniella pineda viszont új felfedezés volt nekem, köszönöm ezt a casting-osoknak -igaz, gyanítom, hogy a szereplők nagyrésze noël wells baráti köréből kerültek ki...) (##09.11.)

(Sztálin halála) (2017) (r.: Armando Iannucci)

a diktatúrákat a félelem működteti (vagy ahogy józsef attila írta: „fortélyos félelem igazgat”), mert az emberek úgy próbálják túlélni a hatalom erőszakos megnyilvánulásait, hogy összehúzzák magukat, befogják a szájukat, láthatatlanná próbálnak válni a túlélésért. pedig van egy módszer, amivel alá lehet ásni az ilyen típusú autoriter hatalmat: az, ha kinevetjük... armando iannucci-nak a vérében van a vitriolos politikai szatíra, tűpontosan látja a hatalomhoz ragaszkodók kicsinyességét, és maró szatírával képes lecsapni azokra az inkompetens barmokra, akik azt hiszik, hogy azért, mert fontos pozícióhoz jutottak, már többek is lettek másoknál... a veep-hez képes az a különbség, hogy az alkotók (látszólag?) eltávolodtak az aktuál-politikától és történelmi kontextusba helyezték a vezetői alkalmatlanságot -túlozva, karikírozva, de fájdalmasan odaszúrva a mindenkori diktatúráknak és különösen az ötvenes évek szovjet központi bizottságának (lehet a háborús hősökre meg a nemzeti öntudatra fogni, hogy putyin-ék megtiltották a film oroszországi vetítését, de szerintem minden néző érezni fogja, hogy miért vették magukra a mai orosz vezetők a film humorát)... ha belegondol az ember, nem sok vicces dolog volt a sztálini terrorban, és maga a film sem akar minden áron mosolyra késztetni minket (mondjuk amikor az elhurcolásokról vagy a tömegbe-lövésekről van szó), de azért próbálja úgy kifacsarni és nevetségessé tenni a rendszert, amennyire csak lehetséges -és sikert is ér el, nem egy hangos felröhögéssel jutalmaztam az erőfeszítéseit... egyébként a nagy nemzetvédővel nem is szórakoznak sokat, vedel egy kicsit, hepciáskodik, majd a nadrágjába hugyozva a pokol kénköves sztyeppéire távozik. az igazi főszereplők a koncokon marakodó bizottsági tagok, akik mind számító dögök, és akik azért maguk is félnek a körülöttük felépült rendszertől, figyelik, hogy melyik viccen nevet sztálin, próbálnak úgy helyezkedni, hogy ne kerüljenek a halál-listára, és persze azt a látszatot keltik a nép felé, hogy érdekli őket az egyszerű szocialista emberek sorsa... sokszor éreztem azt, hogy ebből a szövegkönyvből kis átalakítással egy pompás színdarabot is lehetne rendezni (pedig az alapok pont a másik irányból érkeztek: egy francia képregényből), mert olyan magas szintűek a gondosan kiporciózott párbeszédek. de persze a tévés világ környékéről összeszedett színészek is kellettek ahhoz, hogy ezek a szövegek ilyen szinten életre keljenek, hogy együtt pörögjünk steve buscemi hruscsov-jával, hogy szánalmat érezzünk jeffrey tambor töketlen malenkov-ja iránt, hogy szívből gyűlöljük a simon russell beale-féle kegyetlen beria-t, hogy örüljünk jason isaac dicsőséges belépőjének (mint zsukov marshall)... sosem állítja magáról azt, hogy hiteles krónikás lenne (még az ilyen helyzetekben kötelező orosz akcentust is elhagyatja a színészeivel), de a maga görbe tükrén át bemutatja, hogy milyenek is lehettek azok a sötét napok az ötvenes években. de azt is elénk tárja, hogy milyenek azok az emberek (manapság is), akik megszállottan akarnak a hatalom közelébe férkőzni... van olyan, amikor fáj valami és mégis jóízűt tudsz röhögni rajta -ez a film is pont ilyen. (##06.19.)