(Párizs lángjai) (1990) (r.: Jennie Livingston)

a pose című sorozat megismertette velem a ball-kultúrát, úgyhogy itt volt az ideje, hogy elmenjek az origóhoz, ehhez a dokumentum-filmhez, ami nyilvánvalóan az egyik ihlető forrása volt ryan murphy-éknek. ez a fordított sorrend kicsit a hátrányára is vált a film befogadásának, hiszen sok újdonsággal már nem tudott szolgálni, ismertem a pózokat és kifejezéseket, örömmel üdvözöltem a házakat és a szőrmékbe öltözött lányokat. de persze azért így is tudott hatni rám érzelmileg, mert az igazi személyek szájából még megrendítőbb hallani ennek a szubkultúra kialakulásának az okairól, bele tudtam borzongani azokba a mondatokba, amikor a nehézségeikről beszéltek az egykor-volt legendák, akik többségét a családjuk kitagadott, akiktől az élet megtagadta azt, hogy önmaguk lehessenek, és akiknél teljesen érthető, hogy ezekhez az éjszakai (talmi) csillogásokhoz, az instant megkapható szeretet-rohamokhoz folyamodtak. és szívszaggató belegondolni abba, hogy sok sorstársuk még ma is küszködik azzal, hogy az emberek elfogadják annak, akivé válni szeretnének... ha már úgy alakult, hogy ez lett az évadzáró filmem, szeretném, ha minden olvasóm továbbvinné az új évtizedbe ezt az üzenetet: legyetek mindenkivel megértőbbek és toleránsabbak, mert mindenki ugyanúgy a boldogságra és az álmai megvalósítására törekszik, mint te, és neked nincs jogod megfosztani bárkit is ettől, csak azért, mert felsőbbrendűnek érzed magad. ámen. (×12.31.)

(Fehér éjszakák) (2019) (r.: Ari Aster)

a művészi attitűd egyik alapállapota, hogy az alkotó feltépi a lelke mélyén hegedni készülő sebeket, és azokból gyúrja a művét, terápiás céllal. ez akkor is igaz, ha valaki művészi horrorokban utazik... ari aster sok helyen lenyilatkozta, hogy egy kapcsolata zátonyra futását szerette volna lázálmos képekbe költeni, és ez érezhető is, fájdalmas nézni, ahogy az alig-alig funkcionáló kapcsolat ábrázolva van a filmben, ahogy a szív tiltakozik az ellen, ahogy a főszereplő lány mentőöveket dobál, ahelyett hogy kilépne ebből a vegetáló viszonyból. ahhoz kell még neki a megtisztulás, néhány radikális lépés, amiket mi egészségesen végigszorongunk ebben a két és fél órában... tudható rólam, hogy nem nézek horrorokat, mert az olcsó jump-scare-ek csak ásítást váltanak ki belőlem, néha viszont átütik azok a filmek az érdeklődési küszöbömet, amikről tudható, hogy sokkal intelligensebben nyúlnak a műfajhoz, hogy sokkal inkább arra törekszenek, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat a vászon/képernyő előtt, mint hogy néha megdobják a pulzusunkat... kicsit sajnáltam, hogy nyílt titok volt a film műfaja, mert így az ember számított azokra a borzalmakra, amik egyre csak sűrűsödtek, ahogy teltek a sötétséget nélkülöző napok, lehet hogy még nagyobbat ütött volna a film, ha tudatlanul ülök le elé... bár így is jól működött a legtöbb eleme, egészen különleges hangulatot árasztottak a napfényesre komponált, sokszor kiégetett képei, a mesterien felvett pogány szertartásai (sok vágatlan jelenettel lett fokozva a feszültség), a hallucinogének imitálására behozott émelyítő hullámzások, és az ember egy idő után már perverz kíváncsisággal várta, hogy milyen elképesztő szokás húznak még elő a faházaikból ezek az őrült svédek (apropó, vajon mit szóltak a szőke északiak, hogy emberáldozó mániákusokként ábrázolták őket?)... ez a szektás téma azért eléggé beszűkíti a lehetőségeket, így nem volt nehéz előre látni a fordulatok többségét, bár néha direkt rájátszott erre a rendező, és nem csapta le az egyértelmű labdákat (a húsos pitéknél például nem az a releváció érkezett, amire elsőre gondoltam), de azért örültem, hogy odáig nem ment el, hogy mindent a szánkba rágjon, sokszor hagyta, hogy a képei meséljenek csupán (mint a megrendítő prológusnál, ami brutálisan megalapozta hősnőnk lelki állapotát). de minden várható fordulata ellenére egyetlen perce sem éreztem unalmasnak a filmet, még a lassan építkezős tempójának is jó volt az üteme, mert a drámai gyomros után ott forralta végig a feszültséget azokban a lépésekben is, amíg eljutottunk svédországba, és kiismertük a szekta működését... ebben nagy szerepe lehetett annak, hogy hamar kialakította az érzelmi kötődést a hősnőhöz, akivel együtt akartuk túlélni ezt a bizarr utazást (és akit elképesztően erősen alakított florence pugh). ugyanezt viszont a többi amerikai karakterről már nem tudom elmondani, mert a pasijánál bosszantott, hogy mennyire érzelemmentesen vegetálja végig a kapcsolata utolsó pillanatait, a comic relief-nek behozott srác meg nem érződött viccesnek, csak idegesített az állandó rinyálása... igazából csak a get out jut eszembe az elmúlt évekből, ahol ennyi érzelmet tudtam tenni egy horror-filmbe, és örülök, hogy megint találtam egy alkotást, ami meg tudott ragadni, ami a bőröm alá mászott, ami úgy volt kellemetlen, hogy közben nem bírtam levenni róla a szemem, ahol igazán csak egyszer éreztem túlzásnak a horror elemeit (én nem mutattam volna ennyire nyíltan a szétnyílt arcokat). és őszintén mondhatom, hogy elgondolkoztam azon, hogy miképp tudnám feldolgozni én is a bennem munkáló traumákat, most hogy láttam, hogy egy szakításból is ilyen hatásos rémtörténetet lehet faragni... (×12.30.)

(2019) (r.: Gillian Robespierre)

omg, jenny az a csaj, akit nagyon kevés embernek mernék bemutatni, mert egy átlagembernek nagyon sok tud lenni, ahogy ezerrel pörögve csipog, visít és kacag, de szerintem vagyunk néhányan, akiknek pont ez a vonzó ebben az őrült zsidó lányban, hogy messze-messze túl van a határon... ezért borultam le a lába elé, amikor a parks & recreation-ben mona-lisa-ként bohóckodott, és ezért nevettem most is nagyokat, amikor kirakta a személyiségét a színpadra, és oh boy, nem fogta vissza magát egy percig sem... (mondjuk az őszinte kitárulkozásnak mindig az a hátulütője, hogy az emberben benn égnek bizonyos mondatok -és nekem most már biztosan az fog eszembe jutni jenny-ről, ha látom valamiben, hogy miként élvezett hatalmasat, miközben a hold hívására a puncijához nyomta a vibrátorát...) viszont nagyon érdekes volt a special szerkezete, hogy nem csak stand-up volt, de egy kvázi-dokumentumfilm is, ahol az ügyes vágók szépen rímeltették össze az otthon felvett intim pillanatokat azokkal a mondatokkal, amik a színpadon elhangzottak. bár én azokat az előadásokat szeretem leginkább, ahol érezni a folyamatos gondolat-folyamot, de tetszett ez a megoldás is, ahol íveket törtek bele a sztorikba... olyan ’jóleső mosolygás’ volt az arcomon végig, néhány hangos felröhögéssel díszítve, tök jó volt látni valakit, akibe ennyi önbizalom szorult -miközben ott bugyog benne egy rakás bizonytalanság is a felszín alatt... (×12.29.)

(Kőgazdag ázsiaiak) (2018) (r.: Jon M. Chu)

ehh, mindig bajban vagyok, amikor romantikus vígjátékokról kéne írni, mert legtöbbször ugyanazok a gondolatok pörögnek a fejemben, és figyelmeztetnem kell magam, hogy ne hablatyoljak megint a formuláról meg a generikusságról... csak az a baj, hogy mindig ezeket látom magam előtt, hacsak el nem ragadnak az érzelmek. egy picit azért beszélek róluk most is, jó...? illetve, nézzük azokat a dolgokat, amikkel szándékosan kikerülik a legnyilvánvalóbb kliséket ezúttal a fényűző díszletek alatt: például nem kell végignéznünk a klasszikus összejövős jeleneteket, mert egy stabil kapcsolatba lépünk be a film elején; nincs másik pasi vagy lány, aki betörne a rózsaszín idillbe, máshonnan csiszolják a konfliktusokat; plusz nagyon ügyesen elveszik a reptéri nagyjelenet élét azzal, hogy egy repülő szűk terébe helyezik azt, és kihagyják a romantikus popdalra futós részt is... viszont még mindig meg tudok hasonlani az ilyen filmek alap-formulájával, mert mindig kellemetlenül érint, amikor a film kétharmadánál beüt a krach, utálom a mosolyszünetes részeket, ugyanakkor tudatában vagyok annak is, hogy szükség van a konfliktusokra, mert különben semmi izgalom nem lenne a filmben... viszont a kultúr-sokk rész egész jól működött, ahogy a szerény háttérrel rendelkező lány rácsodálkozott az elképzelhetetlen gazdagságra, mondjuk ebben segített az is, hogy úgy sikerült felvenni a filmet, mintha nem spóroltak volna semmin... awkwafina és ken jeong jól hozzák a comic relief karaktereket, akiken végig lehet mosolyogni, és meglepően hangsúlyos volt egy b-szál is a filmben, ahol megnézhettük, hogy milyen az, amikor a társadalmi különbségek széttépnek egy kapcsolatot... vannak olyan esték (mondjuk azok, amikor már megcsömörlöttél az egész heti vendéglátástól), amikor nem akarsz gondolkozni (mondjuk a romantikus filmek sablonosságán), vagy mély sebeket ejteni a lelkeden, csak ejtőznél egyet az ágyadon, és lezseren szórakoznál egyet -és ehhez ez a film egy jó választás, főleg ha már unod a fehér karakterekkel eljátszott változatokat, és szívesen veszel egy jó adag keleti ízvilágot... (×12.28.)

(2019) (r.: Michael Engler)

a downton abbey volt évekig a karácsonyi pudingom... napra pontosan hét évvel ezelőtt kezdtem el nézni a sorozatot, mivel azt éreztem, hogy az ünnepi pihegéshez tökéletesen fog passzolni egy nyugis, rusztikus angol történet, amiről már oly’ sok szépet hallottam azelőtt. és működött is a recept, beleszerettem a hangulatába, az ódon kastély miliőjébe, a kis tétekkel játszó cselekménybe, a nem túlbonyolított karakterekbe, és ezután igyekeztem a téli időszakban megnézni minden évben az újabb adagot, és mindig fel tudott villanyozni, amikor meghallottam a csodás zenei főtémáját... aztán megérkezett ez a mozifilm változat, kora-ősszel, egy zűrösebb élet-szakaszomba, amikor nem sikerült időt kerítenem arra, hogy elzarándokoljak egy feliratos vetítésre (mert az kizárt volt, hogy hat évad után eldobjam a vaskos akcentusokat) -meg egyébként is, az tűnt a helyénvalónak, hogy a hagyományoknak megfelelően, bejglivel a kezemben üljek le megnézni a mozi-vászonra hizlalt epizódot... mert valljuk be, hogy ez a film nem több, mint azok a karácsonyi részek, amik túlszaladtak a hagyományos játékidő keretein, és mindig valami esemény köré voltak felfűzve bennük a történések. de valahogy ez tűnik a helyénvalónak, hogy a sorozat maradi maradt az új formátumában is, ugyanúgy kisstílű drámák borzongatták a lelkünket (kleptomániás a kastélyban!), ugyanazok a külsőségek hozták vissza a szívünkbe a sosevolt nosztalgiát egy letűnt kor után... nem nagyon értem, hogy miképp lett ez a film ekkora siker világszerte, mert egy pillanatig sem segíti az új nézőket, arra épít, hogy aki beül rá, az pontosan tisztában van a karakterekkel, az eddig megtett útjukkal, a kastélyban lévő összetett viszonyrendszerrel, julian fellowes kizárólag a rajongóknak írta ezt a folytatást, de úgy tűnik, hogy nem realizáltam eddig, hogy milyen sokan is vagyunk a világban... egy ekkora szereplő-gárdánál óhatatlan, hogy lesznek, akik kiemelkednek (mások meg háttérbe szorulnak), és örültem, hogy anna-t ilyen kompetensnek láthattuk most, egy eszes és erős nőnek, aki határozottan kiáll, és mindig gyorsan kapcsol -egyébként is, a film legszórakoztatóbb szála az volt, ahogy a ház dolgozói visszavették az uralmat az (eltúlzottan) utálatosan ábrázolt királyi emberektől... tetszett tom története is, mert jól ki tudott jönni, hogy ő a legempatikusabb a házban (plusz mindig örömmel látom tuppence middleton-t a képernyőmön)... barrow homoszexualitása ott bujkált a sorozatban a kezdetektől fogva, most lett bátorsága mr.fellowes-nek erősebben foglalkozni vele, és nagyon örültem, hogy nála sem akart nagyobb drámát keríteni a szükségesnél, hamar elsimította a konfliktusát... végezetül nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy milyen csodásan elbúcsúztatták maggie smith-t, aki bár szerencsére még velünk van, de sajnos semmi sem garantálja, hogy a folytatás forgatása idején nem az égből szórja-e majd a vitriolos megjegyzéseit, mint violet crawley, ezért már most felkészítették a lelkünket erre a szívszaggató gondolatra... mert igen, a mozis bevételeket látva nem lenne meglepő, ha még készülnének folytatások ebben a festői kastélyban, és biztos vagyok benne, hogy akkor is jól fog esni, ha kicsit visszakukkanthatunk a változatlanságba, ha megmelengethetjük a szívünket a konyhai sürgésben vagy a könyvtári kimértségben. remélhetőleg egy karácsonyi napon... (×12.26.)

(Dumbó) (2019) (r.: Tim Burton)

nem tartom ördögtől való gondolatnak, hogy a disney leporolja a régi termékeit, és új csomagolásban újra piacra dobja azokat, ha megfelelő kezekbe helyezi ezeket az adaptációkat, és többnek érződnek a végeredmények, mint lélektelen pénznyomdák. igaz, eddig az élő-szereplős adaptációinak többsége elkerülte azt, hogy alaposan kivesézzem őket (a dzsungel könyve talán az egyetlen látványos kivétel, ráadásul amiatt még a moziba is hajlandó voltam elmenni, és nagyon is élveztem a végeredményt), most viszont egy kedves tim burton rajongó ismerősöm megkért, hogy nézzem meg az idén bemutatott dumbo adaptációt, és mondjak róla véleményt, mert őt elvarázsolta a film. hát kedvesem, a jellegzetes timburton-i szerzői kézjegyeket én is látom, eva green igéző szépsége engem is könnyen levesz a lábamról, azt viszont nehezen tudnám eldönteni, hogy a rendező hűséges hívein túl kinek is tudnám ajánlani... mert annyi komorság és szomorúság árad ebből a bő másfél órából, hogy azt a gyerekek szíve szerintem nem bírja el, a felnőttek viszont az elnagyolt sztori miatt panaszkodhatnak, teljes joggal... arra jöttem rá a film közben, hogy én már a rajzfilm történetét sem szerettem igazán (gyerekkoromban sem), nagyon tud taszítani az állatokkal való kegyetlen bánásmód -de értem azt, hogy miként került ez a projekt tim burton asztalára, hiszen egy átlagtól eltérő karakter a hős, akit a többség kirekeszt, aki nevetség tárgya lesz, ezek motívumok mind ott vannak ugye a filmjei alap-dns-ében. mint ahogy a széttöredezett családok is jellemzők rá, bár e szempontból is sikerült itt túl mélyre menni a negatív spirállal szerintem (félkezű veterán özvegy ember)... de alapvetően a karakterek csak üres vázaknak érződnek, a legtöbbjüket leginkább a színészek miatt lehet értékelni (michael keaton-nak elnézzük a disney-gonoszos túl-játszást is)... és igazából még a látványt sem tudnám éltetni, mert bár a címszereplő nagyon szépen belesimul az emberek közé, az egész vizualitásnak nagyon műterem-íze van, túl digitális és mesterkélt... szóval azt hiszem, hogy ezúttal hiába tűnt úgy, hogy sikerült megtalálni a disney boszorkány-konyhájában a megfelelő alapanyagot a megfelelő alkotónak, a végeredmény abszolút semleges és felejthető lett... (hmmm, vajon a ’nagyvállalat felvásárolja a kicsit, és beintegrálja a saját látványosságai közé, majd kicseszik vele’ sztori-szálat öniróniából engedték át a disney szigorú cenzorai...?) (×12.24.)

(Élősködők) (2019) (r.: Bong Joon-ho)

viszonylag ritkán jutok hozzá koreai filmekhez, de olyankor mindig meglepnek -az országban készülő összes film ilyen kiszámíthatatlan stílus-kavalkád, vagy csak az ilyen típusú alkotásaikat importálják a nagyvilágba...? és az a hihetetlen, hogy a zsáner-vegyítés ellenére nem esnek szét a filmjeik, hogy minden fogaskerék a helyére kattan, annak ellenére, hogy nagyon széles amplitúdóval dolgoznak. mert ez a film is egyszerre akart lenni szocio-dráma erős társadalom-kritikus felhangokkal, sötét komédia maró szatírával, és suspense-ben bővelkedő triller, ami gonosz módon még a horror irányába is el-elhajlik. és az a csoda, hogy az első pillanatával maga mellé állít, és könnyű kézzel végigránt az összes érzelmem, nevetünk, megrendülünk, aggódunk, és kikerekedett szemmel várjuk, hogy lehet-e megváltás a sok borzalom után bárkinek is... és ehhez az kell, hogy nagyon hamar szimpatikussá tegye a film számunkra a főszereplő családot, akik annak ellenére nem keltenek bennünk szánalmat, hogy nehéz körülmények között élnek (egy szuterénnek is alig nevezhető lyukban), mert azt érezzük, hogy a leleményességük és életrevalóságuk segítségével képesek a felszínen maradni. könnyen elnézzük nekik azt is, hogy átlépik a határokat a simlis trükközéseikkel, mert tudjuk, hogy szükségük van ezekre a túléléshez. a szimpátiánkból ered az is, hogy betegre aggódjuk magunkat akkor, amikor rémálomba fordul a nagy tervük, és alig bírjuk elviselni, amikor egy hajszálon függ az életük -vagy egy asztal alatt várják, hogy hátha megúszhatják az egészet... a gazdag családot sem idegenítik el tőlünk, egy kevésbé tehetséges alkotó biztos hogy eltúlozta volna őket, de itt ők sem gonoszak, inkább csak naivak (ami ahhoz szükséges, hogy elhiggyük a történet alapjait), és igazából csak az orruk a gyenge pontjuk... nem, itt sokkal okosabban van ábrázolva az osztály-különbség, leginkább vizuálisan, vagy mondhatjuk azt is, hogy vertikálisan, mert a dombon lévő magaslatról kell alászállni a szegény-negyedhez, sok lépcsőt kell megmászni, hogy feljebb tudjon törni valaki. egészen elképesztően néz ki, ahogy ez az egész dramatizálva van ez az áradás-jelenettel, ahogy a fenti világ romanticizált eső-képe egyre duzzad, ahogy lefelé törünk hőseinkkel, ahogy a duzzadó víztömeg elkeveredik a csatorna mocskával... de egyébként is erős a képi szimbólumok megjelenítésében a film, amikkel játékra is invitálja a nézőit, hogy ha az keresni akarja az elrejtett utalásokat -én például most megszállottan meg akarom nézni, hogy milyen morze-kódot villogtak a kim családnál, mert túl gyanúsan pislogtak azok a neonok a szűk kis lakás plafonján... de igazából ezek majd egy újranézés során fognak igazán kijönni, mert most sokkal inkább arra koncentráltam, hogy milyen hangulati kanyarokat tesz még meg sztori, valamint próbáltam kordában tartani az érzelmeimet, mert túlságosan aggódni kezdtem ezért a szélhámos családért... (már csak azért is érdemes lenne gyakrabban fordulnom a koreai filmművészet felé, mert úgy tűnik, hogy igencsak gyengéim a baba-arcú színésznőik, akikből láthatóan kifogyhatatlan készletekkel rendelkeznek... apropó, színészet, el vagyok szokva az idegenül hangzó nyelvezettől is, így a színészi játékot is nehezebben ítélem meg, ezért nem írtam róluk most, bár az biztos, hogy arc-mimikában erősek voltak a művészek, és nem véletlen, hogy kang-ho song a rendező úr kedvence alkotó-társa már évek óta.) (×12.23.)

(Star Wars -Skywalker kora) (2019) (r.: J.J. Abrams)

george lucas egy öntörvényű ember. akkoriban, amikor még a star wars az ő kis bébije volt, igyekezett mindent kontroll alatt tartani (már ami a filmekkel kapcsolatos dolgokat illeti, az mindig is hidegen hagyta, hogy a kiterjesztett univerzumban milyen vadhajtásokat eszközölnek egyes írók). már az eredeti trilógiában is egy despota volt (a legendák szerint a jedi-t rendező richard marquand csak egy báb volt), de az előzmény-trilógiánál jött ki igazán, hogy nem hallgat senkire. volt egy egységes víziója, amit végig erőltetett, annak ellenére is, hogy nagy ellenállásba ütközött mind a kritikusok mind a rajongók részéről (egy dolog jut csak eszembe, ami a sok negatív hang miatt módosulhatott: az, hogy jarjar szerepe erősen lecsökkent a baljós árnyak után). és most nagyon mérges vagyok a disney-re, amiért nem találták meg azt az erőteljes személyt, aki végigvezette volna ugyanígy az új trilógia útját, és azért még dühösebb vagyok, amiért gyáván megfutamodtak a kihívások elől, és azokat a rajongókat próbálták kiszolgálni végül, akiket már rég maguk mögött kellett volna hagyniuk... szomorú, hogy olyan világot élünk, ahol a hőbörgők győzhetnek, akik képtelenek voltak túllépni azon, hogy valaki próbál merész és előremutató lenni, és nem csak a saját kis vackában dédelgeti a megkopott emlékeit... és akkor most itt jönne egy hosszadalmas értekezés a last jedi erényeiről, de az ember így két év után kurvára belefáradt már abba, hogy hiába jártatja a száját, és egyébként is, teljesen mindegy már, mert a (pénzügyi) vezetőség kilökte jj-t a tűzvonalba, hogy csináljon mindent vissza, amit csak lehet. ahelyett, hogy megfogadták volna rian johnson tanácsát, azaz hogy a jövőbe kell tekinteni, és el kell engedni a múltat, inkább a múltnak nyitottak még szélesebb ajtót... igazság szerint már a kúszó-felirat első mondata elvette a kedvemet a filmtől, amikor kiderült, hogy még csak igazi indokot sem kerestek arra, hogy miért kellett visszahozni a reaktor-sírból palpatine-t, arra, hogy miért volt szükség egy sablonos gonoszra, amikor ott volt készen egy igazán összetett személyiség is, akivel rengeteg mindent lehetett volna kezdeni... de oké, lépjünk túl a nyitányon, nézzük, mit nyújt a film következő benyomásként: egy hosszan elnyújtott videojáték dramaturgiát, ahol el kell menni egy bizonyos helyre, meg kell szerezni egy tárgyat, amit elvezet egy következő helyre, ahol beszélni kell egy bizonyos emberrel, és-így-tovább-és-így-tovább... bár a veszett tempó és a szépen fényképezett akció-jelenetek miatt az ember sodródik az eseményekkel, de nem érzi azt, hogy ez lenne a helyes út, amit egy trilógia (és saga) zárónak járnia kéne... aztán sorban érkeznek azok a jelenetek, amiknél az a benyomás éri a már fej-rázva méltatlankodó nézőt, hogy abrams-ék egy reddit-es thread-ből vették kölcsön az ötleteiket, és ez a kellemetlen érzet csak egyre fokozódik az over-power erőhasználattól kezdve, egész odáig, amikor kiderül rey származása... mert megint, fuck, ott volt egy emberi megoldás az előző filmben, miszerint nem a vérvonal határozza meg, hogy kiben mennyire buzog az erő, de hát emiatt is túl nagy volt a rinya, úgyhogy szegény hősnőnknek gyorsan kellett találni egy megfelelő őst -még akkor is, ha tök hihetetlen a megoldás, de legalább lehet rajta csámcsogni, meg arcoskodni, hogy ’ugye, hogy nekem volt igazam, kedves komment-társaim’... legalább a rey/kylo kapcsolatot meg merte tartani jj az előző filmből, igaz, olyan erős a ’reylo’ közösség a neten, hogy merte volna csak elidegeníteni egymástól őket, akkor nem mosta le volna magáról a gyalázatot... a kettejük útját tudtam a legjobban elviselni ebben a filmben, még ha a kapcsolatuk befejezése olyan ’adok is meg nem is’ érzetet keltett is a végén, és hát szerintem azért ben-re ráfért volna egy nagyobb büntetés azokért a rém-tettekért amiket korábban elkövetett (a ren lovagjairól inkább ne beszéljünk, mert őket is sikerült elég csúnyán elpocsékolni -és ha már ilyen kitérőket teszünk, akkor kicsit sajnálom jj haveri körét is, mert hiába örülhettek, hogy szerepet kaptak a filmben a régi munkatársuktól, igazán sok dolguk nem akadt a forgatáson (itt elsősorban keri russell-re és dominic monaghan-re gondolok))... hjaj, szomorú belegondolni abba, hogy ez a mértéktelen fan-service tipikusan a magamfajtát célozta be (’nézd! palpatine! odass! az endor! hát emlékszel még, hogy gyerekkorodban hogy szeretted a régi trilógiát?’), és ezeknek a célzott támadásoknak többsége mégis lepergett rólam, az meg még szomorúbb, hogy a film első másfél órája annyira elidegenített magától, hogy a katartikusnak szánt finálét is halvérűen néztem végig, nem tudtam beletenni azt az érzelmi töltetett, amitől magával ragadott volna az egész... még a leglibabőröztetőbb jelenetnél is csupán a vállam vonogattam meg (amikor a szedett-vedett flotta kilép a hiperűrből), mert annyira kiszámítható volt, hogy mikor következik be ez az epikusnak szánt pillanat (tessék összevetni ezt az endgame portálos jelenetével, csak hogy érezni lehessen a kettő közötti különbséget)... és az a legfrusztrálóbb abban, hogy ennyire nem működött a film nálam, hogy azért én ritkán szoktam csalódni a kedvenceimben, meg szoktam találni azokat a pontokat, amik kielégítőek számomra (igen, még a game of thrones befejezésében is), és borzasztóan sajnálom, hogy ezúttal nem tudom magam odarakni egy olyan film mellé, aminek ugyanolyan kedvesnek kéne lennie a szívemnek, mint minden eddigi alkotásnak ebből a sorozatból... és egyébként még az is lehet, hogy néhány hónap múlva, amikor újranézem otthon, már megengedőbb leszek, hogy félre tudom majd tenni a forgatókönyv otrombaságait és arcul-köpéseit, de most még fáj, és ezt rajongóként piszok nehéz feldolgozni... ugyanakkor ez a messzi-messzi galaxis korántsem halott számomra, van még rengeteg szeglete, amit szeretnék felfedezni a közeljövőben, de igazság szerint örülök, hogy a disney most pihenő-időt rendelt el a film-sorában, mert nem kell majd foglalkoznom a neten lévő folyamatos zajjal, és a star wars világa újra kicsit ’csak az enyém’ lehet, amikor nyugodtan végigheveredek a kanapémon egy regénnyel a kezemben... (×12.18.)

(Házassági történet) (2019) (r.: Noah Baumbach)

van olyan, amikor egy traumatikus témáról szóló alkotás úgy is működik, hogy stilizál és elvonttá teszi a mondanivalóját (lásd: eternal sunshine of the spotless mind), de szerintem az ilyen témáknál az a legjobb, ha egy alkotó lemegy mélyre, és az arcunkba tolja a kendőzetlen igazságot, a maga tiszta, legfájdalmasabb valójában -mert így a bennünk, nézőkben lakó ösztön-lények is zsigerből fogják érezni a fájdalmat... mostanság elő-előfordult, hogy egy nagyköltségvetésű film okozott katarzist a moziban (mivel ügyesen játszották ki a kártyáikat a rendezők), de sokszor érzem azt, hogy azok az alkotások maradtak velem a legtovább, amik teljesen kifacsarnak érzelmileg. és noah baumbach az élre tört most ezzel a filmmel -erősen megragadta a lelkem, és egy határozott mozdulattal kitépte a helyéről... persze erre számíthattam a téma miatt, főleg mert köztudott, hogy a szerzőnek igencsak fájdalmas volt a válás jennifer jason leigh-től, ugyanakkor nagyon okosan nem akart teljesen tönkretenni minket nézőket, ezért a drámai pillanatok közé számtalan (viccesen) abszurd jelenetet tűzött be, leginkább a mellékszereplőkre volt bízva ez a könnyítési feladata (legyen szó egy lököttnek tűnő családról vagy egy magából kellemetlen érzetet árasztó szociális munkásról)... örülök, hogy egyik fél sincs mentegetve a filmben, kiegyensúlyozottnak érződik mindkettejük igaza, bár a férj a történet bizonyos pontjain nagyobb szerepet kap (hiszen baumbach azt az oldalt jobban ismeri), de teljesen megérthető a feleség érve is, hogy béklyóban érezte magát ebben a házasságban, és a kiteljesedési vágya feszítette szét a kapcsolatot... nem lepődtem meg azon, hogy a békésnek induló folyamatot az ügyvédek tették pokollá végül, de az a jó, hogy bennük is megvolt a kettősség, haraptak, amikor kellett, és cukiskodtak, amikor kikapcsolták magukban a kegyetlen profit (ez laura dern-nek mesterien ment) -kikéve alan alda, aki a jóságos ügyvéd szerepében csillogott, aki empatikusan áll hozzá a kuncsaftjához... az érzelmi hullámzásainkhoz kellett két olyan színész-klasszis is, mint scarlett johannson és adam driver, akik számomra az év alakítását hozták, bár a forgatókönyv is segítette őket abban, hogy a csendes hétköznapiságukat a megfelelő helyeken felrobbantsák. de ugyanígy a rendezés is kiszolgálta őket, hosszan zoomoló vágatlan felvételeken kaptuk meg a szívszaggató monológokat, míg a tetőpontnak számító nagy veszekedés gyors vágással zúzott szét minket is (ez volt az a momentum, amikor felpattantam az ágyamról, és még levegőt is elfelejtettem venni a feszültség miatt)... hmm, borzasztóan nehezen szedem össze a gondolataimat, és ezt utálom, mert azt érzem, hogy az írásom nem méltó a látott film nagyságához, de valószínűleg az a baj, hogy katartikus élmény volt megnézni ezt a filmet, és az őszinte érzéseiről mindig piszok nehezen beszél az ember... (×12.14.)

(Az ír) (2019) (r.: Martin Scorsese)

a filmek és sorozatok romantikussá tették nekünk a gengszter-létet, elérték, hogy kötődni tudjunk a morálisan megkérdőjelezhető tetteket végrehajtó antihősökhöz, élvezettel faltuk a kalandos törvénytelen életútjukat -még akkor is, ha tudtuk, hogy elkerülhetetlenül a bukás felé haladnak az ilyen történetek (ami azért kell, hogy helyrebillentse a bennünk lévő iránytűt is). és bátran kijelenthetjük, hogy a legszórakoztatóbb filmeket az alvilágról martin scorsese rendezte. évtizedekkel ezelőtt... ám kedvenc gyors-beszédű olasz mesterünk az utóbbi időben eltávolodott a kedvenc témájától (vagy más köntösbe csomagolta a bűn-filmeket, kamáslit húzott rájuk (gangs of new york), vagy pezsgővel locsolta őket (wolf of wall street)), de most újra akadt egy olyan gengszter-eposz alapanyag, aminél azt érezte, hogy érdemes érte küzdenie, még akkor is, ha a megvalósításhoz egy komolyabb összegért le kell feküdnie egy streaming-szolgáltatónak... 70 éven felül már nem olyan vitális az ember, mint ereje teljében, ráadásul az évek során felhalmozódott bölcsesség által tudja azt is, hogy nem érdemes feleslegesen ugrálni, ezért scorsese is elhagyta a korábbi filmjeire jellemző őrült pörgést, és öregurasan sztorizza végig ezt a filmet, rétegeli az idősíkjait, hosszan kitartja a jeleneteit, végtelenbe nyújtja a párbeszédeit -öregurasra veszi tempót, nem vágja le a sallangokat, és ezzel kicsit próbára teszi azok türelmét, akik képesek voltak fáradtan nekiugrani ennek a monstre három-és-fél órának... és nem is arról van szó, hogy bármikor is unalomba fulladna a film, egyszerűen csak sokkal szerethetőbb volt, amikor még szőnyegbombázta az érzékeinket a goodfellas és a casino idején, amikor még fel tudta pumpálni az adrenalint az ereinkbe. sokkal nehezebb szeretni ezt a hideg távolságtartást... a főszereplő-választásánál is ugyanezt érzem, frank sheeran egy végrehajtó ember, aki kérdés nélkül követi a parancsot, aki az egyszerű melós-létből emelkedett ki, de korántsem mászott a csúcsra, igaz, fontos emberek közelében forgott, de attól igencsak messze volt, hogy az alvilág királyának nevezzük. igazából nem is tudni, hogy ki van a tápláléklánc csúcsán, bár lehet hogy elég annyit tudni, hogy olyanok, akikkel nem ildomos ujjat húzni... de hát ez eleve egy ilyen világ, tele van kíméletlen férfiakkal, és a címszereplőnk is szenvtelen arccal követi el az összes gyilkosságát. de igazából itt még azok is agresszívak, akiknek közvetlenül nem tapad vér a kezükhöz -mert nem nyíltan dörgölőznek a gengszter-világhoz, csak a háttérben tartózkodó kétes alakokra támaszkodnak, hogy a saját hatalmi és gazdasági erejüknek alapot adjanak. ilyen figura volt jimmy hoffa is, a hírhedt szakszervezetis, aki magával hozza a filmbe a nagypolitikát is (még azt is pedzegetik az alkotók, hogy az alvilág állt a kennedy-gyilkosság hátterében, mert jfk a lábukra lépett azzal, hogy levette a pórázt az államügyész testvéréről)... de a történelem egyébként is ott hömpölyög a történetek mögött, sokszor bizonyos sarokpontok alapján tudjuk betájolni, hogy mikor is járunk, mert nincsenek évszám-inzertek, és a karakterek kinézetéről sem lehet mindig eldönteni, hogy mennyi időt ugrottunk át. és akkor most értünk el az egyik legkényesebb ponthoz -az arc-fiatalításhoz... hiába fejlődik a technika, az emberi agyat még mindig nagyon nehéz átverni egy ilyen illúzióval, valahogy érezzük, hogy nem stimmel valami, főleg a szemek környéke kritikus pont (ezen mondjuk itt az sem segített, hogy robert deniro természetellenesen kék kontaktlencséket kapott) -és meglepő módon egész jól működtek azok a visszaemlékezős jelenetek, amikben erősebben használták ezt a technikát, nem éreztem azt, hogy kidobnának a film nézéséből a digitálisan megváltoztatott vonások... de érthető, hogy a nagy öregek nem akartak csak a végjátéknál bekapcsolódni, azt gondolhatták, hogy csorbul a karakterek útja, ha egy színész-váltást kell átélnie a nézőnek középtájon, nem lett volna az igazi, ha valaki csak mímeli a deniro-s manírokat, ha más is olyan intenzitással üvöltözik, mint al pacino (joe pesci eleve egy kicsit idősebb karakterként érkezett a sztoriba, így rajta talán kevesebbet kellett dolgoznia az utómunka-csapatnak -nála inkább az volt a feltűnő, hogy mennyivel másabb karaktert játszik, mint amit rá szoktak osztani, visszafojtotta a harsányságát, de pont ettől a visszafogottságtól vált igazán fenyegetővé minden nézése, és vált számomra a film legnagyobb meglepetésévé)... szerencsére azért az ifjabb arcok is megkaphatták a maguk pillanatait, igazán masszív szereplő-gárdát sikerült összepakolni, sorba álltak a szerepekért olyanok, akik meg szoktak fordulni az ilyen típusú történetekben (stephen graham, bobby cannavale, ray romano, jack huston), jöttek a tévék irányából is tehetségek (anna paquin, jesse plemons, domenick lombardozzi, aleksa palladino), és általánosan elmondható, hogy még a ’kétperces/hárommondatos’ szerepekre is régi ismerősöket hívott be scorsese (mondjuk harvey keitel-t)... szóval minden adott volt, hogy leboruljak a 77 éves mester lába előtt, itt egy epikusan hömpölygő sztori, egy gondosan kimunkált látvány-világ, finoman adagolta a scorsese-izmusokat (pl. a folyosókon suhanó kamerákat, a vicces inzerteket), de mégis végig kívülálló maradtam, csak tiszteletet éreztem, szeretetet nem... a film utolsó fél órája azért így is meg tudott pendülni benne is, amikor végleg leomlott a gengszter-világ romantikája, és az elmúlás kegyetlen valóságát láthattuk egy olyan ember szemén át, aki a tetteivel elidegenítette magától a szeretteit, akinek számot kell vetnie élete utolsó napjaiban azzal, hogy miként is élt, és tett tönkre maga körül minden kapcsolatot... (×12.03.)

(A nevem Dolemite) (2019) (r.: Craig Brewer)

inspiráló látni, ha vannak emberek, akik képtelenek feladni -főleg egy olyan, magát alkotónak tartó személynek, mint amilyen én is vagyok, aki az első bukkanónál azonnal bedobja a törölközőt. és nem tudom, hogy mennyire tanulható ez a mentalitás, hogy nézed az álmaidat a horizonton, és mész csak egyre előre, és sosem hagyod magad eltéríteni -jó lenne magamba szívni ezt a tudást. mint ahogy jó nézni egy embert, aki pontosan így élte az életét... mert lehet hogy nem ő volt a legtehetségesebb fickó a környéken, lehet hogy a várakozás évei alatt pocakot növesztett, lehet hogy egy másik személyiség bőrébe kellett bújnia, hogy felfigyeljenek rá végre az emberek, de a siker-éhsége olyan mértékű volt, hogy be kellett következnie az áttörésnek az életében... ennek a siker-éhségnek a hátterét nem nagyon kapargattuk a filmben, csak apróbb utalásokat kaptunk a drámai gyerekkorra, de az egész film alatt próbálták az alkotók mellőzni a nagyobb bukkanókat vagy akár a mélyebb szociológiai megfejtéseket. oké, vannak hajléktalanok és drogosok a környéken, de nem nyomasztó a jelenlétük, részt vállalnak ők is a humorból, ami meg az életrajzi filmek érzelmi mélypontjait illeti, mindig csak rövid időre támadtak gondjai a karaktereknek, hamar visszaültek a lóra, ezáltal lett ez a film az év feelgood mozija. pont olyan szórakoztató és szexi és funky, mint amilyennek a filmeket rudy ray moore is elképzelte... az írók, scott alexander és larry karaszewski nagyon érzik ezeket az underdog sztorikat, nem véletlenül tartom őket a szívemben már a kilencvenes évek óta, úgy tudnak tűpontosan bemutatni egy valós személyt (és vele egy kulturális kört), hogy mindig maximálisan szórakoztató a végeredmény. és biztos vagyok benne, hogy az ő szövegkönyvük az egyik (fő) oka annak, hogy a filmjeik főszereplői ilyen kimagasló teljesítményt nyújtanak (lásd: woody harrelson, mint larry flynt, jim carry, mint andy kaufman és johnny depp, mint ed wood) -és eddie murphy is tündököl, hatalmas visszatérése ez a millió dolláros mosolynak (de a többiek is nagyon szerethetőek voltak, wesley snipes-ról meg kiderült, hogy egy komikus állat)... biztos még jobban értékeltem volna a filmet, ha ismerem az eredeti dolemite-ot, de így is piszok szórakoztató volt nézni, ahogy újra-kreálták egy legendásan amatőr ám mégis legendás film botcsinálta jeleneteit. és szívesen csapódtam a karakterekhez erre a két órára, feltöltődtem a pozitív energiáikkal, és elraktároztam azt az inspirációt, amit kaptam tőlük... (×11.24.)

(2019) (r.: Chris Stuckmann)

már régóta követem chris stuckmann filmkritikusi munkáját, még azt is bátran merem állítani, hogy az egyik kedvenc youtube-erem, akinek adok a szavára, és nagyon sok esetben egyetértően bólogatok is a véleményét hallva (sőt, még a könyvét is megrendeltem, mert szerettem volna őt támogatni) -úgyhogy nehéz véleményezni ezt az általa rendezett kisfilmet elfogultság nélkül... de talán nem is kell, mert szerintem akkor is működött volna nálam ez a szösszenet, ha semmit sem tudok a készítői háttérről, pont az én szám íze szerint insider-kedik a filmkészítésről, okos kommentekkel húzza alá a művészi lét veszélyeit, és lüke humorral mixeli igazán szórakoztatóvá (hehe, szívesen ott lettem volna az ötlet-börzén, amikor kiötölték a srácok az olcsó ripoff-okat)... mondjuk chris írhatott volna bármilyen elmés szövegeket a forgatókönyvírói küszködésekről, ha nem talál olyan színészeket a környéken, akik hitelesen el is mondják azokat -vagy ami még jobb, ha sikerül egy olyan személyt a kamera elé csábítani, akibe a néző első látásra beleszeret (köszönöm chris, hogy megismerhettem katelynn e. newberry-t általad, követni fogom a munkáját, mert láthatóan tehetséges és olyan báj árad belőle, ami alól nem tudom kivonni magam)... persze az ember egy kisfilm nézése közben sem tudja levetkőzni a ’filmes’ látását, különösen a vágásokra figyeltem oda, és volt is egy-két meglepő (de működő) döntése chris-nek -mint amikor a hagyományos megoldásoknál tovább hagyta a karakterek arcán a képet... tisztelem azokat az embereket, akik kitartóan dolgoznak azért, hogy elérjék a gyerekkori álmaikat, és chris stuckmann mindig is nyíltan beszélt arról, hogy mennyire szeretne filmkészítő lenni (ami még, úgy tűnik, hogy amerikában sem olyan egyszerűen teljesíthető cél, főleg akkor nem, ha az ember egyszerű ohio-i gyerekként nőtt fel), és ez a szerethető kisfilmje egy fontos lépés ezen a küzdelmes úton. (×11.23.)

(2018) (r.: Milorad Krstić)

bár a popkultúrában nap-mint-nap könnyedén lubickolok, a képzőművészerekben igen komoly hiányosságaim vannak -és sajnos nem látom magam előtt azt az időt, ahová be tudnám szorítani az ön-fejlesztésemet. az már egy másik kérdés, hogy a személyes ízlésem mennyire akadályozna abban, hogy értékelni tudjam az absztraktabb, elvontabb alkotásokat is... hogy mit keresek mégis egy olyan film előtt, ami nyakig merül az elmúlt évszázadok festészetében? a sok dicsérő szó sokat segített ebben a döntésben, plusz olyan szürreálisnak nézett ki az összes kép, amit láttam belőle, hogy erősen mozgolódni kezdett bennem egy perverz kíváncsiság... szerencsére milorad krstić író-rendező nem egy ködös művész-maszturbációt akart a vászonra ejakulálni, a festészet iránti szeretetét egy igencsak kompetens történetbe ágyazta, ami nekünk kívülállóknak is piszok élvezetes lehet. és bár a képzőművészeti referenciák többsége elszállt a fejem felett, voltak olyan pontjai a mű igencsak sűrű utalás-hálójának, amikre én is tudtam nagy-mosollyal reagálni. mert itt picasso és chagall adják a kilincset hitchcock-nak és tarantino-nak, a pszichologikus elmélkedések jól megférnek a jason bourne ihlette akciókkal, a kubista stílust is fel tudják dobni a konvoj-ból érkező kamion-kürtök hangjai...szóval egy igencsak egészséges katyvaszról beszélünk, ami szilárdan áll a noir-os és hesit-es alapokon, és nagyon éretten kezeli a lelki folyamatokat is, ahogy a múltba vezeti vissza a karakterek problémáit (és akkor az eklektikusság jegyében ne felejtkezzünk el a zenei anyagról sem, ahol a mozgalmas score-ba organikusan ágyaztak be az alkotók mondjuk egy csajkovszkij opuszt vagy a radiohead és britney spears postmodern jukebox-os átiratait)... az az igazság, hogy nem kéne félnem a szürrealizmustól, mert itt sem volt gondom azzal, hogy megszokjam a különleges formákat, a torz arcokat, az eltolt perspektívákat. persze ehhez az is kellett, hogy érdekeljen a mozgalmas történet és a karakterek sorsa... (×11.03.)

(2011) (r.: Bergendy Péter)

ha szóba-kerülnek a szocialista diktatúra államvédelmi szervei, a legtöbben még mindig a beszervezettekre, a iii/iii-as ügyosztály besúgóira gondolnak elsősorban, még akkor is őket emelik ki, amikor újra-és-újra próbálnak nekifutni bizonyos politikai elemek a magyarországi ügynökmúlt rendezésének. pedig ezek az emberek sokszor nem önszántukból jelentettek, gyakran fenyegették és zsarolták őket, viszont a legnagyobb bűnösök kevesebb szó esik, azokról a tartó-tisztekről, akik háttérbe vonultak konspirált lakásokban, írták a jelentéseiket, és behálózták az élet minden területét... ezért örülök, hogy készült egy film róluk is, a frissen újjáformálódott hatalom ökléről, a diktatúra kiszolgálóiról, akik még egymásban sem bízhattak meg... köbli norbert forgatókönyvíró ügyesen érzett rá arra, hogy a macska/egér harcot kell a középpontjába állítani, ahogy minden szereplő gátlástalanul hátba-támadja a másikat, miközben a szituációnak megfelelően a különböző arcát mutatja épp’ a többi elvtárs és a nézők felé... történelmi filmet nem olcsó forgatni, itt viszont a készítőknek csak tévés költségvetésük volt, így kreatívan kellett megoldaniuk a spórolást, amit leginkább azzal érték el, hogy szűk helyszínekre zárták a szereplőket, ezzel az előnyükre fordítva a pénztelenségüket, mert ez egy extra feszültséget adott az egyébként is erősen szívdobogtató pillanatokhoz (oké, nem mondom, hogy nem lógott ki a lóláb, hogy csak néhány korabeli autót sikerült kibérelni a veterán kluboktól, és a statiszták is elmaradtak az utcákról, de mondjuk azt jóhiszeműen, hogy karácsony napján, amikor a film játszódik, egyébként sem mászkálnak tömegek az utcákon)... a forgatókönyv nem csak a jó tempója és a feszültségkeltése miatt dicsérendő, hanem mert hiteles szövegeket ad a karakterei szájába -igaz ehhez a hitelességhez az is kell, hogy igencsak erős színész-gárdát sikerült összeverbuválni a forgatásra -kulka jános elemi erővel játssza a sokat látott kommunistát, nagy zsolt a keményebbik énével brillírozik, elek feri szánalomra méltónak mutatja magát, scherer péternek meg többször kéne ilyen komolyabb szerepeket vállalnia, mert tökéletesen passzolt rá a simlis ügynök jelleme, illetve jellemtelensége... érdekes kérdés az, hogy ha ilyen amorális karakterek a főszereplők, akkor mennyire tudunk velük együtt-érezni, tudunk-e izgulni értük a rázós helyzetekben. és azt kell mondanom, hogy az utóbbi kérdésre mindenképpen igen a válasz, még akkor is, ha maximálisan elítélem azt, amit ezek az emberek képviseltek... bár a film nagy csattanója jó előre kitalálható, és a vágásnál is éreztem némi apróbb furcsaságokat, nem nagyon tudnék egyébként belekötni a filmbe, egyszerűen odaszegezett a képernyő elé a feszültségkeltésével (és a nagyszerű zenéjével). akár tananyaggá is válhatna, hogy a mai fiatalok is megtapasztalják azt, hogy egy totalitárius rendszer még a saját embereit is felfalja, miközben behálózza az élet minden területét. és megmutatja az is, hogy azok között, akik kiszolgálják a hatalmat, nincsenek ártatlanok. (×10.23.)

(2019) (r.: Todd Phillips)

abban a korban élünk, amikor a popkultúra feldobott minket geek-eket a felszínre, a stúdiók egymás sarkára lépve ontják magukból a képregény-adaptációkat. ez a folyamat óhatatlanul kitermeli az ellenzőit is, akik imádják a világ tudomására hozni, hogy mennyire lenézik ezt a szub-zsánert, hogy gyerekesnek és felszínesnek találják őket -aztán egyszer-egyszer a stúdiók merésznek mutatkoznak, és sötétként és felnőttesként pozicionálnak egy-egy alkotást, és ezek az emberek máris ott sorakoznak a mozi-pénztáraknál, hogy megmutassák, hogy ők mennyire érett ízléssel rendelkező felnőttek. és vannak olyan alkotók, akik még adják is alájuk a lovat, hogy felkorbácsolják a hangjukat, mint mondjuk martin scorsese, aki szerint a képregény-adaptációk nem filmek, csak várási mutatványok -vagy jelen filmünk rendezője, aki jó előre leszögezte, hogy az ő joker-ének nem sok köze lesz az alapanyaghoz. nem tudom, nekem a geek agyamban ilyenkor megszólal egy vészcsengő, és formálódni kezd egy profán kérdés: akkor mi a faszért akartál egy joker filmet csinálni, kedves todd phillips...? persze hamar tudok válaszolni is erre a kérdésre: az nem eladható, ha valaki egy mentális betegségről akar filmet forgatni, de ha rákerül a plakátra a dc logó, akkor garantálható, hogy a nézők pénztárcája is szélesre nyílik... eléggé meghasonlottam ezen a filmen, mert a racionális film-néző énem és a tudálékos kocka-agyam komoly harcokat vívott a kényelmetlen mozi-székben -láttam, és éreztem, hogy ez egy igen erős és jól működő film egy mentális betegről, akinek csak egy kicsi lökés kell ahhoz, hogy komplett pszichopatává váljon, ugyanakkor is az tudtam, hogy a joker-nek, mint a popkultúra egyik legemblematikusabb gonoszának, nincs szüksége ilyen mértékű szenvedés-pornóra, gyerekkori bántalmazásra, mommy issue-ra, daddy issue-ra, meg a többi tipikus magyarázatra -és nem is sírja tele a világot a fájdalmaival. nem, az én joker-em készen érkezik, kiszámíthatatlanul lovagolja meg az általa generált káoszt, miközben nagyon is tudatosan szervezi meg az őrült akcióit. az itt látott arthur fleck túlságosan gyenge ahhoz, hogy a bűn hercegévé transzformálódjon. ez a joker szánalmat ébreszt a nézőben a betegsége miatt, akár még szimpátiát is kelthet azzal, hogy ennyi megaláztatáson húzzák keresztül... azért bosszantó, hogy nem tudtam túllépni a geek előítéleteimen, mert ott voltak a filmnek azok az aspektusai, amik miatt le fejet kell hajtanom, mert lenyűgözött joaquin phoenix törékeny alakítása, megbabonázott a disszonáns zenei világa, és jól esett a szememnek a hetvenes/nyolcvanas évekből kikölcsönzött képi világ is... és todd phillips-nek vannak nagyszerű ötletei íróként és rendezőként egyaránt (például jól szimbolizálta a karakter világgal való asszinkronját az, hogy folyton akkor nevet, amikor a többiek már abbahagyták azt), ugyanakkor azt a filmet a pajzsukra emelő, filmes műveltséggel rendelkező emberek is el kell hogy ismerjék, hogy nem egészséges, hogy ez a mozi ennyire megmerítkezett a scorsese örökségben, hogy vannak konkrét jelenetek, amik akár a taxisofőr hommage-aként is nézhetőek... nem meglepő, hogy mivel befogott orral fordultak a készítők az alapanyag felé, ezért a batman képregényekre tett utalások a film leggyengébb pontjai, gotham pontosan úgy néz ki, mint ahogy new york festett a kora-nyolcvanas években (azaz lepusztult, szeméthegyek és graffitik mindenütt), thomas wayne egy arrogáns kő-gazdag csupán, és egyébként is, borzasztó erőltetett, ahogy a wayne család bekapcsolódik a történet bizonyos elemeibe (a sikátoros jelenetnél már a kezembe temettem az arcom, teljesen felesleges kötötték ezt is a joker-hez a nagy rendszer-ellenes forradalom kapcsán)... úgy látom internet-szerte, hogy nem lehet megkerülni a filmmel kapcsolatos diskurzust a körülötte kialakult hisztéria megemlítése nélkül, pedig túlzásnak érzem a nagy riadalmat, amit a film keltett, ugyanakkor a legvérmesebb védőinek is el kéne gondolkoznia azon, hogy mit is üzen a film több jelenetén keresztül is: ha sérelmek érnek az életben, akkor csak el kell sütnöd egy fegyvert, és már fel is oldottad a problémáid egy részét. és nem arról van szó, hogy kis pszichopatákat termelne ki a film megnézése, de ha ezek a gondolat-magvak olyan talajra hullanak, ahol egyébként is burjánzik az önbíráskodás intézménye, ahol fétisként kezelik a lőfegyvereket, tényleg nem szerencsés ilyen üzenettel útnak engedni az arra fogékonyakat... a vége-főcím óta rágódom ezen a filmen, de nem a jó értelemben, nem a kérdés-felvetései nem hagyják nyugodni az agyamat, hanem folyamatosan azon pörgök, hogy az erényei és hibái mennyire súlyozzák ki egymást -hogy egy magával ragadó karakter-tanulmányt láttam-e egy mentálisan beteg ember összeomlásáról, vagy egy a gyökereit megtagadó, önmaga fontosságát túlértékelő hazug képregény-adaptációt... (×10.13.)

(2019) (r.: Vince Gilligan)

sokáig kivontam magam a breaking bad-et övező óriási hype-ból, de persze sorozat-fanatikusként nem kerülhettem meg, tudtam, hogy egyszer neki kell ülnöm, és végig kell magam rágnom rajta magam. végül a finálé levetítése után egy évvel jött el a megfelelő idő, rászántam egy nyarat a 62 epizódra, és bár sok aspektussal sikerült meggyőzni, fanatikus rajongóvá nem sikerült válnom -talán azért, mert a lassú építkezés alatt sem tudott igazán közel kerülni hozzám a karakterek többsége (ebből a szempontból a készítők jobb munkát végeztek a testvér-sorozatnál, a better call saul-nál, aminél már a kezdetektől erősebben bevonódtam érzelmileg)... de persze, sokakhoz hasonlóan, jesse pinkman volt az egyik olyan arc nálam is, akinek érdekelt a sorsa. úgyhogy amikor kiderült, hogy készül ez a film, közepesen lettem izgatott. mert én már rég elengedtem walter white-ékat, rengeteg dolog ki is törlődött az agyamból az évek során (meg is kellett néznem vagy két recap-et, hogy frissítsem az emlékeimet) -viszont tudtam, hogy vince gilligan nem csak egy lélektelen pénz-nyomdát fog az arcunkba tolni két órán keresztül, hanem azért fog újra kamerát, és viszi ki az új-mexikói sivatagba, mert van még olyan történet, amit el akar mesélni ebből az univerzumból, ő még nem akarja elengedni jesse kezét... és szerencsére ismeri is annyira ezt az általa kitalált világot annyira, hogy minden kis részlet a helyén lesz -plusz vizuálisan is jól fog illeszkedni a gondosan választott beállításaival a sorozat képi világába... de alapvetően olyan érzés volt, mintha egy speciális dupla-epizódot kapunk volna jesse-ről, megvoltak a merengős pillanatok és a feszültségtől rohanó percek is. nem kellett a sztorinak túl mélynek és komplikáltnak lenni, a jelenben hősünknek meg kellett oldania egy maroknyi problémát, hogy továbbléphessen egy fényesebb jövő felé (elsősorban pénzre volt szüksége, hogy megléphessen a rendőrök hadai elől), a flashback-ek többségében pedig azt a kiesett időt láthattuk, amit fogságban töltött a sorozat fináléja idején, növelve ezzel a szenvedés és dráma arányát a filmben... hogy a fanatikus rajongók elégedetten álljanak fel a kanapéról, gilligan-nek kötelessége volt utalásokkal és cameo-kkal kedveskedni nekik, de szerencsére, egyik meglepetés sem érződött erőltetettnek, mert a már meghalt szereplőket jól beépítette a film tanulságai közé, mindegyikük egy-egy jó tanáccsal látta el jesse-t, amiket a jelen idősíkjában fogadott meg, amik kellettek ahhoz, hogy megtalálja a megfelelő ösvényét egy fényesebb jövő felé... nem volt feltétlen szükségünk erre a filmre, de ha vince gillighan-ben felmerült, hogy adna nekünk még néhány morzsát a breaking bad-hez, akkor azt mindenképp örömmel elfogadhattuk, kicsit izgulhattunk, kicsit mosolyoghattunk az abszurd helyzeteken, kicsit megbékélhettünk a világgal. (×10.12.)

(Nyughatatlan özvegyek) (2018) (r.: Steve McQueen)

miért vonzódunk annyira a rablókat a középpontjába állító filmekhez? van valami megbabonázó abban, ha sármos antihősök sikerrel végigviszik a nagy balhét? vagy a robin hood effektus vonzó, hogy alávaló gazdagokat fosztanak meg a jogtalan tulajdonuktól? és vajon mi vonz egy olyan filmest a heist-műfaj felé, aki eddig csak gyomorba vágó drámákkal festette sötétre a mozivásznakat? filozofikus hangulatban vagyok, de válaszokkal nem tudok szolgálni, főleg az utolsó kérdésemre nem, mert steve mcqueen csak úgy tessék-lássék foglalkozik a nagy akcióval, őt továbbra is a lelki folyamatok izgatják... hogy miként reagálnak átlag asszonyok egy extrém szituációra, miközben a gyásszal is meg kell birkózniuk. plusz emellé besodor egy erős politikai szálat is, ahol erős kritikus felhanggal mutatja be, hogy mikroszinten is rossz és rossz közül kell választaniuk az embereknek, egy tehetős fehér van az egyik sarokban, aki nem valószínű, hogy a saját érdekein túl tenne valami hasznosat a területén lakóknak, a másik oldalon meg egy kimosakodott gengszter próbál hasznot húzni a képviselői szék előnyeiből. és a harcuk közepén ott van három erős nő, akiknek meg kell tanulniuk alkalmazkodni és túlélni, be kell bizonyítaniuk, hogy képesek végrehajtani egy komoly balhét... abból is látszik, hogy nem egy tipikus heist-filmmel van dolgunk, hogy nem az akció viszi el a hátán a produkciót, hanem a színészek, egészen parádésra sikerült a casting, és nem nagy meglepetés, hogy viola davis tökéletes a szerepében, ő a megtört özvegy, aki a gyászából építkezve a kezébe veszi a sorsát, de nagyon szerettem elizabeth debicki-t is, aki egy olyan nőt mutatott be, aki a kapcsolatain keresztül éli meg az életét, tűr, hogy az előnyöket élvezhesse (de ne csak a címszereplő nőket éltessük, colin farrell erre a simlis politikus szerepre született, david kaluuya meg meglepően félelmetes volt kis-gengszterként. és hát az is tudhattuk előre, hogy liam neeson-t nem egy ötperces szerepért szerződtetik. viszont carrie coon-t keveselltem, belőle kaphattunk volna többet is)... szóval érdekes elegy volt ez a film (amire jó példa volt egyből a nyitány is a furgonból felvett akcióval, amit megszakítottak a női szereplőket bemutató flashback-ek), de nálam működött a koncepció, fenntartotta végig a figyelmem, és nagyon tudtam azért szurkolni, hogy megússzák a csajok a viszontagságaikat, hogy tovább tudjanak lépni egy nyugodtabb életbe... (steve mcqueen művészfilmes háttere leginkább a kamera-kezelésén volt tetten érhető -voltak kifejezetten különleges (ám működő) döntései, mint mikor egy autó motorházára ültette az operatőrét, és nem a kocsiban ülők arcát láttuk a párbeszéd közben, hanem a környéket, a módosabb fehér oldalt, és a lepukkantabb színesbőrű blokkot.) (×10.11.)

(2019) (r.: Stan Lathan)

egy standup-osnak feladata az, hogy provokáljon, hogy kipukkasszon bennünk bizonyos frusztrációkat, humorral oldja a keserűségünket -dave chapelle nem csak hogy szent küldetésének érezte most ezt a feladatot, hanem az egyetlen üdvözítő dolognak, ami köré az egész set-jét fel kell építenie. lett is belőle kellő ribillió, miután levetítette a netflix a felvételt... mert dave a ’megtehetem és beleszarok’ elve mentén tényleg nagyokat tapicskolt a bűzlő tabukban, kimondta a kimondhatatlan mondatokat, messzire hajítva a pc túl-kényeskedését. és mindezt nem azért tette, mert egy rasszista-homofób köcsög, hanem mert ezzel akarta pellengérre állítani a világunkat, kérdőjelekkel akarta telerakni a morális iránytűket, ki akarta húzni a média-szenzációban elszédített konzumer-idióták alól a talajt... és igazán nem értem a hisztit, ami a vetítés után elárasztotta az internetet, mert szerintem baromira lehet érezni, hogy dave mit gondol komolyan, és mit nem, ultra-liberálisként is jókat tudtam röhögni a túlzásain, a karikatúráin, a tűpontos szúrásain. az nem vezet ám semmi jóra gyerekek, ha mindig befogjuk a fülünket, ha valaki olyat mond, amit nem akarunk meghallani... (bármennyire is visszataszító, amit louie ck művelt a farkával, kicsit azért hiányzik az életemből a chapelle-hez hasonló stílusa, nem véletlenül emlegette ő is itt a kedvenc maszturbátorát.) (×09.29.)

(Ad Astra -Út a csillagokba) (2019) (r.: James Gray)

nem lehet könnyű szerzői filmesnek lenni a mai világban -a mozgókép mindig is egy költséges önkifejezési módszer volt, de ebben a mostani pénz-orientált korban már nehezebben törnek fel a malac-perselyek, hogy egy kétes megtérüléssel kecsegtető befektetésbe vágjanak bele a pénz-emberek. james gray író-rendező ennek ellenére évek óta öntörvényűen megy a saját feje után, mert filmes eszközökkel akarja boncolgatni az emberi lélek mélységeit, kockázatos játékot játszva azzal, hogy a történet-magvai köré mindig költséges külsőségeket álmodik. de mondhatjuk az is, hogy mániája zsáner-elemekbe csomagolni a mondanivalóját (lehet, hogy nem véletlen, hogy a főszereplői is mindig megszállott mániákusok?)... és abban a korban, amikor a film-készítés egyik meghatározó aspektusa az első hétvégi bevétel, nem biztos hogy szerencsés elidegeníteni a mezei nézők tömegeit, akik akár becsapva érzhetik magukat, ha a kalandfilmes felállásból egy lelki utazás lesz, vagy hogy ha brad pitt-et és a szkafanderét látva valami elképesztő űrkalandot vizionálva ülnek be a moziterembe, hogy aztán onnan leszedálva tántorogjanak ki, és (félregépelésekkel tarkított) fröcsögésekkel szórják tele az internetet, hogy mennyire szenvedtek, mert ők csak felületes szórakozásra vágytak, és a felszínességükön képtelen volt áttörni a komoly gondolatiság... de be kell vállalni ezeket a kockázatokat alkotóként, azt gondolom, ha a magányról és az elidegenedésről leginkább egy scifi formájában tud mesélni a szerző, akkor igenis végig kell járni az összes producert és filmstúdiót az anyagi támogatásért, és ha egy olyan világsztárt érez a legalkalmasabbnak a főszerepre, mint brad pitt, akkor be kell vállalni azt is, hogy ő esetleg egy olyan réteget is bevonz, akik lehet hogy kevésbé fogják értékelni a végeredményt... érdekes elgondolkozni azon, hogy a kicsit kitérőknek érződő feszültebb jelenetek vajon kompromisszumként kerülhettek-e be a forgatókönyvbe (gondolok itt a botanikus mentőakcióra és a holdjárós kalóz-akcióra), az volt-e velük a cél, hogy a tempó-váltásaikkal kizökkentsék a nézőket a meditatív alap-tónusból (egy kicsit berántva akár a horror-zsáner elemeit is a filmbe), vagy james grey-nek mondandója is volt ezekkel a részekkel, mondjuk az emberi természet lehetetlenségét akarta-e ábrázolni azzal, hogy bárhová megyünk is, ott valahogy az erőszak is felüti a fejét hamarosan...ugyanígy kérdésként merülhet fel az emberben, hogy a folyamatosan jelen lévő narráció mennyire volt része az eredeti koncepciónak, mert gondolkodó emberként néha túlzott rásegítésnek éreztem, hogy a főhős az érzelmeiről beszél nekünk, de leginkább olyan ’scifi-novellás’ ízt kölcsönzött a kibeszélés a filmnek (de mondhatjuk ezt kikacsintásnak is terence mallick felé)... tudom, hogy rendre leszedem a keresztvizet a felületes filmnézőkről, hajlamos vagyok őket lenézni a saját sznobista elefántcsont-tornyomból, pedig én tényleg szeretném, hogy ők is nyitottak legyenek az egyen-fröccsöntött filmeken túli művészetre, hogy ők is élményként élhessék át az ilyen típusú alkotásokat, hogy nekik is mozgolódni kezdjenek az agysejtjeik az átadott gondolatiságot megtapasztalva. mert szerintem nagyon sokat tud adni lelkileg és szellemileg is egy ilyen filozofikusabb, meditatívabb, lelki utazásra invitáló alkotás, amibe maximálisan bele kell raknod a figyelmedet és az érzelmeidet (még akkor is, ha a főszereplő egy hideg és távolságtartó alkat)... mert én szeretek ott ülni a mozi-teremben (lehetőleg csak néhány nézővel a hátam mögött), és sodortatni magam a filmmel, miközben azért hagyni az agyamat is dolgozni, és ezt az élményt most maximálisan megkaptam, húzott magával az utazás izgalma, és közben egyre gyakrabban ütköztek a gondolataim azzal kapcsolatba, hogy hova is futhat ki mindez, hogy mit választhat végül egy ilyen típusú karakter... egy james gray-féle gondos alkotó viszont nem csak a gondolatai gondos átadására ügyel, de arra is, az átadó közege is hasson a nézőkre, ezért alkalmazza hoyte van hoytema-t, akinek briliáns érzéke van a csodás képek komponálásához, és ezért színesíti a film hangképét is olyan eltérő habitusú zeneszerzőkkel, mint max richter és lorne balfre. de tetszett az alapvetően realista megközelítése is, hogy a tárgyakban és díszletekben nem akart nagyon scifi lenni, bár sztori-szinten is erősen állt a hihetőség talaján, és az apró kis részleteivel elérte, hogy többet akarjak erről a korszakról tudni, amikor az emberiség már elvitte a kommercializmus vívmányait a holdra és a marsra is egyaránt... (×09.21.)

(2019) (r.: Christopher Storer)

a múltkori (érzelmi alapon megnézett) aziz ansari standup kinyitott egy csapot, és elkezdtem érdeklődni a komplett műsorok után -rá is böktem az hbo go-n a megfelelő kategóriára, és ramy youssef műsora volt az első a listában, úgyhogy gondolkozás nélkül el is indítottam. bár inkább csak a rövidebb sztorizgatásokban (és a magyar dumaszínházasok dolgaiban) vagyok otthon a műfajon belül, azért már most azt érzem, hogy meg tudom különböztetni az előadói stílusokat -vagy legalábbis feltűnt, hogy ramy mennyivel visszafogottabban adja elő a mondandóját, mint sok más standup-os, szándékosan lejjebb húzza a kibocsátott energiáját, nem harsánysággal akarja megnyerni a közönségét, hanem a mondandójával... és érdemes rá figyelni, mert lehet hogy faarcnak tűnik sokszor, de ezzel a faarccal a legkomolyabb tabuknak is bátran nekimegy. de nem erőltetett, nem is mindig sokkolni akar, csak megnézni a rázósabb témákat több szempontból is... tetszett az is, ahogy működik az agya, hogy logikusan halad az egyik gondolattól a másikig, egy nagy füzérnek érződik az egész est. persze néha kikacsint és hülyül egy kicsit, de az egész nagyon érlelt munkának érződik... tudom, hogy a mai világban elég vörös posztó lehet, ha erősen hitet teszek egy hithű muzulmán mellett, pedig tényleg érdemes félrerakni minden előítéletet, és odafigyelni arra, aki egy másik kultúrán átszűrve látja a világot. még akkor is, ha ez a valaki harciasan védelmezi az unokatestvérek közötti szoros kapcsolatokat... egy szimpatikus fickót kaptam ramy személyében a frissen épülő standup-portfóliómra, figyelni is fogok a srácra ezentúl -mondjuk azzal, hogy beszerzem a szerzői sorozata első évadát... (×09.16.)

(Godzilla II - A szörnyek királya) (2019) (r.: Michael Dougherty)

tisztán emlékszem arra, hogy miként nyújtogattam a nyakamat 2014-ben a moziban, amikor csukódott a csapóajtó, aminek a túloldalán godzilla épp megkezdte a nagy csatáját... a warner/legendary stúdió-páros hallotta az ehhez hasonló panaszokat, ezért tudták, hogy ki kell mélyen nyitniuk a pénztárcájukat, hogy ezúttal ne sírjanak a kaiju rajongók -fizettek a toho-nak a többi szörny jogaiért, és tele is pakoltatták a forgatókönyvet monster vs monster összecsapásokkal. de persze a kultúr-emberek most meg azért húzták a szájukat, mert üres látványossággá butult le a film-sorozat, és persze annyi pénze az istennek sincs, hogy minden egyes jelenetet tökéletesen láthatóvá lehessen varázsolni, ezért jöttek is a szájhúzások a remegő kameráért, a ködbe/viharba/porba burkolózó lényekért. azt mondjuk mindenki elismerte, hogy van egy-két baromi hatásos kép a filmben, kitartott festmények az összecsapások előtt, de a látvány-orgia nem aratott osztatlan sikert... kétféle nézet létezik a kaiju-filmeknél, a tömeg egyik fele szükséges rossznak tartja az emberi szereplőket, a másik fél meg egyenesen kivágná a filmből az idegesítő alakokat, és csak a szörnyekre koncentrálna -de ha csak ilyen emberi szereplőket képesek kihányni magukból az írók, akkor nem is csoda, hogy idegzsábát kap mindenki, amikor rendre visszatérnek az alkotók a fárasztó hülyeségeikre (pedig az egyszeri filmnéző már reménykedne, hogy túlhaladtunk a kilencvenes évek berögződésein, de az ilyen pusztítás-pornóknál még mindig ott kísért dean devlin és roland emerich szelleme)... eleve nem épít ki a film semmi kötődést a karakterekhez, így faarccal nézzük végig, ha esetleg utoléri őket a végzet, de izgulni sem tudunk értük, amikor életveszélyes helyzetekbe sodródnak, ráadásul logikátlanul dobálja őket a szövegkönyv különböző helyszínekre, megerőszakolja az összes motivációjukat, csakhogy a sztori nyikorogva előre tudjon haladni. és ehhez mégis egy csapat tehetséges színész asszisztál... valamiért azt hiszik az ilyen filmek készítői, hogy el tudják fedni azt a nagy halom klisét, amit forgatókönyv gyanánt összelapátoltak, ha azt elismert arcokkal mondatják fel a nyikorgó mondatokat. igaz, azt is gondolják, hogy az érzelmi ívekhez bőven elég, ha a zeneszerzőre támaszkodnak -jó mondjuk ebben tényleg van valami... nem hiába bear mccreary a kedvenc zeneszerzőm már évek óta, itt is ő volt az egyetlen, aki nem okozott csalódást, dobolt, amikor kellett, éterien szálltak a dallamai az érzelmi többletért, és szokás szerint belecsempészett valami egyedi ötletet is a score-ba: ezúttal egy japán kórust hozott, hogy kántálják godzilla nevét... a sok fanyalgásnak hála nem mentem el a filmre tavasszal, így nem tudhatom, hogy a money-shot-ok mennyire működtek a nagy-vásznon, bár azt gyanítom, hogy ott sem sikerült volna elcsábítani a paraszt-vakítással, hiszen mindegy hogy milyen formában nézel egy filmet, aminek a sztorija teljesen érdektelen és hidegen hagynak a szereplői... (oké, hogy godzilla a húzónév, de azért ha visszagondol az ember, korántsem volt ő a főszereplő, néha felbukkant, verekedett, jól elverték, regenerálódott, visszajött, győzött, és ennyi -az atom-robbanásos hülyeségről (egy csernobil után) inkább nem nyilatkoznék...) (vajon hányszor lehet elsütni azt a fordulatot, hogy az utolsó pillanatban érkezik egy lény felmentő seregként? a film készítői szerint számtalanszor...) (×09.14.)