(2021) (r.: Danny Boyle)

vajon miért szeretünk annyira játszani a ’mi-lenne/mi-lett-volna’ kérdésekkel? tanulságokat akarunk levonni? vagy izgalmasabbá akarjuk tenni a valóságot...? mivel a szálak húzogatása komplex folyamatok elindulását generálhatják, ezért a legtöbb ilyen alter-valóságos történetbe egy nagy követ dobnak a szerzők, aminek a hullámai mindenre kihatnak (lásd az összes ’győztek a nácik’ szcenáriót), de mi van, ha egy kulturális alappillért szedünk ki? van-e élet a beatles nélkül...? mert bizony richard curtis-nek az a borzasztó ötlete támadt, hogy a földi életünket még sötétebbé teszi azzal, hogy eltünteti a gombafejűek zenéjét -illetve hogy csak egy ember fejében hagyja meg ezeket a korszakos dallamokat. elég vad fantázia ez, amivel igazán mélyre lehetett volna menni, nem csak annyira tolni előre, hogy a zeneipar felszínes kritikája és egy romantikus vígjáték szerelem-gyermeke legyen, de hát az igazából szerelem alkotója nem tagadhatta meg önmagát... pedig el lehetett volna vinni ezt a koncepciót a falig, egy igazán sötét jövőképig, ahol a popzene nem létezik, hiszen szinte mindenki a nagy négyes köpenyéből bújt ki, tehát ha nincsenek ezek a dalok, akkor nem létezik a filmben emlegetett ’fix you’ sem a coldplay-től, sőt ed sheeran sem hozhatná saját maga kedves paródiáját, mert nem lenne zenész... ehelyett közepesen lehet elszórakozni azon, hogy egy közepesen tehetséges zenész a híres dalokkal haknizik, vagy ahogy bekebelezi őt a nagyvállalati mentalitás (kate mckinnon agresszív producere az elviselhetőség határán táncol)... azzal sem nagyon foglalkozunk, hogy a világhírhez karizma is kell, aminek hősünk eléggé szűkében van, mert akkor szegény himesh patel-t is elő kéne szedni, aki maga sem egy karizmatikus fickó... curtis-nek a szerelmi vonalat a kisujjából kéne kiráznia, de úgy éreztem, hogy túltolja a hőse vakságát, egy igazi ember szerintem hamarabb rádöbbent volna az igazságra a nagy ő-vel kapcsolatban. főleg ha egy olyan csodás lány mosolyog rá éveken át, mint lily james... szóval hiába a tehetség, hiába jók az ötletek, nem mindig jön a szikra, amitől valami kiemelkedne a délutáni matiné-hangulatból, és nagyot szólna... kicsit olyan volt, mintha danny boyle is leszedálva forgatta volna a filmet, semmit sem lehetett felfedezni az agresszív rendezői stílusából... (szegény alexander arnold-ot nem láttam semmiben a skins óta, erre itt is kapott egy cuki jófiú szerepet, aki kosarat kap a végén...) (lehet hogy szigorúbb voltam a filmmel, mint illene, de a beatles fontos szerepet tölt be a kulturális fejlődés-történetemben, így morcosabb tudok lenni, ha valaki velük szórakozik… (szmájli)) [*11.13.]