(Az utolsó párbaj) (2021) (r.: Ridley Scott)

már a bibliában is benne van, hogy ’ne hazudj’ (no meg az, hogy ne kívánd felebarátod feleségét). de számtalan közmondást és idézetet ide lehet citálni azért, hogy érezzük, hogy az embereket mindig is érdekelte az igazság és a hazugság kettőssége (az igazság szabaddá tesz. hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. mondj igazat, betörik a fejed.). lehet hogy azért, mert mindenki úgy érzi, hogy az igazság egy viszonylagos dolog, az emberek feje nem tényeket rögzítő masina, ahonnan minden visszakereshető a maga nyers, romlatlan formájában. és a történelmet a győztesek írják, hogy még egy mondást idecitáljunk... e film forgatókönyvíró-triója (nicole holofcener, ben affleck és matt damon) pont ezt az igazság-hajlítást akarta dramaturgiailag ábrázolni azzal, hogy három szemszögből mutatták meg azokat az eseményeket, amik franciaország utolsó (hivatalos) párbajához vezettek. és bár ez a nézőpont-váltásuk megbicsaklott azáltal, hogy a harmadik fejezet elején kiírták, hogy ez az igazság, azért jót tett a filmnek, hogy a férfiak önképével és személyiségével itatták át az első másfél órát. mert hát ’minden szentnek maga felé hajlik a keze’... sir jean egy háborús hős, aki úgy érzi, hogy folyton harcolnia kell, mert igazságtalanul bánnak vele, de a nehéz sorsát megkönnyíti a határtalan szerelme a felesége irányába. jacques le gris egy világfi, aki mindenkit levesz a lábáról a sármjával, gyorsan emelkedik a ranglétrán, miközben alkoholban és puncikban úszik, és a nők csak azért állnak ellen egy kicsit a határozott közeledéseikor, mert ez az úrinői kötelességük... érezzük már a film ezen szakaszában is, hogy hamisak ezek a képek, a nagy lovag nincs megáldva nagy szellemi képességekkel (ez a hadi-kudarcaiban is meglátszik), rosszul vezeti az uradalmát, és a feleségét is csak azért vette el, hogy az örököst szüljön neki. a nagyvilági nemes meg csak egy erőszakoskodó fráter, aki a hercegi barátja talpnyalása közben elfelejtette, hogy milyen az, amikor nem kaphat meg valakit vagy valamit... kettejük között ott szenved egy művelt nő, akit lekorlátoz a férje, elárulnak a barátai, és megalázza a teljes közössége azért, mert nőként ki merte mondani az igazságot... nem nehéz megfeleltetni a 14. századi történetet a jelenkor hasonló eseményeivel, amikor hétről-hétre esnek ki a csontvázak a híres emberek szekrényéből, akik a hatalmukat vagy ismertségüket kihasználva hoztak ilyen helyzetbe ártatlan embereket. és hiába telt el többszáz év, sok ember fejében még mindig a középkori sötétség kavarog, hiszen a bátran kiálló áldozatoknak sok esetben ma is végig kell menniük azokon a megalázó lépéseken, amiken lady marguerite-nek is, mert sokan nem tudják az igazsághoz igazítani a fejükben élő képet, könnyebb a tagadásba menekülni, az áldozatot hibáztatni... és mondanám azt, hogy ez a film egy jó indikátora annak, hogy az ilyen típusú egyének gondolatait megforgassák azzal, hogy láthatják a másik nézőpontot is, de sajnos pont ők azok, akik nem fognak leülni egy olyan film elé, amire a sajtó már előre rányomta a ’középkori #metoo’ pecsétjet... talán a ridley scott-effektus működhet, azaz hogy egy véres történelmi film ígéretébe van csomagolva a gyomorszorító dráma, és kétségtelen, hogy kifejezetten naturalisztikusak azok a csata-jelenet töredékek, amik a filmbe kerültek, ám egyáltalán nem hangsúlyosak. az utolsó párbaj viszont egy tökéletes cinikus csavar a film végpontjára, mert valóban idegtépő nézni, ahogy ez a két férfi darabokra szaggatja egymást, és még a tét miatt érezzük is a kívánt feszültséget -mármint lady marguerite-ért izgulunk, nem azért, hogy az ura megvédje a becsületét, hiszen ez utóbbi úgy gondolja, hogy magáért kell küzdenie, és nem a feleségéért, aki már megtette a kötelességét, és szült egy gyermeket. de a lovagiasság már ekkor is csak egy eszme volt. nem volt semmi hősies a páncélban keménykedő férfiakban... (értem én, hogy ben affleck és matt damon írták a szövegkönyvet, de nekem kilógtak kicsit a középkori környezetből, vagy csak elidegenítettek a fejük különböző részein lévő fura szőrzetek -ráadásul ben szándékosan túl is tolta az élvhajhász herceget... velük szemben adam driver tökéletesen belesimult korszakba, a kisugárzásának köszönhetően még azt is elhittem neki, hogy minden nő őt tartja a környék szépfiújának... viszont a film igazi kincse jodie comer volt, aki az érzelmek teljes skáláján játszhatott, és mindig meggyőző volt.) (nem ez az első, amikor ilyen több-nézőpontos alkotást kapunk, a rutinosabb nézők szerintem már az első megtekintéskor kiszúrhattak olyan apróságokat, amiknek később jelentőségük lesz -például hogy a lady miként veszíti el a cipőit a lépcső aljában a végzetes aktus előtt...) [*12.28.]

(2015) (r.: Szász Attila)

aki szereti a történelmi miliőbe csomagolt zsáner-sorozatokat, az könnyen rábukkanhatott olyan alkotásokra mostanság, amiknél magyarország adta a hátteret. a megbízható szakemberek és a kedvező adójóváírások kellő vonzerővel bírnak a külföldi alkotóknak. és jó is azt látni, hogy az ismerős helyszínek álruhát öltenek, de azért ott bujkál ilyenkor az emberben a gondolat, hogy a hazai filmesek miért nem használják ki kellően ezeket az adottságokat. persze, ami egy amerikai tévésorozatnál szolid költségvetés, az magyar viszonylatban elképesztően nagy összeg, de azt mondják, hogy a szűkös keretek arra késztetik az alkotói elméket, hogy kreatívan rejtsék el a hiányosságaikat. és végre szász attiláék megmutatták, hogy miként kell ezt profi módon végrehajtani... mert egy low budget tévéfilmhez képest elképesztően néz ki a film, pont annyi látszik a pesti bérházakból, hogy elhiggyük azt, hogy az első világégés előestéjén járunk, és nem a mai fővárosban, ha kell, még a ködgépek fúvókáit is a maximumra állítják, hogy elkenjék a modern részleteket... de ugye nem csak simán történelmi sorozatokról beszéltem, hanem zsáner-alkotásokról, thrillerekről és krimikről (lásd mondjuk az alienist-et vagy a terror-t), amiknek a legfontosabb erénye az atmoszféra-teremtés, a nyomasztó nyugtalansággal átitatott hangulat, és ebben is jól teljesítettek a rendező és a keze alá dolgozó technikai csapat, a századforduló hosszú szipkás, lócitromos világát nyomta egyre lejjebb és lejjebb az a tudat, hogy a főszereplőnk végül a dunában fogja végezni, összeroppant nyelőcsővel... bár köbli norbert forgatókönyvíró a korszak egy híres gyilkosságának a mélyére akart leásni, azonban nem igazán maga a tett ténye érdekelte, sőt még igazán a tettes kiléte sem, sokkal inkább az ember kapcsolatokra akart koncentrálni, szűk terekbe zárta az ellentmondásos karaktereit, és hagyta, hogy egymásnak feszüljenek, egészen addig, amíg megtörténik a végzetes tett... és érdekes figyelni ezt a hatalmi játszmát a csodásan berendezett budai bérlakásban, ahogy a nagyvilági nő és az elfojtott komornája megkezdi a harcát egy ártatlan lány lelkéért... mindenki egyszerre vonzó és taszító ebben a viszonyrendszerben, a kitartott nő fennhéjázó viselkedése hamar bosszantóvá válik, a gyászhuszár szolgáló hiába látja egészségesebben a világot, ha a titkos vágyai őt is elcsúfítják. és akkor még ott van a gazdag mágnás is, aki tudja, hogy undorítóan nyers lehet minden nővel, mert tele pénztárcája... szívbemarkoló lenne a femme fatale története, aki felemelkedett a szegénysorból a női praktikáinak hála, ám a lelke összeroppant az út során -csak sajnos nem tudtam magam teljesen beleélni ebbe az elbukás-történetbe, mert kovács patrícia játéka rendre kidobott az élményből. hamisnak tűnt... (most egy kicsit gondolkozom majd azon, hogy melyik színésznőnkben van meg az a végzetes vonzerő, ami ehhez a karakterhez kell, ám természetesebben tudja játszani, kimondani a sistergő szavakat. jelenleg még tanácstalan vagyok…) vele ellentétben gryllus dorka minimalista hozzáállását nagyon tudtam értékelni. viszont az nem volt kérdés, hogy kulka jános egy ilyen taszító szerepben is nagyszerű lesz, mint ahogy döbrösi laurának is jól állt a naiva karaktere, aki a két nézőpont kerekei közé kerül, egyszerre vonzza és taszítja a csillogó látszatvilág, ahol minden a tiéd lehet, ha a megfelelő embernek teszed szét a lábad... bár mint írtam, nem a megtörtént bűnügyön volt a hangsúly, azért okosan épült a suspense végig, utalásokkal is meg lett erősítve az út a tragédia felé (vajon véletlen lenne, hogy a nagyságos úrék a fojtogatós szexben tudtak igazán feloldódni?), de maga a finálé kicsit hatásvadász lett végül... ebben az egyik ludas a zene volt, amihez egyébként is ambivalensen álltam az egész film alatt -mert volt, amikor jól működött a minimalista fortyogása, máskor viszont a művészúr megtalálta magában a lázadó trentreznor-t, és kifejezetten modern zajzenével lökött ki a hangulatból (mondjuk a szex-jelenet alatt)... ez egy jó film, átgondolt mind a forgatókönyve, mind a rendezése, leginkább csak a személyes preferenciáim miatt nem tudtam maximálisan élvezni. de mindenképp örömteli, hogy nálunk is van szándék és van kreativitás az ilyen típusú alkotásokhoz. [*10.16.]

(Árnyék) (2018) (r.: Zhang Yimou)

az egyik legközismertebb szimbólum, ami beszivárgott ide nyugatra a távol-keleti kultúrából, az a jin-jang jel -lehet hogy azért, mert számunkra is értelmezhető a jelentése, az egymásba forduló fehér-és-fekete, a mindenben meglévő ellentét, a kiegyensúlyozott körforgás -de az is lehet, hogy csak azért lett ismert, mert a tetováló művészek könnyen a bőr alá tudták kanyaríntani... zhang yimou korábbi wuxia-i is teátrálisan kimunkáltak voltak (a hero című filmhez kézzel válogatták a megfelelő színű leveleket a kard-csaták alá), de most a végletekig lecsupaszított mindent, vizuálisan is a jin-jang körön belül akart maradni, a díszletek és a jelmezek is a fekete és a fehér kontrasztjában játszanak (de ha egy másik jellemző kínai kulturális behatást akarunk mondani, akkor a kalligráfia tinta-feketéjét is ott láthatjuk a vászon minden képkockáján) -de a történet és a szereplők is két oldalra billenthetőek... mert van egy fehérként ragyogó hősünk, aki az árnyékban nőt fel, és a világ számára is csak egy árnyék ő; van egy egykori hős, aki jelenleg az árnyékok között él megtörten, és a sötétség sötét gondolatokat sző az elméjébe; van egy uralkodó, aki békét hirdet, de közben alattomosan vágyja a dicső győzelmet; van egy nő, aki két férfi között őrlődik -sajnos a fizikai küzdelem túloldalán állókról már nem tudok ilyen frappáns ellentét-párokat hozni, mert nem igazán foglalkoztunk velük azon túl, hogy ők egy legyőzendő akadály... valószínűleg a film is szándékosan húz kétfelé, ahhoz képest, hogy wuxia-ként akarja nekünk eladni a marketing-osztály, viszonylag kevés verekedős jelenet van benne, főleg az első fele csordogál olyan lassan a politikai machinációk medrében, ahogy a lusta sárga folyó hömpölyög a rizs-földekkel körülölelve -viszont amikor az akcióra kerül a sor, akkor zhang yimou a történelmi tényeket elengedve a legendák földjére úszik át, és lenyűgözően lehetetlen jelenetekkel jutalmazza meg a türelmünket, bemutatva például azt, hogy a nőiesnek gondolt esernyő a világ legveszélyesebb fegyverévé is változtatható az ügyes kezekben... mert bizony kell a türelem a sok színpadias tróntermi jelenethez, főleg úgy, hogy a távol-keleti túl-játszás még mindig ki tud zökkenteni időnként a jelenetekből, de összességében úgy érzi az ember, hogy művészileg összeáll a film egy egésszé, hogy megéri megkeresni magában hozzá a minimalizmusra vágyó énjét -ha másért nem, hát azért a vizuális koncepcióért, ami nem engedi el a szemedet, és ami feketén-fehéren beleég a kisagyad megfelelő nyúlványába... (jó volt látni a filmben egy erős nőt, aki ki akar lépni a testvére leplei mögül, végül önfeláldozó hőssé válik.) (××08.02.)