(Halálos iramban) (2001) (r.: Rob Cohen)

könnyű dolga lesz a történészeknek, ha az ezredfordulót szeretnék szemléltetni a hallgatóiknak: csak meg kell nekik mutatni ezt a filmet, és egyből megkapják a korszak esszenciális életérzését... de tényleg, bingót lehetne rendezni a kötelező kellékek kipipálásával, műanyag neonfényekben, műanyagnak ható számítógépes effektusokkal támogatva, műanyag bigbeat drop-ok és nu-metal kiabálások közepette rohan előre egy film, ami nélkülöz minden eredetiséget, inkább a visszapillantóba nézeget hátra (tíz évvel korábbra), hogy minél könnyebben tudja majmolni az ott látható ősét (azaz a point break-et, ami sikeresen megújította a ’zsaru beépül a menő rosszfiúk közé’ zsáner-vonalat)... végre én is becsorogtam a célvonalon egy kiszolgált tragaccsal, azaz tizenkilenc év után felvettem az autóskesztyűmet, és belekezdtem minden idők legjövedelmezőbb autó-reklám sorozatába... dehát túlságosan nerd és sznob vagyok ahhoz, hogy bármikor is komolyan fontolóra vettem volna, hogy egy ilyen atléta-trikós tesztoszteron bomba szórakoztató lehet nekem is, de túl sok komoly film-szakértőtől hallom az elmúlt években, hogy bátran tegyek vele egy próbát, úgyhogy végül is beadtam a derekam. nem volt nagy a tét, csak egy egyébként is füllesztő vasárnap délután veszíthettem. vagy nyolcat, ha valami csoda folytán mégis bejön a dolog. és elég hihetetlen, de most úgy tűnik, hogy rendezhetem át a naptáramat... és nem arról van szó, hogy hirtelen megtértem volna, és ezentúl mindennap áldozom a benzin-motorok istenének valami éghető áldozatot, de minden túlzásával és nevetséges macsósságával együtt is azt mondom, hogy ez egy nézhető alkotás. akkor is, ha a sztori csak alibinek van az akció-jelenetek kedvéért, akkor is, ha ma már nevetségesnek tűnnek bizonyos elemei, akkor is, ha a versenyekben nem sok izgalmat találni (nitróval nyerni tényleg akkora menőség?), akkor is, ha komolyabban belegondolsz, akkor rájössz, hogy o’conner nyomozó borzasztó munkát végez beépített zsaruként (alig tud bekerülni a belső körbe, rossz rosszfiúkra mutat rá elsőre, érzelmileg kötődni kezd azokhoz, akik közé beépült, és el is engedi a végén a bűnös barátait)... mert mindez nem számít, mert a maguk minimális felépítésében működnek a karakterek, mert a nagy igyekezetükben, hogy ne csak autókat és robbanásokat, de jó csajokat is adjanak a férfi-közönségnek, sikerült kihalászni a korabeli szép-lányok közül jordana brewster baba-arcát. azért meg főleg megérdemli a tiszteletre-méltó főhajtást, mert a kaszkadőr-munka gondosan kimunkált, főleg a kamionos nagy-jelenetre kapja fel a fejét az egyszeri néző, mert ott láthatóan voltak olyan őrült arcok, akik bevállalták azt, hogy motorháztetőkön fognak lógni, életveszélyesen... szóval mindenki azt mondja, hogy legyek türelmes, mert igazán az ötödik résztől vált sebességet a sorozat, de ha az addig érkező három rész is megüti ezt a szórakoztató faktort, mint ez a szerénykedő nyitány, akkor hamar túl fogok lendülni azokon is... (neal h. moritz producernek azért nem semmi siker-sora volt az ezredforduló környékén, a tini-horror-rajongóknak odaadta a ’tudom mit tettél tavaly nyáron’ két részét, a csajoknak a ’kegyetlen játékok’-at, a pasiknak meg ezt az autós mókát...) (××08.30.)

(disclaimer: az új élményekről könnyen ír az ember, de van olyan, hogy akkor is van mondandója, ha már átélte egyszer/többször az adott élményt. így most arra gondoltam, hogy megpróbálkoznék néhány ilyen felmelegített húslevesről írni pár sort. de csak azokról, amikről eszembe jut valami, semmi kötöttség, csak lazán. biztos vagyok benne, hogy személyesebbek lesznek ezek az írások a többinél, csöpögni fognak a nosztalgiától, mert persze meg sem próbálok úgy tenni majd, mintha most látnám először őket. ide a blogra tömbösítve fognak felkerülni bizonyos időközönként. ez az első...)

The People vs Larry Flynt (Larry Flynt, a provokátor) (1996) (r.: Milos Forman) / van már vagy hét/nyolc éve, hogy utoljára láttam a filmet, igaz előtte viszont hétszer/nyolcszor biztos járt a videomagnómban (sőt, negyedikben(?) rávettem a magyar tanárnőt is, hogy nézzük év végén az órán, mondván, ’forman-filmet hoztam, naaaaa, légyszi’...). azt hiszem most láttam először eredeti nyelven, ha leveszem a hangot, biztos, hogy kevés hibaszázalékkal tudtam volna mondani buci helyett a sorokat. az nem lepett meg, hogy most is be tudott húzni, hihetetlenül erős a film. viszont most jöttem rá, hogy mennyire sokat jelentett a a film szellemi érésemben tizenévesen. ahogy hallgattam újra a kedvenc részemet a halál és a szex ellentétes megítéléséről a médiában, ahogy néztem az álszent faszkalapok képmutatását, éreztem, ott van egy csomó minden a mai világnézetemből, és ezért nem lehetek elég hálás. persze ebből valószínűleg annyit láttam akkoriban, hogy ’cici’. és kétségtelenül még mindig szép látvány, ahogy courtney love kiteszi az elsődleges nemi jellegeit, de most már jobban tudok mellettük koncentrálni a drámára is. ennyit értem 14 év alatt... (az viszont most tűnt fel, hogy mennyire kevés a szex a filmben, ahhoz képest, hogy egy perverzről szól, ügyes-ügyes.) (++07.26.)

L.A. Confidental (Szigorúan bizalmas) (1997) (r.: Curtis Hanson) / kevés olyan igazi macsós dolog van, amiért annyira tudok rajongani, mint a noir. sötét hangulat, elcseszett lelkivilágú főhős, cinikus narrációk, mindent beborító szemkaparó cigifüst, kényelmesen kibéleli a szívem, mint egy pohár bourbon a gyomrot, reggeli helyett, tisztán. és úgy sejtem, hogy ez volt az a film, ami ennek a zsánernek a szeretetén elindított. sőt, ha belegondolok, a kábeles sorozatok anti-hőseinek elbukás-történetének alap-tézisét is keresgélhetem errefelé. mert mindig van valami szívbemarkoló, ahogy egyre piszkosabb lesz a kéz, egyre véresebb az ing hajtókája, ahogy minden morális érték a sarokban landol. a film többedik nézésre is működött, ma épp russel crowe játéka tetszett a legjobban, a zene viszont mindig ilyen elidegenítő volt...? (amikor elkezdtem nézni a filmet, beugrott, hogy volt anno egy zöld füzetem, amibe írogattam kritikákat, és mintha ez is köztük lett volna, bementem az elfekvőnek használt szobánkba, és a legelőször kinyitott doboz tetején ott volt a füzet. szó szerint bemásolom, mit írtam tizenpár éve: ’minden szép, minden jó! legalábbis így kezdődik curtis hanson filmje. a narancsfák megcsodálása után azonban lemerülünk a felszín alá mélyre,’ - vajon mi történhetett, hogy a mondat közepén fogyott el a lendület...? viszont a felső sarokban ott van ceruzával egy 9-es, gondolom a cinemá-ban látott 100%-os értékelés felhúzta a pontszámot...) (++07.27.)

Mulholland Drive (2001) (r.: David Lynch) / mire jó, ha az ember a főiskolán művelődés-szervező szakos lányokkal barátkozik? oké, akkoriban alapvetően sok filmet néztünk, tehát valószínűleg erre is rátaláltunk volna magunktól is, mégis jó, hogy ott van a fejemben a kapcsolat, hogy a csajok hozták be a koliba a filmet, mert előtte látták valami szak-vetítésen. hogy mi is próbáljuk értelmezni ezt az izét. egész jó éjszakai beszélgetés kerekedett ki, miután felkeltünk a meglehetősen viseltes és hamutól bűzlő kanapéról. azt mondjuk sajnálom kicsit, hogy egyik csajt sem sikerült megdugni. viszont lynch-bácsi agyamon elkövetett inzultusának hosszútávú hatása lett. nem emlékszem, hogy előtte mit láttam tőle (a twinpeaks is csak később volt meg, mikor a viasat nekiállt ismételni 2005/06 tájékán, persze gyerekkoromban biztos elcsíptem belőle kockákat), így talán itt szembesültem igazán a zsenijével. már sokszor emlegettem, hogy nincs igényem a teljes megértésre, és nem emlékszem, hogy valaha is agyon akartam volna analizálni a filmet, az biztos, hogy az egyik megnézés után úgy éreztem, hogy a színházi jelenet a kulcs, de biztos csak azért, mert ott elhangzik, hogy minden csak illúzió (btw, a filmet már évek óta nem láttam, de a gyönyörűen szomorú dal időről időre eszembe jut, még jó, hogy egy jótét lélek felrakta a youtube-ra). nem számít, hogy mi a valóság, mi az álom, mert engem a nagy egész vonz benne. az, hogy van, valami kellemetlen érzet benne sok helyen, ugyanakkor meglehetősen goofy is tud lenni. nem zavar, hogy torzó, hogy lóg a levegőben sok minden. nincs hiányérzet. a szívemben egész. az „ő lesz a lány” sor azóta szépen beépült a nyelvezetembe, mondom sokszor, ha valamit választani kell. de egyébként én simán elhiszem, hogy egy törpe irányítja egy pincéből hollywood-ot. a világot. (volt haszna az újranézésnek, meglepődve tapasztaltam, hogy milyen sokáig maradtunk a normalitás talaján, hogy lynch-bácsi a konvenciókat félredobva milyen sokáig pepecsel az expozícióval (ha azt vesszük, hogy ez eredetileg egy pilot lett volna, akkor az egészet vehetjük expozíciónak. btw, de jó sorozat lehetett volna belőle...). és azt eddig is tudtam, hogy minden idők egyik legjobban szexuális töltettel rendelkező leszbikus jelenetét tartalmazza a film, de az eddig miért nem tűnt fel, hogy naomi watts ennyire gyönyörű...?) (++08.02.)

Magnolia (Magnólia) (1999) (r.: Paul Thomas Anderson) / egyszer felbosszantottam egy barátomat ezzel a filmmel. ugyanis ő kölcsönadta, én meg basztam megnézni hetekig. valószínűleg pont amiatt halasztgattam, amiért nem néztem újra az azóta eltelt tíz évben sem: mert három óra hosszú! de csak simán helyet kellett csinálnom neki az életemben, mert ez nem olyan három órás film. egy percre sem ül le, felejtsd el, hogy ásítoznál. és nem is annyira depresszív, mint ami a fejemben élt (kicsit tartottam a ’haldokló apa’ száltól, azóta éltem már át ilyet, de nem volt gond, az ízlésesség segített). nem csak amiatt szokatlan a szerkezete, hogy sok kis történetből van kimozaikozva, hanem, hogy a zene és a vágás (vagy sok helyen vágatlanság) miatt olyan érzete van az embernek, mintha egy nagy finálét látna. és csak egy nagyon picit ülteti le a második óra után, hogy aztán a békákkal tényleg grandiózusan zárja.nem semmi írói feladat lehetett úgy összepasszintani minden szálat, hogy megfelelő ívet adjon ki. és bár sok drámai pillanat van, mégsem húzott le, hanem inkább felvillanyozott, azt hiszem, valami ilyen célja volt pta-nak, amikor összerakta ezt a monstrumot. nagyon örülök, hogy vannak ilyen szabad vasárnap estéim az újra-felfedezésre, remélem most már több meg fog maradni a filmről a fejemben, mint az, hogy „respect the cock!”... (halála óta most először láttam philip seymour hoffman-t filmben, mekkora veszteség, mekkora veszteség... és milyen fura, hogy itt ő játszotta a legnormálisabb karaktert, nem ezt szoktuk meg tőle.) (++08.03.)