(2016/2020) (R.: Sopsits Árpád)

a kádári szocializmus hazugságokra épült -aki nem ugrál és nem hangoskodik, az velünk van; nincs munkanélküliség, nincsenek szociális gondok; rend van és béke, az aberráció, a gyilkosságok csak az imperialista nyugaton fordulnak elő... pedig nem csak a disszidálók meg a röpirat-gyártók nem értettek egyet a rendszerrel; igaz, hogy papíron nem voltak munka-kerülők, de a gyárakat feltöltötték haszontalan ’vatta-emberek’-kel; az emberek alkoholba fojtották a szürke életük kínkeserves mindennapjait, a nyomornegyedek nem szűntek meg a szocialista egyenlőség nevében -és az erőszakot legtöbbször bezárták négy fal közé... ehhez hozzájött még az, hogy az orosz tankok segítségével létrejött rendszernek legitimizációra volt szüksége, fenn kellett tartani a látszatot, ki kellett verni az első gyanús emberből a tanúvallomást, hogy hamis biztonság-érzetbe ringassanak mindenkit. nem számítottak a következmények... a martfűi rém története ebből a szempontból jó korrajza a kora-kádári diktatúrának, ahol egy alkoholista rendőr meg egy besúgókkal körülvett ügyész lavírozott az ellenséges párt-katonák között, mire a gyilkos nyomára akadtak, halottak és tönkrement életek festették sötétre a cipőgyár történetét ezen évek alatt... jó lélekrajz is a film, hiszen betekintést enged egy beteg elme tekervényeibe, a szexuális frusztráció olyan mélységeibe, amit nehéz a hagyományos perverziók szintjén megérteni... végre nekünk is van egy skandináv típusú sötét krimink, ami kellően nyugtalanító és véres, mégsem kényelmetlen nézni, ahogy a rend őrei kétségbeesve futnak egy szenvtelen gyilkos után... sopsits árpád rendező és szabó gábor operatőr gondosan ügyeltek arra, hogy megfelelő fényhatásokkal érjék el a néző borzongatását, és a thriller-hangulathoz moldvai márk zeneszerző is hozzáadta a tudását. a forgatókönyv-író szopsits-csal csak a történet elején szállnék kicsit vitába, mert egy kicsit darabosnak éreztem, ahogy elindította a különböző szálakat, de értem, hogy nem volt könnyű felépíteni egy olyan történetet, ami egy prológus után hét évet ugrik, ráadásul próbálta fenn-tartani a krimis rejtély-faktort is addig, ameddig csak lehetséges volt (még a fürdőszobai tükörrel is játszott nekünk egy kicsit, hogy húzza az idegeinket)... tudom, hogy közhely, hogy anger zsolt mindig nagyszerűen játszik, de szerintem most kifejezetten jól állt neki a cinikus zsaru szerepe. annak meg örülök, hogy hajduk károlyt először egy jóságos orvos szerepében láthattam (lásd: akik maradtak), mert mindig az könnyebb, ha valakit egy pozitív szerep után kell elfogadni gonoszként, mint fordítva... bár a netflix-re készített négy részes mini-sorozat változatot néztem meg, mégsem éreztem azt, hogy a sorozatokhoz kéne besorolnom ezt az alkotást, és ne a filmek közé, mert az eredeti három-órás változatot vágták szét, és adták el epizódoknak a stream-szolgáltatónál, de így is egy erős egység maradt a végeredmény. sőt, annyira egyben éreztem ezt a három órát, hogy fogalmam sincs, hogy mit vágtak ki belőle a mozis változathoz. de majd egyszer azt is megnézem, ha vissza akarok csöppenni a huszadik századi magyar történelem egyik sötét foltjába, egy hatásosan nyomasztó krimi-thriller-be... (××10.23.)

(Batman: Az elfajzott) (2016) (r.: Jay Oliva)

az elmúlt nyolcvan év során egy egész garmadányi karaktert hoztak be az írók a címszereplő mellé, akik közül többen is elbírnak a saját hátukon cipelni egy történetet, hát még akkor milyen erő van bennük, ha összeterelik őket egy csapatba... mert ez bizony egy batman nélküli batman-film volt, ugyanis a jamesbond-os ’bele-az-akció-közepébe’ kezdés után hősünk kiállt az oldalvonal mellé, így az ifjú denevéreknek kellett betölteniük az űrt, felvenni a nyomozás fonalát és üldözni a bűnt. bár nem volt egyszerű ez a kényszerű szövetség, mert dick grayson nem szívesen húzta fel a denevér-kosztümöt (hiszen évek kemény munkájával lépett ki a mentora árnyékából), damian nem egy igazi csapat-játékos, batwoman meg túlságosan kívülálló... apropó, kate kane háttértörténete is hangsúlyossá tudott válni itt, átérezhettük azt a (kötelezőnek mondható) drámát, ami a motivációja alapjául szolgál, nem maradt ki a magánélete sem (például a kapcsolata montoya nyomozóval), azt viszont nem értem, hogy miért hallgatták el a filmnézők elől, hogy anyai ágon ő bizony bruce unokatestvére). a rajzfilm-folyam új karaktereként az ifjú fox is most kapta a szárnyait, és a végén még batgirl is beleintegetett a kamerába, hogy majdnem teljes legyen a bat-család... a gonosz-oldalon sem távolodtunk el a családtól, az al ghul-ok mindig kaphatóak egy kis világuralmi törekvésre -viszont a rejtélyes maszkos alak felfedését elég bénának találtam, olyan unalmasak már ezek a lelkileg megtört klónok... bár már az előző résznél is értetlenkedtem a belőtt korosztály miatt, itt viszont még eggyel feljebb tekerték az alkotók az erőszak-hullámot, nem csak látványos robbanásokba és bunyókba csomagolták a sztorit, és ehhez jöttek még azok a kedvességek, amikor tarkón szúrtak egy karaktert, hovatovább valaki még a fejét is elveszítette -szó szerint... szerintem kifejezetten jó ötlet volt a dc képregények nagy megújítása (lásd még: rebirth) idején csapatképregénnyé tenni a detective comics-ot, mert tök jól tud működni, ha összefog a bat-család a gonoszok legyőzésében, és láthatóan mozgóképen is hatásos ez a koncepció, úgyhogy én a warner/dc helyében megfontolnám, hogy erre menjek tovább -akár az élő-szereplős változatokban is... (ja, és még több géppuskás apácát a népnek!) (×04.19.)

(Popsztár: Soha ne állj le (a soha le nem állással)) (2016) (r.: Akiva Schaffer, Jorma Taccone)

a saturday night live egy intézmény az amerikai kultúrában, több évtizede nevetteti meg az embereket, és számolatlanul váltak sztárrá az egykori állandó tagok is (és most tessék olyanokra gondolni, mint dan aykroyd, chevy chase, bill murray, eddie murphy, jim belushi és billy crystal). időről-időre a sorozat körül sertepertélők őrült ötletei túlcsordulnak a szombat esti pár perces sketch-ek keretein, és ilyenkor a nagyvászon felé kezdenek kacsingatni. ez főleg nekünk fura, akik nem a show-n nőttünk fel, hogy az olyan gyerekkori kedvenceink, mint a blues brothers és a wayne’s world is ebből az alomból indult... és persze messze földön híres a szintén az snl keretei közt formálódott the lonely island is -akik kicsit is járatosak a popkultúrában, azoknak ismerősen csengenek a ’dick in the box’, a ’jizz in my pants’ és a ’motherlover’ dallamai. apropó, erre a pop-érzékenységre ehhez a filmhez is szükség lesz, mert az andy sandberg vezette csapat ezúttal ezt a közeget vonta be igazán maró gúnnyal úgy, hogy mindenkinek fájjon... és ehhez tökéletes formátum ez az ál-dokumentum stílus, főleg hogy így ki lehet pipálni a tipikus zenész-létnek az összes elemét, a boldog gyerekkort, a felemelkedés mámorító sikereit, a személyiség-változást, a közelgő zuhanást és a nagyot puffanó mélypontot. mondhatjuk, hogy ezekkel a klisékkel sztori-szinten nem kapunk sok újdonságot, de a kiszámíthatóságot jól ellensúlyozzák a különböző irányokból támadó humor-bombák (a finom utalásoktól a limóba belógatott farokig) és persze ott a zene is, mint humorforrás, ahogy az egy rockumentary-nál kötelező elem (és jézusom, mennyire prosztó szövegeket írtak most a dalokhoz andy-ék -mondjuk én mindegyik dal-betétnek tudtam örülni, mert már agyonhasználtam a banda korábbi slágereit)... egy doku elengedhetetlen kelléke a kamerába beszélő fejek interjú-csokra, és itt persze igazi zenészek teszik hozzá a maguk igazát a conner4real sztorihoz, de egyébként is, cameo-ban igen erős a film, sorban álltak hollywood-ban egy kis bohóckodásra az ismert arcok, plusz természetesen itt nyüzsög az összes snl-es haver, hogy a nagyvásznon is együtt bohóckodjanak a tévé-képernyő után -nem beszélve az olyan kötelező megjelenésekről, mint a korábbi dalokban éneklő michael bolton és justine timberlake... hmm, igazság szerint a nagy röhögések elmaradtak a részemről, inkább csak permanens vigyor volt az arcomon, főleg akkor, amikor kőkeményen savazták a srácok a mai zenei kultúrát, a művészek kiárusítását és az elcseszett marketing-stratégiákat (a kéretlen dal-játszás poénjánál remélem egyszerre zokogtak fel a u2 és az apple főhadiszállásán)... (##10.17.)

(2016) (r.: Grigor Attila)

vajon a magyar néplélek sajátja, vagy csak a lakóhelyünkből fakad az, hogy ennyire ragaszkodunk a végtelenbe nyúló síkságokhoz, a kietlen pusztához, a nagy büdös semmihez...? történetünk címszereplője, a benzinkút is egy ilyen semmi közepén áll, igaz, a fel-febukkanó autószállító kamionok miatt tudjuk, hogy nincs már messze az osztrák határ / az elérhetetlen nyugat... de mi nem mozdulunk sehova, isszuk a porban az olcsó bort és a kétdekás töményet, őrizzük a fészerben a libafos-zöld kocka-ladát, és merengünk a múlt egyszerre szép és riasztó képein. az különbözteti meg ezt a ká-európai nihilt az amerikai neo-wester-ektől, hogy itt nem fújja a rohadt ördög-szekeret a szél. vagy hogy a kurvák egy kisbuszból szálnak kii pisiszünetre, és nem a szalon ajtajában illegetik magukat... bevallom, engem a csajok érdekeltek a legjobban ebben a történetben, és talán tőlük is kaptam a legtöbbet. bár a szegény idősödő prosti (pokorni lia), és a szerb kemény-csaj sokszor a háttérbe húzódtak, a trokán nóra-féle ezerrel túltolt prosztóság és a kurta niké által hozott természetes kisugárzás kellően meg tudta ragadni a figyelmem. ez utóbbi kritikus is volt, hogy működjön, hogy te magad is akard a szomorkás szerelmi történet végére a happyend-et, mert ha nem kapod el szikárság mélyén dobogó szívét, akkor kétlem, hogy elégedetten állsz fel a film végén. de persze lehet találni más erényeket is, például jól lehet szórakozni az olyan színész-zseniken, mint kovács zsolt vagy lászló zsolt, vagy lehet örülni annak a hirtelen berobbanó erőszak-orgiának, ami groteszk módon eluralkodik a film fináléjában. de biztos, hogy sok mindent ki lehet még belőle szemezni, és abban is biztos vagyok, hogy a szűkre vett helyszín, a kevés karakter, és a forró nihilben fürdő cselekmény ellenére mindenki olyan szórakoztatónak találhatja a filmet, mint én... (nagyon szomorú vagyok, hogy még mindig nem sikerült leküzdeni a magyar filmekben az utó-szinkron problémáját, pedig határozottan állíthatom, hogy vannak olyan hangmérnökök az országban, akik természetesebbé tudnák tenni a filmek hang-atmoszféráját nekünk audiofil-eknek is...) (#10.21.)

(Kedi: Isztambul macskái) (2016) (r.: Ceyda Torun)

néhány éve örököltem egy macskát -eleinte csak megtűrt maga mellett, aztán szép fokozatosan a szívébe fogadott, és most már én vagyok az, akihez odabújik, ha olyanja van. igaz, én vagyok az is, akibe beleharap, ha nem tetszik neki, ahogy hozzányúlok... korábban nem nagyon mozgattak bennem semmit az állatok (valamiért mindig buta kutyákat fogtunk ki), de a némiképp kényszerű helyzetből nagy macskamániám alakult ki. talán kiismertem ezeket az öntörvényű lényeket -legalábbis a mozdulataikat, a gondolkozásmódjukat, mert magukat az egyéneket csak hosszú idő után lehet kiismerni, annyira önálló személyiség mind... erre épít ez a cuki dokumentum-film is, isztambul sokszínű macska-populációjából ismerhetünk meg egy maréknyi különböző individuumot, egy félénk cicát, egy harcias vadmacskát, egy tolvajt, egy illedelmes kéregetőt, egy vadászt, egy piaci minőség-ellenőrt... és jó érzés nézni, ahogy macska-perspektívából követi őket a kamera, járhatjuk mi is velük a város utcáit, sikátorait, háztetőit, kikötőit. és nem csak a macskák személyiségét ismerhetjük meg, hanem azokét is, akik törődnek velük, ellátják őket étellel, megszeretgetik őket -már amikor a cicák úgy döntenek, hogy hagyják magukat... így tágul ki kicsit a macska-szemszög, és leshetünk be az isztambuliak mindennapi életébe is -és nem véletlen, hogy iparosok, halászok, vendéglátósok és művészek azok, aki részt vesznek ezeknek az állatoknak az életében, akik szeretettel rajonganak azokért a cicákért, akik hajlandóak voltak a közelükben letelepedni (valahol a háttérben azért a mai törökország is felsejlik, ahol a nagy modernizálásban és építkezési lázban nem gondolnak azokra a kóbor lelkekre, akik már évszázadok óta a város nagy egészéhez tartoznak)... bár nekem azért kicsit sok volt ebből a témából 80 perc (vagy csak megint fáradtabban kezdtem bele valamibe, mint kellett volna), de most azt érzem, hogy az tenne a legjobbat a lelkemnek, ha megkeresném a macskámat és jól megölelgetném -kár hogy nem az az ölelkezős fajta, ahhoz túlságosan sok benne a kékvérűség... (#09.28.)

(2016) (r.: Matt Schrader)

mindig furán néznek rám, amikor arról beszélek, hogy milyen sok filmzene-albumot hallgatok a mindennapokban... pedig szerintem teljesen logikus, hogy sokszor esik erre a zsánerre a választásom, mert az éneklős popszámok több esetben is zavarnának a munka vagy az olvasás mellett, egy jól megválasztott score viszont hangulatilag sodor magával, és segíti a koncentrálást... nagyon régóta vallom azt az elvet, hogy a nagyzenekarokkal felvett filmzenék a klasszikus zene továbbélési formája a mai korban -és olyan jó volt hallani ebben az igencsak alapos dokumentumfilmben, hogy szakemberek erősítik meg ezt a gondolatot... mert ez a film nem más, mint egy szerelmeslevél a nagyzenekarral felvett filmzenékhez, egy olyan igényes munka, ahol szinte mindenkit sikerült megszólaltatni, aki most a szakmában releváns (nekem igazából csak michael giacchino és nick cave hiányoztak a színes palettáról)... tudom, hogy sokak számára unalmasnak tűnnek a beszélő-fejes doksik, pedig az ilyenek is odaragaszthatnak a képernyő elé, ha érdekeseket mondanak ezek a fejek -ráadásul ez a film nagyon dinamikusra van vágva, és a beillesztett zenei illusztrációk is sokat lendítettek előre a tempón... (btw, el nem tudom képzelni, hogy milyen alkudozásba kellett belemenni a stúdiókkal, hogy ennyi jelenethez adják oda az engedélyt, de biztos, hogy komoly meló lehetett mögötte.) szépen végigmentünk a filmzenék elkészülésének összes folyamatán, az írástól a felvételig, megmutatva a nézőket befolyásoló alkotói trükköket, kiemelve pár különleges hangszert. még arra is jutott idő, hogy néhány prominens művész munkáinak mély tisztelettel adózzanak... (és számomra az is hozzáadott az élményhez, hogy végre arcot és személyiséget köthettem jó pár névhez, akiket eddig csak a vége-főcímekből meg a fájl-nevekből ismerhettem.) szóval, ha legközelebb felgyorsul a szívverésed egy akció-jelenet alatt, vagy könnyek csorognak végig az arcodon egy szomorú dallam hallatán, gondolj azokra a zeneszerzőkre és zenészekre, akik hihetetlen munkát raktak abba, hogy egy film működjön. de tiszteleted jelélül meg is nézheted ezt a dokumentum-filmet is, hidd el, megéri. (külön köszönöm a készítőknek, hogy a tévés világból is találtak egy igencsak alkalmas interjúalanyt bear mccreary személyében -mert igenis meg kell becsülni azt, aki még a szolidabb költségvetésű alkotásoknál is ragaszkodik az élő hangszeres feljátszásokhoz.) (#09.27.)

(2016/2017) (r.: James Gray)

az amazonas nem siet sehova -méltóságteljesen hömpölyög a kiszámíthatatlan és ezer titkot rejtő dzsungel mélyén... mindig öröm látni, amikor egy film a témájának megfelelő formát ölt -főleg akkor, ha ez a fizimiska a készülés korszakában nem túl népszerű vagy trendi, hanem tudatosan nyúl a múltba, és ölti magára a nagy elődök kissé kopottas, de még mindig mutatós jelmezét... mert james gray láthatóan a ’60-as/’70-es évek kalandfilmjeiből merített ihletet, amikor a kalandok sosem diktáltak olyan szédítő tempót, mint manapság, sokkal inkább a méltóságteljes hömpölygésükkel érték el a kívánt hatást (én viszont sietek, mert máris utolértem a kezdeti folyó-hasonlatomat...). de egy életrajzi filmnél nem is ildomos sietni, főleg ha egy nagyobb szeletet akarunk bemutatni a híres személy történetéből -a zsáner jellegénél fogva így is lesznek vázlatosabb fejezetek, viszont csak ilyen felvillantott képekkel lehet a teljes lelki utat feltérképezni. mert ne várja senki, hogy ebben a filmben az arany utáni hajszán lesz a fő fókusz, sokkal inkább az emberen, akit magával ragadott az amazonas dzsungele... pedig fawcett őrnagyot kezdetben csak a korabeli társadalmi konvenciók lökték át az óceán túlpartjára, mert a szerencsejátékos apjának köszönhetően más esélye nem volt arra, hogy feljebb emelkedjen a ranglétrán. ezek a makacs kötelékek később is számtalanszor akadályozták, ugyanis az önön seggükben lakó fehér angolok képtelenek voltak lemászni a felsőbbrendűségüket hirdető emelvényről, és felvilágosult szemmel nézni a világ népeire, akik ugyanúgy létrehozhattak civilizációkat, mint a mindenható európaiak (nem beszélve a gazdag lord-ról, aki a hírnevet hajszolva állt be a csapatba, aztán sértetten vette tudomásul, hogy a dzsungelben milyen kemény az élet, hogy az éhség mindennapos útitárs, hogy a sebek mellett nem állnak nővérek tiszta kötöző-szerrel)... és nagyon érdekes, hogy miközben a főhősét ilyen felvilágosultnak mutatja be a film, azért a korlátait sem titkolja el, azaz hogy a nők irányába ő maga sem volt túl felvilágosult, bár tegyük hozzá, hogy nem szellemileg utasította el az emancipációt, hanem túl jól ismerte a dzsungelt ahhoz, hogy azt gondolja, hogy egy nő fizikailag nem bírná a megpróbáltatásokat... de egyébként is a családja iránti szerető féltés is egy komoly része volt az életének, még ha a szenvedélye (vagy a világháború lángjába égő világ) meg is akadályozta abban, hogy kellő időt töltsön a családjával. viszont nagyon szépen felépítették a kapcsolatát a legidősebb fiával, a kedves játékkal a gyerekkorban, aztán az elhidegülést (az elcsattanó pofont betudjuk a szenvedélyességnek), majd az egymásra találást, és az utolsó közös kalandot... mert persze vissza kellett térni a vadonba újra és újra, és örülök, hogy nem egyfajta arany-éhség volt az, ami hősünket visszacsábította folyton az ismeretlenbe, hanem az a vágy, hogy egy olyan civilizáció bizonyítékait találja meg, amik átírhatják azt, amit a világról gondolunk... ahogy a lassan mozduló tempó is megfelelő választás volt ehhez az igaz történethez, úgy a befejezés is szépen koronázta az összképet, mert nem kell mindig nagyívű finálé vagy egyértelmű pont a mondat végére -amikor a bennszülöttek felemelték a két fawcett-et, akkor úgy gondoltam, hogy most vagy megeszik őket vagy így jutnak el az elveszett városba, és aztán elsötétült a kép, és cseppet sem bántam, hogy én magam dönthetem el, hogy mi is történt. viszont a befejezés hangulatától végtelen szomorúság szállt meg, és az ilyen érzelmi ráhatás mindig segíti, hogy egy film pozitívan maradjon meg az emlékezetemben. (charlie humman visszafogott energiákkal uralta a vásznat, robert pattinson viszont teljesen eltűnt a szerepében. és meg vagyok győződre arról, hogy tizenöt évvel ezelőtt brad pitt nem csak producer lett volna egy ilyen típusú filmben (lásd még: hét év tibetben)...) (#09.16.)

(2016) (r.: Alexis Bloom, Fisher Stevens)

hollywood egyik nagy szemfényvesztése, hogy a sztárokat a maguk tündöklésében mutatja mindig, a személyes részleteket viszont elhomályosítja... persze aki nap-mint-nap bújja a bulvár-magazinokat, az azt gondolhatja, hogy részese a magánéleti gyarlóságoknak is, pedig tudjuk jól, hogy milyen felületesek ezek az olvasatok is. de épp’ ezért kellenek a dokumentumfilmesek, akik tényleg képesek a kamerájuk előtt megnyitni a híres embereket, így intim közelségbe hozni őket hozzánk, a rajongókhoz... bevallom, hogy kicsit féltem megnézni ezt a filmet így két hónappal azután, hogy elveszítettük a két csillagát, debbie reynolds-ot és carrie fisher-t -mert attól tartottam, hogy darabokra zúzza a lelkem megmaradt darabkáit a tudat, hogy már nincsenek velünk. de szerencsére lélek-zúzás helyett lélek-felemelést kaptam. mert bár szív-tájékon szorít egy kicsit a hiányuk, viszont annyira vibráló személyiségek voltak, hogy csak pozitív hatásokat tudtak kelteni a nézőben. ehhez adódik hozzá a gyönyörű szimbiotikus anyja/lánya kapcsolatuk, plusz carrie ordenáré humora is nem egyszer késztet hangos röhögésre a film alatt... szerettem a mindennapok apró/cseprő dolgainak bemutatását is, de annak is örültem, hogy sok korabeli felvétel segítségével bekukkanthattunk hollywood molyrágta függönye mögé is. sőt, a régmúlt csillogós viszontagságai mellett egy modern díjátadó kulisszái mögött is kószálhattunk egy kicsit. igazán csak a vége-felé vált szomorkássá a hangulat, amikor debbie egészsége megromlott, amikor már nem lehetett az a profi szórakoztató gépezet, mint aki volt az elmúlt évtizedekben a színpadon és a vásznon egyaránt. de én inkább a szépre akarok emlékezni -és lehet hogy ezért van, hogy az ilyen felvillanyozó dokumentumfilmek is erősebben csapódnak le bennem, mint azok, amik valami mély és fontos mondanivalót boncolgatnak... (jé, csak akkor jöttem rá, hogy ki volt a film egyik készítője, amikor egy interjú során kikukucskált a kamera mögül -fel is kiáltottam egyből: hé, ez az ötös robotos bácsi...) (#02.27.)

(2016) (r.: Deák Kristóf)

az egyik legédesebb érzés az, amikor látod, hogy igazság utat tör magának... minden tiszteletem az oscar szavazóknak, hogy nem valami nagy megmondós, fontosnak gondolt filmet választottak ki a díjra érdemesnek, hanem egy ilyen egyszerű vonalvezetésű, univerzális üzenettel rendelkező alkotást (azt meg extrán köszönjük, hogy ismét magyarként dobbanhatott a szívünk a gálán). bár magamat cáfolva, a felszín alá nézve, azért sokféle gondolatot és érzelmet lehet ebben a kompakt kis alkotásban találni: ott van az új környezetbe kerülés magányossága, a barátságra találás szívmelengető érzete, a teljesítmény-centrikus oktatás kudarca... ha nem olvasom, hogy 1991-ben játszódik a kisfilm, akkor nem biztos, hogy jól tippeltem volna meg a korszakot, mert csak apróbb tárgyakat helyez el utalásként (citrompor, bécsből hozott ’csattanós’ karkötő). pedig ha erősebben megjelenik a korszellem a képeken, akkor lehet hogy még jobban tudtam volna kötődni hozzá, hisz’ én magam is ott álltam ekkoriban egy általános iskolás kórus soraiban -igaz, én sosem éltem át azt a megaláztatást, hogy tátognom kellett volna... de nem baj, hogy nincs bennem tüske, mert így is a szívemre tudtam venni ezt a szívből jövő kis gyöngyszemet. (szamosi zsófinak már a terápiában is jól állt az ilyen típusú kemény szerep, de a két főhős kislány (gáspárfalvi dorka, hais dorottya) is nagyon érett és természetes játékot hoztak.) (#02.27.)

(2016) (r.: Denzel Washington)

valószínűleg minden történetnek adott az ideális formája, amiben leginkább érvényesülni tud -ezért olyan nehéz adaptálni valamit egy másik médiumra, mert meg kell találni a kulcsot a változásokhoz, amiktől az új formájában is működni fog az adott mű. színdarabból mozgóképet csinálni -ez tűnik a legkönnyebben járható útnak az adaptálások sorában, mert látszólag elég a darab szövegkönyvét odaadni a színészeknek, lebökni a kamerát egy fix pontba, és mehet a felvétel... de a filmek eléggé más hatásmechanizmussal működnek, mint a színdarabok, úgyhogy a nézők sem biztos, hogy örülni fognak annak, ha egy kvázi lefényképezett színpadi művet kapnak valódi film helyett -főleg úgy, hogy a vásznon csak konzervál egy pillanatot, így elveszik az élőség ’itt-és-most’ élménye is, ami a színházak legnagyobb erénye... persze denzel washington-ékat nem érdekli, hogy én miről okoskodok, mert ők pont egy ilyen színdarab-adaptációt akartak a gyöngyvászonra tenni, ami statikus marad mozgóképes formában is, néhány helyszínen játszódik, alig használ zenét, és igazából minden terhet a színészei vállára tesz. de ami minden ízében ennyire színpadias marad, azt sajnos filmként nehezen tudom értékelni... meg is szenvedtem vele rendesen, talán rég volt már film, aminél ilyen sűrűn néztem volna az órámra, de az oscar-t néző kompletista énem nem hagyta, hogy feladjam... pedig már az első percek is megriasztottak, ahogy a semmiről beszélgettek a karakterek, ahogy a színészek színpadiasan túljátszották őket, azokkal a nehezen értelmezhető akcentusokkal (és ez nem azt jelenti, hogy a színészek rosszak lennének, vagy rossz alakítást hoztak volna, csak megint a színpad vs film ellentéthez kell visszakanyarodnom, mert ami ott szükséges túlzás, az mozgóképen túl sok. egyébként viola davis még ezekkel az instrukciókkal együtt is piszok erős alakítást hozott). az sem segíti a befogadást, hogy meg sem próbálják a főhőst közelebb hozni hozzánk, egy akaratos, tudálékos, szélsőséges érzelmeket mutató gyarló embert látunk, aki nem könnyíti meg a családja életét, és még a darab sem nyújt neki feloldozást a bűnei alól... voltak azért pillanatok, amikor jobban működött számomra is a film, főleg amikor az élet apró dolgai helyett az igazi dráma került a középpontba, mert azok azért jobban belém tudnak marni, mint egy hosszan kifejtett baseball-hasonlat... (annyira a háttérben zajlott az emblematikus kerítés-építés, hogy nem éreztem azt, hogy egy erős szimbólumként végigvonulna az egész történeten -pedig gondolom ez lett volna a cél. és valószínűleg a színházban ez is jobban működik, ahogy látjuk a színen bővülni az építményt.) (#02.23.)

(Oroszlán) (2016) (r.: Garth Davis)

egy széles franciaágyon fekve, tele hassal nehéz magunkban megélni az igazi nyomorgó szegénységet... látjuk a monitoron, meg is érint, főleg mert egy kisgyerek áll a történet középpontjában, de távolinak tűnik, nehéz elkapni a húsbamarkoló érzést... talán azért is érzem ezt, mert maga india is nagyon távol esik tőlünk (puhány) nyugatiaktól -képtelenség felfogni az ottani életet, a zsúfoltságot, a szegénységet. persze, mert sokszor csak egy egzotikus helyszínt látunk benne, az érdekes és gyönyörű tájait, a nyomorról meg inkább elfordítjuk a fejünket (a hatvanas években pont ezzel a módszerrel forgatták a bond-filmeket is a karibi szigetvilágban, a lepukkantság valahogy sosem került a 007-es szemszögébe...). a film egyik nagy erénye, hogy láthatóan eredeti helyszíneken forgattak, és ezek (szokás szerint) sokat hozzáadtak a hangulathoz. ...izé, lehet hogy azért pepecselek itt a külsőségek leírásával, mert maga a film nem volt túl mély...? mármint érzelmileg nagyon is rendben volt, kicsalta a szemedből a könnyeket, ahol kellett, viszont talán kapargathatták volna még az alkotók a mondanivalót. mondjuk azt, hogy jobb élete lett-e attól hősünknek, hogy nem nyomorban kellett felnőnie? vagy örökre ott marad a seb, hogy nem az eredeti családja körében cseperedett? (mert azért az kicsit kevés szimbólumnak, hogy a srác csilivili plázákban mereng az életéről...) (és mi van azzal a mondattal, hogy szülés helyett inkább azoknak kell segítséget nyújtani, akik már megszülettek...?) egy kicsit sajnálom most, hogy ez egy megtörtént esemény dramatizált krónikája, mert így inkább a drámai elemek domináltak a filmben, pedig egy ilyen típusú családfa-kutatás lehetett volna egy nagy kaland is, tele izgalmas utazással india szívébe. így viszont hősünkkel együtt el kellett érnünk az érzelmi mélypontot, ahol kicsit el is veszítettük őt a nagy kesergésben... pedig dev patel mindent megtett, hogy szimpatizáljunk saroo-val, és igazából a többi színésszel sem volt baj -igazából egyetlen dolog zavart bennük végig: hogy túl egyértelmű választások... (de tényleg, dev erre az indiai karakter-típusra szakosodott már régóta, az ausztrál házaspárt két ausztrál játssza, és ki az, aki ne szeretne bele egy perc alatt rooney mara-ba...?) de. minden egyenetlensége ellenére nagyon szerethető a film, és reméljük, hogy elérik az alkotók vele az egyik legfontosabb célkitűzésüket: hogy felnyissák a szemünket nekünk nyugatiaknak, hogy milyen veszélyek között élnek az indiai gyerekek napjainkban is. (#02.19.)

(A régi város) (2016) (r.: Kenneth Lonergan)

bírom azt, hogy az élet milyen véletlenszerűen tud cinikus lenni -ugyanis a film megnézése után kénytelen voltam kicsit kiszellőztetni a fejem a neten, és szörfölés közben a youtube feldobott egy videót, amiben egy forgatókönyvíró-szaki arról beszél, hogy csak akkor fog működni az írásunk, ha az első jelenetekben bemutatjuk a karakterek motivációját és céljait. és ez azért volt megmosolyogtató, mert épp’ előtte bizonyította be nekem kenneth lonergan, hogy nyugodtan fel lehet rúgni ezeket a szabályokat, és akkor is működhet egy script... és ez még akkor is igaz, ha a casey affleck által játszott főhős felé nem könnyű empátiát éreznünk az elején, mert morózus és szótlan, és látszólag csak akkor érez valamit az ürességen kívül, amikor a kocsmában a pohár fenekére néz, és szórakozásból verekedést provokál. még a drámai történéseket sem úgy reagálja le, ahogy azt a filmekben megszoktuk, mert mindent magába fojt, és ez nekünk nézőknek is frusztráló egy kicsit... de örülök, hogy volt kellő merészség az írás során, hogy felboruljon a hagyományos dramaturgia, mert a flashback szerkezet ad igazán erőt a filmnek, így amikor végül felszínre kerül a sötét titok a múltból, akkor igazán bennakad a levegő a nézőben, és mindent átértékel magában -legfőképp a főhőshöz való viszonyát. mert így már megérted, hogy miért képtelen érezni többé -mert a feldolgozhatatlan tragédia örökre nyomott hagyott rajta. és ez főleg úgy szívbemarkoló, hogy a visszaemlékezésekkel az élete boldog korszakába is bepillantást nyerhettünk... a jelen drámájával viszont szándékosan nem megyünk ennyire mélyre, de nem is hiányzik, hogy igazán eleresszék a könnyzacskókat, mert azzal csak a hollywood-i giccs talajára tévednénk, és az nagyon nem állna jól a filmnek, mert az alkotók mindent a természetesség szolgálatába állítottak inkább. igaznak érzed az összes jelenetet, mert természetesek a mondatok, amiket kimondanak, nem tolakodik az események elé az operatőr, és a színészek minden mozdulatát is tökéletesen elhiszed (érdekes látni, hogy kritikailag michelle williams vitte a legtöbbre a dawson-csapatból, most is tündökölt abban a pár pillanatában, főleg a casey affleck-kel közös nagyjelenetében, ahol a zavarodottság, a szeretet és a megbánás mind ott volt összesűrítve egyetlen pillanatba)... érdekesen játszik mr.lonergan a könnyítésekkel is, mert amíg a tinifiús tettek (csajozás+zenélés) nagyon beleillenek az összképbe, addig a komoly jelenetek mellé odatapasztott elidegenítések rendre kizökkentettek (gondolok itt arra, amikor a mentősök bénáznak a hordággyal, vagy hogy megszólal a telefon a temetésen)... féltem ettől a filmtől, hogy maga alá gyűr, és emberi roncsként hagy maga után így szombat este, de teljesen máshogy nyúlt a gyász (feldolgozhatatlan) feldolgozásához, mint amire előzetesen számítottam -sokkal természetesebben, és ezért csak nagyon hálás lehetek. mint ahogy azért is, hogy a világ nagy zajából elvonulhatok kicsit az ilyen csendes alkotás segítségével. (#02.11.)

(Holdfény) (2016) (r: Barry Jenkins)

valahol az én hibám, hogy nem szakítok elég időt a független filmesek munkáira, hogy igazából csak az oscar környékén erőltetem meg magam, hogy olyan alkotásokat is megnézzek, amik más művészi attitűddel készülnek, mint azok a fősodorbeli filmek, amiket nagyobb tételben fogyasztok. bár ez lehet előnyként is nézni, mert üdítő érzés találni egy olyan filmet, ami nem hagyományos módon gondolkozik. nem folyamatosan építi fel a lineális történetét, hanem csak életképeket villant fel, mozaikosan illeszti egymáshoz a kis részleteit, a köztes hézagokat meg balladai homállyal tölti ki. mert intelligensnek tartja a nézőit, így nem akar mindent a szájukba rágni, tudja, hogy elég az, ha félmondatokkal utal bizonyos eseményekre (és ez azzal is jár, hogy olyan elemeket hagy ki a történet szövetéből, amik egy másik alkotónál drámai csúcspontok lennének). egy sok évet felölelő felnövés-történetnél jól tud működni egy ilyen dramaturgiai felépítés, például a boyhood is emiatt vált emlékezetessé -csak amíg linklater-ék az élet apró örömeit/bánatait akarták megfogni (12 év alatt), addig itt a moonlight-ban már maga a környezet is predesztinálta, hogy egy sokkal sötétebb és drámaibb sztori alakuljon ki... nekünk európaiaknak egy vidám és szikrázó miami él a fejünkben a filmeknek és a sorozatoknak köszönhetően, pedig ott is megbújik az árnyékban egy kegyetlenül sötét világ, ami a pálmafás-tengerpartos kerettel nagyon érdekes kontrasztot alkot. ez az a hely, ahol piszok nehéz lehet felnőni, mert minden körülmény ellened van. az otthonod ajtaját ritkán lépi át a boldogság, mert a crack-head anyád azonnal elüldözi az őrült kiabálásával. az utcán nem maradhatsz, mert az erősebb gyerekek azonnal kipécéznek maguknak, és a céltáblájuk leszel. még példaképül is csak egy drogdílert tudsz választani, akinek bár hatalmas szíve van, mégiscsak tisztességtelen módon keresi a kenyerét. a fehérek utálnak, mert fekete vagy. a feketék utálnak, mert meleg vagy. így befelé forduló leszel, kirekesztett, mert a furcsa fiúkkal az emberek nem tudnak mit kezdeni... nekünk nézőknek sem könnyű azonosulni egy ilyen típusú főhőssel, hiszen passzív és szótlan, nem harcol a szeretetünkért. valószínűleg ezért van az, hogy száz százalékig én sem tudtam rezonálni a filmmel, de amikor elkapott egy-egy életkép-mozaik, akkor könnyedén elrabolta a szívem -vagy darabokra törte, szituációtól függően... nagyon szerettem viszont azt, ahogy a film kinéz, a rendező és az operatőr hatékony közreműködése eredményeként lett igazán intim ez a történetet, ahogy bele tudtak mászni a karakterek lelkébe a kamerával. és ehhez az kellett, hogy szinte az egész filmet kézből vegyék fel, hogy sok közelit vágjanak be, hogy mozgásban tartsák a képet, amikor csak lehet. hangban is erős a film, és nem csak a komolyzenés, maxrichter-i score-ra gondolok (fel is írtam magamnak nicholas britell nevét), hanem arra, ahogy a beszéd-hangokkal bánik, mert sokszor tompulnak el egy-egy drámai szituációban, vagy máshogy vannak vágva, mint a képek, ahol a beszélőt látjuk... de az intim hangulat megteremtéséhez legjobban talán a színészek kellettek. a főhőst játszó három (eléggé különböző) srác mind a jók maguk módján, de igazán az őket segítő sztárokra kapja fel az ember a fejét: mahershala ali tökéletes a kedves díler szerepében, bármeddig elhallgattam volna a kubai akcentusát; naomie harris-ről eddig is tudtuk, hogy nagy átalakuló-művész, de most letaglózó volt a drogos anya szerepében; andré holland-nál sosem kérdés az erős jelenlét, janelle monáe meg csak simán gyönyörű volt, mind mindig... örülök, hogy kizökkentett a film a komfort-zónámból, hogy hangulatilag behúzott maga mellé, hogy érzelmileg erős húrokat pendített bennem, hogy tudom tisztelni az művészi átgondoltságát -és azt, hogy milyen okosan építette fel egy különös karakter ön-eszmélését. még sosem szurkoltam ennyire, hogy egy film ne adja meg a végső katarzist, hogy egy nyitva hagyott ponton engedje el a kezünket. mert nem kell mindent kimondani és megmutatni... (#02.04.)

(A számolás joga) (2016) (r.: Theodore Melfi)

tök jó egy olyan korban élni, amikor elkészülhetnek ilyen filmek, amik fontos társadalmi kérdéseket állítanak a középpontjukba. tök rossz egy olyan korban élni, ahol ezek a fontos társadalmi kérdések még mindig aktuálisak... persze egy hozzám hasonló fehér heteroszexuális férfi szájából furán hangzik ez a kijelentés, pedig szerintem a többségünk hozzám hasonlóan belátja, hogy léteznek ezek a problémák, hogy igenis nehezebb az életük azoknak, akik eltérőek tőlünk, legyen az a bőrszínük, a nemük vagy a szexuális preferenciájuk miatt. és ha már beláttuk és elismertük ezeknek a problémáknak a létezését, akkor a következő lépésnek annak kéne lennie, hogy tenni is próbálunk a megszüntetésükért. például elő lehet szedni a történelemből olyan példákat, amik inspirálóak mindenki számára. a rejtett hősöket és hősnőket, akik maximum csak a tankönyvek apró-betűs részébe férnek bele... nagyon szeretem a hatvanas éveket, az egyik legizgalmasabb időszaknak tartom az emberiség történetéből, egy hangulatos és izgalmas korszaknak -ugyanakkor nehezen veszi be a gyomrom az akkor még virágzó szegregációt, mert alapvetően is fel tudom magam húzni a kirekesztés mindenféle-fajta formáján. úgyhogy hiába csomagolták könnyedebb stílusba ezt a filmet is, azért belém tudom marni a dráma emiatt nem egyszer... pedig nagyon élvezetesre sikerült a film hangulati elegye, könnyedén magával ragad, mosolygásra késztet, együttérzést fejt ki, és eléri, hogy szurkolj -nem csak a szereplőknek, de a világ megváltozásának is (szerintem nincs ember, aki ne mondogatta volna azt a film nagyjelenete előtt az ajtónak, hogy ’nyílj ki! nyílj már ki!’)... tetszett, hogy nem csak a könnyedség/komolyság arányt találták el jó ízléssel az alkotók, de a mondanivaló és a történet is ügyesen ki van egyensúlyozva. mert bár hangsúlyosan van jelen a szegregáció és a gender-probléma is, de leginkább a magánéletben hozták ezeket előtérbe (gyönyörű esszenciája volt a korszaknak a wc-vel való küzdelem), de ugyanilyen hangsúly esik ennek a három csodálatos nőnek a munkájára is -arra, hogy a nagy tettekből mindig a poszter-fiúk maradnak meg az emlékezetekben, miközben a háttérben dolgozók tömegei épp ilyen fontosak. főleg egy olyan összetett gigászi teljesítmény esetén, mint amilyen az űrutazás. és sajnos ritkán gondolunk bele, hogy john glenn megnyerő mosolya mögött hány-és-hány matematikus bújt meg... sőt, hogy maga az űrutazás ténye is mekkora teljesítmény volt egy olyan korban, amikor a számítás-technika még gyerekcipőben járt, amikor mérnök-zsenik kellettek ahhoz, hogy megküzdjenek az űrbe jutás szinte leküzdhetetlen problémáival. egy kicsit tartottam attól, hogy a témája miatt matek-heavy lesz a film, de szerencsére szépen belesimultak a képletek a film nagy egészébe. vagy csak az erős szereplőgárda tette jól magáévá a számomra rébusznak tűnő matematikai megfejtéseket... hjaj, és olyan jó volt ezt a három erős nőt vezető szerepben látni. taraji p. henson-ról már a person of interest óta tudjuk, hogy képes magával ragadni, octavia spencer is jól szokta végezni a feladatát, úgyhogy én most janelle monáe-t emelném ki, akit felületesen ismertem csak, mint énekesnő, de most színészként ő volt számomra a leginkább felvillanyozó (remélem az oscar-jelölések közül ő nem azért maradt ki, mert ’csak egy énekesnő’...). mint ahogy az egész film fel tudott villanyozni, feltöltött tenni akarással, hogy soha ne térhessen vissza ilyen mértékű lenézés és kiközösítés -lenne feladat bőven, mert sajnos a világ pont az ellenkező irányba megy... (#01.28.)

(A fegyvertelen katona) (2016) (r.: Mel Gibson)

régóta folyik arról a diskurzus a filmkészítők és esztéták között, hogy lehetséges-e háború-ellenes filmet létrehozni -azaz, hogy lehet-e annyira elborzasztóan bemutatni az undorító embertelen öldöklést, ahogy az a valóságban is zajlik. azért nehéz ezt elérni, mert ha valaki jó munkát végez, akkor igencsak nézőriasztó lesz a filmje -főleg ha még az emberséget is kivonja az embertelenségből, ha deheroizálja a hősöket. (voltak már nagyköltségvetésű próbálkozások erre, 1998-ban például két alkotás is megpróbált erre az útra lépni, de a ryan közlegény csak az első húsz percében nyitotta meg a vér-csapokat, aztán a kitaposott háborús filmes ösvényen folytatta inkább, a thin red line meg a lassú költőiségével a szépséget is beengedte a sötétség mellé.) azt gondolná az ember, hogy egy olyan katonáról szóló film, aki megtagadta a fegyverviselést, szintén kitűzi céljául azt, hogy felveszi a háborúellenesség nehéz lobogóját, de mel gibson inkább a hagyományos utat választja, piedesztálra emeli hősét, és bár elborzaszt a csata képeivel, nem elidegenít, hanem lenyűgöz. a karakter-bemutatásra szánt első órát viszont szép letisztultan, sallangmentesen vette filmre, komótosan hozza hozzánk közel ezt a bumfordi srácot, romantikát virágoztat, és megágyaz a később fontossá váló erőszak-ellenességének is. andrew garfield már itt kiemelkedik a játékával a film szövetéből, bár a gyönyörű theresa palmer méltó partner mellé (mondjuk úgy könnyű, hogy te is első látásra beleszeretsz), de aki igazán uralja a jelenlétével a vásznat, az hugo weaving, és az ő meggyötört arc-mimikája. aztán jön a kiképzős rész, és a főhősünk kicsit próbára teszi az addig felépített kapcsolatunkat -mert mindig nehéz elfogadni azt, ha valaki ennyire makacsul ragaszkodik az elveihez, és ezzel fájdalmat okoz magának és a környezetének is. valószínűleg a saját gyenge jellemünk miatt nehéz az azonosulás, hiába tudjuk ésszel felfogni ezt az őrült kitartást. örültem, hogy a vallásossága nem telepedett rá sem a karakterre, sem a filmre, mert bár ott van a biblia a kezében, de a nagy tettei inkább a kitartásából és a vakmerő hősiességéből erednek, nem pedig az isten iránti elkötelezettségéből... kicsit sajnáltam, hogy a katonatársak csak típus-karakterek maradtak, nem sokat tudtunk meg róluk, inkább csak a külső jegyeik alapján lehetett őket megkülönböztetni (de lehet, hogy csak a band of brothers mániám beszél belőlem, pedig tudom jól, hogy ott tíz órájuk volt a karakter-építésre). pedig jó lenne, ha jobban tudnánk kötődni az egész osztaghoz, mert akkor még drámaibb lehetne a film második fele, azaz a monstre csatajelenet. mert persze mel gibson nem tagadhatta meg önmagát, és a háború mocskát vérgőzös, bél-kifolyós naturalizmuson keresztül akarta ábrázolni, sok esetben művészien kilassítva az összes borzalmat. ami kétségtelenül egy jól működő hatás-mechanizmus, könnyen a hatása alá lehet kerülni. még akkor is, ha átlátunk azon a színtiszta giccsen, ami a heroizmusból ered, mert nem lehet a képek és a zene hatása alól menekülni -valahogy mindig meg tudja hatni az embert az, ha ekkora nagy tetteket hajtanak végre a szeme előtt... a lezárás kicsit hirtelen érkezett meg a szokásos feliratos infók képében, jobban örültem volna, ha mozgóképen láthatom a feleséggel való újra-találkozást... nem tudom, hogy mennyire volt célja mel gibson-nak háború-ellenes filmet készíteni, de ha igen, akkor kudarcot vallott, mert a csata-jeleneteivel nem riaszt el (még ha néha horror-elemeket is bevet), hanem magával ragad, és a hősiesség tiszteletével vértez fel minket... (#01.27.)

(Vaiana) (2016) (r: Ron Clements, John Musker, Don Hall, Chris Williams)

érdekes látni, amikor valaki üstökös-szerűen csapódik be a kulturális életbe, és hamar mindenen rajta hagyja a keze nyomát. kábé egy éve lehetett, amikor annyiszor futottam bele a neten a ’hamilton’ címbe, hogy kénytelen voltam beszerezni a musical zenei anyagát, és néhány track után már kezdtem érteni, hogy mire ez a felhajtás, hogy miért kiáltották ki a zenés színház megmentőjének ezt az izgága puerto rico-i srácot, lin-manuel miranda-t. ezek után az is természetesnek tűnt, hogy a disney is magához vonzott egy ilyen tehetséget, és nem csak az új mary poppins-hoz szerződtették le, de arra is felkérést kapott, hogy az új rajzfilmjükhöz dalokat szerezzen (btw, ha abból indulunk ki, hogy lin a fiát sebastian-nak nevezte el a kis hableány rákja után, mondhatjuk azt, hogy álom-projekt lehetett ez neki...). nem véletlen, hogy a dalokból indultam ki az értékelésemben, mert ezek hatottak rám leginkább a film nézése közben -mert kellően nagyívűek, és nagyon is miranda-sok (kivéve a gyűjtögetős rák-dalt, amit jemaine clement pont úgy énekelt fel, mint amikor a flight of the conchords-ban david bowie-t utánozta). bár annak nem kéne újdonságnak lennie, hogy erős a zenei anyaga egy disney-produkciónak, mert gyerekkorunkban is pont ezt szoktuk meg (ahogy az sem újdonság, hogy a popkultúrából hoznak vendég-szerzőt, lásd még elton john-t vagy phil collins-t, ugye) -és pont ez a zene-központúság volt jellemző a két rendező (ron clements és john musker) korábbi munkáira is, így maradtak igazán emlékezetesek a kis hableány, az aladdin és a herkules is. a moana engem leginkább ez utóbbira emlékeztetett, mert itt is fogták a mitológiai alapokat, és arra építették fel a sodró lendületű kalandos meséjüket (még akár az ógörög váza-díszítésekben és a törzsi tetoválásokban is találhatunk hasonlóságot). és igen tetszetősek ezek az alapok, esszenciálisan itt van minden a szigetvilágiak hiedelmeiből, és nagyon tetszett, hogy a nagy ellenség egy lávát lövellő vulkán-lény, mert ismerjük a tanulmányainkból ennek a csodálatos világnak a legnagyobb veszélyét... érdekes volt látni egymás után a disney két 2016-os produkcióját, mert így jobban kijött a két különböző készítői hozzáállás -mert amíg a zootopia sokat dolgoztatta az agyunkat is, addig a moana írói inkább az érzelmeinkre akartak hatni, egy hagyományosabb, disney-sebb mesét akartak létrehozni. és ez persze nem baj, csak az embert egy picit piszkálja hátulról a kisördög, hogy egy fokkal több finesszel magasabbra kerülhetett volna a tetszési polcon -de nyugi, azért szerencsére nem olyan buta a mese, mint egy gülüszemű csirke... például nincs benne erőltetett szerelmi szál! sőt, megmentésre váró hercegnő sincs, hősnőnk kifejezetten önálló és kompetens, mindig a sarkára tud állni, ha kell, igazi pozitív példakép -igaz, már a film elejétől kezdve ilyen, így a fejlődésére nem sok tér van. de pont ezért van mellette az arcoskodás (fél)istene, troy polamalu rajzolt képmása, maui, aki hősnőnk mellett jobb ember, illetve, jobb félistenné válhat (szinte kihallom, hogy dwayne johnson mennyire élvezettel mondta fel a szerepet)... azt ugye nem kell ecsetelnem, hogy mennyire gyönyörűen néz ki az összes képkocka, és még az sem vált a kárára, hogy a rendező-páros most először nyúlt a digitális technikához -sőt, az óceán hitelességéhez elengedhetetlen volt ez a váltás. és valahogy így állt össze egy nagyon szerethető egységgé, ezzel a kinézettel, a polinéz mítosz-világgal -és azokkal a fülben ragadó fantasztikus dalokkal... (öhm, tényleg igaz az, hogy egy pornószínésznő miatt kellett megváltoztatni hősnőnk nevét az európai piacon? mert akkor elég rosszul működik a világ...) (#01.25.)

(Zootropolis -Állati nagy balhé) (r.: Byron Howard, Rich Moore, Jared Bush)

remélem senki nem gondolja, hogy véletlen lenne az, hogy a disney rekordmennyiségű bevételre tett szert a tavalyi évben -ez részben köszönhető az elmúlt évek okos döntéseinek (pixar / marvel / lucasfilm felvásárlás), de annak is, hogy van egy minőségi sztenderd, amit a saját készítésű termékeiknél megkövetelnek. mert ugye az egeres cég arról híres, hogy ők a legjobbak a családi szórakoztatásban, és elnézve például ezt a rajzfilmet, ez a legenda mélyen a valóságban gyökerezik. pedig ha belegondol az ember, piszok nehéz lehet egy ilyen széles spektrumú filmet összerakni, ami minden generációt képes megfogni valamivel, és nem érzi úgy egyik korosztály sem, hogy ezt nem neki készítették. mert a gyerekeknek ott az elsődleges réteg, ahol cuki állatok állati izgalmas kalandokat élnek át, a felnőtteknek viszont ezen túl is tud plusz élményt adni (persze ez nem jelenti azt, hogy felnőttként ne lehetne nagyszerűen szórakozni a kalandokon...). mert ott vannak azok az utalások, amiket a gyerekek még nem érthetnek, mert még nem nekik való a klasszikus buddy comedy műfaja vagy a keresztapa (a breaking bad-ről már nem is beszélve). de ami még ezeknél a kikacsintásoknál is fontosabb, az a mögöttes mondanivaló, ahol meglepően aktuális kérdéseket feszegetnek az alkotók, a gender-kérdést, a rasszok közti súrlódásokat, az előítéletet, a bizalmatlanságot, a bullying-et -és annyira jól formálták át ezeket a kérdéseket az antropomorf állatvilágra, hogy szervesen beépülnek a sztoriba, nincsenek kilógó mutatóujjak, hogy ’figyeljetek gyerekek, mert most belétek akarunk nevelni valami fontosat!’... mert jól sztereotipizálnak, persze-hogy a polgármester egy oroszlán, hogy senki sem bízik meg a ravasznak gondolt rókákban, és senki sem hiszi, hogy egy kis nyuszilány megvalósíthatja az álmait... és most szándékosan csak néhány példát ragadtam ki, mert oldalakat lehetne írni, annyira részlet-gazdag lett ez a megalkotott világ, könnyen el lehet veszni az ötletek tengerében. plusz bevallom, én még nem nagyon láttam, hogy rajzfilmben ilyen összetett karakterekkel dolgoztak volna, mint amilyen a két főhősünk, akik nem csak szerethetőek az első pillanattól kezdve, de sokat fejlődnek is a szemünk előtt. és persze nem csak a szövegkönyv segíti azt, hogy a szívünkbe zárjuk őket, hanem a hangjukat adó színészek és a hihetetlen részletességgel dolgozó animációs részleg is (bár igazság szerint én a színészek közül csak jenny slate-et ismertem fel az első mondata alapján, de lehet hogy csak azért, mert felkaptam a fejem arra, hogy ki ez a szexin reszelős hangú birka...?). bár talán azon nem kéne meglepődnöm, hogy hol tart a technika manapság az animációban. és manapság már az is természetes, hogy michael giacchino emlékezetes filmzenéket szerez, most is nagyszerűen házasította össze a dzsungel dallamait a hetvenes évek zsaru-filmek funky-jával... szóval senki ne csodálkozzon, hogy a disney még évekig a szórakoztatóipar császára lesz -egész addig, amíg tartják ezt a magas színvonalat, és szó szerint szórakoztatnak mindenkit... (#01.21.)

(Kubo és a varázshúrok) (2016) (r.: Travis Knight)

minden tiszteletem a laika stúdió vezetőinek, hogy képesek rendre felvenni a hátukra a nehéz keresztet -mert nem elég, hogy ragaszkodnak a filmkészítés kezdetéig visszanyúló stop-motion hagyományokhoz, de az általuk elmesélt történetek csak a felszínen tűnnek egy vidám családi szórakozásnak, a mélyben mindig sötétebb színekkel festenek, és ezeket a sötétebb gondolatokat időről-időre kiengedik a vászonra is, hadd rettegjenek azok a szerencsétlen lurkók a nézőtéren. így valahol megérti az ember, hogy nem nézőcsalogató pénzgyárak az alkotásaik, ugyanakkor nagy szomorúsága ez minden filmszerető embernek, mert sajnálatosnak érzi, hogy nem jutnak el a nézőkhöz ezek a csodás alkotások... pedig ha mindenki legyőzné az ellenérzéseit és a félelmeit, akkor biztos vagyok benne, hogy kubo és hősies csapata épp’ olyan könnyedén férkőzne be a szívükbe, ahogy az enyémbe tették. mert lehet ámuldozni azon, hogy milyen gyönyörűen van megvalósítva a film, lehet örülni annak, hogy egy hihetetlen kalandra visz magával másfél órára, de a legfontosabb mégis az, hogy hatalmas szíve van. szíve, ami árasztja magából a szeretetet, de össze is tud törni könnyedén... a legkisebbeket nem is azért problémás leültetni a film elé, mert rosszat álmodnának a gonoszoktól, hanem mert ők még talán nem értik a film mélyebb mondanivalóját -bár azt is el tudom képzelni, hogy ezzel a filmmel vezetnek rá egy gyermeket a halál elfogadására, a családi kötelékek szétszakíthatatlanságára. mert biztos hogy fel fog neki tűnni a mondanivaló a könnyedebb rétegek alatt. érdekes, hogy felnőtt fejjel sem zavart az, hogy klasszikus sztori-elemekkel dolgoztak az írók, hogy a küldetés során három tárgyak kell megszerezni a gonosz legyőzéséhez, mert így is (vagy épp ezért?) működött a szélesvásznú kaland, de ha az embert fárasztották volna is az ismert panelek, könnyed madárszárnyon elsiklana felettük, mert annyira jók a karakterek, akik részt vesznek ezen az utazáson -a majom a kemény jellemével lopja a show-t, a bogárszamuráj meg a könnyebbséget röptei körbe a jeleneteken. a fő-gonosszal voltam csak kicsit elégedetlen, főleg miután alakot váltott, mert hosszúnak éreztem a boss-fight-ot ellene, de a harc végére annyira csodásan kifizetődtek a szál-összefonódások (kacsint), hogy még ezt az apróbb sutaságot is meg tudom bocsátani... én viszonylag ritkán nézek egész estés animációs filmeket, de lehet, hogy könnyebben rávenném magam ezekre az alkotásokra, ha többször találnék ilyen gyöngyszemeket, amik a szokatlanságukkal tüntetnek -felnőttesebb gyerekeket és gyereklelkű felnőtteket szólítanak meg, összemossák a keleti és a nyugati hagyományokat, látványosak és nagyívűek, miközben nagyon intimek tudnak maradni, és elérik azt, amit az élőszereplős társaiknak is ritkán megy: a szívem mélyéig meghatnak... (elég ellentmondásosnak tűnik, hogy arról papolok, hogy támogatni kell a stúdiót, miközben én magam is letöltve néztem a filmet, de sajnos mindig van bennem egy ellenérzés, hogy 35 évesen beüljek egyedül egy animációs filmre -ráadásul ezeknél az alkotásoknál még nehezebb eredeti nyelvű vetítésre eljutni vidékiként...) (#01.20.)

(A szobalány) (2016) (r.: Park Chan-wook)

van valami ironikus abban, hogy férfiként olyan szexuális aktusért rajongunk, amiben sosem lehet részünk... persze mondhatjuk, hogy a leszbikus szexben épp’ ez az elérhetetlensége az izgalmas, de szerintem inkább a szépség fokozásánál kell keresni a kulcsot -mert két gyönyörű test összefonódásánál azt hiszem nem lehet feljebb fokozni a szépséget... sokszor szokták azzal vádolni a férfi rendezőket, akik leszbikusokról forgatnak filmet, hogy csak kihasználják a női testeket, hogy izgalmasabbá tegyék a filmjüket, de én ezt csak zsurnaliszta túlgondolásnak tartom -mert most sem lehetett érezni egy pillanatig sem, hogy park chan-wook egy perverz vénember lenne, aki rákényszerítette a fiatal színészlányokat a bevállalósabb jelenetekre, csak azért, hogy az élveteg nézők ki legyenek elégítve -nem, mert az erotika, a leszbikus szerelem a sztori alapját képezik, ráadásul nagyon ízlésesen vannak felvéve ezek a részek. mint ahogy az egész film pont olyan csodálatosan néz ki, mint amit a női szerelem dicsérete megérdemel, festői a színkezelése, burjánzóan izgalmas az összes helyszíne, gondosan kimunkált minden kelléke... de ugyanígy organikusan burjánzik a története is, ahol a már a felfedezés öröme is sokat ad az élményhez, mert olyan rejtett tájékokra kalauzol, amikre nem számíthattál akkor, amikor belekezdtél ebbe a fülledt kalandba. utólag belegondolva nem kéne meglepődnöm park úr vonzódásán a váratlan fordulatokhoz, hiszen már a bosszú trilógia egyik erősségét is a gyomorrúgással felérő csavarok jelentették, igazából most az volt a releváció, hogy a váratlan fordulatok különböző stílus-elemeket is magukkal hoztak, újabb-és-újabb rétegekkel gazdagítva a filmet. mert ami első pillanatban egy míves történelmi drámának tűnt, arról hamar kiderült, hogy egy fondorlatos heist-film, ami egy romantikus (leszbikus) filmmé transzformálódott, majd egyre inkább egy erotikus thriller arcát mutatta, hogy a végén egy kis gore is beköszönjön... az első nagy csavar után egy kicsit csalódott voltam, mert talán még sosem szurkoltam ennyire két nő boldogságáért, de aztán elkezdtem élvezni azt, ahogy az új nézőpontból teljesen új értelmet nyernek a korábban már látott jelenetek, hogy a karakterekre folyton más szemmel kell néznünk, miután új-és-új információkkal gazdagodott a történetük. például a film elején az úrinő tűnt egy naiv kislánynak, aztán a második részben a szolgálólányt láttatták naivnak -de a második óra végére kiderült, hogy mi nézők vagyunk a naivak, mert hagytuk, hogy az orrunknál fogva vezessenek végig... de akkorra nekem például már mindegy volt, mert teljesen magával ragadott a történet, bármeddig el tudtam volna nézni hősnőinket, ahogy kivívják a szabadságukat ebben a perverz férfiközpontú világban, és azt kívántam, hogy bárcsak egész életükben boldogan csilingelnének egymásnak... (annyira távol-keletinek tűnt az alapfelállás, hogy meglepően olvastam, hogy egy angol regény volt a film alapja, ami a viktoriánus korban ábrázolta két nő szerelmét. főleg ha utólag belegondolsz abba, hogy milyen szép analógia az, hogy egy nő felszabadul a rabigája alól egy japán által megszállt koreában...) (nekem is többet kéne a távol-kelet felé nyitnom, mert sok szokatlan filmet lehet találni náluk, olyanokat, amik épp’ megfelelnek az én fura perverz ízlésemnek...) (#01.14.)

(2016) (r.: David Mackenzie)

nekünk közép-kelet-európaiaknak amerikai egy varázslatos paradicsomként él a fejünkben, tele lehetősségekkel, csillogó felhőkarcolókkal és csodás tengerpartokkal -pedig ott is szép számmal vannak élhetetlen vidékek, szétrohadó határmezsgyék, amik igencsak távol állnak a paradicsomi állapotoktól. ahol a kilátástalanság a legnagyobb úr, ahol képtelenség továbblépni a megcsontosodott viszonyokon -legalábbis tisztességtelen módszerekkel piszok nehéz... nyugat-texas is épp egy ilyen hely, ahová nem szűrődik be az olaj csillogása, ezért rozsda marja a porban heverő tárgyakat is, és ez a kilátástalanság mérgezi az itt élők lelkét is. nincs jövőkép, még a konvbojok is úgy érzik, hogy megfojtja őket a maradiság megváltoztathatatlansága. (nem sok különbség van a mi borsod-alsónkhoz képest, maximum az, hogy texas-ban legálisan hordhatod a csípődön a fegyveredet... )mindenki röghöz kötött, és nem múlthoz való ragaszkodás miatt, hanem mert a bankszektor szorongatja a tökeit a legtöbb szerencsétlennek. nem vénnek való vidék ez. főleg mert a vének már képtelenek változtatni, a fiatalokban talán még van erő harcolni egy kicsit -a legnagyobb kérdés, hogy miként szállnak harcba a kilátástalanság és az igazságtalanság ellen? lehet-e igazolni a rossz tetteket, ha valami jó dologért harcolsz? szembe lehet-e szállni a tisztességtelen bankokkal tisztességtelen módszerek segítségével...? hogy miért ennyire fontos az, hogy hol játszódik a film? mert aki a felszínt nézi, az egy tökös neo-western-t fog csak látni, viszont aki lefejti a burkot, az egy kifejezetten komoly egzisztencialista drámát talál alatta. egy húsbavágó valóságot a vidéki amerika mai állapotáról. és ehhez a látlelethez lettek kiválasztva a film hősei is, egész pontosan a történet főszereplői, mert nem hősök ők, semmi hősies nincs bennük... az egyik oldalon ott a bankrablásokat végrehajtó testvérpár -igazi tűz és jég csapat ők, az idősebbik egy klasszikus bűnöző típus, lobbanékony természettel, aki élvezi az életformáját, és nem esik nehezére meghúzni a ravaszt sem (ben foster hengerel a szerepben); és ott van mellette a nyugodtabb öccse, akiben annyi pozitív vonást lehet találni, hogy a családjáért teszi az erkölcsileg megkérdőjelezhető tetteket (chris pine meglehetősen érett alakítást nyújt). az őket üldöző törvényes oldal is hasonlóan összetetten sikerült megalkotni. mert persze, a marshall a törvény embere, de a szüntelenül záporozó rasszista megnyilvánulásai miatt nem érzed azt, hogy annyira jó ember lenne, akivel szimpatizálnál filmnézőként, de mégis van benne valami, ami közel hozza a szívedhez -az, hogy jeff bridges egyszerre tudja megjeleníteni benne a szórakoztató seggfejet és az esendő embert... és igazából még rengeteget lehetne írni a karakterekről, mert rengeteget tudunk meg róluk, köszönhetően annak, hogy a film kétharmadában rajtuk van a fókusz. ezáltal persze a tempó is lassabb, de sosem ül le igazán, meg-meglódul egy-egy bankrablásnál, és egyébként is, ehhez a siralmas tájhoz ez az időkezelés passzol a legjobban (és tegyük hozzá, hogy a gyönyörűen fényképezett környezethez mennyire passzol nick cave és warren ellis zenei anyaga is, bár tudjuk már jól, hogy nagyon megy nekik ez a fajta hangulati festés). és egyébként is, a lassabb tempónál lehet igazán érlelni a feszültséget, ami aztán kirobbanhat a monitorból, amikor a végén igazán beindulnak az események. bár a fordulatok menetét nagyjából ki lehet következtetni, mégis egyre erősebben dobog az ember szíve, ahogy pumpálják bele az adrenalint. és sikerül elérni, hogy olyan karakterekért aggód magad halálra, akikért nem szokás ennyi szimpátiát érezni... tipikusan az a film ez, ami a karaktereivel, a hangulatával, a külsőségeivel fog meg elsőre, aztán a mondanivalója elkezd benned dolgozni -és minél többet gondolkozol rajta, annál inkább értékeled azt, amit láttál. (#01.07.)

(Vademberek hajszája) (2016) (r.: Taika Waititi)

emlékeztek még a flúgos futam című hanna-barbera rajzfilmből mardel kutyára és az ő jellegzetes röhögésére? néhány évente előfordul velem, hogy nézek valamit, és egy alattomos poén után kitör belőlem valami ahhoz hasonló hang, majd következik egy jó hosszú periódus, amikor csak vinnyogok és ráz a röhögés. ilyenkor az a legjobb, ha megállítom azt, amit nézek, mert úgysem tudok rá figyelni. sőt, nem árt egy kicsit az agyat is kiüríteni, mert amint rágondolok újra a poénra, máris kezdődik az egész elölről. ööö, gondolhatjátok, hogy azért jutott mindez az eszembe, mert pont így jártam ma ezzel a filmmel is... pedig olyan kis ártalmatlan viccnek tűnt elsőre, ahogy egy kisfiú nem veszi észre, hogy olyanokat mond, amitől a vele lévő öregember egy pedofil perverz állatnak fog tűnni -egyszerű vicc, de én teljesen megkészültem tőle. köszönöm taika waititi-nek ezt az élményt... és igazából köszönöm az egész filmet, mert nem csak ezt a felszabadító röhögést adta nekem erre a bő másfél órára, hanem sokkal-sokkal többet. és nem csak nevetést, de egy sor szívmelengető pillanatot, két zseniálisan megírt és eljátszott karaktert, és azt, hogy új-zélandot újra olyan gyönyörűnek láthattam, mint annak idején, amikor a gyűrűk urá-val felfedeztem a szépségeit -mondhatjuk, hogy egy önálló karakter a filmben ez a csodás táj, azt érzi az ember, hogy szívesen elveszne ebben a háborítatlan vadvilágban... de nézzük, hogy kik azok, akik ténylegesen elvesztek a sűrű aljnövényzetben: egy fura kisfiú és egy morgós öregember. mondhatjuk, hogy nem túl eredeti felállás, azt is tudhattuk előre az ilyen párosokról szóló korábbi alkotásokból, hogy a kezdeti súrlódásokból a végére életre szóló barátság lesz -és mégis működik ez a film szívét dobogtató kapcsolat, jó nézni, ahogy csikorogva egyre közelebb kerülnek egymáshoz. ráadásul eközben a nagy kaland sem áll le egy pillanatra sem, folyamatosan sodor magával. de úgy alapvetően is nagyon szépen ki van balanszírozva a film szerkezete, a sok nevetés és izgalom között néhányszor azért lezúz a drámájával is -de jó, minden alkalommal hamar fel tudsz állsz a padlóról, leporolod magad, és már mehetsz is tovább. a mellékszereplők goofy-sága is segíti ezt a gyors regenerálódást, a gyámügyisek töketlen eltökéltsége hozza a humor-forrást, rhys darby szokás szerint egy őrülten szórakoztató karaktert kapott, sőt maga a rendező úr is beveti magát egy olyan szerepben, amivel el tudja viccelni a sokkoló gyászunkat... kicsit féltem attól, hogy nem tudják igazán jól kifuttatni a nagy kalandot, de aztán az epic üldözéses jelenet szerencsére igazi finálé-érzetet adott... no, úgy érzem, hogy nagy szüksége van a filmkészítők közösségének az ilyen fésületlen maori-kra, akik nem csak botrányosan viccesek, de képesek ilyen csupaszív nagy kalandot is létrehozni. (#01.05.)

(2016) (r.: John Carney)

nem biztos, hogy a művészeti inditatás az elsődleges szempont azoknál, akik zenélésre adják a fejüket. a kezdő popzenészek leginkább csak csajozni akarnak -és nincs is ezzel semmi baj... (közismert az a sztori a franz ferdinand nevű bandáról, hogy azért kezdték lassabb tempóban játszani a dalaikat, mert rájöttek, hogy a csajok csak akkor mennek be a koncertjeikre, ha tudnak táncolni a zenére -és ez a gyógyegér kinézetű művészeti iskolás srácoknál fontos szempont volt...) szerintem minden zeneszerető fiú állt már a szobája közepén egy mikrofonra hasonlító tárggyal, és a képzeletében ő volt a világ legjobb és legszexibb énekese -csak olyan kár, ha a többségüknél megmarad ez álmodozás szintjén, nincs bennük elég akaraterő, hogy valamilyen formában kiálljanak a világ elé -a csajok elé... manapság már nagyon sajnálom, hogy a visszahúzódós középiskolás éveim alatt én is csak egy működésképtelen mikrofonnal voltam a slágerlisták (és a kopott barna szőnyegem) királya, pedig ismertem jó pár zenészt (oké, elsősorban punkokat, de valahol mélyen az is zene...), úgyhogy akár létrejöhetett volna egy szuper group, de aztán megmaradtam a fúvószenekar ütős-szekciójának a szintjén (persze azt is tudjuk jól, hogy a dob nem igazán csajmágnes hangszer). pedig mennyi ilyen zenélős/csajozós sztorim lehetne nekem is a kilencvenes évekből, mint ahogy john carney-nak is volt egy ilyen a nyolcvanas évekből... mert letagadhatatlan, hogy önéletrajzi alapjai vannak a filmnek, de miért is akarná tagadni, amikor ez az egyik legnagyobb erénye -hogy igaznak tetszik. igazak a középiskolás élethelyzetek, igaz az írországi csóró környezet -és persze sokat hozzátesznek ehhez az igaz-sághoz a korabeli zenék is (szerintem a költségvetés nagyrészét elvitte az az összeg, amit kiköhögtek a duran duran-ért, (a) the cure-ért, az a-ha-ért vagy a motörhead-ért). bár a film igazi csillagai a saját dalok, amik tökéletesen simulnak a kor ikonikus dallamai közé, hitelesek és szerethetőek lettek. pont olyan szerethetőek, mint a srácok, akik előadják őket -egy csomó nyomi a középiskolás tápláléklánc aljáról, akikkel egy pillanat alatt azonosulni tudunk, mert saját magunkra emlékeztetnek... a középsulis környezet pont az ismerőssége miatt működik, ez az a hely, ahol mindenki keresi önmagát és a stílusát (tök jó volt, hogy egy-egy új zenekar megismerése után mindig új ruha/haj-viseletben jelentek meg a srácok), és eközben nem csak próbálják túlélni a kamaszkort és a suli legnagyobb bunkóit (no meg a papi nevelés visszásságait), de szerelmesek is lesznek persze... ha van történet, ami igényelte a nőt, a romantikus felhangokat, akkor ez az, nem véletlen, hogy azzal kezdtem a kritikámat, hogy a zenélés egyik fő motivációja a csajozás... de olyan természetesen folyik ez a love-sztori is, hogy nem lehet nem imádni, és lucy boynton pont annyi bájt hoz magával a filmbe, amitől pont elég édes lesz az összkép. de a bájosságán túl azért is jó a karaktere, mert a drámai hátterével mélységet ad a sztorinak. igaz, hogy egyébként is felsejlik néha a szemfesték alól a korabeli szar, a szegénység, a munkanélküliség, vagy a rossz katolikus házasságok. nem néz igazán bele a sötétségbe, de ez csak azért van, mert inkább az álmodozásról akar beszélni -és még szerencse, hogy ezt viszont varázslatosan teszi. (végre egy újabb középiskolás film az örök kedvenc ’moszkva tér’ mellé, amit bátran mutogathatok az épp megfelelő korban lévő unokatesóknak -mert ahogy azt a filmből is megtudhattuk, egy idősebb mentor (mondjuk egy báty) kritikus lehet az ember ízlésénék formálódásában.) (#01.03.)

(Kaliforniai álom) (2016) (r.: Damien Chazelle)

csak úgy teljesíthetsz maximálisan művészként, ha mindent megteszel az álmaidért -damien chazelle hat éven át harcolt azért az álmáért, hogy megvalósíthassa ezt a filmet. de hát ki akarna manapság egy olyan filmre pénzt adni, aminek nem titkolt célja az, hogy visszahozza a negyvenes/ötvenes évek (metro-goldwyn-mayer) musical-jeinek hangulatát...? és az a jó, hogy nem csak a producereknek beszélt nyíltan az író/rendező úr a flitteres álmairól, de nézők elől sem titkolja, hogy milyen portékával házal -egyből egy nagy csapatot mozgató énekes/táncos jelenet fogad minket nyitányként, hogy mindenki el tudja dönteni, hogy kell-e ez neki, vagy inkább átmenekül a szomszédos teremben játszott véres és férfias mel gibson filmre... én a férfiak azon szűk keresztmetszetébe tartozom, akik nem azért ülnek be egy ilyen filmre, mert azt gondolják, hogy ezt várja ezt tőlük élete párja, hanem azok közé, akik nagyon tudatosan és határozottan vásárolják önszántukból a jegyet az ilyen csajosabb filmre. és nemhogy el akarnék menekülni egy éneklős/táncos nyitószámtól, hanem azt érzem, hogy pont a megfelelő teremben vagyok -főleg ha nem csak zeneileg nézem a kezdő pár percet, hanem technikailag is, mert engem könnyű lenyűgözni egy gondosan kimunkált vágatlan jelenettel. összhatásában nagyon jól működik ez a kezdés, azonnal egy feelgood lebegés vesz körül, ami aztán a fő karaktereket bemutató jelenetekben is folytatódik, amikor megismerjük ezt a két művészt, akik los angeles legalsó lépcsőfokán tengetik az életüket -a kávét főző színésznőt és az elveihez ragaszkodó klasszikus jazz-zongoristát. szórakoztató humorral közelítünk feléjük, ugyanakkor a hollywood-i alulnézet ad egy kis keserűséget is a helyzetükhöz. és talán azért tisztelem leginkább damien chazelle-t, mert nem csak egy kellemes nosztalgia-vonatot akar nekünk adni, ahol elég bedobnia pár utalást az ’ének az esőben’ vagy a ’cherbourgi esernyők’ című klasszikusokra, hanem úgy tesz, mint egy jó jazz-zenész, és mindenhez plusz rétegeket kever hozzá, okosan többfenekűvé teszi a filmjét, ami elsőre egy zenés romantikus komédiának tűnik, az az év egyik legelgondolkodtatóbb alkotásává válik. mert magáról a művészetről akar mesélni, a szenvedélyekről és az álmokról, és a legfontosabb feszültségekről, amik egy alkotóban a legtöbb kételyt szülik: hogy szabad-e kompromisszumot kötni? hogy ráléphet-e a könnyebb (és anyagilag jövedelmezőbb) útra? hogy működhet-e a magánélet valakivel, ha igazán intenzív a művészi önmegvalósítás...? (örültem, hogy ennyire beborít mindent a filmben a jazz, viszont a film egyik fő konfliktusánál kicsit meghasonlottam önmagammal -mert én évek óta azt vallom, hogy a jazz-t meg kell újítani, hogy bátran és modernül kell hozzányúlni (példaként trombone shorty-ékat vagy a galactic-ot szoktam felhozni), itt a filmben viszont kicsit megkérdőjelezték ennek az útnak a helyességét...) no, kicsit elkalandoztam az agyam felé, ideje a szívem útját követni. mert írhatok itt oldalakat a zenéről meg a gyönyörű technikai megvalósításokról, de igazság szerint én is pont ugyanúgy beleszerettem a karakterekbe, mint mindenki körülöttem a teremben -azt hiszem valahol az első közös dal (és sztepp-elés!) táján olvadtam el véglegesen... és főleg azért lett ekkora a szerelem, mert a lebegő musical-es felszínnel ellentétben ez a kapcsolat tökéletesen elhihető, realista és emberi (kicsit talán betegül hangzik, de én is álmodoztam már ilyen kapcsolatról, ahol az évek óta felhalmozott popkulturális tudásomat átadhatom valakinek, megszerettethetem vele azokat a dolgokat, amik közel állnak a szívemhez). és igazából tökéletes randi-film... lenne... csak lenne, mert hagy időt, hogy átgondoljuk a kapcsolatainkat, és nem biztos, hogy minden kapcsolatnak jót tesz ez... annyiban átveszi a hagyományos romkom-ok szerkezetét, hogy felépíti a boldog kapcsolatot, majd megjelennek az első repedések, de aztán a végén úgy csavarja meg ezeket a fordulatokat, hogy még ezért a sablonosság miatt sem tudok haragudni. (hmm, innen jön egy kis spoiler-ecske, úgyhogy futás a moziba, mielőtt még...!) el tudom képzelni, hogy a szívecskés lufis befejezéshez szokott lányok/asszonyok húzzák a szájukat a film vége miatt, de én imádtam ezt a realista lezárást, főleg úgy, hogy azért átnyújtottak nekünk egy mgm-musical típusú pozitív végkifejletet is, hogy minden összetört kicsi szív megnyugodhasson egy kicsit (bár ha belegondolsz a pozitív vég sem teljesen pozitív, mert egy kapcsolatban valakinek részben/egészben fel kell adnia az álmait)... hmmm, látszik a szerelem, mert csak püfölöm a billentyűket, és nem bírom abbahagyni a dicséretet, és még így sem esett szó a csodás színekről, a régi hollywood iránti szerelmes-levél rétegről, a tökéletes emma stone/ryan gosling chemistry-ről, az azonnal a füledbe mászó dalokról... de oké, maradjunk csak ennél az utóbbinál, mert kényszerűségből egy nap késéssel ültem le megírni a kritikámat, és azóta folyton a soundtrack szól a fejemben, mindegy hogy valami hétköznapi tevékenységet végzek-e, vagy csak egy autó hátsó üléséről bámulom a csillagos eget... varázslatos élményt kaptam, jóleső szív-melengetést, művészi igényű romantikát. így ha összeszedem minden férfiasságom, akkor még azt is ki merem jelenteni, hogy ez az év legjobb filmje! (talán nem sikerült eléggé hangsúlyoznom, hogy mennyire vicces is volt a film -de az biztos, hogy mostantól a ’take on me’-t sem tudom már mosolygás nélkül meghallgatni...) ($$12.29.)

(Zsivány Egyes -Egy Star Wars történet) (2016) (r.: Gareth Edwards)

’javában dúl a polgárháború. titkos támaszpontjukról a felkelők először hajtottak végre sikeres támadást a gonosz galaktikus birodalom ellen. az ütközet során hírszerzőik megkaparintották birodalom csodafegyverének titkos terveit.’ -idestova huszonöt éve nézem rendszeres időközönként a ’new hope’ alcímű negyedik részt, de a tegnapi lelki felkészülés alatt tűnt csak fel, hogy a nyitószövegben az olvasható, hogy egy ’ütközet’ során szerezték meg a lázadók a terveket. így már nyugodt szívvel mehettem a moziba, mert nem kellett azon agyalnom, hogy korábban volt-e szó arról a nagy csatáról, ami várhatóan bekövetkezik az újonnan forgatott előzmény-filmben... lehet, hogy azért nem tűnt fel ennyi éven át az a mondat, mert george lucas is csak ennyit szánt rá, egyetlen mondatot, pedig egy fontos háborús tett volt ez, amit fontos hősök hajtottak végre -illetve olyan hős-szerűek... a star wars eredetileg a mítoszok és mesék útján járt, így természetes, hogy a birodalom volt a megtestesült gonosz, a felkelők viszont a makulátlan jóság fellegvárából tekintettek le ránk. viszont ma már nem lehet figyelmen kívül hagyni az elmúlt évtizedek kulturális változásait, így sokkal árnyaltabb képet kapunk a felkelésről, esendőbbek lesznek a hősök a hibáik miatt, és logikus is, hogy aki a sötétség ellen harcol, az maga is bemocskolódik egy kicsit, mert a jó ügy érdekében néha át kell lépni a határokat, és megkérdőjelezhető dolgokat kell elkövetni -és persze igaz ez a másik oldalról is szemlélve: nem volt mindenki velejéig gonosz, aki a birodalom-nak dolgozott... azt viszont sajnálhatjuk egy kicsit, hogy amíg általánosan mélyebbek lettek a karakterek, maguk a főszereplők elég vázlatosak maradtak -persze itt felhozhatjuk mentségnek, hogy a mintaként szolgáló klasszikus háborús filmekben is csak ennyire dolgozták ki a szereplőket, de én azért jobban tudtam volna kötődni hozzájuk, ha egy-két (tényleg jól működő) drámai pillanaton túl is berántják a szívünket közéjük (valahol vicces, hogy a nézők többségéhez egy robotot sikerült a legközelebb hozni, de ebben nagy szerepe volt abban is, hogy végre jól működő robot-humort sikerült a beszéd-generátorába adni -végre nem infantilis a poénkodás, hanem a sötétebb hangulathoz jobban idomuló szarkasztikusan száraz humor ez)... az elején azért rám ijesztettek, mert túlságosan info-heavy volt, ahogy ugráltunk bolygóról-bolygóra, miközben folyamatosan mutatták be az új karaktereket, de aztán hirtelen minden a helyére kattant és elkezdett működni a film, és amint elkapták a fonalat, már tudták fokozni fel egyre jobban a tempót és a hangulatot, és wow, mennyire fel tudták fokozni a fináléra... a készítők végig azt hangoztatták az interjúikban, hogy ez egy háborús film lesz, és hogy a klasszikus világháborús filmekből inspirálódtak, és ez érződik is a végeredményen, főleg a városi tank-csatás jelenetnél villantak be nekem a nagy elődök, de a dzsungeles kommandózás is hozta a kellő hangulatot (btw, azért gareth edwards-ék nem hülyék, miért írnának havat meg mínusz harminc fokot a forgatókönyvbe, amikor tengerpartos/pálmafás bolygóra is helyezik a finálét, így akár a maldív-szigetekre is mehetnek nyaralni forgatni, hehe)... és szerintem jó az, hogy kísérleteznek a lucasfilm-nél, hogy bele mernek emelni új elemeket is a szokásos star wars hangulatba -hogy nem ragaszkodnak ahhoz, hogy minden egyes filmben legyenek skywalker-ek, jedik és fénykard-párbajok (no, azért egyetlen egyszer felvillant az ikonikus világító penge, de ezt meg tudjuk bocsátani, mert annyira cool módon badass lett a jelenet, hogy nem lehet nem imádni) -így lesz esély arra, hogy tényleg változatos legyen az univerzum. bár lehet hogy érdemesebb lett volna egy másik korszakot választani a galaxis nagy történelméből, mert érezni lehet, hogy az általános mozinézőknél azért van egy kis zavar az erőben, hogy most hova is kell elhelyezni a filmet az idő-vonalon, és láthatóan a legalapvetőbb utalások megértésével is vannak gondjaik. talán ez a film ezek miatt inkább nekünk, a régi rajongóknak készült, akik tudnak mosolyogni az összes kikacsintáson, a nem titkolt fan-service-en. és mi vagyunk azok, akik igazán értékelni tudják azt, hogy ennyi év után hihető magyarázatot kaptunk arra, hogy miért lehetett olyan könnyen elpusztítani a halálcsillagot... igen, mert talán a film legnagyobb erénye, hogy tökéletesen simul a ’new hope’-hoz, mind sztoriban, mind látványban, igazi kiegészítője annak. igaz ebből néhány apróbb hátrány is következik -tudtuk, hogy a végén sikerül megszerezni a terveket, és azt is tudtuk (vagy inkább titkon reméltük), hogy mi lesz a karakterek sorsa, hiszen nem kell őket a folytatásra tartogatni. a másik hátrány már kicsit jobban zavart: teljesen érthető, hogy vissza kellett hozni tarkin nagymoff-ot, hiszen az ő jelenléte elengedhetetlen a halálcsillagon, de nem érzem jó döntésnek, hogy cgi arcot használva akarták megidézi peter cushing-ot, mert annyira látható lett a végeredmény, hogy folyton kizökkentett a film élvezetéből (azért sem értem ez a technikai megoldást, mert mon mothma-nál például nagyszerűen sikerült a színésznő-választás). ...no... egy picit azért zavarban vagyok, mert jó volt a film, élveztem nagyon, adott is nekünk néhány igazán emlékezetes jelenetet (nálam a ’csillagromboló belökése a pajzs-generátorba’ pillanat volt a csúcs), egy áll-leejtően intenzív fináléval bombázta szét a bennünk élő rajongó gyermeket, ugyanakkor a force awakens-nél nagyobbnak éreztem magamban a buzz-t, jobban bele tudott préselni a moziszékbe -de talán ez csak annak köszönhető, hogy az volt a nagy comeback, a saga régóta várt folytatása, ezt viszont csak egy kiegészítő filmnek szánták. vagy talán csak az jobban be tudott húzni érzelmileg a karaktereivel... (örülök, hogy a sok riasztó hír nem igazolódott be, nem érződik az utóforgatások / újra-vágások kemény melója, michael giacchino is kellően john williams-i zenét komponált négy hét (!) alatt. viszont a szinkron sajnos kifejezetten most bántotta a fülem sok helyen...) ($$12.17.)

(Legendás állatok és megfigyelésük) (2016) (r.: David Yates)

szerintem minden hozzám hasonló potter-fan aggódva indult el a moziba erre a filmre, mert hiába emelték ki rowling anyánk nevét a plakáton, azért az ember mindig gyanúsan méreget minden előzmény-történetet -plusz a kedvenc írónőnkben sem bízhatunk már igazán azóta, hogy jóváhagyta az a szörnyszülöttet, aminek a szövegkönyvét elátkozott gyermek néven jelentették meg... szerencsére a moziból kijövet már elpárolgott az összes kétely és aggódás, mert működött a mozi-varázs, még ha egy-két varázslat mellé is pattant... érezhetően jó ötlet volt visszahozni david yates-et az új alapok lefektetéséhez, mert sok ismerős elemet hozott magával a rendezéshez használt bőröndjében, így nem csak a kezdő warner logó alatt felcsendülő klasszikus főtéma miatt éreztük ismerősnek ezt a világot, hanem a vizuális megjelenítés miatt is. ugyanakkor hálistennek nem eszetlen fan-service-ként akarták eladni csak a show-t, jót tett a filmnek a helyszín- és korszak-váltás. jól átjön a swing-es, alkohol-tilalmas, füstös lebujos korhangulat, és a nők gyönyörűen mutatnak a húszas évek ruháiban (colleen atwood szokás szerint pazar munkát végzett a jelmezekkel). sőt. azzal, hogy hátrahagytuk roxfort-ot, egy sötétebb világba csöppentünk, ahol sokkal szigorúbban veszik a varázs-használatot, ahol lenézik a varázstalan lényeket (házasodni sem lehet velük), és a boszorkány-üldözés sem áll távol a néplélektől. úgyhogy nincs is egyszerű dolga a bohókás főhősünknek ebben az idegen környezeteben... mert göthe salmander tipikus dumbledore protezsált, egy szerethetően fura alak hatalmas szívvel, akinek minden élet szent, és eddie redmayne jól is formálja meg ezt a figurát, mégha a fura járását és testtartását nem is könnyű megszokni... de nem csak főhősünk amerikába való érkezésével vezetnek be minket ebbe az ismerős-de-ismeretlen világba, hanem alkottak egy muglit is a történethez, hogy vele együtt a nézőknek is lehessen kibeszélni -és ennek a karakternek a létrehozása volt az egyik legjobb ötletük, mert végig működik vele a rácsodálkozós humor, amivel kellően ellensúlyozzák a komorabb részeket... mert bizony ez a film igazából kettő, egy varázslatok és különleges lények szárnyán szálló csuda-mese, és egy komor és komolykodó sötét világ, amivel a folytatások háborús hangulatát vetítik előre (mert nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy egy új sorozat alapjait is most rakták le nekünk, ezért is volt eléggé expozíció-heavy ez a nyitó-film). ezzel a kettősséggel csak az a baj, hogy a kétféle hangulat nem tud szépen egymáshoz kapcsolódni, és a vágás sem segíti azt, hogy igazán organikus egésszé álljon össze az alkotás... annak ellenére, hogy szeretem a mélyebb összefüggéseket, a kontextusba helyezéseket, azért a könnyedebb állat-vadászat jobban tudott most működni nálam, és valószínűleg ezért is van az, hogy a finálé akció-részeit nem szerettem, jellegtelen blockbuster csatának tűnt a fekete füsttel való küzdelem (maga az alapprobléma (azaz hogy az elfojtott mágia bajt okoz) viszont nagyon tetszett, tipikus rowling ötlet volt)... remélhetőleg jk tanult ebből, mint kezdő forgatókönyvíró, és legközelebb jobban eltalálja az arányokat, és egy hatásosabb finálét is papírra tud vetni -a varázsvilág megteremtése és a szerethető karakterek létrehozása már a kisujjában van (bár hozzátenném, hogy a katherine waterston által játszott női főhősnél a hidegsége miatt sok idő kellett, mire megkedveltem, bezzeg a húgát (és vele alison sudol színésznőt) az első pillanatban a szívembe zártam...) ($$11.20.)