(A számolás joga) (2016) (r.: Theodore Melfi)

tök jó egy olyan korban élni, amikor elkészülhetnek ilyen filmek, amik fontos társadalmi kérdéseket állítanak a középpontjukba. tök rossz egy olyan korban élni, ahol ezek a fontos társadalmi kérdések még mindig aktuálisak... persze egy hozzám hasonló fehér heteroszexuális férfi szájából furán hangzik ez a kijelentés, pedig szerintem a többségünk hozzám hasonlóan belátja, hogy léteznek ezek a problémák, hogy igenis nehezebb az életük azoknak, akik eltérőek tőlünk, legyen az a bőrszínük, a nemük vagy a szexuális preferenciájuk miatt. és ha már beláttuk és elismertük ezeknek a problémáknak a létezését, akkor a következő lépésnek annak kéne lennie, hogy tenni is próbálunk a megszüntetésükért. például elő lehet szedni a történelemből olyan példákat, amik inspirálóak mindenki számára. a rejtett hősöket és hősnőket, akik maximum csak a tankönyvek apró-betűs részébe férnek bele... nagyon szeretem a hatvanas éveket, az egyik legizgalmasabb időszaknak tartom az emberiség történetéből, egy hangulatos és izgalmas korszaknak -ugyanakkor nehezen veszi be a gyomrom az akkor még virágzó szegregációt, mert alapvetően is fel tudom magam húzni a kirekesztés mindenféle-fajta formáján. úgyhogy hiába csomagolták könnyedebb stílusba ezt a filmet is, azért belém tudom marni a dráma emiatt nem egyszer... pedig nagyon élvezetesre sikerült a film hangulati elegye, könnyedén magával ragad, mosolygásra késztet, együttérzést fejt ki, és eléri, hogy szurkolj -nem csak a szereplőknek, de a világ megváltozásának is (szerintem nincs ember, aki ne mondogatta volna azt a film nagyjelenete előtt az ajtónak, hogy ’nyílj ki! nyílj már ki!’)... tetszett, hogy nem csak a könnyedség/komolyság arányt találták el jó ízléssel az alkotók, de a mondanivaló és a történet is ügyesen ki van egyensúlyozva. mert bár hangsúlyosan van jelen a szegregáció és a gender-probléma is, de leginkább a magánéletben hozták ezeket előtérbe (gyönyörű esszenciája volt a korszaknak a wc-vel való küzdelem), de ugyanilyen hangsúly esik ennek a három csodálatos nőnek a munkájára is -arra, hogy a nagy tettekből mindig a poszter-fiúk maradnak meg az emlékezetekben, miközben a háttérben dolgozók tömegei épp ilyen fontosak. főleg egy olyan összetett gigászi teljesítmény esetén, mint amilyen az űrutazás. és sajnos ritkán gondolunk bele, hogy john glenn megnyerő mosolya mögött hány-és-hány matematikus bújt meg... sőt, hogy maga az űrutazás ténye is mekkora teljesítmény volt egy olyan korban, amikor a számítás-technika még gyerekcipőben járt, amikor mérnök-zsenik kellettek ahhoz, hogy megküzdjenek az űrbe jutás szinte leküzdhetetlen problémáival. egy kicsit tartottam attól, hogy a témája miatt matek-heavy lesz a film, de szerencsére szépen belesimultak a képletek a film nagy egészébe. vagy csak az erős szereplőgárda tette jól magáévá a számomra rébusznak tűnő matematikai megfejtéseket... hjaj, és olyan jó volt ezt a három erős nőt vezető szerepben látni. taraji p. henson-ról már a person of interest óta tudjuk, hogy képes magával ragadni, octavia spencer is jól szokta végezni a feladatát, úgyhogy én most janelle monáe-t emelném ki, akit felületesen ismertem csak, mint énekesnő, de most színészként ő volt számomra a leginkább felvillanyozó (remélem az oscar-jelölések közül ő nem azért maradt ki, mert ’csak egy énekesnő’...). mint ahogy az egész film fel tudott villanyozni, feltöltött tenni akarással, hogy soha ne térhessen vissza ilyen mértékű lenézés és kiközösítés -lenne feladat bőven, mert sajnos a világ pont az ellenkező irányba megy... (#01.28.)