(Az Igazság Ligája: Atlantisz trónja) (2015) (r.: Ethan Spaulding)

mivel a múltkori csapat-építésből kihagyták atlantis királyát, így most kárpótolták őt azzal, hogy a következő kaland fókuszába helyezték a víz alatti világot. be is rántottak minket egyből a mélybe, mert arthur curry-vel együtt a nyakunkba zuhogott a teljes atlantis-i mitológia, csápos lényekkel, black manta-val, az uralkodó-ház shakespeare-i királydrámájával... aki egy kicsit is úszott már le az aquaman képregények világába, azt sok meglepetés nem érhette, de szerencsére azért az unalom tengere is messze elkerülhette a hozzám hasonló nézőket, mert jó tempóban mondták fel az alapokat, és működött arthur útja is a trón felé -mert ugye azért azon senki sem lepődött meg, hogy a végén a hősünkké lett a teljes királyság meg a szép vörös tengeri nő szerelme... mondhatnám, hogy a hatalomra éhes herceget, orm-ot egy kicsit soknak éreztem, de tulajdonképpen neki épp ilyen irritálónak kellett lennie (lehet egyébként, hogy az volt a bajom, hogy az amúgy nagyszerű szinkronhang sam witwer túl sok brit akcentust vitt bele a kiejtésébe)... eddig csak a halakkal beszélgető srácról volt szó, de hát ez mégiscsak egy liga-film volt -és igazság szerint a csodás hetes csak asszisztált a fő sztorihoz, maximum apróbb interakciókat kaptak egymással (lásd a szemüveges randit diana és clark között, vagy shazam és cyborg évelődését), úgyhogy legközelebbre még maradt hely arra, hogy tovább erősítsék a csapat-építkezést (ja, és megint nathan fillion volt az egyetlen, akit azonnal kiszúrtam hang alapján)... (úgy látszik, hogy nem csak a ninjáktól eredt legutóbb az animés stílus, hanem a rendező ethan spaulding törekszik arra, hogy a keze alól kikerülő művekben meglegyen a távol-keleti hatás -és én nem tudom ezért kárhoztatni...) (jut eszembe, lehet fikázni aquaman-t olyen gyerekes dolgokkal, mint a halakkal beszélgetés, de milyen király volt már itt is, ahogy a cápa kiugrott a hívására a vízből, és elintézte a nagyszájú gonoszt!) (##05.06.)