(Mancs őrjárat: A film) (2021) (r: Cal Brunker)

nem akarok nagy kritikát írni, hiszen ez egy kisebb gyerekeknek szóló film, annak minden tulajdonságával, igazából csak dokumentálni akartam, hogy ez volt az első alkalom, hogy a keresztlányomat és az unokaöcsémet moziba vittem, és zoli a zebra, a menő nagybácsi minden dátumra emlékezni akar... szerencsére nem vagyok teljesen ismeretlen a kutyi-világban, láttam már valamennyit a sorozatból is, a gyerekeknek megvan az összes figura kétszer, bár talán azok a felnőttek sem alszanak be a moziban, akik újoncként csöppennek be a nagy mentésekbe... amit értékeltem, hogy egy kicsit javítottak az animáción a nagyvászon kedvéért, plusz nagyon szépen volt keverve a térhatás -na nézd már, a végén még szakmázni kezdek itt egy gyerekmesénél... (heh, a legendás haj miatt azt hittem, hogy conan o'brian adta a hangját a riporternek, de aztán kiderült, hogy kimmel volt az -persze a szinkron miatt esélyem sem volt felismerni a hangját...) [*08.28.]

(2021) (r.: Sam Liu)

ha az embernek jó hangulata van, simán felfoghatja pozitívan azt, hogy a mai világban a popkultúra egy nagy remix-gyár lett, ahol gátlástalanul kannibalizálnak mindent az alkotók, amik megihletik őket. persze lehet sírni az eredeti ötletek visszaszorulása miatt, de ha egy hommage megfelelően működik, ha szívből jövően nyomogatják a filmgyárban a nosztalgia-gépen a gombokat, akkor igenis lehet élvezetes a végeredmény... a soul of the dragon egy szeretet-projektnek indult, mivel a tavaly elhunyt legendás képregény-alkotónak, dennis o'neil-nek akartak vele emléket állítani, aki a hetvenes években egy rakás harcművész-karaktert alkotott meg a dc számára, és végül addig gyúrták ezt az ötletet, míg a végeredmény egy tökéletes hetvenes-évekbeli replika lett -ami nyomokban batman-t is tartalmaz, mert az öreg bőregérrel el lehet adni minden projektet... és dicséretes, hogy mennyire ügyeltek a részletekre az animációs stúdióban, nyitányként kapunk egy adag james bond-ot, lenge ruhás lányokkal, bemutatkozással és főcímmel, majd egy gyors transzformálódás után már egy bruce lee filmben járunk, ahol nem csak a ninják vesznek körbe minket, hogy némi orrpiszkálós bunyóban alulmaradjanak, de itt vannak a suhogós trapéz-nadrágok és a büszkén viselt afro-frizuk is. miközben persze megállás nélkül szól a hangszórókból a pornós funky... a sztori kizárólag toposzokon lépdel, de mivel minden idéző-jelben van, ezért nem bántó az, hogy pontosan tudod, hogy mi lesz a következő jelenetben. a lényeg, hogy jól szórakozol, miközben nézed, meg dramaturgiailag eléggé meg is áll a lábán ahhoz, hogy ne lehessen kigáncsolni (még a flashback-ek is a megfelelő helyekre vannak elhelyezve)... na de hogy fér mindenbe el a címszereplő batman? -kérdezhetitek. és igazság szerint eléggé erőltetetten... nem lenne szüksége bruce-nak arra, hogy felvegye a ruháját, hiszen a fanatikus kígyó-hívők nem ijednek meg a denevértől, és a kütyüit meg a köpenyét is csak a fináléban használja aktívan. de tulajdonképpen nem is zavaró, hogy a többi harcos mellett az egyik alak maszkban nyomja a bunyót. és még milyen bunyót! a koreográfiák kifejezetten jók, még azt is elérték, hogy felszisszenjek, amikor richard dragon akkorát kapott a hasára, hogy a hátán szakadt fel az inge... a hang-castingosok is nagy dicséretet érdemelnek, mert a verekedős szerepekre olyan harcművészetileg képzett művészeket hoztak, mint mark dacascos és kelly hu, michael jai white-ért meg külön pont jár, hiszen ő már az arrowverse-ben is eljátszotta a bronz tigrist... szóval biztos seggre lehet huppanni ezzel a filmmel, főleg annak, aki batman miatt valami szuperhősös világmegváltást vár, vagy csak a gyerekének kapcsolja be, hiszen ’ez csak egy mesefilm’, aztán meg majd vigasztalhatja a zokogó lurkót, amiért sokkot kapott a fejlevágásoktól -de aki szívesen pörgeti magát vissza abba a korba, amikor hollywood ölelő karjaiba zárta a távol-keleti kultúrát, amikor a b-mozikat elfoglalták a feketéknek szóló kemény alkotások, amikor minden fiú falán ott lógott a karmolt mellkasú bruce lee poszter, az szerintem élvezni fogja ezt a kis nosztalgia-trippet. [*04.24.]

(Lelki ismeretek) (2020) (r.: Pete Docter, Kemp Powers)

everyday is exactly the same, énekli trent reznor a nine inch nails frontembereként, és sokan tudják átérezni a dalba formált monoton maratont, ahogy minden napjuk ugyanabban a körben forog, elvégzendő feladatok, alvás, ismétlés. megtörhetetlen a kör. de persze ez nem mindenkinek probléma. vannak, akik megtalálják a körön belül azokat a dolgokat, amik örömmel töltik fel, mint mondjuk a gyermekeik szeméből ragyogó boldogság. aztán vannak azok, akik feszegetik a kör határait, keresik a helyüket, mert befészkelte a lelkükbe egy gondolat, egy vágy, ami felé próbálnak kinyúlni, hol erősebben, hol elfojtva az érzéseiket. ez utóbbiak közé tartozom én is, akinek nap-mint-nap ott motoszkál a fejében egy újabb történet-morzsa, ami szeretne kitörni, és mindennap ott a tudatomban hátuljában az a gondolat, hogy megint eggyel közelebb léptem a nagy végzet felé úgy, hogy nem tettem semmit azért, ami a gyerekkori álmom: hogy ott legyen a polcon egy kötet, amin az én nevem szerepel... hmm, a pixar megint jól feladta a leckét a szülőknek, akik gyanútlanul leültek a tévé elé a csemetéjükkel, mert a film után hosszasan kell magyarázniuk az élet értelmének a filozófiai kérdéséről, a vágyakról és öröm-forrásokról, vagy mondjuk a túlvilágról. de persze ne a filmnek rójuk fel, ha intelligensen szeretne mesélni -főleg ha mindezt érthető, szórakoztató, elgondolkodtató és megható formába önti... nem is tudom, hogy miért került nálam az oldalvonalra a pixar stúdió, mindig több éves elmaradásban vagyok velük, így csak másoktól tudom azt, hogy pete docter rendező előszeretettel „kínozza” a nézőit, és csempész be komoly témákat az animáció köntöse alá (lásd: up / inside out), de ha a többi alkotása is ennyire tökéletesen tud hozzám szólni, akkor gyorsan pótolnom kell az életművét... mondjuk itt előnyben voltam, mert könnyen bele tudtam magam élni a negyvenes jazz-zenész életébe, aki csak érintőlegesen csinálja azt, amit szeret, és egy vágyálmot kerget, ami nem biztos, hogy olyan kielégítő lesz neki, mint ahogy azt hosszú évtizedek óta elképzeli... de ha valakinek joe gardner nem lett volna elég átélhető, akkor ott volt mellette 22, a szűz lélek, aki az élet apró örömein keresztül ébred rá, hogy megéri küzdeni ezen a piszkos sárgolyón... de sokan magukra ismerhettek az elveszett lelkekben is, akik egyetlen dologba beleragadva süllyednek egyre mélyebbre a depresszív mocsárba... és én is értem és megélem ezeket az érzéseket, rezonálok velük -és az a jó, hogy igen könnyedén túl tudok lépni azon, hogy egy animált családi szórakozásként van ez a filozófiai utazás tálalva nekem. egy pont volt csak, amikor attól féltem, hogy el fog veszíteni a film, mikor joe egy kövér macskába költözött, mert a test-cserés vígjátékok túlságosan leszívták már ezt a témát, de itt az írók ügyesen kilavíroztak az egyszerű poénok élmény-süllyesztő tengeréből, főleg azzal, ahogy 22 megélte a testhez kapcsolódó fizikai örömöket... extra nehezítésként jött az, hogy egy jazz-muzsikus életébe tekintettünk be, mert ha van zenei stílus, ami sosem volt menő, és piszok nehéz eladni a rádióhoz szokott füleknek, vagy a bugyuta dallamokkal leszedált gyerekeknek, akkor az a jazz, de john batiste kompozícióival elérték azt, hogy minden kívülálló felemelő érzésként élje meg a műfaj lüktetését és improvizációs szárnyalásait. mellé érkezett a trent reznor/atticus ross páros, hogy a score többi részét felépítsék, és a nine inch nails felől érkezve még mindig nagyon furcsa ötletnek tűnik, hogy a srácok egy animációs produkció kedvéért üljenek le a kütyüjeik elé, de igazából nem kellett mást csinálniuk, mint az elmúlt évek filmzenés munkáik alatt, egy hangszőnyeget kellett képezniük a túlvilágon játszódó jelenetek alá -na jó, talán egy kicsit kevésbé disszonánsan, mint általában... ha valaki csak egy formaként tekint az animációra, és nem determinálja egyből azzal, hogy nem élőszereplős = gyerekes, ráadásul még szereti is kicsit facsarni az agyát és a szívét, miközben szétfolyik a kanapén, annál nem hiszem, hogy ne működne neki ez a film valamilyen szinten. engem mondjuk pont középen talált most el, egyszerre felpörgetett és lehangolt is. jókor volt jó helyen. right where it belongs, ahogy trent reznor énekli egy nine inch nails dalban... [*04.18.]

(Raya és az utolsó sárkány) (2021) (r.: Don Hall, Carlos López Estrada, Paul Briggs)

középiskolában irodalom-órán azzal szívatott minket a tanárnő, hogy olyan specifikus kérdéseket tett fel a kötelező olvasmányokkal kapcsolatban, amikből biztos, hogy kiderült, hogy nem csak valami kivonatot, zanzásítást dobtál be egy délután alatt, hanem tényleg elolvastad az adott művet (pl.: ’milyen kép lóg anyegin falán?’). tisztán megmaradt bennem, ahogy mosolyogva osztja ki a hatalmas egyessel díszített dolgozatot az előttem ülő osztálytársamnak, aki nem a párizsi notre dame-ot olvasta el, csak a disney-féle rajzfilm-változat képeskönyvét -pechére, a tanárnő gyerekének is meg volt ez a kötet... mert bizony még a legnagyobb disney-fanoknak is be kell látniuk, hogy az animációs stúdió hőskorszakában is sokkal hamarabb fordultak a könyvespolcuk felé az alkotók, minthogy valami eredetit gondoljanak ki. és persze minden művet a saját képükre formáltak, de azért mindig ott dobogott középen a grimm testvérek vagy andersen szíve. vagy victor hugo-é... az utóbbi években viszont azt érzem, hogy próbálnak kicsit eltávolodni ettől a hozzáállástól, és bár továbbra is számtalan elemet csipkednek fel innen-onnan, önállóbbnak érződnek az alkotásaik. a frozen nem a hókirálynő meséjének felmelegítése, a moana nem csupán egy polinéz legendát vesz ki a kollektív emlékezet nagy kosarából -és ugyanígy a raya és az utolsó sárkánynál is csak megmerítkeztek a délkelet-ázsiai hitvilágban, nincs egy konkrét forrás, amit átcsatornáztak volna a film gerincén. és ez így van jól... általában jól le szoktam maradni az animációs filmekkel, de a raya-nál bekattant valami az első előzetest látva, éreztem azt, hogy ez a világ működhet nálam. és szerencsére nem is okozott csalódást a megérzésem... persze egy fantasy világnak nálam mindig előnye van, és élek-halok a kellő mélységű építkezésért, így nagy örömmel csobbantam bele a sok száz évnyi történelembe, a szétszakadt ország különböző népeinek kultúrájába, amikre aztán lehetett pakolni a kalandfilmes elemeket, ami szerint minden megállóban be kellett gyűjteni egy újabb tárgyat, miközben egyre nagyobb és színesebb lett a kompánia raya körül... és szándékosan diverz lett az egykori kumandra világa, de mégsem lógott ki egyik királyság sem... azért persze azt nem lehet mondani, hogy teljesen eredeti lenne a történet, hiszen számtalanszor láttuk már, hogy egy katasztrófa után egy hercegnő útra-kel, hogy megmentse a világot, és útközben a barátai segítségével megtanulja, hogy összefogással lehet csak sikert elérni, magányosan elbukik az ember -mert az ezer veszély között is az egyik legfontosabb érték, ha meg tudunk bízni másokban. de. mégis működött ez a panelekből építkezés, mert a történet kellően rétegezett, a karakterek pedig egytől-egyig szerethetőek és/vagy komplexek, és bár vannak arctalan gonosz entitások is a filmben, ők csak eszközök, mert az igazi konfliktus az emberi gyengeségből adódik. és ezért jó, hogy ekkora hangsúlyt fektettek a raya és namaari közötti baráti ellenséges viszonyra, amiben sokkal nagyobb mélység volt, mintha csak két királyság rivális hercegnői lettek volna... az nem meglepetés, hogy aprólékos munkával készítik az animációt a stúdiónál, de arra nem számítottam, hogy ennyire lélegzetelállító lesz a látvány, minden hullám a csatornákban, minden arcra eső napsugár tökéletes illúziót ad, és szerencsére nálam jól működnek ezek a realista ám mégis rajzfilmszerű arcok is. de nem csak vizuálisan működik nagyon a film, james newton howard is ihletett formában komponálta a dalait. meg úgy egészében is nagyon jól összeállt ez az új disney produkció, tele kalanddal és ötlettel, kis hommage-okkal (hesit-filmes betét), amikor kellett, cuki volt, amikor kellett, akkor igazán drámaivá tudott válni, és végig szárnnyalt, mint egy kötelékeiből kiszabadult sárkány... [*03.06.]

(2019) (r.: Justin Copeland)

elég speciális helyet foglal el a szívemben a hush című képregény -és nem azért, mert ez lenne a legmaradandóbb batman képregény, amit valaha papírra vetettek, egész egyszerűen ez a tizenkét füzet volt az, ami felnőtt fejjel visszarángatott a képregények világába egy évtizeddel ezelőtt... és az a szerencsém, hogy egy olyan markáns rajzoló munkájával csavarodott el a fejem ebbe a médiumba, mint amilyen jim lee, akinek könnyen beleég az ember szemébe a jellegzetes vonalkezelése. de maga a történet is alkalmas arra, hogy újra a panelek közé kergesse a lelkes olvasót, mert jeph loeb egy all-star csapatot állított össze a soha meg nem álló tempója támogatására, ami miatt könnyen siklanak a lapok az ujjak között. és ezekkel az emlékekkel a fejemben leültem megnézni a warner animation adaptációját, és elszörnyedve tapasztaltam, hogy milyen csúnya a rajzolása a jim lee-féle eredetihez képest, és az is hamar kiderült, hogy a történet is csak nyomokban tartalmazza a képregény által közvetített érzést... persze, sok fordulati elem visszaköszönt itt is, felvonult a batman ellenség-hadsereg nagyrésze is, valahogy mégsem éreztem azt, hogy a helyére kattannának a dolgok. egy aspektus volt csak, amire talán jól ráéreztek az alkotók -a selina és bruce közötti kapcsolat kibontására. de egyébként a fájó középszerűsége lenyomott minden felbukkanó lelkesedést, a nagy csavar megváltoztatása meg kihúzta az érzelmi gócpontot a sztori alól. csalódás minden téren -de főleg rendezésben, mert a vizualitás mellett a hangokkal sem voltam igazán kibékülve... (××12.25.)

(Öngyilkos osztag: Pokoli fizettség) (2018) (r.: Sam Liu)

már egyből az első jelenetnél látszik, hogy sam liu-ék ezúttal magasabbra lőtték be a korhatárt, legalábbis a véres cafatokká robbanó fejek látványa talán egyes gyerekek gyomrát megfekheti... de talán kevés olyan gyerek lesz, aki lelkesedne ezekért a csapattagokért, a népszerű hősök messzire kerülik ezt a küldetés, úgyhogy lehet is radar alatt keménykedni... viszont a film legnagyobb rákfenéje is valahol itt bújik meg a sötétben, ugyanis a sok rosszfiú között nem igazán találni olyat, akivel szimpatizálni tudnánk. persze deadshot-ot próbálják kicsit humanizálni (bronze tiger meg mindig is egy rossz irányba sodródott jófiú volt), de miatta sem izzadtam tele a kanapét, hogy vajon túléli-e a nagy kergetőzést... persze az jó, hogy kiszámíthatatlanul bújhat elő bárkiből az áruló természete (az ügyeskedés túlságosan is a vérükben van), de azért nagy meglepetések nem érhetnek minket ez alatt a nyolcvan perc alatt. maximum az, hogy milyen szabad kézzel ölhették a készítők a szereplőket. változatosan gusztustalan formában, természetesen... szóval szombat délutánra még épp megfelelő volt, de nem igazán voltam lenyűgözve, sem a mcguffin utáni rohangálástól, sem az animációs megvalósítástól (egyetlen emlékezetes jelenet sem maradt meg a fejemben -na jó, esetleg az, ahogy egy erős testalkatú nőt szexissé tudtak varázsolni egy törölköző segítségével)... (christian slater hangját egyből felismertem deadshot-ként, kicsit fiatalosabb lett tőle a karakter, harley quinn-t meg nem nagyon értettem, mert ezzel a felnőttesebb arccal úgy tűnik, mintha teljesen félreértelmeznék a figuráját...) (××12.05.)

(2020) (r.: Sam Liu)

a dc animációs részlegénél folyamatosan monitorozzák a régebbi képregény-köteteket, keresve a következő feldolgozásuk tárgyát, hogy aztán kábé hasonló rajz-technikával és minőségi színvonalon egy hetven perc körüli alkotással lepjék meg az arra fogékonyakat (vagy az olvasni kevésbé szeretőket?)... van egy fő vonulatuk, amiket illene kábé egymás után nézni, na én ezekkel a filmekkel jól le vagyok maradva, mindig csaj tologatom őket magam előtt, viszont kiskapuként ott vannak az elseworld feldolgozásaik, amik rajzolt formában is kilógtak a dc világából, így előre lehet venni őket a nézési listában. mondjuk azt a hírhedt sztorit, amikor superman sarlót és kalapácsot vett magára, hogy kollektivizálása megoldja az emberiség problémáit... már képregényként olvasva is szórakoztató volt mark miller elme-játéka a kifordított univerzumról, ahol superman amerika ellensége, és a koncepció mozgóképen is működik -bár a dramaturgiával akadnak azért gondok, több évtizedet ölel fel a nagy szovjet superman kísérlet, és ettől kicsit darabos lesz az egész, ráadásul a vége is kicsit összecsapottnak érződik a hirtelen gonosz-fordulattal... az ortodox rajongókat felháboríthatják a karakterek kifordításai, superman kétes cselekedetei (amiket az emberiség békéje érdekében lép meg), vagy batman terroristává formálása, de én mindig is szerettem ezeket a fricskákat -meg miért ne lehetne csavargatni egy kicsit a nyolcvan éve változatlan moralitással rendelkező monoliton álló hősöket...? (××03.22.)

(2018) (r.: Milorad Krstić)

bár a popkultúrában nap-mint-nap könnyedén lubickolok, a képzőművészerekben igen komoly hiányosságaim vannak -és sajnos nem látom magam előtt azt az időt, ahová be tudnám szorítani az ön-fejlesztésemet. az már egy másik kérdés, hogy a személyes ízlésem mennyire akadályozna abban, hogy értékelni tudjam az absztraktabb, elvontabb alkotásokat is... hogy mit keresek mégis egy olyan film előtt, ami nyakig merül az elmúlt évszázadok festészetében? a sok dicsérő szó sokat segített ebben a döntésben, plusz olyan szürreálisnak nézett ki az összes kép, amit láttam belőle, hogy erősen mozgolódni kezdett bennem egy perverz kíváncsiság... szerencsére milorad krstić író-rendező nem egy ködös művész-maszturbációt akart a vászonra ejakulálni, a festészet iránti szeretetét egy igencsak kompetens történetbe ágyazta, ami nekünk kívülállóknak is piszok élvezetes lehet. és bár a képzőművészeti referenciák többsége elszállt a fejem felett, voltak olyan pontjai a mű igencsak sűrű utalás-hálójának, amikre én is tudtam nagy-mosollyal reagálni. mert itt picasso és chagall adják a kilincset hitchcock-nak és tarantino-nak, a pszichologikus elmélkedések jól megférnek a jason bourne ihlette akciókkal, a kubista stílust is fel tudják dobni a konvoj-ból érkező kamion-kürtök hangjai...szóval egy igencsak egészséges katyvaszról beszélünk, ami szilárdan áll a noir-os és hesit-es alapokon, és nagyon éretten kezeli a lelki folyamatokat is, ahogy a múltba vezeti vissza a karakterek problémáit (és akkor az eklektikusság jegyében ne felejtkezzünk el a zenei anyagról sem, ahol a mozgalmas score-ba organikusan ágyaztak be az alkotók mondjuk egy csajkovszkij opuszt vagy a radiohead és britney spears postmodern jukebox-os átiratait)... az az igazság, hogy nem kéne félnem a szürrealizmustól, mert itt sem volt gondom azzal, hogy megszokjam a különleges formákat, a torz arcokat, az eltolt perspektívákat. persze ehhez az is kellett, hogy érdekeljen a mozgalmas történet és a karakterek sorsa... (×11.03.)

(Batman: Az elfajzott) (2016) (r.: Jay Oliva)

az elmúlt nyolcvan év során egy egész garmadányi karaktert hoztak be az írók a címszereplő mellé, akik közül többen is elbírnak a saját hátukon cipelni egy történetet, hát még akkor milyen erő van bennük, ha összeterelik őket egy csapatba... mert ez bizony egy batman nélküli batman-film volt, ugyanis a jamesbond-os ’bele-az-akció-közepébe’ kezdés után hősünk kiállt az oldalvonal mellé, így az ifjú denevéreknek kellett betölteniük az űrt, felvenni a nyomozás fonalát és üldözni a bűnt. bár nem volt egyszerű ez a kényszerű szövetség, mert dick grayson nem szívesen húzta fel a denevér-kosztümöt (hiszen évek kemény munkájával lépett ki a mentora árnyékából), damian nem egy igazi csapat-játékos, batwoman meg túlságosan kívülálló... apropó, kate kane háttértörténete is hangsúlyossá tudott válni itt, átérezhettük azt a (kötelezőnek mondható) drámát, ami a motivációja alapjául szolgál, nem maradt ki a magánélete sem (például a kapcsolata montoya nyomozóval), azt viszont nem értem, hogy miért hallgatták el a filmnézők elől, hogy anyai ágon ő bizony bruce unokatestvére). a rajzfilm-folyam új karaktereként az ifjú fox is most kapta a szárnyait, és a végén még batgirl is beleintegetett a kamerába, hogy majdnem teljes legyen a bat-család... a gonosz-oldalon sem távolodtunk el a családtól, az al ghul-ok mindig kaphatóak egy kis világuralmi törekvésre -viszont a rejtélyes maszkos alak felfedését elég bénának találtam, olyan unalmasak már ezek a lelkileg megtört klónok... bár már az előző résznél is értetlenkedtem a belőtt korosztály miatt, itt viszont még eggyel feljebb tekerték az alkotók az erőszak-hullámot, nem csak látványos robbanásokba és bunyókba csomagolták a sztorit, és ehhez jöttek még azok a kedvességek, amikor tarkón szúrtak egy karaktert, hovatovább valaki még a fejét is elveszítette -szó szerint... szerintem kifejezetten jó ötlet volt a dc képregények nagy megújítása (lásd még: rebirth) idején csapatképregénnyé tenni a detective comics-ot, mert tök jól tud működni, ha összefog a bat-család a gonoszok legyőzésében, és láthatóan mozgóképen is hatásos ez a koncepció, úgyhogy én a warner/dc helyében megfontolnám, hogy erre menjek tovább -akár az élő-szereplős változatokban is... (ja, és még több géppuskás apácát a népnek!) (×04.19.)

(2015) (r.: Jay Oliva)

a baglyok nem azok, amiknek látszanak... eddig még nem sikerült eljutnom a court of owl sztoriig az olvasási listámban, pedig sokszor kacérkodtam már a gondolattal -de igazából nem bánom, hogy mozgóképes formában kaptam csak egy kivonatot belőle... így felületes szemlélőként ez a csapat gazdag maszkos bond-gonosznak tűntek, akik föld alatti termekben konspirálnak -és csak egy radikális mellék-águk az, aki gotham megtisztításán dolgozik. persze az igazi gonoszságuk a zombi-gyártásban csúcsosodik ki, és én nem tudom, hogy mennyire érzem megfelelőnek egy bat-sztoriba őket... gyorsan feltenném a kérdést, ami már a kezdő percektől ott bizsereg bennem: mégis kinek készülnek ezek a mesék...? mert ez a sztori is meglehetősen borongós volt, tele véres küzdelemmel. a felnőttek viszont nem tudom, hogy mennyire képesek kötődni damien-hez, aki a tiniség összes tünetét produkálja, folyton ellentmond és fafejű -mondjuk az is igaz, hogy tízévesként bárkivel szemben megállja a helyét, ha fizikai küzdelemről van szó (én mondjuk megszoktam a képregényben, hogy ilyen ’pain in the ass’ a srác, úgyhogy itt csak üdvözölni tudtam a hűséget az alapanyaghoz)... azért valahol érdekesnek találom, hogy a film igazi gonosza egy olyan ember, aki a semmiből, a csatornák mocskából emelkedett ki (hordozva magával a páncélja alatt is a gyerekkorában szerzett lelki sebeit), nem pedig a született gazdagok, akikről könnyebben feltételezném ezt a szerepet (igaz, a szösziről az első megjelenése pillanatában tudtam, hogy benne lesz az összeesküvésben)... bár az akciók a legtöbb helyen nagyon látványosak és dinamikusak voltak (főleg az autópályás jelenet), pár lendületes kameramozgásra is felfigyeltem, azért a vizualitás élvezetéből erősen ki tudtak zökkenteni a sokszor furára rajzolt arcok -nem tudom, hogy milyen koncepció volt ez, de jó lenne, ha a későbbiekben hanyagolnák... (azért sem panaszkodhatunk, hogy a cím ígéretét nem váltották be a film, mert tényleg megvalósították a ’vs’-t, azaz az apa/fia harcot -arra azért kíváncsi leszek, hogy mennyire viszik tovább a rajzfilmekben az ő kapcsolat-építésüket, hogy bruce mennyit tanult a gyermeknevelésből mondjuk a mostani pofonok által...) (×04.18.)

(Pókember -Irány a Pókverzum) (2018) (r.: Bob Persichetti, Peter Ramsey, Rodney Rothman)

a mai napig látom az ismerőseim szája szegletében azt a lenéző kis félmosolyt, amikor arról beszélek nekik, hogy képregényt olvasok (és vásárolok ipari mennyiségben). és már nincs is igazán kedvem harcolni azért, hogy megértessem az emberekkel, hogy miért különleges művészeti forma ez a médium, hogy milyen élmény ezeket a füzeteket olvasni -pedig most kaptam a kezembe egy erős fegyvert, mert az első sin city óta nem volt olyan mozgóképes alkotás, ami ennyire esszenciálisan megfogta volna képregény-olvasás érzetét, mint ez az animált gyöngyszem... és nem csak a nagyon érdekesen kevert rajzstílussal érték ezt el az alkotók (a 3d-vel létrehozott alapra rajzoltak rá hagyományosabb technikákkal, és bár elsőre furcsának tűnnek így mondjuk az arcokon lévő ráncok, de aztán működésbe lép a kémia), hanem azzal is, hogy sok elemet átvettek a képregények vizuális sztenderdjeiből -a narrációs téglalapokat és szövegbuborékokat, az osztott képet, ahol egy-egy információt ki lehet külön emelni, vagy a hang-effektek képre-írását... ugyanakkor a karakterek mozdulatai valóságosnak hatnak, emberiek -kivéve akkor, ha szándékosan karikatúra-szerűen túlzásokba akarnak esni, mint a hegyomlásként ábrázolt vezérnél... mint ahogy a képregényeknél, úgy a vásznon sem kielégítő, ha csak a szemkápráztató vizualitást tudja nyújtani egy alkotás, itt is ugyanúgy szükségünk van karakterekre, akikkel szívesen indulunk egy nagy kalandra, és szükségünk van egy erős érzelmi töltetre, ami fel tudja lobbantani azt a kis tüzet a lelkünkben, hogy igazán kötődni tudjunk ahhoz, amit látunk/olvasunk... peter parker-t ismerjük jól mint pókembert, és tudták ezt a film készítői is, ezért csak egy gyorstalpalóval szaladtunk végig a sarokpontokon, nagyokat kacsintva a raimi-féle spidey-filmek erényei és hibái felé is, aztán inkább egy új és izgalmas irányba fordultunk... de ahogy peter-nél, úgy az új hősünknél, miles-nál is érezni lehetett az erős tudatosságot, hiszen az alkotók is tudták, hogy mi tudjuk, hogy mire számíthatunk egy eredet-történetnél, ezért ügyesen játszani kezdtek az elvárásainkkal. miles már a képregényben is egy remix volt, és itt is lett lehetőségünk párhuzamokat vonni a (túl jól ismert) parker-sztorival, de ezek a változtatások frissen is tartották a sztorit úgy, hogy annak az esszenciája mégse sérült. mert lehet hogy valaki nagy erőt kap az élettől, de végig kell járnia azokat a lépcsőfokokat, amíg el tudja fogadni ezeket, amíg magabiztosan a vállára tudja venni a hősködéssel járó nagy terheket. alap-értékek ezek, aminek a variációit már számtalan hőstörténetben láthattuk, mégis működik itt (is) ezektől a varázs. mert érzelmileg jól fel van építve, együtt tudsz haladni miles-szal ezen az úton, és át tudod te is érezni, hogy mit él át a srác... meglepődtem egyébként, hogy lelkileg ilyen sokat adott a film, hogy meg tudott rendíteni a halállal (illetve halálokkal), hogy nagyon szépen ki tudta domborítani azt a sok lesújtó drámát, ami a pók-léttel jár együtt. lakjon az a pók-lény bármelyik univerzumban is... mert bizony a film másik nagy fegyverténye a különböző dimenziókból érkezett hősök bevetése volt, egészségesen válogatva a végtelen lehetőségek közül, jött a borongós noir-spidey, a cuki japán-anime-kislány-spidey, az animációs karikatúra sonka-spidey, és az én egyik személyes kedvencem, gwen-spidey, aki egy jó adag nőiességet hozott magával a show-ba (kedvet is kaptam a füzetei olvasásához, de sajnos még mindig jó tíz évvel le vagyok maradva a marvel listámmal, úgyhogy türelemmel kell lennem). a legkülönlegesebb változat viszont peter parker volt, egész pontosan peter b. parker, egy kiöregedett és megkeseredett pókember, aki megint egy nagy maréknyi érzelmi súlyt cipelt magával (legyen szó a válásról vagy a gyászáról)... ennyi karakter mellett a gonosz-oldal óhatatlanul elsikkadt egy kicsit, bár az tetszett, hogy a vezérnek is kreáltak egy erős érzelmi motivációt a tettei mögé (a női oki-doki meg gonosz-kacaghatott egy sort)... (az alter-univerzum azt is lehetővé tette, hogy olyanoknál is újítsanak, akiknek már nagyon megszoktuk az egy-féle arcát -és milyen üdítő volt így látni mondjuk a badass may nénit!) a mozi nagy csodája tud lenni, hogy összetett élményt tud nyújtani, hogy egyszerre tudja elvarázsolni az érzékeidet, szórakoztatni tud a pörgős akcióival, meg tud nevettetni, és közben érzelmileg is felmossa veled a (kólától kissé ragadós) padlót. és ha ügyes az alkotó-csapat, még azt is el tudja érni, hogy pontosan úgy érezd magad, mint mikor a kanapédon elnyúlva falod a rajzolt paneleket oldalról-oldalra... (veszélyes lehet trendi előadókkal telepakolni egy soundtrack-et, de itt azért működött ez a sokszor marketing-szagú húzás, mert maga a főhős is ezeket a zenéket hallgatná, úgyhogy csak ráerősítenek az amúgy is ezer fokon égő, menő módon fiatalos érzetre.) (##12.20.)

The Incredibles (A hihetetlen család) (2004) (r.: Brad Bird) (retro revisited) / érdekes dolog visszatérni egy olyan alkotáshoz, amit évekkel ezelőtt többször is láttál, mert megdöbbenve fedezhetsz fel olyan elemeket, amik érthetetlenek, hogy miért nem tűntek hangsúlyosnak a korábbi megtekintésekkor. és az incredibles kapcsán mindenki a szuperhős aspektust emlegeti, a szeretetteljes hommage-t a fantastic four irányába, én viszont most ültem a fotelben, és azt mondogattam a tévének, hogy ’dehát ez egy csodás james bond film!’... egyértelműek a jelek, giacchino zenei témái, a vulkán mélyén bázist építő főgonosz, vagy mondjuk nyúlányka bejutási akciója a bázisra könnyen megfeleltető a lopakodó rodger moore hasonló küldetéseinek... és egyébként logikus is, hogy a híres kém megidéződik, mert a marvel hőskora és a james bond filmek első nagy korszaka pont egybe esik (a hatvanas évek elejére), és így belegondolva, tényleg sok formulát átvettek a szuperhősök 007-eséktől... maga a rajzfilm így 14 év után is friss és baromi szórakoztató, még ha az esendő emberekként élő hős család tagjai néha-néha azért feszegetik az idegrendszeremet a problémázásaikkal... (##07.07.)

Hotel Transylvania (Hotel Transylvania - Ahol a szörnyek lazulnak) (2012) (r.: Genndy Tartakovsky) / akárhogy is próbálnám tagadni, genndy tartakovsky a gyerekkorom -oké, én nem voltam olyan mániákus nézője a dexter laboratóriumának vagy a pindur-panduroknak, mint a húgom, de ott voltak velem ezek a mesék mindig is. mégsem gondoltam arra, hogy azokat az alkotásokat is megnézzem, amiket mostanában a nagyvászonra vitt ez őrült orosz. most is csak egy véletlen folytán kerültem el transszilvániába -épp a rendelt vacsira vártunk (több mint egy órát), amikor is pont kezdődött a mese a tévében. és ennyi... a már felnőtt ember azért sem siet megnézni ezeket a típusú animációs filmeket, mert gyerekesnek gondolja őket -bár mi gyerekes van egy nagy maréknyi szörnyben, nem igaz...? de igazából nem bántóan gyerekes az egész hangulat (persze puki-viccek azért vannak), és bár a teljes universal-horror csapat felvonul, de a gyerekek számára is emészthető módon (fúj)... annak viszont nagyon örültem, hogy az alkotó-csapat nem felejtkezett el a szörnyű nagy bohóckodásban és gatyalehúzós poénkodásban az üzenetről sem, amit a gyerekek szórakozva tehetnek magukévá -mert ez a dilis sztori a különcökről szól, arról, hogy el kell fogadnunk azokat, akik eltérnek a normálistól (és nem vasvillával üldözni őket), és a különcöknek is nyitottnak kell lenniük a többség felé, nem egyből a legrosszabbat feltételezni róluk. úgyhogy fogadjuk el egymást gyerekek, még akkor is, ha a másiknak hamuszürke a bőrszíne, esetleg göndör vörös a haja! (##07.08.)

Incredibles 2 (A hihetetlen család 2) (2018) (r.: Brad Bird) / leginkább abból látszik, hogy tizennégy év telt el az előző rész elkészítése óta, hogy most már rá merték bízni a női főszereplőre a fő akciókat... és még milyen akciókat! gyönyörűek, dinamikusak, tele kamera-mozgásokkal, értő kézzel hozzáadott fényekkel. de egyébként is, nagyon tetszettek a filmben a mozgások, élethűek a testbeszédek és a mimikák is. és szerencsére nem csak a mozgásuk realista, hanem maguk a karakterek is élethűek... parr-ék továbbra is egyszerre esendőek és szuperek, és a mindennapi gondjaik és örömeik továbbra is ugyanolyan hangsúlyosak, mint az akcióik. a mondandóm elején emlegetett szerepcsere által generált konfliktusok is átélhetőek... örültem, hogy illana is előtérbe kerülhetett, nem bújt el tinisen a problémái elől. nem meglepő módon furi felelt a gyerekesebb poénokért, de szerencsére a teli pelenkás humor az elviselhető szinten belül maradt (egyébként meg ki ne akarna látni egy csecsemő vs mósomedve harcot?)... az új karakterek inkább csak kiegészítő szerepre lettek behozva, igazán csak űr az, aki kicsit ki tudott emelkedni közülük... gonosz-fronton viszont visszaléptünk egy kicsit az első részhez képest -mert oké, hogy érthetőek a motivációi (a virtuális világ és a képernyő előtt töltött idő ellen harcol, nem beszélve a nagy adag daddy-issue-ról, ami tovább lökte a rossz irányba), de sajnos bántóan könnyen kitalálható a rejtélye... de nem volt könnyű dolga brad bird-nek, a még mindig nagyszerűen működő első rész magasra tett zsinór-mérték volt, és talán csak ebben az egy aspektusban nem sikerült felérni arra a szintre, a szórakoztatás, a karakter-kezelés, a pofás akciók, és a retro-bond hangulat (plusz michael giacchino dallamai és hangszerelése) együttesen feleltek azért, hogy egy pillanatig se bánjam meg, hogy ilyen hosszú idő után először ültem be a moziba egy animációs alkotásra... (most már két részben nézhettük azt, hogy irdatlanék illegalitásban tevékenykednek, legközelebb érdekes lenne egy olyan felállás, ahol elfogadja őket a közvélemény...) (##07.09.)

The Lego Batman Movie (Lego Batman - A film) (2017) (r.: Chris McKay) / oké, egy paródiának az a lényege, hogy felnagyít mindent, a karakterek tulajdonságait is, viszont arról nem szabad elfelejtkezni, hogy mik ezek az alaptulajdonságok -mert az olyan vaskalapos rajongók, mint amilyen én is vagyok, egy viccesre vett batman-nél is bele fognak kötni abba, hogy karakter-idegen módon viselkedik nem egyszer... mert persze van arca, de itt annyira túl van tolva az arcoskodás, hogy az már bántó volt a kis lelkemnek... de igazság szerint eleve ’too much’ ez a film, csak kapkodja az ember a fejét akció-jeleneteknél és a felfoghatatlan utalás-halmaznál -és eleve olyan az egész, mintha egy gyerek beszabadult volna a lego-boltba, ahol egymásra hányta volna a dobozok tartalmát. mert egy kicsit fájt, hogy hiába vonultatták fel az ikonikus bat-gonoszokat, mégse jutott nekik kellő csillogás (az egy-szem joker-t kivéve), ugyanakkor az importált gonoszok ott tomboltak a vásznon hosszú perceken keresztül. pedig lehetett volna ez egy igazi batman-film is, ahol ugyanúgy működött volna a család és összefogás fontosságát hangsúlyozó üzenet, ha a marketing-csapat és a vígjáték-részleg nem veszi át az irányítást... (nagyon ritkán nézek szinkronnal dolgokat, de most kiosztanék egy dicséretet, mert egész jól sikerült levenni will arnett morgós hanghordozását.) (##07.09.)

(Az Igazság Ligája: Atlantisz trónja) (2015) (r.: Ethan Spaulding)

mivel a múltkori csapat-építésből kihagyták atlantis királyát, így most kárpótolták őt azzal, hogy a következő kaland fókuszába helyezték a víz alatti világot. be is rántottak minket egyből a mélybe, mert arthur curry-vel együtt a nyakunkba zuhogott a teljes atlantis-i mitológia, csápos lényekkel, black manta-val, az uralkodó-ház shakespeare-i királydrámájával... aki egy kicsit is úszott már le az aquaman képregények világába, azt sok meglepetés nem érhette, de szerencsére azért az unalom tengere is messze elkerülhette a hozzám hasonló nézőket, mert jó tempóban mondták fel az alapokat, és működött arthur útja is a trón felé -mert ugye azért azon senki sem lepődött meg, hogy a végén a hősünkké lett a teljes királyság meg a szép vörös tengeri nő szerelme... mondhatnám, hogy a hatalomra éhes herceget, orm-ot egy kicsit soknak éreztem, de tulajdonképpen neki épp ilyen irritálónak kellett lennie (lehet egyébként, hogy az volt a bajom, hogy az amúgy nagyszerű szinkronhang sam witwer túl sok brit akcentust vitt bele a kiejtésébe)... eddig csak a halakkal beszélgető srácról volt szó, de hát ez mégiscsak egy liga-film volt -és igazság szerint a csodás hetes csak asszisztált a fő sztorihoz, maximum apróbb interakciókat kaptak egymással (lásd a szemüveges randit diana és clark között, vagy shazam és cyborg évelődését), úgyhogy legközelebbre még maradt hely arra, hogy tovább erősítsék a csapat-építkezést (ja, és megint nathan fillion volt az egyetlen, akit azonnal kiszúrtam hang alapján)... (úgy látszik, hogy nem csak a ninjáktól eredt legutóbb az animés stílus, hanem a rendező ethan spaulding törekszik arra, hogy a keze alól kikerülő művekben meglegyen a távol-keleti hatás -és én nem tudom ezért kárhoztatni...) (jut eszembe, lehet fikázni aquaman-t olyen gyerekes dolgokkal, mint a halakkal beszélgetés, de milyen király volt már itt is, ahogy a cápa kiugrott a hívására a vízből, és elintézte a nagyszájú gonoszt!) (##05.06.)

(Az Igazság Ligája: Háború) (2014) (r.: Jay Oliva)

a szuperhősös képregények kezdete óta nagy az igény az olvasók és az alkotók részéről, hogy a különböző karakterek csapatot formálva vegyél fel a harcot az erős gonoszokkal szemben -mert akkor érezzük igazán jogosnak a közös erőfeszítéseket, ha az ellenfél kellően legyőzhetetlennek tűnik (ha csupán egyféle módszerrel próbálkoznak ellene)... a geoff johns-féle new52-es eredetet alapul vevő animációs filmnél sem lehetett ez másképp, jött a brutális testi adottságokkal és kellő mértékű isten-komplexussal megtámogatott darkseid és az ő végtelen mennyiségű paradémona, hogy magáévá tegye a földet és annak minden lakóját, így organikusan alakulhatott ki a később legendássá váló csodás hetes, az igazság ligájának kemény-magja (annyi változás fért bele az adaptáció során, hogy aquaman-t lecserélték shazam-re, gondolom azért, hogy kicsit dúsítani tudják a poénok mennyiségét)... annyiban furcsa volt ez az új rajzfilm-sort kezdő epizód, hogy bizonyos esetekben természetesnek vette, hogy a nézők tisztában vannak a karakterek múltjával (azaz a trinity-t, a zöldlámpást vagy a flash-t készen kaptuk), míg másoknál épp itt ment végbe a változás, és jön létre a szuperhős-alteregójuk (elsősorban cyborg-ra gondolok, pedig meglettem volna nála is az apakomplexusos tinis kezdetei nélkül is)... a csapat-képregények elengedhetetlen kelléke a dinamika is, ami a megfelelő karakter-interakciókból jön létre, és itt egy kicsit felemásnak éreztem a végeredményt, mert bár batman és green lanter között működött az adok/kapok, azért kicsit lehangoló volt látni, hogy mennyire virsli-fesztiválban tudnak csak gondolkodnak még mindig az alkotók, és a csapat egyetlen női tagjára sem tekintenek igazán nőként, mert egy harcias amazonnak mindig be kell feszülnie, ugyanúgy, mint az izmoktól dagadó férfi-társainak... egy kicsit a nagyon-sok-és-erős ellenfél elleni küzdelmet is repetitívnek éreztem, bár az akciók tempója könnyen sodort magával -és összességében is egy kellemesen kikapcsoló szórakozást nyújtott a film (ami ideális egy kevés alvástól leszedált emberi agynak)... (##04.16.)

(Vaiana) (2016) (r: Ron Clements, John Musker, Don Hall, Chris Williams)

érdekes látni, amikor valaki üstökös-szerűen csapódik be a kulturális életbe, és hamar mindenen rajta hagyja a keze nyomát. kábé egy éve lehetett, amikor annyiszor futottam bele a neten a ’hamilton’ címbe, hogy kénytelen voltam beszerezni a musical zenei anyagát, és néhány track után már kezdtem érteni, hogy mire ez a felhajtás, hogy miért kiáltották ki a zenés színház megmentőjének ezt az izgága puerto rico-i srácot, lin-manuel miranda-t. ezek után az is természetesnek tűnt, hogy a disney is magához vonzott egy ilyen tehetséget, és nem csak az új mary poppins-hoz szerződtették le, de arra is felkérést kapott, hogy az új rajzfilmjükhöz dalokat szerezzen (btw, ha abból indulunk ki, hogy lin a fiát sebastian-nak nevezte el a kis hableány rákja után, mondhatjuk azt, hogy álom-projekt lehetett ez neki...). nem véletlen, hogy a dalokból indultam ki az értékelésemben, mert ezek hatottak rám leginkább a film nézése közben -mert kellően nagyívűek, és nagyon is miranda-sok (kivéve a gyűjtögetős rák-dalt, amit jemaine clement pont úgy énekelt fel, mint amikor a flight of the conchords-ban david bowie-t utánozta). bár annak nem kéne újdonságnak lennie, hogy erős a zenei anyaga egy disney-produkciónak, mert gyerekkorunkban is pont ezt szoktuk meg (ahogy az sem újdonság, hogy a popkultúrából hoznak vendég-szerzőt, lásd még elton john-t vagy phil collins-t, ugye) -és pont ez a zene-központúság volt jellemző a két rendező (ron clements és john musker) korábbi munkáira is, így maradtak igazán emlékezetesek a kis hableány, az aladdin és a herkules is. a moana engem leginkább ez utóbbira emlékeztetett, mert itt is fogták a mitológiai alapokat, és arra építették fel a sodró lendületű kalandos meséjüket (még akár az ógörög váza-díszítésekben és a törzsi tetoválásokban is találhatunk hasonlóságot). és igen tetszetősek ezek az alapok, esszenciálisan itt van minden a szigetvilágiak hiedelmeiből, és nagyon tetszett, hogy a nagy ellenség egy lávát lövellő vulkán-lény, mert ismerjük a tanulmányainkból ennek a csodálatos világnak a legnagyobb veszélyét... érdekes volt látni egymás után a disney két 2016-os produkcióját, mert így jobban kijött a két különböző készítői hozzáállás -mert amíg a zootopia sokat dolgoztatta az agyunkat is, addig a moana írói inkább az érzelmeinkre akartak hatni, egy hagyományosabb, disney-sebb mesét akartak létrehozni. és ez persze nem baj, csak az embert egy picit piszkálja hátulról a kisördög, hogy egy fokkal több finesszel magasabbra kerülhetett volna a tetszési polcon -de nyugi, azért szerencsére nem olyan buta a mese, mint egy gülüszemű csirke... például nincs benne erőltetett szerelmi szál! sőt, megmentésre váró hercegnő sincs, hősnőnk kifejezetten önálló és kompetens, mindig a sarkára tud állni, ha kell, igazi pozitív példakép -igaz, már a film elejétől kezdve ilyen, így a fejlődésére nem sok tér van. de pont ezért van mellette az arcoskodás (fél)istene, troy polamalu rajzolt képmása, maui, aki hősnőnk mellett jobb ember, illetve, jobb félistenné válhat (szinte kihallom, hogy dwayne johnson mennyire élvezettel mondta fel a szerepet)... azt ugye nem kell ecsetelnem, hogy mennyire gyönyörűen néz ki az összes képkocka, és még az sem vált a kárára, hogy a rendező-páros most először nyúlt a digitális technikához -sőt, az óceán hitelességéhez elengedhetetlen volt ez a váltás. és valahogy így állt össze egy nagyon szerethető egységgé, ezzel a kinézettel, a polinéz mítosz-világgal -és azokkal a fülben ragadó fantasztikus dalokkal... (öhm, tényleg igaz az, hogy egy pornószínésznő miatt kellett megváltoztatni hősnőnk nevét az európai piacon? mert akkor elég rosszul működik a világ...) (#01.25.)

(Zootropolis -Állati nagy balhé) (r.: Byron Howard, Rich Moore, Jared Bush)

remélem senki nem gondolja, hogy véletlen lenne az, hogy a disney rekordmennyiségű bevételre tett szert a tavalyi évben -ez részben köszönhető az elmúlt évek okos döntéseinek (pixar / marvel / lucasfilm felvásárlás), de annak is, hogy van egy minőségi sztenderd, amit a saját készítésű termékeiknél megkövetelnek. mert ugye az egeres cég arról híres, hogy ők a legjobbak a családi szórakoztatásban, és elnézve például ezt a rajzfilmet, ez a legenda mélyen a valóságban gyökerezik. pedig ha belegondol az ember, piszok nehéz lehet egy ilyen széles spektrumú filmet összerakni, ami minden generációt képes megfogni valamivel, és nem érzi úgy egyik korosztály sem, hogy ezt nem neki készítették. mert a gyerekeknek ott az elsődleges réteg, ahol cuki állatok állati izgalmas kalandokat élnek át, a felnőtteknek viszont ezen túl is tud plusz élményt adni (persze ez nem jelenti azt, hogy felnőttként ne lehetne nagyszerűen szórakozni a kalandokon...). mert ott vannak azok az utalások, amiket a gyerekek még nem érthetnek, mert még nem nekik való a klasszikus buddy comedy műfaja vagy a keresztapa (a breaking bad-ről már nem is beszélve). de ami még ezeknél a kikacsintásoknál is fontosabb, az a mögöttes mondanivaló, ahol meglepően aktuális kérdéseket feszegetnek az alkotók, a gender-kérdést, a rasszok közti súrlódásokat, az előítéletet, a bizalmatlanságot, a bullying-et -és annyira jól formálták át ezeket a kérdéseket az antropomorf állatvilágra, hogy szervesen beépülnek a sztoriba, nincsenek kilógó mutatóujjak, hogy ’figyeljetek gyerekek, mert most belétek akarunk nevelni valami fontosat!’... mert jól sztereotipizálnak, persze-hogy a polgármester egy oroszlán, hogy senki sem bízik meg a ravasznak gondolt rókákban, és senki sem hiszi, hogy egy kis nyuszilány megvalósíthatja az álmait... és most szándékosan csak néhány példát ragadtam ki, mert oldalakat lehetne írni, annyira részlet-gazdag lett ez a megalkotott világ, könnyen el lehet veszni az ötletek tengerében. plusz bevallom, én még nem nagyon láttam, hogy rajzfilmben ilyen összetett karakterekkel dolgoztak volna, mint amilyen a két főhősünk, akik nem csak szerethetőek az első pillanattól kezdve, de sokat fejlődnek is a szemünk előtt. és persze nem csak a szövegkönyv segíti azt, hogy a szívünkbe zárjuk őket, hanem a hangjukat adó színészek és a hihetetlen részletességgel dolgozó animációs részleg is (bár igazság szerint én a színészek közül csak jenny slate-et ismertem fel az első mondata alapján, de lehet hogy csak azért, mert felkaptam a fejem arra, hogy ki ez a szexin reszelős hangú birka...?). bár talán azon nem kéne meglepődnöm, hogy hol tart a technika manapság az animációban. és manapság már az is természetes, hogy michael giacchino emlékezetes filmzenéket szerez, most is nagyszerűen házasította össze a dzsungel dallamait a hetvenes évek zsaru-filmek funky-jával... szóval senki ne csodálkozzon, hogy a disney még évekig a szórakoztatóipar császára lesz -egész addig, amíg tartják ezt a magas színvonalat, és szó szerint szórakoztatnak mindenkit... (#01.21.)

(Kubo és a varázshúrok) (2016) (r.: Travis Knight)

minden tiszteletem a laika stúdió vezetőinek, hogy képesek rendre felvenni a hátukra a nehéz keresztet -mert nem elég, hogy ragaszkodnak a filmkészítés kezdetéig visszanyúló stop-motion hagyományokhoz, de az általuk elmesélt történetek csak a felszínen tűnnek egy vidám családi szórakozásnak, a mélyben mindig sötétebb színekkel festenek, és ezeket a sötétebb gondolatokat időről-időre kiengedik a vászonra is, hadd rettegjenek azok a szerencsétlen lurkók a nézőtéren. így valahol megérti az ember, hogy nem nézőcsalogató pénzgyárak az alkotásaik, ugyanakkor nagy szomorúsága ez minden filmszerető embernek, mert sajnálatosnak érzi, hogy nem jutnak el a nézőkhöz ezek a csodás alkotások... pedig ha mindenki legyőzné az ellenérzéseit és a félelmeit, akkor biztos vagyok benne, hogy kubo és hősies csapata épp’ olyan könnyedén férkőzne be a szívükbe, ahogy az enyémbe tették. mert lehet ámuldozni azon, hogy milyen gyönyörűen van megvalósítva a film, lehet örülni annak, hogy egy hihetetlen kalandra visz magával másfél órára, de a legfontosabb mégis az, hogy hatalmas szíve van. szíve, ami árasztja magából a szeretetet, de össze is tud törni könnyedén... a legkisebbeket nem is azért problémás leültetni a film elé, mert rosszat álmodnának a gonoszoktól, hanem mert ők még talán nem értik a film mélyebb mondanivalóját -bár azt is el tudom képzelni, hogy ezzel a filmmel vezetnek rá egy gyermeket a halál elfogadására, a családi kötelékek szétszakíthatatlanságára. mert biztos hogy fel fog neki tűnni a mondanivaló a könnyedebb rétegek alatt. érdekes, hogy felnőtt fejjel sem zavart az, hogy klasszikus sztori-elemekkel dolgoztak az írók, hogy a küldetés során három tárgyak kell megszerezni a gonosz legyőzéséhez, mert így is (vagy épp ezért?) működött a szélesvásznú kaland, de ha az embert fárasztották volna is az ismert panelek, könnyed madárszárnyon elsiklana felettük, mert annyira jók a karakterek, akik részt vesznek ezen az utazáson -a majom a kemény jellemével lopja a show-t, a bogárszamuráj meg a könnyebbséget röptei körbe a jeleneteken. a fő-gonosszal voltam csak kicsit elégedetlen, főleg miután alakot váltott, mert hosszúnak éreztem a boss-fight-ot ellene, de a harc végére annyira csodásan kifizetődtek a szál-összefonódások (kacsint), hogy még ezt az apróbb sutaságot is meg tudom bocsátani... én viszonylag ritkán nézek egész estés animációs filmeket, de lehet, hogy könnyebben rávenném magam ezekre az alkotásokra, ha többször találnék ilyen gyöngyszemeket, amik a szokatlanságukkal tüntetnek -felnőttesebb gyerekeket és gyereklelkű felnőtteket szólítanak meg, összemossák a keleti és a nyugati hagyományokat, látványosak és nagyívűek, miközben nagyon intimek tudnak maradni, és elérik azt, amit az élőszereplős társaiknak is ritkán megy: a szívem mélyéig meghatnak... (elég ellentmondásosnak tűnik, hogy arról papolok, hogy támogatni kell a stúdiót, miközben én magam is letöltve néztem a filmet, de sajnos mindig van bennem egy ellenérzés, hogy 35 évesen beüljek egyedül egy animációs filmre -ráadásul ezeknél az alkotásoknál még nehezebb eredeti nyelvű vetítésre eljutni vidékiként...) (#01.20.)

(Szentjánosbogarak sírja) (1988) (r.: Takahata Iszao)

jó látni, hogy van a világnak egy olyan szeglete, ahol a választott közlési stílus nem határozza meg a mű tárgyát -azaz attól még, hogy valamit rajzolt formában mesélnek el, még nem lesz gyerekes, mert tudják egy valós történeten alapuló szívszaggatás is működhet ebben a formában... persze ettől még nagyon bátor vállalás, hogy ez a mű ebben a formában megvalósulhatott, mert sokan a rajzfilmeket csak családi szórakozásként képesek felfogni, így riadtan fogják eltaszítani maguktól ezt a sötét ékkövet, míg a fájdalmas drámára vágyók gyakran annyira sznobok, hogy alantasnak érzik, hogy leüljenek egy rajzfilm elé... (és azt is hozzá kell tennem, hogy akik túljut az előítéletein, és megnézi a művet, nem biztos, hogy vissza akar majd térni hozzá, újra-és-újra összetörni a szívét...) nem is árul zsákbamacskát a film, már az első mondattal belénk szúr, és onnantól kezdve nem is ereszt ki a lélekszorító prés alól, csak néha-néha enged be egy kis napfényt, csak az a baj, hogy ezek a boldogabbnak tűnő pillantok is nagyon illékonyak, a környezetükben lévő sötétség hamar elnyeli őket, nem tudnak úgy csillogni, mint egy boldogabb időben játszódó történetben... mi fiúk általában úgy vagyunk nevelve a játék-katonákkal és a klasszikus filmekkel, hogy azt hisszük, hogy a háború valami menő dolog, így legtöbbször nekünk magunknak kell rádöbbenni annak a borzalmaira. és nem csak arra, hogy a fronton harcolók közül mennyi élet veszett oda, hogy hányan nyomorodtak meg az értelmetlen öldöklésekben, hanem arra is, hogy igen gyakran a hátországban sem volt könnyebb ezekben az időkben. viszonylag ritkán foglalkoznak mozgóképen ezzel az aspektussal, mert kevésbé gondolják izgalmasnak, mint a harckocsi-csatákat. pedig mi lehet érdekesebb (és fájdalmasabb), ha a gyerekek szemszögéből mutatjuk meg a borzalmakat... mert az ember úgy van összerakva, hogy sokkal erősebb reakciókat produkál a szervezete, ha ártatlanokról és gyerekekről van szó, ha az ő szenvedéseiket kell átélnie -és a világháború végnapjaiban minden japánnak kijutott a szenvedésből, hát még a gyerekeknek... kényes dolog ezeknek az ábrázolása, mert könnyen át lehet lendülni a giccs-határon, de az a jó, hogy takahata isao nem akar hatásvadász lenni, mindent nagyon egyszerűen, a maga természetességében mutat be, a küzdelmeket, az apró örömöket és az elmúlást is. könnyen tudsz kötődni a karaktereihez, a kislány gyermeki ártatlanságához, és a fiú küldetés-tudatához, aki egész addig tartja magát, ameddig képes rá -de persze eljön az a pillanat, amikor eltörik nála a mécses. és könnyen lehet, hogy nálad kedves néző is épp ez történik... (nem csak azt tartom bátor dolognak, hogy rajzfilmben lett elmesélve ez a csodás történet, de azt is, hogy a hagyományosan konzervatívan büszke japánban így lehetett mesélni egy dicstelen korszakról, a fájdalmasan elveszített háborúról.) ($$11.26.)

(Porco Rosso -A mesterpilóta) (1992) (r.: Mijazaki Hajao)

ha a totoro-t azért magasztaltam fel, mert érezhetően az egész családnak készült, akkor most a vörös malacnál azért kell lelkendeznem, mert egy kicsit felnőttesebb alkotás -annak ellenére is, hogy egy disznó a főszereplője... mert érdekes, hogy mijazaki nem bírta ki, hogy ne tegyen bele az amúgy realista történetbe egyetlen fantasztikus elemet se, így lett a főszereplő varázslat áldozata, egy sertéssé változott pilóta... bár lehet hogy tényleg kellett ennyi kedvezményt tenni az ifjabb generációknak, mert ők nem biztos, hogy annyira értékelik a film miliőjét és történelmi hátterét, mint a nagyobb tudással és élet-tapasztalattal rendelkező nézők. pedig ezek sikerültek igazán erőteljesre, a rádióból szóló zenékkel, az olasz városok látképével szépen megelevenedik a két világháború közti béke-időszak, a hátteret meg épp annyira színezi sötétre a fasizmus, amennyire egy rajzfilmbe még épp’ belefér... van egy nagyon szerethető vad-romantikus rétege is a hangulat-képének, kalózokkal és bűnüldözőkkel, szabadon szállva a kék tenger és a kis adriai szigetecskék felett, odalenn a földön meg magasba emelik a piros-fehér-zöld trikolórt, azaz nagy családban eszik a tésztát az olaszok, miközben lángoló szerelmek gyúlnak a női szívekben... egy kicsit azt érzi az ember, hogy a történet hátteréül választott helyszínnel együtt az európai filmek is belopóztak a hátsó ajtón, egy élőszereplős (és disznótlanított) verzióban simán el tudja képzelni az ember bud spencer-t vagy belmondo-t a morgós de csupaszív főszerepre... nagy szerencsék, hogy mijazaki ennyire megszállottja a repülésnek, mert az égen játszódó jelenetek mindig sokat tudnak dobni a hangulaton. az meg külön pazar volt, ahogy a pilóták elmúlását és mennybe-kerülését ábrázolta... kicsit sajnáltam azt, amikor a finálé vége a földre vezetett, mert ott inkább elviccelték az egészet. viszont az már működött, hogy a nagy küzdő felek együtt szálltak fel a végén, és nyitva maradt a nagy kérdés: melyik epekedő szívet választja a félelmet nem ismerő malac... ($$11.17.)

(Totoro -A varázserdő titka) (1988) (r: Mijazaki Hajao)

a keresztlányom most nyolc hónapos, de már nagyon készülök lélekben és fejben arra, hogy hamarosan rengeteg animációs produkciót kell majd vele megnéznem -a totoro első öt perce után tudtam, hogy ez lesz az első miyazaki alkotás, amit meg fogok neki mutatni... mert ha van valami, ami tényleg az egész családnak szóló alkotás, akkor ez az. igazi ártatlan kis mese, aminek nincs szüksége nagyívű történetre, nem igényli a nagy amplitúdójú drámát, nem riogat félelmetes negatív szereplőkkel, hanem az apró örömöket és bánatokat helyezi a középpontba, igazi kislányos látószögből figyelve a világot... nagyon szépen jelenik meg benne a vidéki élet hétköznapisága, ahogy az kétkezi munkából élő emberek végzik a mindennapi feladataikat a földeken, és ahogy a természet sokszínűsége adja a hátteret a játékokhoz. a főszereplőink is egy egyszerű családhoz tartoznak, ahol jól érezhető a szeretettel összecsomózott erős kötelék, és bár a testvérek néha összezördülnek, azért elsősorban a nevetés lengi be az egész filmet tőlük. nagyon szépen kezelik az anya betegségét is, mert azzal sem szúrnak nagyot a lelkünkbe, természetesen kezelik ezt a sajnos természetes szituációt is. sőt, még a varázs-világot is természetesen kezelik. a szülők nem neveti ki a gyermekeiket, amikor a csodálatos kalandjaikról, a varázslatos lényekről mesélnek, és mi nézők is könnyen el tudjuk fogadni, hogy a realista történetbe egyszer-egyszer bekukkantanak a mesei elemek. főleg hogy a lények között nincs egyetlen démon sem, mind jófej figura, kedvesek, segítőkészek és játékosak. persze van egy jó adag furcsa bizarrság is bennük, de ettől lesznek különlegesek. totoro-ra meg nem lehet úgy ránézni, hogy ne vigyorodna el az ember... ahogy az egész filmet is csak egy megnyugtató mosollyal lehet végig nézni, könnyed szívvel állsz fel utána a kanapéról, és örülsz, hogy léteznek ilyen alkotások is a világban. ($$11.11.)

(Nauszika -A szél harcosai) (1984) (r.: Mijazaki Hajao)

mivel egy hónapos szünetet tartottam a film-nézésben, így visszarázódásként arra gondoltam, hogy valamit mindenképpen megnéznék, mielőtt néhány hétvégére újra a mozikba költözök -és mivel a nagyvásznos kalandjaim soron következő darabjaként a doctor strange következik (kritika itt!), így mindenképp valami keleties és varázslatos dolgot akartam. sokat törtem a fejem, hogy mi lenne az ideális, mire ma leültem fáradtan a polcom elé, és egyből szemet szút a megoldás: miyazaki hayao... mert persze, több mint tíz évvel ezelőtt engem sem került el a chihiro láz, sőt, még a vándorló palotát is láttam, de van még bőven olyan mű az öreg mestertől, amit pótolnom kell. igen kell, és nem csak azért kell, mert az általános kultúra részeivé váltak ezek a rajzfilmek, de azért is kell, mert az embernek időről/időre szüksége arra a lélek-felemelésre, amit ezekből a művekből megkaphat... bár lehet, hogy nem kéne hangsúlyoznom azt, hogy rajzolt alkotásokról van szó, mert ma is, miközben néztem a nauszika-t, cseppet sem gondoltam arra, hogy milyen formában valósult meg ez a csodás történet, hanem csak magára a történetre koncentráltam, valamint a szereplők jellemére, és a súlyos üzenetekre, amik kellően el vannak temetve a kalandok alá, hogy ne legyenek tolakodóak, ugyanakkor eléggé a felszínen vannak, hogy minden korosztálynak feltűnjenek (és nagyon sok minden van itt a természet ön-gyógyító képességétől az emberi korlátoltságig). és könnyen repülünk a messianisztikus történettel, érzelmileg megterhelődünk az emberi butaságokon és önzőségeken, és közben legszívesebben kirontanánk a lakásból megölelni egy fát... na ekkor lesz mégiscsak fontos az, hogy rajzokból áll össze az alkotás, mert ilyen látványvilágot nem lehet máshogy létrehozni (1984-ben meg pláne nem lehetett), ami nem csak gyönyörű, de kellően egyedi, és végletekig átgondolt is. (és a zene is nagyon sokat hozzá tud adni, szép és felemelő, amikor kell, az akció-jelenetek alatt meg tolakodik a nyolcvanas évek szinti-hangzása...) ($$11.05.)

(Az Igazság Ligája: Pusztulás) (2012) (r.: Lauren Montgomery)

megérdemelne egy pszichológiai kutatást, hogy miért szeretjük szenvedni látni a hőseinket... bár panaszkodtam már nem is olyan rég, hogy a csapat-képregényeknél az az általános írói módi, hogy összeeresztik egy másik csapattal őket, aztán jön az uncsi csihi/puhi, a legion of doom-nál eszembe sincs panaszkodni emiatt, mert egy picit más koncepció mentén születtek meg -mindegyiküknek volt bőven személyes indokuk, hogy legyőzzenek egy-egy adott hőst. ráadásul hatékony módszereket adtak a kezükbe, így lett igazi tétje is a támadásoknak, átérezhető volt, ahogy ezek a szuper-emberek testileg és/vagy lelkileg megtörnek (szörnyű volt belegondolni az élve eltemetésbe és élve lángolásba is. vagy green lantern bűntudatába). és szerencsére jutott elég játék-idő a gonosz-csapatra is, így nem csak egy-egy box-zsáknak lehetett érezni őket. és azt kell hogy mondjam, hogy minden tipikussága ellenére a nagyon-gonosz főgonosz nagyon-gonosz-terve is tetszett, mert a maga őrültségében ebben is volt ráció (és azt éreztem, hogy ebben az egy órában sokkal jobban használták vandale savage-t, mint a legends of tomorrow teljes első évadában)... persze hőseink nem ilyen könnyen megtörhetőek, viszont ha a bizalom törik meg köztük, az sokkal nagyobb válságot okozhat -ezért érdekes, hogy belevették ezt a morális kérdést batman-nel, aki a barátaival szemben is csak a hideg logikáját tudja alkalmaznia, még ha ez a többieket kényelmetlenül is érinti... szóval azt hiszem megtaláltam a kulcsot, amivel érdekessé lehet tenni számomra a csapat-verekedéseket: igazi tétet kell adni nekik (persze a szuperhős-kereteken belül)... ($$09.04.)

(Az Igazság Ligája: Két földi válság) (2010) (r.: Sam Liu, Lauren Montgomery)

szerintem a dc-íróknál felvételi követelmény, hogy szeressék a multiverzum elméletét... bár kétségtelen, hogy jól lehet játszani a végtelen számú föld lehetőségével, alternatív világokat bemutatni, rengeteg ötlettel létrehozni az ismert karakterek verzióit (plusz azért is jó pont jár, ha közérthetően magyarázzák el a multiverzum elvont fogalmát). csak az a baj, hogy csupán ez az egy gimmick már nem elég, pont ezért, mert láttunk és olvastunk már ilyen történeteket számtalant -és nem érzem azt, hogy ezzel a rajzfilmmel bármi újat sikerült volna hozzátenni az eddigiekhez... bár részben magamat is hibáztathatom, mert mostanában túlolvastam magam képregényekből, és eléggé kezdem unni, hogy a csapat-felállásoknál mindig verekedésbe torkollanak a füzetek, természetesen úgy, hogy egy ellentétes csapattal folynak a küzdelmek, ahol mindig megtalálják a csata hevében is a megfelelő párok egymást... így mivel itt is gyakran borult agyatlan bunyóba a sztori, csak egy fáradt legyintéssel tudtam csak nyugtázni, hogy jé, a két föld hasonló képességű szuper-emberei megtalálták egymást a csata hevében... mert persze a kifordított világban mindenkinek megvolt a maga megfelelője, csak gonosz verzióban (azt viszont nagyon tudtam értékelni, hogy ezek a gonoszok mintegy maffia-családként üzemeltették a bizniszt, felosztva egymást közt a területet és a tevékenységeket)... azt mindenképp hangsúlyoznám, hogy az alter-föld változásainak kibogarászása szórakoztató tevékenység volt, a verekedések között is voltak ötletes megmozdulások, és a batman/owlman mentális összecsapás is hatásos volt a végén, de azért szeretném, ha egy egész estés rajzfilmbe több is szorulna, mint hogy ’nézd, gonosz-superman, gonosz-batman, harc!’... (valahogy a hangok sem voltak az igaziak, nem is értem, hogy jött az ötlet, hogy william baldwin-t kérjék fel batman-nek...) (azért jó volt, hogy a dc tévésorozatokból ismertem a mellék-alakok többségét, így nem voltam elveszve köztük.) ($$09.03.)

(Az Igazság Ligája: Az új küldetés) (2008) (r.: Dave Bullock)

a szuperhős történetek időtlenek... miért ne játszhatna el egy jelenkori alkotó azzal, hogy a múltba helyezi a történetét. egy olyan múltba, amikor már ezek a hősök léteztek, néhányan már veteránnak számítottak, mások épp kezdték bontogatni a szárnyaikat. ez volt az őrség-váltás ideje, vagy ahogy (képregény-)szakmai nyelven mondják, az arany-korból beléptünk az ezüst-korba. a valóságban is érdekes időszak volt ez az ötvenes/hatvanas évek fordulója -lezárult a koreai-háború, az amerikaiak bizalmatlanok voltak az idegenekkel szemben, mindenhova ellenséges kommunistákat vizionáltak, és végleg meghódította a világot a televízió, ahonnan áradtak a lelkes nézőkre a puha-kalapos nyomozók, a vadnyugat indiánjai és a hosszúkás fejű marslakók... és szerencsére jól sikerült elkapni ezt a korszakot a rajzfilmben az apró utalásokkal és a retró rajzstílussal egyaránt (bár szegény darwyn cooke nem volt a kedvenc alkotóm (túl minimálnak éreztem a macskanőnél is például), de ide nagyon passzolt a belőle merített stílus). örültem, hogy nem volt erőltetett az eredet-történet-jelleg, még úgy sem, hogy nem csak a liga klasszikus felállása alakult ki a történet végére, de volt, aki itt kapta meg a képességét vagy az ikonikus kinézetét. és annak ellenére volt jó a tempója, hogy nem siettük el a csapatépítő összefogást. bár igazság szerint elodázhatták volna még egy kicsit, hogy ne ebbe a fináléba kelljen bele-torkollni... mert hiába tetszett az első kétharmada, ezzel a szörnyes/dinoszauruszos csatával nem tudtam mit kezdeni, annak ellenére, hogy értem, hogy ez is a klasszikus képregényekből táplálkozott, csak sajnos komolytalanná tette az egészet. egy dolgot nem tudott csak elrontani: az üzenetet -hogy össze kell fognunk, mindegy, hogy honnan jövünk, hogy mi a világnézetünk. és hogy igazán hangsúlyos legyen ez, nem csak a kitalált superman szájába adták ezeket a mondatokat, hanem egy valódi szuperhős szavait is ide-idézték: john f. kennedy-ét. ($$09.02.)

(Batman: Az Akrham ostroma) (2014) (r.: Jay Oliva, Ethan Spaulding)

...azért jó látni, hogy rajzolt formátumban a warner/dc sokkal jobban teljesít, mint a nagyvásznon... persze, most mondhatjátok, hogy oké zoli, ezt most dicsérni fogod, pedig ugyanúgy csak vázlatosan kidolgozott karakterek alkotják a suicide squad-ot, mint a filmben, nyaff, nyaff, pedig van egy nagy különbség: ezek a karakterek a maguk kidolgozatlanságában is sokkal szerethetőbbek lettek, mint a megerőszakolt élőszereplős társaik... ja, igen, mert ez csak címében batman rajzfilm, a rettentő bőregérnek igazából mellékszerep jut csak az x csapat mellett, akiket amanda waller megint csak kétes célokra gyűjtött össze. és ha már rosszfiúk a főszereplői, akkor olyan is, amilyennek egy ilyen felállású alkotásnak lennie kell: tökösen bátor és pofátlanul inkorrekt. mert jay oliva rendező megint bizonyítja, hogy a felnőttesebb műfaj jól áll neki, nem kíméli hát sem a karaktereket, sem a nézőket, robbannak a fejek, fröccsen a vér, nem tabu a szexualitás sem, de pont ettől a kemény-vonalasságtól, a gyakran érkező erőszak-hullámtól működik az egész. mert vannak karakterek, akik megkövetelik ezt a keménységet, a finomabb hozzáállástól csak nevetségessé puhulnak... és nem csak a karakterek működnek jobban, hanem a sztori is sokkal természetesebben folyik előre, logikusan jutunk el az arkham elmegyógyintézetbe. igaz, hogy nincs igazi gonosz, de nem is hiányzik egy archetipikus világuralomra törő random badguy... amíg a killing joke-nél panaszkodtam a rajz-stílus miatt, itt jól állt a képi világnak az enyhe anime beütés, igazából a rendezésnél csak néha volt problémám, elsősorban akkor, amikor túl modern akció-filmesre akarták venni a figurát, azaz kézikamerát mímeltek, és túl gyorsra vágták a jelenetet (viszont a dekoltázsokkal tudtak kárpótolni...). a hangoknál troy baker dicsérném leginkább, mert jól helyettesítette mark hammil-t joker-ként. ...szóval kedves warner/dc, tudjátok ti, hogyan kell szórakoztató alkotást csinálni egy csapat immorális karakterről, csak azt nem tudom, hogy miért nem használjátok a működő receptet újra, ha már egyszer sikerült finomat főzni belőle... ($$08.12.)