(Mátrix -Forradalmak) (2003) (r.: The Wachowskis)

ismét 2004-be kalandoztam a papírlapjaim között, és mit látok: hogy a forradalmak jobban tetszett, mint az újratöltve?? az elmúlt két nap után nem tudnék minőségi különbséget tenni már. illetve ha rosszmájú vagyok, akkor azt mondani, hogy minőséget találni bennük... de azt tudom, hogy miért élveztem jobban anno a finálét, mint a túltekert második részt: mert tisztább scifinek érződik, űrhajós küldetés, robotok elleni harc, mecha-exoskeleton rucik, sok-sok lövöldözés, és közben viszonylag kevés idő a mátrixban... persze ma már látom, hogy hiába a cgi őrület a dokkoló barlangban, ha nincs semmi kötődésünk a zioni karakterekhez (maximum azért tudunk izgulni, hogy zee túlélje, mert róla legalább tudjuk, hogy makacsul szerelmes), és manapság már durva belegondolni, hogy wachowski-ék meg merték lépni azt, hogy fél órára teljesen elfelejtkeznek a főszereplőjükről, aki csak repül-és-repül a végzete felé... de egyébként is azt lehet érezni, mintha neo a kispadra lenne ültetve egészen addig, amíg meg nem vívja a dragonball-szerű csatáját smith ügynökkel... így belegondolva kevés lélektelenebb filmet találni a nagy franchise-ok között, ahol ki van lúgozva minden érzelem és humor, egy lélektelen masina csupán, ami látványosan robbantgat, hogy elkábítson, de közben belül meg üres. bár ahogy a csikorgó párbeszédek visszhangoztak a fülemben, inkább nem baj, ha az alkotók nem próbálkoztak komolyabb érzelmek bemutatásával... pedig tudnak ihletett formában is alkotni (továbbra is lásd: sense8), itt sem biztos, hogy a stúdió-nyomás volt a bajok igazi forrása, hanem hogy a túl sok ötletet és mondanivalót nem sikerült egy működő egységgé formálni. le lehetett volna ezt tisztítani a már megkezdett kiválasztott/messiás nyomvonalra, és akkor jobban működött volna az is, ahogy neo az utolsó mozdulatával egy kereszt sziluettjét veszi fel... (már az orákulum is megmondta, hogy valószínűleg találkozunk még neo-val, így nem meglepetés, hogy 18 évvel később lana wachowski úgy gondolta, hogy van még mondandója az emberek és a gépek örök harcáról -ezért vettem rá magam a korábbi részek ismétlésére, és mondjuk azt, hogy nem vették el teljesen a kedvem a mozi-látogatástól, de szignifikánsan nem is változott meg a véleményem egyik filmről sem...) [*12.23.]

(Mátrix -Újratöltve) (2003) (r.: The Wachowskis)

hjaj, a hírhedt mátrix-folytatások, here we go... egészen véletlenül megvannak az elborzasztóan cringe napló-bejegyzéseim 2004-ből, amikor először láttam ezt a filmet (így napra pontosan tudom, hogy április 15.-e volt), és az is a fejemben van, hogy az akkori barátnőmmel feküdtünk a kanapéjukon, és sokkal jobban élveztem az összebújást, mint magát a filmet... de érdekes azt olvasni, hogy sok mindent hasonlóképpen gondoltam már akkor is. például az egész ’ember-alakban-rohangálnak-a-programok’ bullshit-et már akkor sem vette be a gyomrom, és ahogy ma, úgy 17 évvel ezelőtt sem tudott megmozgatni a való világ, azaz zion ábrázolása (és igen, a rave-buli már akkor is kilógott a filmből, de most már legalább azt látni, hogy ezzel a jelenettel a szenzációs sense8-et vetítették elő wachowski-ék)... persze az akció-jeleneteket könnyű pozitívan értékelni, mert a nagyrészük gondosan koreografált, beletették a színészek és a kaszkadőrök a kemény munkát (plusz az építési vállalkozók, hiszen egy külön autópálya-szakaszt is felhúztak a film kedvéért), azonban vannak pillanatok, amikor azt érzi az ember, hogy oké, ez menő, pörgés és rúgás, meg lassítva felboruló autók, dögös zenére, de nem kéne már tovább lépnünk...? ráadásul az ezredforduló szellemében wachowski-ék is bevállalták a full cgi emberi karaktereket, és az akkori technikával még kiábrándító volt az eredmény -igaz, sokszor még ma is az... nem nehéz azt feltételezni, hogy a stúdió erőltette a hosszan elnyúló akciókat, mert azt gondolták, hogy azzal lehet eladni a franchise-t, és a tesók meg fejet hajtottak, csakhogy a filozófiájukat belegyömöszölhessék a bunyók mellé, de rossz kompromisszum született. mondjuk engem mindig is hidegen hagyott a mátrix filozófiája, so... nem mondhatjuk, hogy csalódás ez a film, hiszen sosem voltak elvárásaim felé, viszont így két nappal a mindig pompásan működő első film után még nyilvánvalóbban látszik, hogy mi történik, ha nem organikusan jön létre egy folytatás, hanem egy váratlan siker után az executive-ok leülnek az alkotókkal, hogy na, akkor hogyan tovább -és közben kinyitják a tekintélyes méretű pénztárcájukat is, amitől minden filmes az eszét veszti egy kicsit... [*12.22.]

(Mátrix) (1999) (r.: The Wachowskis)

emlékszem, 1999 első felében úgy tűnt, hogy az egész év a star wars-tól lesz hangos, minden hónapban újabb és újabb cikkekkel bombáztak minket a baljós árnyakról a cinema magazinban, és aztán a semmiből berobbant két film, amit mindenki látni akart, amiről mindenki beszélt. az egyikben bruce willis keveredett szellemek közé, a másikban meg bőrszerkóban menőztek a karakterek, miközben kilassítva hajoltak el a golyók elől... wachowski-ék tökéletesen ráéreztek a millennium hangulatára, a mesterséges intelligenciától való félelemmel, a virtuális világ torzító képével, a karakterek designjával, a beválogatott zenékkel. összegyűjtöttek egy nagy adag ihlető-forrást, olyan helyekről is, amik nem tipikusak hollywood-iak (lásd: animék), és mindezt leöntötték egy rakás technikai vívmánnyal, amik olyan jól sikerültek, hogy éveken át mindenki őket akarta másolni. persze a mímelők többsége nem értette meg, hogy a bullet-time effektus nem (csak) azért volt a filmben, mert rohadt jól néz ki, amikor az akció közben körbeforog a kamera képe, hanem mert ezzel szimbolizálták a karakterek sebesség-váltásait... szerintem még sosem néztem olyan jó minőségben ezt a filmet, mint ma, így könnyen mondhatom, hogy 22 év után is működik a vizuál-orgiája, és most nem is a kilassításokra gondolok, hanem azokra a tökéletes beállításokra, amiket a tesók és bill pope operatőr kitaláltak... annak ellenére, hogy egy scifiről beszélünk, vagy hogy egész irodalma van a ’mátrix filozófiájá’-nak, nincs túlbonyolítva a sztori, követi a klasszikus kiválasztott (neo = one) trope-ot -és akkor itt kell bevallanom, hogy miért álltam kicsit mindig is távol ettől az egész mátrix-mániától... mert bizony engem a kezdetektől az őrületbe kergetett a rajongótábor, akik mindenféle komplex és mély értelmezéseket láttak bele a filmbe, miközben én mindig is úgy tekintettem rá, mint egy kurva jól kivitelezett akció-scifi-re -és igazság szerint még így őszülő fejjel sem értem a vallásos áhítatot... persze, érdekes kérdéseket vetnek fel wachowski-ék az önálló akaratról, a mesterséges intelligencia veszélyeiről, de azért ezek nem olyan unikális témák, amiket ne dolgoztak volna fel más helyeken is. maximum ott nem hordtak menő napszemüvegeket és latex-kabátokat... de annak ellenére, hogy sosem voltam ott a hívők első sorában, időről-időre visszatértem a filmhez, mert élvezetes mixtúra, cool és leviszi a fejed, amikor előkerülnek a fegyverek vagy csak tökéletesen adaptálja a drót-munkát a hongkongi kungfu-filmekből... [*12.20.]

(Amerikába jöttem) (1988) (r.: John Landis)

gyerekkorom egyik kedvenc vígjátéka, amiben azt kiabálja a főhős, hogy ’bazd meg te is, te barom?’ -igen, a mi házunkban nem nagyon volt kontroll alatt az, hogy mit néz az ifjúság a tévében... szerintem rövid számolgatás után azt is rámondanám az amerikába jöttem című klasszikusra, hogy ez lehetett az egyik első film, amiben női mellett láttam. de vajon ezért égett belém az összes többi jelenete is? kétlem... persze most annyi újdonságot megengedtem magamnak, hogy most először eredeti nyelven indítottam el a filmet, így dörner györgy nélkül egy picit másabb volt az élmény, és gyaníthatóan ki is tisztult pár szöveg, amit a szinkron elmaszatolt... de persze azért nem kell az egekbe emelni ezt a kő-egyszerű romantikus vígjátékot, bár attól talán senkinek nem lesz hasfájása, ha azt kapja, amit az eladó ígért, ebben az esetben egy tipikus nyolcvanas-évek-végi filmet, ami kellően belemar a reagen-i kapitalizmusba, vannak benne szép néger lányok, és eddie murphy úgy vigyorog minden jelenetében, hogy a fogsora betölti az egész képernyőt. nosztalgiázásra tökéletes, vasárnap délutáni punnyadás mellé pont olyan komfortot nyújt, mint a kanapé, amin elnyúlsz a nappalid közepén... (oké, cikik a medencében, de vajon tíz évesként értettem, hogy mitől tisztult meg a királyi hímvessző, vagy azt hittem, hogy csak alaposan megmosta a herceg koronaékszerét a lány a víz alatt? gyanítom, hogy az utóbbi áll közelebb a valósághoz...) (james earl jones hangjából mennyire ki lehet hallani a darth vader-es vonásokat, az erő irgalmazzon mindannyiunk star wars nosztalgiájának...) [*02.28.]

(1995) (r.: Robert Rodriguez)

hmm, ha van film, amit képtelen leszek valaha is objektíven megítélni, akkor ez az -de hát hogyan tudná levenni az ember a nosztalgia-szemüvegét annál az alkotásnál, ami megváltoztatta az életét? mert én bizony 1997-ben azért kezdtem el növeszteni a hajamat, mert banderas olyan menőn tudta egy mozdulattal összefogni a loboncát ebben a filmben... tizenöt éves, tapasztalatlan tiniként persze mindent menőnek talál az ember, de a desperado-ért rajongani talán nem volt olyan ciki dolog, mert megvannak benne azok az összetevők, amiket a maszkulin (a.k.a menő) csávók is értékelni szoktak: macsó főhős fegyverekkel, látványos robbanások, idézhető egysoros beszólások és egy dögös nő... persze ezer-meg-egy ilyen filmet talált az ember a kilencvenes években a videotéka alsó polcain, robert rodriguez második rendezése mégis kilógott közülük. na nem a történetével, mert az egy kő-egyszerű bosszú-motívum következetes végigvitele, nem is a mély karaktereivel, mert sekélyes bábú minden szereplő, hanem azzal, hogy isten csodás tempóérzékkel áldotta meg, így minden vágása ütemre érkezik, plusz hogy sikerült megnyernie magának a csodás képekben gondolkozó guillermo navarro-t. és persze senkiből sugárzott úgy a sárm akkoriban, mint antonio banderas-ból, és salma hayek pedig vitathatatlanul a latinók királynője volt (és félelmetes, hogy 25 év elteltével sincs olyan trónkövetelő, aki veszélyeztethetné a koronáját)... és elég félelmetes a korabeli költségvetéseket hasonlítgatni: a desperado-ra 7 milliót szánt a sony, miközben mondjuk a van damme-féle dupla dinamit 15-be került pár évvel korábban, de seagal-ék harmincat is eltapsoltak az úszó erődre -és nézzük már meg, hogy melyik film mennyire öregedett szépen ezek után... (azzal már nem is vetném össze, hogy az 1995-ös akciófilmekre 60-80 milliókat költöttek a nagyobb stúdiók, lásd mondjuk a goldeneye-t vagy a die hard 3-at)... persze tudjuk, hogy rodrigeuz híres a spórolásról, és igazából csak pár helyszín kellett meg a gallon benzin, amit a robbanásokhoz szét lehetett locsolni, a többit meg megoldották a haverok és a rokonok, beugrott az országos cimbora, tarantino is, hogy több mondata legyen egyetlen monológban, mint banderas-nak az egész film alatt, de így került minden a helyére, nem fog rajta a golyó, hiába kezdené ki a gravitáció vagy a mexikóból importált színészi játék. suta? buta? macsó? igen, igen, igen, de kit érdekel, amíg pengetik a húrokat tito és a tarantulái, a gitártokok gépfegyverré és bazukává alakíthatóak át, és danny trejo olyan laza, hogy a késével nyomkodja be a telefon gombjait... [*02.07.]

(Eredet) (2010) (r.: Christopher Nolan)

azért valljuk be, az előzetesek manapság már sokszor nem felkorbácsolnak, hanem rontanak a mozis élményen, mert vagy túl sok titkot fednek fel, vagy látványos jeleneteket égetnek bele a szemedbe, amiknél így már a nagyvászon előtt ülve sokszor csak a válladat vonogatod, ahelyett hogy lenyűgöződnél... kisebb csoda volt tíz évvel ezelőtt, hogy sikerült elkerülnöm bármilyen előzetes képkockát az inception-ből, oké, kevesebbet jártam moziba akkoriban, így nem futottam bele más film előtt az ízelítőbe, az interneten meg nagyon tudatosan tojáshéjon lépkedve kerülgettem a szakoldalakon az információkat. mert azt feltételeztem, hogy úgy fog igazán ütni a film, ha teljesen vakon ülök be rá a moziba -igazából már a jeggyel a kezemben tudtam meg a plakátról, hogy az álmoknak szerepük lesz a történetben, ennyire szűrt volt a szemem... (idén egyébként ugyanezt próbálom elérni a tenet-nél is, eddig jól állok, már automatikusan teker egyet az ujjam az egéren, ha a filmről van szó valamelyik honlapon...) de hát christopher nolan-ben vakon meg lehet bízni, és nem is okozott csalódást -még akkor sem voltam hajlandó távozni a filmről, amikor már félúton kellemetlen feszítést éreztem hólyag-tájékon -körülbelül akkor, amikor megérkezünk az első álomba, és én a szakadó esőt látva konstatáltam, hogy ’oh, fuck’... ennek ellenére (is) emlékezetes maradt ez a james bond-filmekbe oltott agytorna, mert bizony nolan azon kevesek egyike, aki így be tudja kajáltatni a néppel a csavaros észjárását, ahogy a rétegezett történeteit pofás akciók és fékevesztett tempók köré fűzi fel. és ez az az álom-projektje, ahol minden tökéletesen összeállt, a warner kipengette a tetemes összeget egy eredeti film-ötletre, berántottak a stúdió környékéről egy csapatnyi igencsak tehetséges színészt, elkápráztattak mindenkit a praktikus trükkök tömkelegével (még ennyi nézés után is le tud nyűgözni a forgó hotel-folyosó elegáns balettja), és a koronát az egészre hanz zimmer örökérvényű dallamai tették fel (gondolhatunk itt a ’time’ melankóliájára, a ’mombassa’ dinamizmusára, és a legendássá lett ’bhaaaawn’ hangra, amit zimmer az edith piaf kulcs-dalból fejtett vissza, hogy ezzel is reprezentálja az idő lassulását)... egyébként is már ott motoszkált a tudatalattimban, hogy újra kéne nézni a filmet, és ehhez most tökéletes ürügy lett az, hogy pár napja leporoltam a régi 5.1-es hangrendszeremet, és hosszas küzdelem árán elértem, hogy össze tudjam kapcsolni a modernebb okos-tévémmel. erődemonstráció ez a film, minden téren, hangban is, persze... (és akkor most kulcsoljuk imára a kezünket, hogy a vírus ne mossa el a tenet bemutatóját ismét...) (××08.11.)

Raiders of the Lost Ark (Az elveszett frigyláda fosztogatói) (1981) (r.: Steven Spielberg) / ...természetesen nem csak azzal áldoztunk gyerekkorunk istenének, george lucas-nak, hogy újra-és-újra végigéltük egy sivatagi farmról származó kölyök felnövés-történetét, hanem a mostohatestvérével is igen gyakran ellátogattunk a misztikus múltba, azt képzelve, hogy a régészet tudományága valami igencsak menő szakma... annyira a fülemben van a film (és csernyák jános hangja), hogy kifejezetten szokatlan volt most eredeti nyelven nézni, ugyanakkor bizonyos párbeszédek finomodtak is azzal, hogy lefejtődött a szinkron teátrálisabb megközelítése róluk... de ezen kívül a film ma is azt az élvezetet nyújtja, mint 39 évvel ezelőtt, pompásan öregedett, még most is iskolapéldánya annak, hogy miként kell egy lendületes kalandfilmet úgy prezentálni, hogy ne zökkentsék ki a nézőket az expozíciós magyarázatokkal, miközben műértő pengeél-táncot járnak a humoros kalandok, a történelmi leckék és a gore-ba hajló horror-elemek felett. mindezt egy cinikus hőssel, aki kellően összevérzi az ingét ahhoz, hogy túllépjen a karikaturisztikus vonásain (elképzelni sem tudom, hogy milyen lett volna, ha a magnum producerei belemennek spielberg-ék eredeti tervébe, és elengedik tom selleck-et az indy forgatására, mert annyira ráolvadt harrison ford-ra ez a szerep)... már gyerekként is az volt a kedvenc jelenetem, amikor a nap-sárgította ellenfényben énekelve ássák a munkások a homokot, de a mai, avatottabb szememnek már végig feltűnt, hogy mennyire erős az operatőri munka a filmben, főleg mert douglas slocombe operatőr, ahol csak tehette, játszott egy kicsit az árnyékokkal... a cgi-jal terhelt jelen világából visszanézve már az is elképesztőnek tűnik, ahogy a kaszkadőrök annak idején az életüket kockáztatták azért, hogy a filmtörténelem egy ikonikus autós üldözéssel legyen gazdagabb, bár persze biztos ma is vannak még olyan őrültek, akik végigmásznának egy robogó teherautó alján, de a biztosítók már túl kemény kézzel fogják a forgatásokat, úgyhogy lassan már mementóvá nemesednek az ilyen vakmerő mutatványok... mostanában többször szembejött velem a neten indy karaktere, így amikor az hbo-m nem akart elindulni a tévémen, igen hamar a konkurenciánál találtam magam, hogy aztán gyermeki lelkesedéssel vessem bele magam az okkult nácikkal sötétre festett kaland-orgiába... (hmm, az is ennyi nézés után tűnt csak fel, hogy karen allen-nek a fél filmet mezítláb kellett végigcsinálnia, valahogy mindig akkor sikerült elrabolniuk a rosszfiúknak, amikor nem volt a cipője a közelben -máskor meg inkább a kígyóknak adományozta a mutatós topánkáját...) (××07.11.)

Indiana Jones and The Temple of Doom (Indiana Jones és a Végzet temploma) (1984) (r.: Steven Spielberg) / úgy gondolom, hogy gyerekkorunk jobban el voltunk engedve azon a téren a húgommal, hogy milyen filmeket nézhetünk meg, mint mások a korosztályunkból, effektíve nem emlékszem olyanra, hogy bármitől is el lettünk volna tiltva -oké, mondjuk nehéz is lett volna, ha a nagynéném 6-8 éves koromba már horror-filmekre ráncigált el az akarattyai kertmoziba, ahol ő volt a pénztáros, és én csak azért kellettem, hogy neki ne kelljen a sötétben egyedül hazamennie... szóval emiatt a szabatosság miatt lehet az, hogy igencsak fiatalon láttam a terminátort vagy a robotzsarut, de nem emlékszem olyanra, hogy ezek a filmek álmatlan éjszakát okoztak volna. arra viszont emlékszem, hogy egyszer szándékosan alvást tettettem a szüleim szobájában, miközben közösen filmet néztünk ott egyik este, hátha akkor megkímélnek, és nem zavarnak át egyedül a szomszédban lévő ágyamba -és az a film, ami kiváltotta belőlem ezt a parát, bizony a végzet temploma volt, a jelenet meg, ami túlmozgatta a fantáziámat, az az a szív-kitépős emberáldozat volt, ami annak idején komoly fejvakarásra késztette az amerikai cenzorokat is (emiatt lett bevezetve a pg-13-as karika a szülői ajánlás rendszerébe). persze az, hogy nyomasztó volt a hangulata filmnek, még nem jelentette azt, hogy ne néztük volna meg ugyanannyiszor ezt is, mint a többi két indy-filmet... gyerekként biztos nem tűnt fel, hogy lucas-ék feltalálták a prequel-sequel fogalmát, azaz ez az epizód korábban játszódik, mint a másik kettő, és mondhatná az ember, hogy azért működik kevésbé a testvéreinél, mert nincsenek benne nácik, de igazság szerint a hangvétele az, ami miatt kilóg a sorból... mert az orientális set-up még működhetne is, mert egzotikumot hoz be a mitológiába, és egyébként is, a nyolcvanas évek dereka felé közeledve valamiért imádtak elutazni hollywood-ból az alkotók a maharadzsák legendás palotáiba (lásd még mondjuk az octopussy című bond-filmet), de itt talán az volt a baj, hogy a hinduizmusról nem voltak olyan személyes tapasztalataik lucas-éknak, mint a judeo-keresztény kultúrkörről, amiben felnőttek, így csak egy nagy kupac sztereotípiával tudták feltölteni a filmet... de oké, még lenyelem az indiaiak kifigurázását egy nagy kanál majom-agyvelővel együtt, az viszont végképp lebillenti a filmet a szakadékba, ahogy a humor és a horror között próbál egyensúlyozni... mert biztos hogy azért mentek el a pofonegyszerű slapstick-poénok irányába ezúttal, hogy elvegyék a masszívan jelenlévő bizarr horror-elemek élét, de sajnos csak azt érték el, hogy a sok seggre-esés és nyafogás közben teljesen eltávolítottak a főhősnőjüktől, akire ezen jelenetek nagyrészét pakolták. sőt, egy szemnyi pozitív vonást nem aggattak rá, így nem érezzük megérdemeltnek a csókjait sem indy-vel, és nem is tudunk izgulni azért, hogy élve megússza ezt a kalandot (short round legalább cuki) -és ez biztos, hogy nem kate capshaw hibája, aki tehetséges komikának tűnik, csak túlságosan félrevitték őt spielberg-ék a harmincas évek komédiáinak világába... ha a frigyládát dicsértem, hogy milyen nemesen öregedett, akkor ezt a filmet kárhoztatnom kell ugyanezért, mert a fékevesztett tempójú csillés üldözésen túl nem nyújt egyetlen olyan jelenetet sem, ami igazán emlékezetes lenne, és nem esne olyan túlzásokba (akár a horror, akár a humor terén), amik nem érződhettek elavultnak már 1984-ben sem... (××07.12.)

Indiana Jones and The Last Cruisade (Indiana Jones és az Utolsó kereszteslovag) (1989) (r.: Steven Spielberg) / nem csak olvastam és filmet néztem ám tizenévesként, hanem egy csomó jockstick-ot is tönkre-vágtam, miközben próbáltam legyűrni az összes játékot, amit csak be tudtam szerezni commodore64-re -bár ritkán értem el a game-ek végére... és nem volt kivétel ez alól a kereszteslovagból készített kis szösszenet sem, a cirkuszos vonaton túl nem igazán sikerült tovább vergődnöm -de az emlék megmaradt, és most is ez volt az első, ami bevillant a film kezdő perceiről... tudjuk jól, hogy spielberg szereti a bond-filmeket, és azt szokás mondani, hogy indy az ő válasza a 007-esre, és ez az állítás talán ezen a filmen érhető tetten leginkább, mert a nyitány itt is egy külön kis kaland, mint ami meg szokott esni őfelsége titkos-ügynökével is, de az a jelenet is simán ott lehetne egy roger moore-i bohóckodásban, ahogy a nagy izgalmak után vigyorogva vágja gerincen dr.elsa-t... kicsit azt érezni (főleg ilyen sűrűn újranézve a részeket), hogy lucas a kilengés után egyenesbe akarta állítani az ingát, és ahogy a jedi visszatérnél visszahozott egy csomó elemet az első filmből, így itt is úgy érezte, hogy úgy szolgálja ki legjobban a közönséget, ha a frigyládára emlékezteti őket... így préselték a sztoriba marcus brody-t és sallah-t, így kalandoztunk európában és a közel-keleten, és ezért vetült megint a horogkereszt árnyéka a nagy kalandra (vicces, hogy mennyire háborús filmnek érződik a sok akció a motoros üldözéssel meg a tank-csatával, miközben egy évvel a tényleges háború kitörése előtt járunk)... talán ezért is van akkora vita a rajongók között, hogy melyik is a jobb film a kettő közül -és igazából, ami a szent grál felé döntheti a mérleg nyelvét, az bizony tökéletesen felépített apa-fiú kapcsolat, ahogy az elhidegültség fokról-fokra oldódik fel, és igazi kötődés alakul ki, miközben tűz és víz a két jones. a sean connery-ból áradó coolságot nem lehet nem imádni, és jót tett harrison ford-nak is, hogy egy ilyen klasszikus pasi mellett kellett macsónak lennie... végignézve ezeken a régi filmeken, azt kell hogy mondjam, hogy lucas-éknak a női karakterek nem voltak az erősségeik: először adtak nekünk egy erősnek mutatott társat, akit aztán folyton elrabolnak a rosszfiúk, majd jött egy döcögősen működő comic relief, akinek nincs semmi kémiája indy-vel, most meg egy személyiség-nélküli szöszi pottyant bele a velencei csatornákba, mert kellett egy szép nő is a filmbe... john williams-nek sikerült némi emelkedettséget csempésznie a szent grál köré a zenei témájával, ettől lehet az, hogy ezt a tárgyat spirituálisabbnak érezzük, mint a frigyládát (a mcguffin-ként működő hindu kövekről inkább ne beszéljünk)... szóval elértem a végső naplementét, és a kalandfilmes nosztalgia-utazásomat itt most én is megszakítanám -bár nem érzem olyan kínosnak a kristály-koponyát, mint sok más rajongó, de most nincs kedvem a teljesen elszállt ufós befejezéshez. meg egyébként is, az a film már egy teljesen új korszakban érkezett az életembe, más ízű lenne a nosztalgia... (××07.12.)

Batman Begins (Batman: Kezdődik!) (2005) (r.: Christopher Nolan) / bár 2005 tájékán pont egy olyan hullámvölgyben voltam, amikor a mozizásnak nem volt prioritása nálam, de ha sith-ek bosszújára el tudtam menni (meg decemberben a negyedik potter filmre), akkor batman vajon hogy maradhatott ki ebből a kiskaliberű szórásból is? méghozzá annyira, hogy utána csak két részletben láttam először, mert a lopott hbo-ról pont szenteste kezdtem rögzíteni a filmet, és félidőben csengetett az ’angyalka’, így ott kellett hagynom batsy-t lógva, amíg az ajándékokat nyitogattam meg megettem a hallevest...? pedig tudtam a filmről, akkor még rendszeres vevője voltam a vox magazinnak, szinte minden héten ott lebzseltem budapesten, úgyhogy lehetőségem is lett volna beülni rá -vajon a schumacher-éra ennyire összetörte volna tinikoromban a batman-képemet, hogy nem érdekelt az újabb inkarnációja? nem hiszem, mert ifjúkoromban nem tűnt fel, hogy azok a neonfényben tocsogó camp bohóságok egy hibás koncepció végtermékei, én csak élvezettel néztem a túlzásaikat meg hallgattam vigyorogva az erőltetett szóvicceiket... nem hiszem, hogy akkoriban annyira hátat fordítottam volna a szuperhős-kultúrának, és azért maradt hoppon a denevér, bár az is igaz, hogy ennyire nem voltam mélyen benne a geek kultúr-körben... szóval azt hiszem, már örökké rejtély és bánat marad ez a kihagyott mozizás -de van egy olyan halvány gyanúm, hogy kora huszonéves fejjel nem értékeltem volna annyira ezt a filmet, mint most őszülő tincsekkel teszem (a sokadik újranézés után)... mert azért lássuk be, hogy bátor dolog volt nolan-éktől ennyire hátralépni, és a film első egy órájában csak bruce wayne-nel foglalkozni, végigvezetni azon a küzdelmes úton, aminek a végén ott áll velünk szemben az ikonikus ruházatában. nem is tudom elképzelni, hogy egy átlagnéző miként vette le ezt az építkezést, főleg mert aki nem csak a bat-trükkökért ült be a filmre, annak élveznie kellett a fejlődés útját is, mert jó tempóban halad végig a sztori a kiképzésen, a lelki mélypontokon, az alvilági mocsok bemutatásán, és a végső elhatározáshoz vezető utolsó lépcsőfokokon (bár azért nem diktál észveszejtő tempót)... viszont ezért tud robbanni a film, amikor eljön gotham megvédésének az ideje, amikor a thumblar végigszáguld az eső-áztatta utcákon, keresztül-törve mindenen, és ezért mászik jobban a bőrünk alá a madárijesztő pszichológiai játéka is... most hogy már régi ismerősként köszönthetem a filmet, már előre fel tudtam készíteni a szemem az akciók agyon-vágására, amit mindig is gyenge pontjának tartottam ennek a bő két órának -és gyanítom, hogy az akkori bourne őrület vezette nolan-ék kezét, amiért ilyen nehezen követhetőre szabdalták szét a feszültebb összecsapásokat és a finálé vonatos zuhanását, mert lee smith vágó alapvetően nem ilyen munkákat szokott kiadni a kezéből (lásd: összes többi nolan film + x-men: first class, truman show ééééés az 1917...). de persze azt is el tudom fogadni, hogy tudatos lépésként nem látszanak tisztán a verekedések, mert az emberek csak ennyit látnak batman tevékenységéből, annyival gyorsabb náluk... viszont ami csak most, a sokadik újranézésre tűnt fel, az az, hogy hiába szoktuk azt mondani, hogy ez a film fektette le az utat a realista szuperhősös alkotások előtt, azért nagyon is tele van olyan képekkel, amik látványosan a rajzolt lapokról érkeztek (ahogy bruce térdel a halott szülei felett, az frank miller képkockájának a reprodukálása, de ott vannak a vízköpőként, házcsúcsokon pózoló bevágások is, amiknél nem lehet jellemzőbb bat-képet elképzelni, de a sok kitárt szárnyas repülés is a füzetek imitálása felé tolta el a hangulati összképet)... bár épp most volt a film bemutatójának tizenötödik évfordulója, nem látszanak rajta az öregedés jelei, még mindig az egyik legjobb eredet-történet, amit a vászonra adaptáltak, még mindig jól áll neki a lelkizés, jó ránézni a sztárokkal teletűzdelt szereposztására (mínusz katie holmes egyféle arca), és örökké beleégett a hallójáratunkba hanz zimmer és james newton howard zenei főtémája... (××06.28.)

The Dark Knight (A sötét lovag) (2008) (r.: Christopher Nolan) / az egy dolog, hogy ezt a filmet már számtalanszor végignéztem, mert mégiscsak egy piszok erős filmtörténeti mérföldkő, néha-néha szoktam szemezgetni a youtube-on is kulcsjelenetekből, ha azt kívánja a gyomrom, hogy kiszorítsa belőle a levegőt a feszültség, de emlékszem, hogy már a bemutató előtt is teljesen rá voltam kattanva az elsőzetesére, mindig elámultam azon a ponton, amikor a kamion átfordul benne a tetejére (tudva azt, hogy christopher nolan szereti az ilyen jeleneteket praktikus effektekkel felvenni -azaz ténylegesen felborítottak egy kamiont a forgatáson) -arra viszont nem emlékeztem, hogy hová mentem el rá moziba (mert a batman begins fiaskója után már nem volt kérdés, hogy ezt a folytatást már nem fogom kihagyni a nagy-vásznas élményeimből). és ilyenkor fizetődik ki, hogy beteges gyűjtögető vagyok, mert természetesen megvan a jegyem 2008-ból, és amint a kezembe került a corvin mozis logóval ellátott papírdarab, már be is ugrottak a körülmények, a lány, aki mellettem ült, meg utána az élmények összesúgása a tömött 4-es/6-os villamoson... egy ilyen újranézésnél az a kérdés, hogy tud-e még úgy élményt nyújtani a film, hogy nem csak a jelenetek sorrendje van a fejedben, de sokszor a konkrét dialógusok is, és azt kell mondanom, hogy igen, kiállta a film az elnyüvési tesztet, még mindig tud hatni, legfőképp akkor, amikor heith ledger a színen van, mert azokba az apró gesztusokba (szájnyalásokba és grimaszokba) még ennyi év után is el lehet veszni. de nolan feszültség-adagolása is képes még mindig feljebb tornászni bennem az adrenalint, attól függetlenül is, hogy minden végkifejletet tudok már jó előre, így is élmény ott suhanni a lenti ötödik sugárúton, újra végigélni azt a szorongást, aki már a moziban is leizzasztott, hogy a kompokon utazók bedőlnek-e joker gonosz kísérletének, de úgy alapvetően is, még mindig nagyon szeretem azt, ahogy a káosz eluralkodását érzékelteti a film, ahogy a kétségbeesés kiül a karakterek arcára, miközben egy kiszámíthatatlan őrült tombol az utcákon... az évek során persze kiművelődtem a filmkészítési fortélyokból, így már látom azt, hogy a legendássá vált kihallgatós jelenetben, miképp húzza ki alólunk is a talajt nolan azzal, ahogy a kamerát mozgatja, de egy csomó egyéb kis trükk is feltűnik mostanra már, például a tudatosság abban, hogy mikor engedi hans zimmer-éknek a klasszikus dallamok használatát, mikor kér csak zörej-zenéket, és mikor küldi cigi-szünetre a teljes zenei részleget. de abból is látszik, hogy mennyire magával tud sodorni ez a sötét történet, hogy a szakmai szemüveg erőteljesebb viselése sem veszi el az élét, nem zökkent ki a jelenetekkel való együtt-sodródásból. ugyanígy ma már apróbb mosolyokkal tudom díjazni a jól elhelyezett előrevetítéseket is, ahogy tudom, hogy bizonyos mondatoknak később jelentőségük lesz, ahogy kifacsarodik a szívem attól a kontrasztól, ahogy a film elején három férfi szövetségben áll egymás mellett a rendőrség háztetején, majd a fináléban ugyanezt a három karaktert láthatjuk megtörve, egymás ellen fordulva... lehetne hibaként felróni azt, hogy a joker túlságosan elhomályosítja a többieket, vagy hogy a film közepi nagy akcióhoz nem érhet fel a finálé intenzitása, de az ember nehezen kötözködik a kis kedvenceivel -és ez a film mindig ott lesz a szívem közepén, ami néhány évente magával húz a káosza őrületébe, vagy csak arra késztet, hogy néhány jelenetet megtekintve adózzak a nagysága előtt. és most megyek, és nosztalgiából újranézem a kultikus előzetesét, mégha annak is itt van a fejemben minden egyes képkockája... (××07.03.)

The Dark Knight Rises (A sötét lovag: Felemelkedés) (2012) (r.: Christopher Nolan) / most abban a különleges helyzetben vagyok, hogy megvan a mozizás utáni kritikám, ami még a blogolás előtt íródott, így sosem láthatott napvilágot -ezért arra gondoltam, hogy bemásolhatnám ide az egészet, aztán kiegészíteném egy-két dologgal a 2020-as szemmel történő fürkészés után: "én hiszek christopher nolan-ben. most már bátran kijelenthetem, mert bár féltem, hogy ez a film nem ér fel majd a tdk és az inception mellé, alaptalannak bizonyult az aggodalom. persze ez a rész is más lett, de az előző két bat is különbözött egymástól. ha a tdk egy alattomos rúgással fektetett ki, akkor ez most keményen ököllel gyűrt orrba. mert valljuk be, bane pusztításához képest joker csak kispályás jelzőt kaphat csupán. elvártam nolan-től, hogy a maszkos nagydarab gonosz minimum olyan drámát eszközöljön hősünkön, mint a képregényes verziója, és ezt majdnem meg is tette (oké, itt csak roppantott, nem tört, de így is milyen hatása volt, baszki...). és muszáj hangsúlyozni dráma szót, mert nagyon nem csak az (amúgy pöpecül kinéző) akciókon volt a hangsúly, hanem újra a karakterek mélyére ástunk, elemeztük őket. fura kimondani, de batman alig szerepelt a részben, és így is működött a dolog. christian bale újabb arcát mutathatta meg, michael caine csodálatosan hozta a megtört komornyikot, gordon felügyelő még sosem volt ilyen emberi, de az újoncok is hibátlanok voltak, persze, nolan-istálló, mi mást várhatnánk. tom hardy a szemével keltett félelmet, jgl lelkiismeretes kiscserkész volt, a francia néni meg szép… anne hathaway is jót tett a filmnek, működött a chemistry, kellett az a kis romantika, kedves bájosság a sok sötétség mellé. amit nem tudom, hova lehetne fokozni, nem hiszem, hogy a gotham-iek elbírnának ennél több megpróbáltatást. tetszett, hogy bőven volt utalgatás a két korábbi epizódra, kerekebb lett tőle az univerzum. no, bár másabb, de ugyanannyira tátott szájjal néztem, mint a tdk-t: 9.5 / 10 pont. de ezek után nem fogok hinni christopher nolan-nek. azt mondta, le lesz zárva a trilógia. azt is mondta, hogy amíg az ő kezében van az irányítás, nem lesz robin. so... (u.i.: zenénél ez lehetett az alap-utasítás: more drums, hans. és ez egy nagyon jó döntés volt...) (u.i.2: mocskos steelers…) (u.i.3: a havazás miatt beugrott timburton egy pillanatra. vajon miért…)" (2012.07.30.) na szóval, ifjú zolika még túlságosan az adrenalinos szemüvegén át gépelte ezeket a lelkes mondatokat, a mostani őszülő énemnek az volt a mázlija, hogy egy nap különbséggel nézte meg a két dark knight-ot, így azért már nehezen állítanám azt, hogy egyenlő mértékben facsar ki a két film, mert bizony a joker-féle káosz feszültségét még hatalmas izom-erővel sem érheti el bane, de nem is az a baj az összképpel, hogy nem elég letaglózó az ellenfél, hanem hogy túl sokfelé akartak szétszaladni nolan-ék, emiatt a film csak sok csavarozás árán áll össze a havas fináléra, és a brutál-hosszú játékidő ellenére is azt érezni, hogy foglalkozhattunk még volna selina-val és talia-val többet is. de lehet hogy csak túl sokat akartak a készítők és mi nézők is a tökéletes sötét lovag után, és néha már az is baj, ha valami csak ’jó’... (××07.04.)

The Incredibles (A hihetetlen család) (2004) (r.: Brad Bird) (retro revisited) / érdekes dolog visszatérni egy olyan alkotáshoz, amit évekkel ezelőtt többször is láttál, mert megdöbbenve fedezhetsz fel olyan elemeket, amik érthetetlenek, hogy miért nem tűntek hangsúlyosnak a korábbi megtekintésekkor. és az incredibles kapcsán mindenki a szuperhős aspektust emlegeti, a szeretetteljes hommage-t a fantastic four irányába, én viszont most ültem a fotelben, és azt mondogattam a tévének, hogy ’dehát ez egy csodás james bond film!’... egyértelműek a jelek, giacchino zenei témái, a vulkán mélyén bázist építő főgonosz, vagy mondjuk nyúlányka bejutási akciója a bázisra könnyen megfeleltető a lopakodó rodger moore hasonló küldetéseinek... és egyébként logikus is, hogy a híres kém megidéződik, mert a marvel hőskora és a james bond filmek első nagy korszaka pont egybe esik (a hatvanas évek elejére), és így belegondolva, tényleg sok formulát átvettek a szuperhősök 007-eséktől... maga a rajzfilm így 14 év után is friss és baromi szórakoztató, még ha az esendő emberekként élő hős család tagjai néha-néha azért feszegetik az idegrendszeremet a problémázásaikkal... (##07.07.)

Hotel Transylvania (Hotel Transylvania - Ahol a szörnyek lazulnak) (2012) (r.: Genndy Tartakovsky) / akárhogy is próbálnám tagadni, genndy tartakovsky a gyerekkorom -oké, én nem voltam olyan mániákus nézője a dexter laboratóriumának vagy a pindur-panduroknak, mint a húgom, de ott voltak velem ezek a mesék mindig is. mégsem gondoltam arra, hogy azokat az alkotásokat is megnézzem, amiket mostanában a nagyvászonra vitt ez őrült orosz. most is csak egy véletlen folytán kerültem el transszilvániába -épp a rendelt vacsira vártunk (több mint egy órát), amikor is pont kezdődött a mese a tévében. és ennyi... a már felnőtt ember azért sem siet megnézni ezeket a típusú animációs filmeket, mert gyerekesnek gondolja őket -bár mi gyerekes van egy nagy maréknyi szörnyben, nem igaz...? de igazából nem bántóan gyerekes az egész hangulat (persze puki-viccek azért vannak), és bár a teljes universal-horror csapat felvonul, de a gyerekek számára is emészthető módon (fúj)... annak viszont nagyon örültem, hogy az alkotó-csapat nem felejtkezett el a szörnyű nagy bohóckodásban és gatyalehúzós poénkodásban az üzenetről sem, amit a gyerekek szórakozva tehetnek magukévá -mert ez a dilis sztori a különcökről szól, arról, hogy el kell fogadnunk azokat, akik eltérnek a normálistól (és nem vasvillával üldözni őket), és a különcöknek is nyitottnak kell lenniük a többség felé, nem egyből a legrosszabbat feltételezni róluk. úgyhogy fogadjuk el egymást gyerekek, még akkor is, ha a másiknak hamuszürke a bőrszíne, esetleg göndör vörös a haja! (##07.08.)

Incredibles 2 (A hihetetlen család 2) (2018) (r.: Brad Bird) / leginkább abból látszik, hogy tizennégy év telt el az előző rész elkészítése óta, hogy most már rá merték bízni a női főszereplőre a fő akciókat... és még milyen akciókat! gyönyörűek, dinamikusak, tele kamera-mozgásokkal, értő kézzel hozzáadott fényekkel. de egyébként is, nagyon tetszettek a filmben a mozgások, élethűek a testbeszédek és a mimikák is. és szerencsére nem csak a mozgásuk realista, hanem maguk a karakterek is élethűek... parr-ék továbbra is egyszerre esendőek és szuperek, és a mindennapi gondjaik és örömeik továbbra is ugyanolyan hangsúlyosak, mint az akcióik. a mondandóm elején emlegetett szerepcsere által generált konfliktusok is átélhetőek... örültem, hogy illana is előtérbe kerülhetett, nem bújt el tinisen a problémái elől. nem meglepő módon furi felelt a gyerekesebb poénokért, de szerencsére a teli pelenkás humor az elviselhető szinten belül maradt (egyébként meg ki ne akarna látni egy csecsemő vs mósomedve harcot?)... az új karakterek inkább csak kiegészítő szerepre lettek behozva, igazán csak űr az, aki kicsit ki tudott emelkedni közülük... gonosz-fronton viszont visszaléptünk egy kicsit az első részhez képest -mert oké, hogy érthetőek a motivációi (a virtuális világ és a képernyő előtt töltött idő ellen harcol, nem beszélve a nagy adag daddy-issue-ról, ami tovább lökte a rossz irányba), de sajnos bántóan könnyen kitalálható a rejtélye... de nem volt könnyű dolga brad bird-nek, a még mindig nagyszerűen működő első rész magasra tett zsinór-mérték volt, és talán csak ebben az egy aspektusban nem sikerült felérni arra a szintre, a szórakoztatás, a karakter-kezelés, a pofás akciók, és a retro-bond hangulat (plusz michael giacchino dallamai és hangszerelése) együttesen feleltek azért, hogy egy pillanatig se bánjam meg, hogy ilyen hosszú idő után először ültem be a moziba egy animációs alkotásra... (most már két részben nézhettük azt, hogy irdatlanék illegalitásban tevékenykednek, legközelebb érdekes lenne egy olyan felállás, ahol elfogadja őket a közvélemény...) (##07.09.)

The Lego Batman Movie (Lego Batman - A film) (2017) (r.: Chris McKay) / oké, egy paródiának az a lényege, hogy felnagyít mindent, a karakterek tulajdonságait is, viszont arról nem szabad elfelejtkezni, hogy mik ezek az alaptulajdonságok -mert az olyan vaskalapos rajongók, mint amilyen én is vagyok, egy viccesre vett batman-nél is bele fognak kötni abba, hogy karakter-idegen módon viselkedik nem egyszer... mert persze van arca, de itt annyira túl van tolva az arcoskodás, hogy az már bántó volt a kis lelkemnek... de igazság szerint eleve ’too much’ ez a film, csak kapkodja az ember a fejét akció-jeleneteknél és a felfoghatatlan utalás-halmaznál -és eleve olyan az egész, mintha egy gyerek beszabadult volna a lego-boltba, ahol egymásra hányta volna a dobozok tartalmát. mert egy kicsit fájt, hogy hiába vonultatták fel az ikonikus bat-gonoszokat, mégse jutott nekik kellő csillogás (az egy-szem joker-t kivéve), ugyanakkor az importált gonoszok ott tomboltak a vásznon hosszú perceken keresztül. pedig lehetett volna ez egy igazi batman-film is, ahol ugyanúgy működött volna a család és összefogás fontosságát hangsúlyozó üzenet, ha a marketing-csapat és a vígjáték-részleg nem veszi át az irányítást... (nagyon ritkán nézek szinkronnal dolgokat, de most kiosztanék egy dicséretet, mert egész jól sikerült levenni will arnett morgós hanghordozását.) (##07.09.)

2019: Blade Runner (Final Cut) (Szárnyas fejvadász) (1982/2007) (r.: Ridley Scott) (retro revisited)

vannak filmek, amikre pontosan emlékszik az ember, hogy mikor (és milyen körülmények között) látta először -és vannak filmek, amik olyanok, mintha örökké vele lettek volna egész életében... már kezdő filmszerető tiniként is többször éreztem késztetést, hogy azt a kazettát helyezzem a videómagnóba, amin ez a film is volt, pedig nagyon távol állt attól a csihipuhis scifis világtól, amit akkoriban preferáltam... azt remélem, hogy már akkor is az egyedi hangulata vonzott, és nem csak azért néztem meg többször is, mert kellett valami friss a starwars és az indiana jones után, amiben harrison ford (egyen)arcát láthatom... mert biztos vagyok benne, hogy a neonfényes esős noir-képek, a babonázó vangelis-féle hang-szőnyeg mindenkire hatással van. mert aki csak egyszer látta, az biztos, hogy emlékszik a neon-reklámokra a távol-keleti lányokkal, a nyüzsgő utcaképekre, a repülő rendőrségi autókra és a lemenő nap sugaraiban fürdőző piramis-belsőre (mekkora áldás, hogy a vhs minőséget dvd-re cserélhettem, ahol gyönyörűen mutatnak a felújított képek)... nekem ezeken kívül a nyitány égett a fejembe, a voight-kampff teszt gépeinek fura pittyegése és leon idegesítő visszakérdezései. meg persze a bagoly, aminek a szeme csillogása mindig is kizökkentett kicsit a nyugalmamból... most így sokadik nézésre, felnőtt fejjel a nyomozás vezetését élveztem a legjobban, mert itt jön elő leginkább a noir-hatás, és nem abban, hogy folyton esik az eső... persze most már a mondanivalót is jobban felfogja az agyam a szabadságról (és rabszolgaságról), mint anno, bár azt már a kezdetektől fogva tudom, hogy szegény replikánsok nem forradalmat szeretnének, csak egy kis életet... több évtizednyi kulturális haladással a hátam mögött ma már könnyebben rá tudok mutatni olyan dolgokra is, amik nem tetszenek egy alkotásban -például hogy ridley scott valamiért nagyon ki akarta emelni a lányok halálát, így mindkettejüknél túlzásokba (és üvegekbe) esett... de ezek csak apró foltok az eső-áztatta járdákon, mert a film a mai napig jól működik, leköti a nézőt, és olyan egyedi hangulatot kínál, amit azóta is csak mímelni voltak képesek más alkotók (ugye kedves george lucas...?). (#09.30.)

2022: Black Out (2017) (r.: Shinichirô Watanabe)

természetesnek tűnik, hogy a blade runner univerzuma és az animék világa találkozik egy ponton -mert azt a különleges hangulatot, amit a régi film árasztott magából, tökéletesen lehet imitálni a távol-keleti rajz-stílussal. de egyébként is örömteli, hogy gondoltak arra, hogy kisfilmekkel töltik ki a két nagy mű között eltelt évtizedeket, az meg pláne, hogy ehhez egy klasszikus anime alkotót is fel tudtak kérni. egy olyan személyt, aki nem csak egy utánlövést akar, ahol eljátszik a reklámfények neonjával, hanem egy komplett sztorit kerekít az emberek és a replikánsok összefeszüléséből úgy, hogy a nagy lövöldözés és menekülés közben nem felejtkezik el az ’emberi’ tényezőről sem... és már itt gondolkozni-valóval bombázzák az agyunkat, hogy felkészüljünk a 165 perces intenzív agytekervény-mozgatásra... (azért nem csak a cocacola reklámmal bólintottak a régi film felé, hanem gaff karakterével is, akit természetesen nem hagyott cserben edward james olmos most sem.) (#10.03.)

2036: Nexus Dawn (2017) (r.: Luke Scott)

tetszik a következetesség, amivel fel van építve az új film háttere. a legendárium szerint david bowie-t szerették volna az új negatív karakter szerepére, de sajnos nem érhette már meg a forgatást -jared leto viszont így elsőre úgy tűnik, hogy meglepő finomsággal fogja hozni a karaktert. az a jó, hogy nem csak szerep-bemutató volt ez a pár perces felvezetés, hanem a replikáns-mitológiába is elmerülhettünk a látszólag engedelmes új fajta segítségével. (#10.03.)

2048: Nowhere to Run (2017) (r.: Luke Scott)

egy újabb rövid karakter-bemutató, ami nem is emiatt a funkciója miatt érdekes, hanem mert megmutatta, hogy épp’ annyira élénken sikerült megalkotni a jövő los angeles-ének legalsó szintjét, mint amennyire az eredeti film is be tudott húzni az esőáztatta nyüzsgésében. (#10.03.)

2049: Blade Runner 2049 (Szárnyas fejvadász 2049) (2017) (r.: Denis Villeneuve)

a folytatások korát éljük -ha én is végignézek az idei mozis menümön, akkor könnyen kiolvashatom ezt a trendet a listából, hisz’ alig-alig találok rajta olyan filmet, ami nem folytatás vagy egy nagy franchice része. és valahol érthető is, hogy hollywood ragaszkodik a kikövezett utakhoz, mert marketing-szempontból könnyebb eljuttatni a nézőkhöz egy olyan alkotást, amihez korábbi szálak kötik már. és tudjuk jól, hogy bár szeretik a magasban lengetni a művészi víziók zászlaját, de egy ilyen mennyiségű pénzt elnyelő iparban igenis fontos szempont lesz a bevétel mindig is. de azért vannak kivételek... mert például a blade runner nem egy bejáratott franchice, sokkal inkább egy szűk réteg dédelgetett kedvence, mert nem egy könnyen befogadható alkotásról van szó -így az embernek eszébe sem jut, hogy az anyagi haszonszerzésre fogja a folytatás elkészülését. sokkal inkább azt érzi, hogy a korábban emlegetett szűk rajongói réteg néhány kiválasztottja elhatározta, hogy tud úgy újat mondani ebben a már létező világban úgy, hogy a korábbi alkotás szellemiségét száz százalékban továbbviszik (és ehhez megtalálták azokat az elmegyógyintézetből szalasztott producereket is, akik eléjük raktak egy akkora összeget, amit ez a film jellegénél fogva sohasem fog visszatermelni)... azért örülök, hogy megtaláltam ezt a ’szellemiség’ kifejezést, mert úgy érzem, hogy jól átfogja, hogy mennyi mindent görgetnek tovább denis villeneuve-ék: a kimért hangulatot, a nyomozós dramaturgiai alapokat, a ’82-ben megálmodott jövőképet, a megkapó vizualitást, az elidegenítő hangképet és az életfilozófiája gondolatiságát. meg persze a sehova sem siető tempóját, ami érezhetően még hosszú ideig vita tárgyát fogja képezni -szüksége volt-e a filmnek a felhasznált 163 percre... bár én talán azon a véleményen leszek mindig is, hogy igenis hagynia kell magát az embernek, hogy magához édesgessen és megcsócsáljon minden hosszan kitartott pillanat, mert így adja meg a teljes élményt -azaz engem minden egyes perce lekötött, leginkább azért, mert könnyen együtt tudtam haladni a hősünkkel, mániákusan érdekelt az, hogy merre visz az útja... egyébként meglepődtem, hogy ennyire történet-vezérelt filmmé formálódott ez a folytatás (bár mint mostanság kiderült, a régi film nyomozós vetületét is szeretem -lásd fenn), de úgy tűnik, hogy nagyon jól tudok rezonálni a pinokkió történetekkel, ahol a fő gondolatiságot a mesterséges és élő dolgok határainak elmosása adja. és nem csak az egyik fő csavar rögzítette ezt a támpontot ehhez a filozófiai kérdéshez, de a mesterséges szerelem is, ahol a testiség már másképp játszik szerepet, és ahol az érzelmek is programozhatóvá vállnak... és nem véletlen, hogy a kritika-írás közepén filozófiai fejtegetésekbe gabalyodtam, mert egy okos film ezt váltja ki a nézőből, ott piszkálja a kis-agyát napokig, egy új szintre emelve az élményt. kell is ez, mert a maga hidegsége miatt azért nem könnyű közel engedni a filmet, bár gyorsan hozzátenném, hogy igenis vannak nagyon erősen működő érzelmes pillanatai is... ezekre a gondolati és lelki alapokra épül rá a csodálatos külső réteg, roger deakins szemkápráztató kompozíciói és színkezelése. az eredeti film kapcsán leginkább az egyedi neo-noir hangulatát szokták emlegetni a mai napig, ami beleég minden arra fogékony nézőbe, és szerencsére a los angeles-i jeleneteknél ezt sikerült átmenteni ide is (egy picit ezt is fejlesztve, már nem csak eső esik, hanem hó is), de új, erőteljes vonások is színesítik az összképet (lásd a sárgában úszó las vegas romjait) (btw, mindig örömteli, ha kishazánkban készül egy alkotás, ugyanakkor most egy picit ki tudott döccenteni a volt tévészékház látványa, vagy a tipikus pesti bérházak futurisztikussá tétele)... tehát igenis van olyan út, amit érdemes követnie annak az alkotónak, aki folytatásra szánja el magát, ahol az eredeti mű értékeit nem megtagadva új értékeket tesz hozzá az összképhez, igaz, ehhez messzire kell hajítani a biztonsági hálót, mert ez a kompromisszum-mentes hozzáállás nem biztos, hogy rezonálni fog a közönség igényeivel... (nem emlegettem a színészeket, talán azért mert nekem ez sokkal inkább egy történet-központú film lett, mint egy karakter-vezérelt darab, de így külön kiemelném (persze) ryan gosling visszafogottságát, valamint két nőt (ana de armas-t és sylvia hoeks-et), akiket remélem még sokszor láthatok a karrierjük során. jared leto is több fokkal a szokásos őrülete alatt játszott, nála viszont egy picit azt sajnáltam, hogy nem igazán válhatott a film antagonistájává -igaz, nem is igazi gonosz-karaktert játszott ő, csak egy őrült tudóst, aki megszállottan új szintre akar jutni élete fő művével.) (a rendezés érettségéhez hozzátartozik az is, hogy nem rág mindent a szádba -pédául nem mondják ki a romoknál las vegas nevét, de az elvis hologrammal egyértelművé teszik; vagy hogy egy táncoló lány körül keringő feliratból tudjuk meg, hogy ebben a világban a szovjetunió nem bomlott fel...) (#10.07.)

(újranéztem néhány klasszikust a gyerekkoromból, eredeti nyelven, kritikus szemmel, néhány apróbb negatív hullámmal...)

Battle of the Bulge (A halál 50 órája) (1965) (r.: Ken Annakin)

gyerekkoromban az volt a szokás sok éven át, hogy december 24-én ebéd után beraktunk valami filmet a videóba, hogy elüssük azt a hosszú időt, ami az ajándékosztásig várt ránk (és amíg anyánk elkészül a konyhában a vacsorával...) -és ilyenkor valami karácsonyos filmet illett választani, vagy olyat, ami valami rejtélyes oknál fogva kapcsolódik az ünnephez (itt elsősorban a sissi-re gondolok). és van egy film, amit én karácsonyosnak hívok, mert ez is egyike volt ezeknek a szenteste előtti filmeknek, és karácsonykor is játszódik, és engem mégis kinevetnek mindig, ha chrismast movie-ként emlegetem: ez bizony a halál 50 órája... talán van némi kockázat abban, hogy olyan filmet szedsz elő, ami meghatározó része a gyerekkorodnak, mert előfordulhat, hogy az emlékek megszépítik az élményt, és sajnos azt kell mondanom, hogy a retro revisited újranézős/kritika-írós sorozatomból ez az első film, ami érezhetően kevésbé tetszett, mint anno... sajnos rosszul öregszik a film, külsőségeiben egy connery-éra-béli bond filmre emlékeztet (a színei, a színészei beszédstílusa, az ordítóan szemet-szúró háttérvetítései mind-mind kordokumentumok), de vegyük úgy, hogy a hatvanas években ezek a technikai adottságok voltak adottak hollywood-ban a gyártásnál... érdekes felfedezni a párhuzamokat az akkori nagy-költségvetésű (mai szóval blockbuster) filmek és a mai látvány-mozik között -mert például ez egy olyan háborús film, ami abszolút gyerekbarát, nincs benne egy csepp vér sem, nem káromkodnak a katonák, mint a kocsis, sőt, a korhoz képest meglepően keveset dohányoznak benne, szóval mintha közönség-barátabbá akarták volna tenni. a nagyobb baj, hogy igazán dráma sincs benne, nem megyünk mélyre, hiányzik az amerikai katonák kétségbeesése. egy-egy komolyabb gondolat azért elfért a tankok tartályában, ezekből a legemlékezetesebb a ’harcolni a további harcért’ vágyálma... a karakterek nagyrésze jópofa és működik, és a nívós színészgárda könnyedén megoldja az eljátszásukat -viszont nagyon érdekes, hogy a legkidolgozottabb jellemet a német oldalon találjuk, mondhatjuk, hogy robert shaw mint hessler ezredes lopja a show-t (így egyébként valahol érthető, hogy az interneten is rendre felbukkanó németbarát egyének miért védik annyira a filmet -bár nekik már a (tényleg felpezsdítő) páncélos induló is túl közel áll a szívükhöz)... lehet egyébként az a baj, hogy nagyon megváltozott a korszellem a film készítése óta, és nagyot változtunk mi nézők is. mert akkoriban nem volt fontos a hitelesség, keveseket érdekelt csak, hogy nem stimmelnek a felhasznált tank-típusok, hogy mennyit sűrítettek és változtattak az eseményeken, vagy hogy a spanyol forgatási helyszínen nem akadt túl sok hó, de azért ma már, amikor sokkal hitelesebb és mélyebb változatot is találhat a néző a témában, már kicsit nehezebb befogadni az ilyen avíttas, de azért könnyebb és szórakoztatóbb filmet... ($$12.21.)

Dirty Dozen (A Piszkos tizenkettő) (1967) (r.: Robert Aldrich)

ha azt nézzük, hogy idén két filmet is úgy definiáltak a kritikusok, hogy ez ’az xy széria piszkos tizenkettő-je’ (szuperhős verzió / starwars verzió), akkor mondhatjuk, hogy ez a film az ős-apa, ahol először voltak meg az alap-kellékek, miszerint egy rakás antihőst gyűjtenek benne össze, hogy aztán csapattá és hősökké kovácsolódjanak az öngyilkos küldetés során. és olyan jó látni, hogy az ős-apasága ellenére a filmet nem lepte be a por, néhány apróságot leszámítva cseppet sem érződik porosnak (ellentétben a fent látható nagyívű háborús eposszal)... az ilyen típusú filmeknél mindig a karakterek az igazi kulcs, rajtuk múlik a sikeresség és a szórakoztató faktor is -főleg mivel itt az igazi akció-rész csak az utolsó félórában érkezik, így kritikus volt, hogy kellően érdekes és élvezetes legyen az odavezető út. és ami még fontosabb, hogy a csapat legtöbb tagja úgy a szívünkhöz nőjön, hogy mire eljutunk a nagyobb tétekig, már tudjunk értük izgulni. ugyan mind a tizenkét elítéltet nem dolgozták ki egyformán, de azért a többség hamar megjegyezhető egyéniséget kapott, és úgy alakul ki feléjük a szimpátiád, hogy közben tudod, hogy mind-egy-szálig morálisan megkérdőjelezhető dolgokat tettek a múltban (a szereposztásban is hoztak pár érdekes döntést, mert van köztük nfl játékos, mexikói származású zenész, és művész-film rendező is)... és tök jó érzés a cinkosukká válni ezeknek a srácoknak, cinikusan röhögni a vaskalapos tiszteken, együtt-érezni velük a megerőltető kiképzés alatt (btw, már régen sem értettem a panaszkodás a hidegvizes borotválkozás miatt, én még sohasem használtam melegvizet...). de aztán a sok cimborálás és bajtársiaskodás után el kell menni nácikat ölni, így a végére azért kicsit megkomolyodik a film, főleg, hogy szó szerint veszi az öngyilkos küldetés címkét, plusz azzal kelt jól működő feszültséget, hogy semmi sem alakul a jól átgondolt tervek szerint... fura azt olvasni, hogy a korabeli kritikák túl erőszakosnak tartották a filmet -mert oké, hogy megölnek a srácok egy rakás embert a náci kastély pincéjében, de csak a korszakra jellemző stilizált halálokat láthatunk, minimálisra szorítva a vásznon ténylegesen látható vérmennyiséget (ja, és annyira univerzális ez a történet, hogy igazából bármelyik korszakban játszódhatna, a külsőségein túl nem érzi azt az ember, hogy ez egy második világháborús film)... no. én örülök, hogy a mai napig élvezetes maradt ez a film, hogy kicsit tökösebbnek érezheti magát az ember, miután megnézte, és az is jó dolog, hogy a formulája velünk él a mai napig -már csak az kéne, hogy jól tudják lemásolni a ma élő alkotók ezt a formulát... ($$12.22.)

Kelly's Heroes (Kelly hősei) (1970) (r.: Brian G. Hutton)

a háború egy borzasztó lélekölő pokol? egy frászt... olyan sokszor lengették már nekünk a hősök zászlaját a filmekben, annyi önfeláldozó katonát láttunk már az évek folyamán, hogy kicsit belefásultunk a hazafiasságba, a nagy gonosz elleni kollektív küzdelembe. ezért üdítő látni kelly-t meg az ő úgynevezett hőseit, akiket hidegen hagy a háború rideg valósága, nem a sátán megtestesülését látják az ellenségben -maximum csak egy leküzdendő akadályt. mert ők csak a saját önös érdekeiket tartják szem előtt, egyedül a saját jólétük a mozgatórugójuk. igazi kisemberi kívánságaik vannak csak az élettől, farmot, autót meg egy rakás puncit szeretnének csak... így persze willy’s jeep-ek ide, tigris tankok oda, világháborús hangulatot nem igazán érdemes várni a filmtől -bár azt szokták mondani a nálam okosabbak, hogy a korszak kiválasztása csak kamuflázs volt a készítők részéről, mert igazából ez egy vietnám-kritikus alkotás, de ha ez így van, akkor jól elrejtették ezt a kritikát a mélybe, mert cseppet sem lehet érezni (maximum a töketlen tisztek kifigurázásán)... azzal viszont, hogy sohasem veszi magát igazán komolyan, erős ponyva-hangulatot teremtenek az alkotók, és az arany utáni nagy hajsza kalandját is arra használják, hogy egy rakás jópofa és szerethető karaktert hozzanak mozgásba -akiknek persze megállás nélkül kőkemény beszólásokat adnak a szájukba (meggyőződésem, hogy magyarországon a szinkron is segítette a kult-státuszba emelkedést). a színész-gárda is kellően pedigrés lett, én clint eastwood finom arc-játékát imádtam nagyon, ahogy egy-egy apróbb szemmozgásában is ott van az összes érzelem, de persze nálam is hamar a szív-csücsökbe került donald sutherland hippi zen-mestere is. áh, igen, hippik, már gyerekkoromban is elidegenítőnek éreztem a nagyon hetvenes-évek hangulatot hozó főcím-dalt, ami hiába fülbemászó, nagyon elüt a háborús tájképtől -de gondolom ezzel is a könnyebbségen akartak erősíteni... mondjuk nem is sokszor engedik be a drámát a filmbe (igazából több mint egy órának el kell telnie, hogy a csapatból valaki elhalálozzon -oké, a németek hullanak, de ők csak arctalan kellékek). de az is lehet, hogy csak nem látszik a mélysége a kalandok meg a robbanások alatt... annak idején nem tűnt fel, de így őszülő halántékkal már eléggé zavart, hogy minden egyes lövést hatalmas lángoszloppal megtámogatott robbanás kíséri, mintha a pirotechnikusok szövetsége lobbizta volna ki a film költségvetésének nagyrészét -és már komikusnak hat, hogy tényleg minden akció egy-egy nagy bumm-ba torkollik (plusz az sem segít, hogy nem csak a robbanások mérete van eltúlozva, de a filmből elfoglalt játékidejük is, bőven lehetett volna nyesni ezeken a jeleneteken). pedig lehet, hogy egy-egy finom lépés a realizmus felé még erősebb alkotást eredményezett volna -például tök jól érezni az igazi tankok súlyát, hogy ténylegesen ott manővereztek velük a forgatáson (még akkor is, ha köztudomású, hogy nem igazi tigiseket is használtak) (btw, nem irigyelem azért a tankok sofőrjeit, láthatóan rohadt meleg nyár lehetett jugoszláviában a forgatás idején)... bár igazából talán tényleg nincs szükség itt hitelességre, mert nem ez volt az alkotói szándék, ők csupán egy szórakoztató kaland-marhaságot akartak nyújtani a nézőknek, és ez sikerült is nekik, még mai szemmel nézve is. ($$12.23.)

(disclaimer: az új élményekről könnyen ír az ember, de van olyan, hogy akkor is van mondandója, ha már átélte egyszer/többször az adott élményt... ismét következik egy folytatás, ami erősen csábít a moziba, így végre levehetem a polcról a korábbi részeket, amit már úgyis terveztem egy ideje megtenni...)

The Bourne Identity (A Bourne-rejtély) (2002) (r.: Doug Liman)

arra nem emlékszem, hogy mikor láttam először a filmet, de az biztos, hogy nagyon sokszor belefutottam már a tévében, mert szeretik ismételni, és ha végig nem is néztem mindannyiszor, azért a piros pénzes-táska képe jól beleégett a tudatomba. de szerencsére már egy ideje leszoktam a csatorna-szörfözésről, így nem untam a film első félóráját sem, amit valószínűleg a legtöbbször láttam anno... érdekes ennyi év után visszatérni egy filmhez, mert az ember rá tud csodálkozni dolgokra. például, hogy itt még mennyire nem az akción volt a hangsúly, hanem a nyomozós rejtély-faktoron, ami annak ellenére működik tök jól, hogy mégiscsak az amnézia toposzát használja -sőt, még úgy sem fárasztó, hogy tudjuk, hogy mire fog rádöbbenni hősünk... egyébként ami akció van, az pofás, gyors-vágottak, de nem követhetetlenek, az autós-üldözés meg kifejezetten vérpezsdítő. jól jöttek a verekedős leckék matt damon-nak, és nagyszerű ötlet volt európai helyszíneket használni végig, mert sokat adnak hozzá a hangulati háttérhez. összességében elmondható, hogy egy mai napig vállalható thriller-t raktak össze a készítők, amihez jól update-elték a több mint húsz éves regényt a kornak megfelelően (fura volt hallani a dvd-n lévő extrában, hogy attól tartottak a producerek, hogy a forgatás ideje alatt bekövetkezett 9/11 avíttá teszi majd a filmjüket, és közben meg tizenöt évvel később is biztosan áll a lábán...). (vicces látni clive owen-t ilyen minimál-szerepben, azt meg nagyon sajnálom, hogy franka potente nem tudott jobban befutni hollywood-ban.) ($$07.03.)

The Bourne Supremacy (A Bourne-csapda) (2004) (r.: Paul Greengrass)

egyszer azt álmodtam, hogy berlin egy kihalt részén villamosozom, úgyhogy azóta időről/időre felmerül bennem, hogy el kéne menni tényleg oda -főleg, ha egy filmben berlin-i villamosokat látok... nagyon kevés rendező van hollywood-ban, aki megfelelően tudja alkalmazni a kézikamerákat nagyköltségvetésű filmekben, de paul greengrass ezen kevesek egyike. bár azért hozzá kell tenni, hogy nagyobb figyelmet is követelnek a filmjei, hogy be tudjunk fogadni minden gyorsan mozgó és elillanó képet... de hihetetlen dinamizmust tud adni a filmjeinek ez a technika-használat. bár a forgatókönyv is segíti ezt, mert folyton mozgásban van, akár vehetjük ezt szó szerint is, mert nem csak a cselekmény halad, de a karakterek is mennek egyik helyszínről a másikra... kicsit bond-osan kezdtünk egy egzotikus helyszínen, aztán hamar el kellett érni, hogy bourne visszatérjen az eke szarvától (a hídról lebucskázó autó élénken élt a fejemben). és ez a drámai motiváció jól hajtja őt országokon át, hogy aztán ez a bűntudat szépen felfokozódjon az utolsó emlék-foszlány helyrebillenéséig moszkvában. csak az a baj, hogy erre senki sem fog emlékezni a hihetetlen autós-üldözéses jelenet miatt... az nekem is megvolt, hogy kocka-ladák és ikaruszok is nyakig vannak ebben a partiban, de az már homályba veszett, hogy ennyire realistára tudták megcsinálni az egészet, ott ülünk végig mi is a kocsikban, és szédítő ez az intenzív élmény (főleg annak a tudatában, hogy tényleg moszkvában törték össze az autókat, vetettek be minden technikai trükköt ezért az élményért -köszönjük, megérte...). ($$07.06.)

The Bourne Ultimatum (A Bourne-ultimátum) (2007) (r.: Paul Greengrass)

ennél a filmnél volt leginkább időszerű az újranézés, ugyanis csak egyetlen-egyszer láttam anno egy közepesen jó minőségű .avi-változatot, rossz fülessel, mert egy makacs térd-fájás miatt nem tudtam elmenni rá a moziba, pedig erősen tervbe volt véve. kár, mert ott lehetett igazán élmény átélni ezt az intenzitást... mert persze most sem álltunk meg egy pillanatra sem, köszönjük meg az egyre idegesebb cia-dolgozóknak ezt a tempót... és itt az ideje annak is, hogy hálát rebegjek john powell zeneszerzőnek, ha már az előző két résznél ezt nem tettem meg, mert nagyon sokat segít az ő munkája is ebben az intenzitás-felfokozásában. majdnem annyit, mint a second-unit csapat erőfeszítései, akik megint elképesztő mutatványokat találtak ki, például kamerát röptettek tangier háztetői felett, sőt, egyet még az egyik kaszkadőrre is ráerősítették, hogy felvegyék azt az ikonikussá vált ugrást a konyhaablakon át... de a sikátoros motorozás is szokás szerint nagyon erős lett, és nyugi, az autós-üldözésről sem felejtkeztek el, csak ahhoz át kellett menni egy nagyvárosba, mert azt megtanulták már az előző résznél, hogy egy ilyen jelenethez hozzátartoznak a tömeges kocsi-törések is -és holt van igazán sok autó? hát newyork-ban... azért két futás és verekedés között most is megvolt a nyomozós érzet, mert bourne még egyszer utoljára próbálta megkeresni önmagát. de nem is azzal lett teljes a történet, hogy minden múltbéli kirakós-darab a helyére került, de nem is azzal, hogy a gonosz cia-sek a hatóságok elé kerültek, hanem azzal, hogy bourne épp úgy lebegett a végén a vízben, mint ahogy anno a nyitányban láthattuk őt... (david strathairn-nak olyan arca van, hogy játszhat bármilyen karót-nyelt hivatalnokot, akkor sem tudom utálni érte...) ($$07.07.)

(disclaimer: az új élményekről könnyen ír az ember, de van olyan, hogy akkor is van mondandója, ha már átélte egyszer/többször az adott élményt... mostanában szeretek előtanulmányokat folytatni, mielőtt moziba mennék, és az új id4 film előtt mi más kerülhetett volna terítékre, mint két gyerekkori kedvenc a devlin/emmerich istállóból.)

Independence Day (A függetlenség napja) (1996) (r.: Roland Emmerich)

azt hiszem szerencsésnek mondhatom magam, hogy pont akkor voltam kamasz, amikor a kilencvenes-évek nagyköltségvetésű filmjei beütöttek, mert így pont a megfelelő korban kaptak el, amikor még cinizmus nélkül tudtam leülni eléjük, amikor még nem szedtem szét elemeire a mozgóképeket, csak simán piszok jól szórakoztam rajtuk. tömegesen faltam mindent -persze, mert csak két percet kellett sétálni a videotékáig... bár ehhez a filmhez egy kicsit másképp jutottam hozzá először. friss középiskolás voltam, amikor kiderült, hogy egy osztálytársam nagy film-fogyasztó, bújja a cinema magazint, tud szerezni plakátokat is, sőt, még filmet is át tud másolni kazettára! sőt! nem csak magát a filmet vette fel a szalagra, hanem az hbo-n vetített így-készültet is! ezért tudom, hogy milyen összetett trükkjei is voltak a filmnek, és azt kell mondanom, hogy valószínűleg ennek köszönhető, hogy mai szemmel sem bántóak ezeknek a trükköknek többsége, mert sok mindent megépítettek makettként, majd jól felrobbantották őket, nem csak az akkor még gyerekcipőben járó digitális technikát használták. de akár még jobban is kophattak volna ezek a trükkök, mert szerintem az sem csökkenne a film élvezeti értékén -mert bizony még most húsz évvel később is piszok jó bűnös élvezet, akárhányszor látta is azóta az ember. persze, már nem úgy örömködik azon, hogy will smith kiüti az alien-t, mint 14 évesen, vagy már kevésbé borzong bele az elnöki nagybeszédbe, de képtelenség utálni, legyen bármennyire egyszerű szórakozás is ez. és biztos vagyok benne, hogy nem csak az emlékek miatt... ($$06.18.)

Stargate (Csillagkapu) (1994) (r.: Roland Emmerich)

nem tudom, hogy miért pont a csúnya szem a gyenge pontom... oké, most már nem parázom annyira tőlünk, mint mikor tizenévesen sétáltunk haza apámmal az akarattyai kertmoziból a gyéren megvilágított utcákban a film vetítéséről, de azért most is kellemetlen néznem ezeket az erősen felragyogó szem-fehérjéket... de ennek ellenére a mai napig nagyon bírom ezt a filmet. miért ne bírnám, amikor ontja magából a nagyívű kalandfilmes wibe-ot, jó tempóban rohan végig a sztorin, vannak benne kedvelhető karakterek, izgalmak és viccek, szép zsidó lány -élet egyszerű és szép... az is nagy pozitívuma, hogy jól építi be az egyiptomi mitológiát a saját mitológiájába, pedig ez mindig süppedős homok, ami több fantasztikus filmet is nevetségessé tett, de itt valahogy nem figyel az ember az esetleges bullshit-ekre... persze, mert inkább arra koncentrál, hogy sokadik nézésre is magával ragadja az, ahogy átlépünk egy másik világba. nem véletlen, hogy több száz sorozatepizódot tudtak ráépíteni a koncepcióra... (mai szemmel nézve már bátor húzásnak tűnik, hogy a film egyharmadában egy kitalált nyelven hablatyolnak, sokszor feliratozás nélkül... az meg csak most tudatosult bennem, hogy nem csak a bond-filmek miatt kell rajonganom david arnold zenei munkásságáért, hanem ezt a felejthetetlen dallamot is ő komponálta.) ($$06.19.)

úgy tűnik, hogy szép hagyománnyá válik, hogy a franchise-ok új darabjainak érkezésekor felmelegítem a korábbi részeket. meg is érdemli ethan hunt ezt a törődést, mert nagyon régen találkoztunk már, sőt, volt olyan, amikor önhibámon kívül nem jutottam el a randevúra (lásd feljebb). nem tűnik lehetetlen küldetésnek, hogy egy hétvége alatt megnézzem az eddigi részeket, de azért szép kihívás. kérem olvasson gyorsan, mert ez a bejegyzés öt másodpercen belül megsemmisíti önmagát...)

Mission:Impossible (1996) (r.: Brian De Palma)

huh, már ez a film is majd' húsz éves...? ó, azok a kilencvenes évek, amikorra az igazi filmes eszmélésem tehető (a mai napig a kedvenc filmjeim többsége ekkor készült), így a videotékás korszakom egyik ékköve volt ez a film. valószínűnek tartom, hogy előtte elcsíptem a tévében pár részt a (remake) sorozatból is, de azért túl mély ismereteim nem voltak a lehetetlen küldetésekből. így nem is tudtam felháborodni a változtatásokon, bár lehet, hogy nem is érdekelt volna, hogy az eredetiből csak a zene maradt meg és hogy párszor maszkokkal verik át az ellenfelet. meg persze a szalag, ami öt másodperc múlva megsemmisíti önmagát... szóval nem akartak csapat-filmet csinálni, ezt nem tartom blaszfémiának, főleg, hogy láthatóan az egyik kedvenc bond filmem, a goldeneye volt a sorvezető. bár ethan hunt nem a legdrágább öltönyökben gurítja le a vodka/martinit, azért kemény akciókra ő is bevethető. bár nem az akciók a film fő profilja, brian de palma sokkal inkább a thrilleres múltját hozta magával, ő mindig is a feszültség-teremtés nagymestere volt, ezért is (és a trükkök elavulásai miatt is) döcög egy kicsit a vonatos finálé. de a nagy-jelenetet már úgyis megkaptuk előtte, úgyhogy nincs hiány-érzet. mert az a durva a cia-hoz behatolós részben, hogy láttuk már számtalanszor, hogy recitálták már ezer helyen -és mégis a mai napig működik, úgyis kihagysz egy-két lélegzetvételt, hogy másodpercre pontosan tudod, hogy mi fog történni... so, belegondolva a mai filmes trendekbe (és a sorozat folytatásaiba), meglepően avíttasan hat ez az európai helyszíneken szaladgáló kém-thriller, de az még meglepőbb, hogy mégsem érződik porosnak, működik a mai napig. csak azok a döntött kamerák ne lennének benne dögivel... (extra emlék: valahogy a soundtrack-et is meg tudtam szerezni, szerintem itt hallottam először massive attack-et, pulp-ot meg björk-öt.) ($08.01.)

Mission:Impossible II (2000) (r.: John Woo)

míg az első részt kívülről fújom, addig ebből a másodikból csak a sziklamászós kezdésre emlékeztem, meg persze a limp bizkit feldolgozásra, és a metallica számra. nem is dereng, hogy valaha egészben láttam volna a filmet... tisztelem cruise-ékban, hogy úgy állnak hozzá minden részhez, hogy egy kicsit mást akarnak, mint az előzőnél, hogy mindig hoznak friss embereket, hogy próbálják követni a kor-szellemet. és 2000-ben már más idők jártak, mint '96-ban, felpörgött a világ, illett mindenkinek trendinek lenni. csak az a baj, hogy a lazaságot is túl lehet tolni... és tulajdonképpen az első rész komorsága után nem áll rosszul ethan hunt-nak, hogy kicsit jobb a kedve (és hosszabb a sérója), eleve meghatározó volt, hogy a borongós cseh és brit helyszínek helyett ausztráliát választották a forgatásra. és hogy egy akkor igencsak menőnek számító rendezőt is leszerződtettek (azt viszont máig nem értem, hogy a sztorit miért két star trek-essel íratták meg első körben...). mert lehet, hogy a csalódások miatt elfelejtjük, de john woo épp nagy szárny-bontogatásban volt hollywood-ban ekkoriban, így teljesen érthető a produceri döntés, csak egy markáns rendező és egy franchise kötöttségei nem mindig összeegyeztethetőek. mert woo bácsi képtelen volt megállni, hogy ne hozzon magával hongkong-ból egy rakás fegyvert, látványos balett-verekedéseket, megszámlálhatatlan kamera-közelítést és ultra-lassítást. és persze egy egész kalitkányi galambot... és valahogy leveti magáról a stílusát a sztori, hogy ethan hunt, aki máskor csak azért hajt végre akrobatikus trükköket, hogy kímélje az őröket, most felelőtlenül lövöldözne és motorozna az ártatlan emberek között...? persze, piszok jól néz ki a dolog, és erre szokták azt mondani, hogy: ’látványos? akkor meg minek gondolkozol, nem kell több!’, de sajnos nehéz leállítani az agyam... nem rossz egyébként a film, de azért láttunk már ennél jobb akciófilmet, és a sorozatban is volt (és lesz?) ennél erősebb darab. és sajnos thandie newton szépsége nem ellensúlyozza a gonoszok sablonosságát... ($08.01.)

Mission:Impossible III (2006) (r: JJ Abrams)

bár elvesztek a hét-nyolc évvel ezelőtti írásaim, arra tisztán emlékszem, hogy mennyire hidegen hagyott ez a rész, amikor végre eljutottam odáig, hogy megnéztem a tévében(!). akkoriban nem igazán voltam barátja jj lensflare-nek sem, őt is szidtam egy kicsit -azóta ez már változott, bár most is szemet szúrt, hogy mennyire esetlegesen használta itt a kézikamerát... szóval megint teltek az évek, valahogy egy m:i film elkészítése mindig nehéz szülés, miután bepróbálkoztak cruise-ék egy csomó rendezőnél (david fincher nevére emlékszem, érdekes lett volna őt akció-rendezőként látni), úgy döntöttek, hogy megint a trendeket kell követni, és a fiatalok kezébe helyezni a franchise-t. valahogy így jöhetett képbe a tévés fenegyerek, aki hozta magával a teljes pereputtyát, az írókat, a zeneszerzőt (elnézve most a képi világot, szerintem a fényelőt is). pontosan látszik az alkotói szándék -a galamb-esztétikából visszahozni a sorozatot a realitás talajára, újra hihetővé tenni a lehetetlen akciókat (nem véletlen, hogy most először láthattuk azt, hogy hogyan is készül egy maszk). és apróbb döccenőkkel működik is a film, sőt, a vatikáni küldetés és a hidas rajtaütés kifejezetten erősre sikerültek. ami kár, hogy a korszak magánosítási akciója utoléri a szériát is, pedig azt már az ’őfelsége titkosszolgálatában’ óta tudjuk, hogy rossz ötlet megházasítani egy szupertitkos szuperkémet... oké, a díszlet-feleséget kompenzálja a kompetens gonosz, végre egy méltó ellenfél, akihez még p.s.hoffman is sokat hozzátesz (sóhaj...). de. és most jön a nagy rejtély: jól gördülő sztori, jól felépített akciók, és mégis, első nézésre hidegen hagyott, most meg csak bólogatni tudok, hogy oké, elpörgött, el tudom ismerni az összes értékét, de cseppet sem tudott közelebb kerülni a szívemhez... ($08.02.)

(disclaimer: az új élményekről könnyen ír az ember, de van olyan, hogy akkor is van mondandója, ha már átélte egyszer/többször az adott élményt. és mivel az elmúlt napokban megismételtem a firefly-sorozatot, és írtam is minden epizódjáról, így természetesen a lezáró film sem maradhatott ki. a jurassic park meg az új rész kapcsán szerettem volna újranézni, most először eredeti nyelven.)

Serenity (2005) (r.: Joss Whedon)

arról vitatkozhatnak a rajongók, hogy jó-e a film vagy sem, de abban nem lehet vita, hogy ennek a filmnek nem is kéne léteznie -egy anomália, akármelyik naprendszert is nézzük. hogy bulizhatja ki valaki, hogy kap több tízmillió dollárt, hogy nagyvásznon folytassa a bukott tévésorozatát, no-name tévés színészekkel? talán akkor érti ezt meg igazán az ember, ha nem csak a filmet szedi elő a dvd-ről, hanem az extrákat is, és meghallgatja joss whedon-t. mert ha így a képernyőn keresztül is átjön a lelkesedése, akkor biztos vagyok benne, hogy a pénzügyi tárgyalásoknál még inkább működött a varázsa. mert azt eddig is sejtettem, hogy szerelem-projekt volt ez az egész barnakabátos gerillizmus, ami ellentmond a hollywood-i észszerűségnek, de csak most éreztem át ezt igazán. és ahogy nézi az ember a készülésről szóló háttér-videókat, akkor jön rá arra is, hogy miért szereti egy kicsit kevésbé a filmet, mint a sorozatot. mert persze oké, hogy rengeteg hűséges rajongója volt a show-nak, de csak rájuk nem lehetett építeni, ha a pénzükhöz akarták juttatni a univerzal embereit -így egy olyan forgatókönyvet kellett lerakni, ami az újoncoknak is érthető, ami nem száz százalékosan olyan, mint a sorozat, mert egy mozifilm nagyobb, így nagyobbnak kell lenniük a téteknek is. és ez a nagyobb tét nem tett jót a hangulatnak, ahonnan szinte eltűnt a western, és csak komolysággal pótolódott (bár a miranda-s nyomasztást én pont szeretem). viszont ez azt is hozta magával, hogy komolyabban ki lehetett dolgozni az akciókat, így végre kihasználhatták summer glau balettos múltját -fantasztikus eredménnyel. kár, hogy a pg-13 miatt gyors vágásokat kellett alkalmazni, hogy minél kevesebbet látszódjon a reaver-ek arca. egyébként így harmadik nézésre már felértékelődött a szememben a film, hiszen fel tudok készülni a komorságára, a whedon-nál elengedhetetlen halálokra (az egyik még oké, mert az adja meg a végső lökést mal-nek, de a másik miért?? ahh, too soon...). meg egyébként is, mit érez az ember az utolsó jelenetet látva? hogy ebből kérne még... (és akkor abba nem is gondolok bele, elnézve a forgatási hangulatot, hogy mennyire ugyanezt érezhették azok is, akik részt vettek ebben az őrült bizniszben.) ($06.06.)

Jurassic Park (1993) (r.: Steven Spielberg)

azt tudom, hogy megvolt a film alapján írt könyv (őslénypark -nyolc színes oldallal! kihajtható poszterrel!), és az eredeti chrichton-regény sem volt ismeretlen a számomra (bár tizenévesen feladtam a nyelvezete miatt), de hogy mikor láttam először a filmet, arról fogalmam sincs. lehetett az akkor már enyészetnek indult tatai moziban, de lehet, hogy csak jóval később videóról? szörnyű, hogy kiesnek ilyen dolgok, pedig biztos, hogy meghatározó élmény lehetett (bár nem annyira, mint az unokatestvéremnek, aki évekig beleállt a témába, és meg voltunk róla győződve, hogy paleontológus lesz belőle -aztán kinőtte...). mint minden kortársam, tudtam én is a dínók nevét, beépültek a mondataim közé bizonyos kifejezései (’á-á-á, nem mondtad ki a varázsigét!’; ’nem spóroltam semmin!’; …és azóta tudom, hogy a gyerekek büdösek...), és még az is megmaradt, hogy a húgom riadtan húzkodta fel a lábát -a szöszi kiscsaj helyett, amikor a végén a szellőzőben menekülnek. de oké, eltelt huszonkét év, kopnak az emlékek. csak a film nem akar kopni. mert ahogy kell, egy vasárnapi délutáni matinénak behelyeztem a lemezt a lejátszóba, és hihetetlen, de ugyanúgy működik, mint anno. pedig pontosan tudom, hogy mikor rezdül meg először a pohárban a víz, hogy hogyan jut le tim a kerítésről, mégis élvezettel faltam minden percét. még mindig szíven tud ütni a varázslata a dínókkal való első találkozáskor -pedig azóta már a készítés minden mozzanatát ismerem, mégis elhiszi az agyam amikor bedugja a fejét az első brachiosaurus (egyébként a rengeteg megépített robot-dínónak köszönhetően a trükkökön sem fog az idő.). igazi mozi-varázslat, amiben annak ellenére nincs üresjárat, hogy az első egy órában nincs akció, és még az sem tűnik fel, hogy egészen vadul dobál a különböző zsánerek között. kevés ennyire működő kalandfilmet adtak nekünk a gondos tervezők. (azt hiszem hogy john williams-szel fogom kihúzni egy hétig, reménykedve, hogy az új rész is hasonló élményt fog nyújtani.) ($06.07.)

(disclaimer: az új élményekről könnyen ír az ember, de van olyan, hogy akkor is van mondandója, ha már átélte egyszer/többször az adott élményt. így most arra gondoltam, hogy megpróbálkoznék néhány ilyen felmelegített húslevesről írni pár sort. de csak azokról, amikről eszembe jut valami, semmi kötöttség, csak lazán. biztos vagyok benne, hogy személyesebbek lesznek ezek az írások a többinél, csöpögni fognak a nosztalgiától, mert persze meg sem próbálok úgy tenni majd, mintha most látnám először őket. ide a blogra tömbösítve fognak felkerülni bizonyos időközönként. ez az első...)

The People vs Larry Flynt (Larry Flynt, a provokátor) (1996) (r.: Milos Forman) / van már vagy hét/nyolc éve, hogy utoljára láttam a filmet, igaz előtte viszont hétszer/nyolcszor biztos járt a videomagnómban (sőt, negyedikben(?) rávettem a magyar tanárnőt is, hogy nézzük év végén az órán, mondván, ’forman-filmet hoztam, naaaaa, légyszi’...). azt hiszem most láttam először eredeti nyelven, ha leveszem a hangot, biztos, hogy kevés hibaszázalékkal tudtam volna mondani buci helyett a sorokat. az nem lepett meg, hogy most is be tudott húzni, hihetetlenül erős a film. viszont most jöttem rá, hogy mennyire sokat jelentett a a film szellemi érésemben tizenévesen. ahogy hallgattam újra a kedvenc részemet a halál és a szex ellentétes megítéléséről a médiában, ahogy néztem az álszent faszkalapok képmutatását, éreztem, ott van egy csomó minden a mai világnézetemből, és ezért nem lehetek elég hálás. persze ebből valószínűleg annyit láttam akkoriban, hogy ’cici’. és kétségtelenül még mindig szép látvány, ahogy courtney love kiteszi az elsődleges nemi jellegeit, de most már jobban tudok mellettük koncentrálni a drámára is. ennyit értem 14 év alatt... (az viszont most tűnt fel, hogy mennyire kevés a szex a filmben, ahhoz képest, hogy egy perverzről szól, ügyes-ügyes.) (++07.26.)

L.A. Confidental (Szigorúan bizalmas) (1997) (r.: Curtis Hanson) / kevés olyan igazi macsós dolog van, amiért annyira tudok rajongani, mint a noir. sötét hangulat, elcseszett lelkivilágú főhős, cinikus narrációk, mindent beborító szemkaparó cigifüst, kényelmesen kibéleli a szívem, mint egy pohár bourbon a gyomrot, reggeli helyett, tisztán. és úgy sejtem, hogy ez volt az a film, ami ennek a zsánernek a szeretetén elindított. sőt, ha belegondolok, a kábeles sorozatok anti-hőseinek elbukás-történetének alap-tézisét is keresgélhetem errefelé. mert mindig van valami szívbemarkoló, ahogy egyre piszkosabb lesz a kéz, egyre véresebb az ing hajtókája, ahogy minden morális érték a sarokban landol. a film többedik nézésre is működött, ma épp russel crowe játéka tetszett a legjobban, a zene viszont mindig ilyen elidegenítő volt...? (amikor elkezdtem nézni a filmet, beugrott, hogy volt anno egy zöld füzetem, amibe írogattam kritikákat, és mintha ez is köztük lett volna, bementem az elfekvőnek használt szobánkba, és a legelőször kinyitott doboz tetején ott volt a füzet. szó szerint bemásolom, mit írtam tizenpár éve: ’minden szép, minden jó! legalábbis így kezdődik curtis hanson filmje. a narancsfák megcsodálása után azonban lemerülünk a felszín alá mélyre,’ - vajon mi történhetett, hogy a mondat közepén fogyott el a lendület...? viszont a felső sarokban ott van ceruzával egy 9-es, gondolom a cinemá-ban látott 100%-os értékelés felhúzta a pontszámot...) (++07.27.)

Mulholland Drive (2001) (r.: David Lynch) / mire jó, ha az ember a főiskolán művelődés-szervező szakos lányokkal barátkozik? oké, akkoriban alapvetően sok filmet néztünk, tehát valószínűleg erre is rátaláltunk volna magunktól is, mégis jó, hogy ott van a fejemben a kapcsolat, hogy a csajok hozták be a koliba a filmet, mert előtte látták valami szak-vetítésen. hogy mi is próbáljuk értelmezni ezt az izét. egész jó éjszakai beszélgetés kerekedett ki, miután felkeltünk a meglehetősen viseltes és hamutól bűzlő kanapéról. azt mondjuk sajnálom kicsit, hogy egyik csajt sem sikerült megdugni. viszont lynch-bácsi agyamon elkövetett inzultusának hosszútávú hatása lett. nem emlékszem, hogy előtte mit láttam tőle (a twinpeaks is csak később volt meg, mikor a viasat nekiállt ismételni 2005/06 tájékán, persze gyerekkoromban biztos elcsíptem belőle kockákat), így talán itt szembesültem igazán a zsenijével. már sokszor emlegettem, hogy nincs igényem a teljes megértésre, és nem emlékszem, hogy valaha is agyon akartam volna analizálni a filmet, az biztos, hogy az egyik megnézés után úgy éreztem, hogy a színházi jelenet a kulcs, de biztos csak azért, mert ott elhangzik, hogy minden csak illúzió (btw, a filmet már évek óta nem láttam, de a gyönyörűen szomorú dal időről időre eszembe jut, még jó, hogy egy jótét lélek felrakta a youtube-ra). nem számít, hogy mi a valóság, mi az álom, mert engem a nagy egész vonz benne. az, hogy van, valami kellemetlen érzet benne sok helyen, ugyanakkor meglehetősen goofy is tud lenni. nem zavar, hogy torzó, hogy lóg a levegőben sok minden. nincs hiányérzet. a szívemben egész. az „ő lesz a lány” sor azóta szépen beépült a nyelvezetembe, mondom sokszor, ha valamit választani kell. de egyébként én simán elhiszem, hogy egy törpe irányítja egy pincéből hollywood-ot. a világot. (volt haszna az újranézésnek, meglepődve tapasztaltam, hogy milyen sokáig maradtunk a normalitás talaján, hogy lynch-bácsi a konvenciókat félredobva milyen sokáig pepecsel az expozícióval (ha azt vesszük, hogy ez eredetileg egy pilot lett volna, akkor az egészet vehetjük expozíciónak. btw, de jó sorozat lehetett volna belőle...). és azt eddig is tudtam, hogy minden idők egyik legjobban szexuális töltettel rendelkező leszbikus jelenetét tartalmazza a film, de az eddig miért nem tűnt fel, hogy naomi watts ennyire gyönyörű...?) (++08.02.)

Magnolia (Magnólia) (1999) (r.: Paul Thomas Anderson) / egyszer felbosszantottam egy barátomat ezzel a filmmel. ugyanis ő kölcsönadta, én meg basztam megnézni hetekig. valószínűleg pont amiatt halasztgattam, amiért nem néztem újra az azóta eltelt tíz évben sem: mert három óra hosszú! de csak simán helyet kellett csinálnom neki az életemben, mert ez nem olyan három órás film. egy percre sem ül le, felejtsd el, hogy ásítoznál. és nem is annyira depresszív, mint ami a fejemben élt (kicsit tartottam a ’haldokló apa’ száltól, azóta éltem már át ilyet, de nem volt gond, az ízlésesség segített). nem csak amiatt szokatlan a szerkezete, hogy sok kis történetből van kimozaikozva, hanem, hogy a zene és a vágás (vagy sok helyen vágatlanság) miatt olyan érzete van az embernek, mintha egy nagy finálét látna. és csak egy nagyon picit ülteti le a második óra után, hogy aztán a békákkal tényleg grandiózusan zárja.nem semmi írói feladat lehetett úgy összepasszintani minden szálat, hogy megfelelő ívet adjon ki. és bár sok drámai pillanat van, mégsem húzott le, hanem inkább felvillanyozott, azt hiszem, valami ilyen célja volt pta-nak, amikor összerakta ezt a monstrumot. nagyon örülök, hogy vannak ilyen szabad vasárnap estéim az újra-felfedezésre, remélem most már több meg fog maradni a filmről a fejemben, mint az, hogy „respect the cock!”... (halála óta most először láttam philip seymour hoffman-t filmben, mekkora veszteség, mekkora veszteség... és milyen fura, hogy itt ő játszotta a legnormálisabb karaktert, nem ezt szoktuk meg tőle.) (++08.03.)