(Godzilla II - A szörnyek királya) (2019) (r.: Michael Dougherty)

tisztán emlékszem arra, hogy miként nyújtogattam a nyakamat 2014-ben a moziban, amikor csukódott a csapóajtó, aminek a túloldalán godzilla épp megkezdte a nagy csatáját... a warner/legendary stúdió-páros hallotta az ehhez hasonló panaszokat, ezért tudták, hogy ki kell mélyen nyitniuk a pénztárcájukat, hogy ezúttal ne sírjanak a kaiju rajongók -fizettek a toho-nak a többi szörny jogaiért, és tele is pakoltatták a forgatókönyvet monster vs monster összecsapásokkal. de persze a kultúr-emberek most meg azért húzták a szájukat, mert üres látványossággá butult le a film-sorozat, és persze annyi pénze az istennek sincs, hogy minden egyes jelenetet tökéletesen láthatóvá lehessen varázsolni, ezért jöttek is a szájhúzások a remegő kameráért, a ködbe/viharba/porba burkolózó lényekért. azt mondjuk mindenki elismerte, hogy van egy-két baromi hatásos kép a filmben, kitartott festmények az összecsapások előtt, de a látvány-orgia nem aratott osztatlan sikert... kétféle nézet létezik a kaiju-filmeknél, a tömeg egyik fele szükséges rossznak tartja az emberi szereplőket, a másik fél meg egyenesen kivágná a filmből az idegesítő alakokat, és csak a szörnyekre koncentrálna -de ha csak ilyen emberi szereplőket képesek kihányni magukból az írók, akkor nem is csoda, hogy idegzsábát kap mindenki, amikor rendre visszatérnek az alkotók a fárasztó hülyeségeikre (pedig az egyszeri filmnéző már reménykedne, hogy túlhaladtunk a kilencvenes évek berögződésein, de az ilyen pusztítás-pornóknál még mindig ott kísért dean devlin és roland emerich szelleme)... eleve nem épít ki a film semmi kötődést a karakterekhez, így faarccal nézzük végig, ha esetleg utoléri őket a végzet, de izgulni sem tudunk értük, amikor életveszélyes helyzetekbe sodródnak, ráadásul logikátlanul dobálja őket a szövegkönyv különböző helyszínekre, megerőszakolja az összes motivációjukat, csakhogy a sztori nyikorogva előre tudjon haladni. és ehhez mégis egy csapat tehetséges színész asszisztál... valamiért azt hiszik az ilyen filmek készítői, hogy el tudják fedni azt a nagy halom klisét, amit forgatókönyv gyanánt összelapátoltak, ha azt elismert arcokkal mondatják fel a nyikorgó mondatokat. igaz, azt is gondolják, hogy az érzelmi ívekhez bőven elég, ha a zeneszerzőre támaszkodnak -jó mondjuk ebben tényleg van valami... nem hiába bear mccreary a kedvenc zeneszerzőm már évek óta, itt is ő volt az egyetlen, aki nem okozott csalódást, dobolt, amikor kellett, éterien szálltak a dallamai az érzelmi többletért, és szokás szerint belecsempészett valami egyedi ötletet is a score-ba: ezúttal egy japán kórust hozott, hogy kántálják godzilla nevét... a sok fanyalgásnak hála nem mentem el a filmre tavasszal, így nem tudhatom, hogy a money-shot-ok mennyire működtek a nagy-vásznon, bár azt gyanítom, hogy ott sem sikerült volna elcsábítani a paraszt-vakítással, hiszen mindegy hogy milyen formában nézel egy filmet, aminek a sztorija teljesen érdektelen és hidegen hagynak a szereplői... (oké, hogy godzilla a húzónév, de azért ha visszagondol az ember, korántsem volt ő a főszereplő, néha felbukkant, verekedett, jól elverték, regenerálódott, visszajött, győzött, és ennyi -az atom-robbanásos hülyeségről (egy csernobil után) inkább nem nyilatkoznék...) (vajon hányszor lehet elsütni azt a fordulatot, hogy az utolsó pillanatban érkezik egy lény felmentő seregként? a film készítői szerint számtalanszor...) (×09.14.)