(Sörgyári Capriccio) (1981) (r.: Jirí Menzel)

nekem bohumil hrabal mindig egy olyan nagybácsinak tűnt, aki megállás nélkül sztorizik, jókedélyűen, és csak azért áll meg két mondat között, hogy kortyoljon egyet a jó hideg söréből -pont mint pepin a sörgyár udvarán, csak mind hrabal, mind jirí menzel sokkal halkabban sztoriznak, mint a folyton hangoskodó teremtményük... főiskolásként volt egy kellemes hrabal korszakom, szerintem ezt a filmet is akkor láttam utoljára, így sok minden csak ködös emlékként maradt meg bennem -bár ugye sok történés nincs is igazán, inkább a hangulatokat építi egymásra, az idilli életképekbe csak apró konfliktusokat főz bele. mint amikor az értekezletet megzavarja a hurka illata. vagy mikor a kémény tetejéről kell leimádkozni a hangoskodókat. még egy boka-törést is lehet idillikusan ábrázolni, hiszen a férfi vágya, hogy támasza legyen az asszonynak, aki ezt szívélyesen meg is teszi neki... az idilli álomvilághoz kellett a filmbe magda vásáryová éteri szépsége is, aki apró mosolyokkal tűri a férje rosszkedvét, a sógora harsányságát, vagy azt a nyilvánvaló tényt, hogy a városka minden lakója szerelmes belé, legfőképpen a földet súroló hajába... ezért is olyan sokkoló látni, amikor bekövetkezik a változás, akkor annak a legszívbemarkolóbb jele a megkurtított fizura. pedig a háttérben sokkal drámaibb események zajlanak, véget ért egy háború, megszűnt az osztrák-magyar monarchia, de az a hajzuhatag a legnagyobb veszteség... persze a világ zaja nehezen tudná áttörni pepin bácsi üvöltözését -és szerintem a film megítélése is azon múlik, hogy mennyire vagy képes befogadni a végletekig eltúlzott figurát. mert egy idő után már nem vicces az óbégatása, a visszatérő hasraesős poénok is megkopnak körülötte, ugyanakkor, ha valakinek felemlegeted a filmet, biztos, hogy a mosómedvés sztori lesz az első, ami eszébe jut róla... de nekem nem pepin monológjai marnak a szívembe, vagy az örömteli étkezések és sörözések, hanem az a feltétel nélküli szeretet, ami átjárja a sörfőző komlótól nehéz levegőjét, az az éteri szépség, amiről elhiszed, hogy ott fog várni rád az ágyban, a párnán szétterülő végtelenül hosszú hajzuhatag formájában... (××12.30.)