(Batman: Az elfajzott) (2016) (r.: Jay Oliva)

az elmúlt nyolcvan év során egy egész garmadányi karaktert hoztak be az írók a címszereplő mellé, akik közül többen is elbírnak a saját hátukon cipelni egy történetet, hát még akkor milyen erő van bennük, ha összeterelik őket egy csapatba... mert ez bizony egy batman nélküli batman-film volt, ugyanis a jamesbond-os ’bele-az-akció-közepébe’ kezdés után hősünk kiállt az oldalvonal mellé, így az ifjú denevéreknek kellett betölteniük az űrt, felvenni a nyomozás fonalát és üldözni a bűnt. bár nem volt egyszerű ez a kényszerű szövetség, mert dick grayson nem szívesen húzta fel a denevér-kosztümöt (hiszen évek kemény munkájával lépett ki a mentora árnyékából), damian nem egy igazi csapat-játékos, batwoman meg túlságosan kívülálló... apropó, kate kane háttértörténete is hangsúlyossá tudott válni itt, átérezhettük azt a (kötelezőnek mondható) drámát, ami a motivációja alapjául szolgál, nem maradt ki a magánélete sem (például a kapcsolata montoya nyomozóval), azt viszont nem értem, hogy miért hallgatták el a filmnézők elől, hogy anyai ágon ő bizony bruce unokatestvére). a rajzfilm-folyam új karaktereként az ifjú fox is most kapta a szárnyait, és a végén még batgirl is beleintegetett a kamerába, hogy majdnem teljes legyen a bat-család... a gonosz-oldalon sem távolodtunk el a családtól, az al ghul-ok mindig kaphatóak egy kis világuralmi törekvésre -viszont a rejtélyes maszkos alak felfedését elég bénának találtam, olyan unalmasak már ezek a lelkileg megtört klónok... bár már az előző résznél is értetlenkedtem a belőtt korosztály miatt, itt viszont még eggyel feljebb tekerték az alkotók az erőszak-hullámot, nem csak látványos robbanásokba és bunyókba csomagolták a sztorit, és ehhez jöttek még azok a kedvességek, amikor tarkón szúrtak egy karaktert, hovatovább valaki még a fejét is elveszítette -szó szerint... szerintem kifejezetten jó ötlet volt a dc képregények nagy megújítása (lásd még: rebirth) idején csapatképregénnyé tenni a detective comics-ot, mert tök jól tud működni, ha összefog a bat-család a gonoszok legyőzésében, és láthatóan mozgóképen is hatásos ez a koncepció, úgyhogy én a warner/dc helyében megfontolnám, hogy erre menjek tovább -akár az élő-szereplős változatokban is... (ja, és még több géppuskás apácát a népnek!) (×04.19.)

(2015) (r.: Jay Oliva)

a baglyok nem azok, amiknek látszanak... eddig még nem sikerült eljutnom a court of owl sztoriig az olvasási listámban, pedig sokszor kacérkodtam már a gondolattal -de igazából nem bánom, hogy mozgóképes formában kaptam csak egy kivonatot belőle... így felületes szemlélőként ez a csapat gazdag maszkos bond-gonosznak tűntek, akik föld alatti termekben konspirálnak -és csak egy radikális mellék-águk az, aki gotham megtisztításán dolgozik. persze az igazi gonoszságuk a zombi-gyártásban csúcsosodik ki, és én nem tudom, hogy mennyire érzem megfelelőnek egy bat-sztoriba őket... gyorsan feltenném a kérdést, ami már a kezdő percektől ott bizsereg bennem: mégis kinek készülnek ezek a mesék...? mert ez a sztori is meglehetősen borongós volt, tele véres küzdelemmel. a felnőttek viszont nem tudom, hogy mennyire képesek kötődni damien-hez, aki a tiniség összes tünetét produkálja, folyton ellentmond és fafejű -mondjuk az is igaz, hogy tízévesként bárkivel szemben megállja a helyét, ha fizikai küzdelemről van szó (én mondjuk megszoktam a képregényben, hogy ilyen ’pain in the ass’ a srác, úgyhogy itt csak üdvözölni tudtam a hűséget az alapanyaghoz)... azért valahol érdekesnek találom, hogy a film igazi gonosza egy olyan ember, aki a semmiből, a csatornák mocskából emelkedett ki (hordozva magával a páncélja alatt is a gyerekkorában szerzett lelki sebeit), nem pedig a született gazdagok, akikről könnyebben feltételezném ezt a szerepet (igaz, a szösziről az első megjelenése pillanatában tudtam, hogy benne lesz az összeesküvésben)... bár az akciók a legtöbb helyen nagyon látványosak és dinamikusak voltak (főleg az autópályás jelenet), pár lendületes kameramozgásra is felfigyeltem, azért a vizualitás élvezetéből erősen ki tudtak zökkenteni a sokszor furára rajzolt arcok -nem tudom, hogy milyen koncepció volt ez, de jó lenne, ha a későbbiekben hanyagolnák... (azért sem panaszkodhatunk, hogy a cím ígéretét nem váltották be a film, mert tényleg megvalósították a ’vs’-t, azaz az apa/fia harcot -arra azért kíváncsi leszek, hogy mennyire viszik tovább a rajzfilmekben az ő kapcsolat-építésüket, hogy bruce mennyit tanult a gyermeknevelésből mondjuk a mostani pofonok által...) (×04.18.)

(Az Igazság Ligája: Háború) (2014) (r.: Jay Oliva)

a szuperhősös képregények kezdete óta nagy az igény az olvasók és az alkotók részéről, hogy a különböző karakterek csapatot formálva vegyél fel a harcot az erős gonoszokkal szemben -mert akkor érezzük igazán jogosnak a közös erőfeszítéseket, ha az ellenfél kellően legyőzhetetlennek tűnik (ha csupán egyféle módszerrel próbálkoznak ellene)... a geoff johns-féle new52-es eredetet alapul vevő animációs filmnél sem lehetett ez másképp, jött a brutális testi adottságokkal és kellő mértékű isten-komplexussal megtámogatott darkseid és az ő végtelen mennyiségű paradémona, hogy magáévá tegye a földet és annak minden lakóját, így organikusan alakulhatott ki a később legendássá váló csodás hetes, az igazság ligájának kemény-magja (annyi változás fért bele az adaptáció során, hogy aquaman-t lecserélték shazam-re, gondolom azért, hogy kicsit dúsítani tudják a poénok mennyiségét)... annyiban furcsa volt ez az új rajzfilm-sort kezdő epizód, hogy bizonyos esetekben természetesnek vette, hogy a nézők tisztában vannak a karakterek múltjával (azaz a trinity-t, a zöldlámpást vagy a flash-t készen kaptuk), míg másoknál épp itt ment végbe a változás, és jön létre a szuperhős-alteregójuk (elsősorban cyborg-ra gondolok, pedig meglettem volna nála is az apakomplexusos tinis kezdetei nélkül is)... a csapat-képregények elengedhetetlen kelléke a dinamika is, ami a megfelelő karakter-interakciókból jön létre, és itt egy kicsit felemásnak éreztem a végeredményt, mert bár batman és green lanter között működött az adok/kapok, azért kicsit lehangoló volt látni, hogy mennyire virsli-fesztiválban tudnak csak gondolkodnak még mindig az alkotók, és a csapat egyetlen női tagjára sem tekintenek igazán nőként, mert egy harcias amazonnak mindig be kell feszülnie, ugyanúgy, mint az izmoktól dagadó férfi-társainak... egy kicsit a nagyon-sok-és-erős ellenfél elleni küzdelmet is repetitívnek éreztem, bár az akciók tempója könnyen sodort magával -és összességében is egy kellemesen kikapcsoló szórakozást nyújtott a film (ami ideális egy kevés alvástól leszedált emberi agynak)... (##04.16.)

(Batman: Az Akrham ostroma) (2014) (r.: Jay Oliva, Ethan Spaulding)

...azért jó látni, hogy rajzolt formátumban a warner/dc sokkal jobban teljesít, mint a nagyvásznon... persze, most mondhatjátok, hogy oké zoli, ezt most dicsérni fogod, pedig ugyanúgy csak vázlatosan kidolgozott karakterek alkotják a suicide squad-ot, mint a filmben, nyaff, nyaff, pedig van egy nagy különbség: ezek a karakterek a maguk kidolgozatlanságában is sokkal szerethetőbbek lettek, mint a megerőszakolt élőszereplős társaik... ja, igen, mert ez csak címében batman rajzfilm, a rettentő bőregérnek igazából mellékszerep jut csak az x csapat mellett, akiket amanda waller megint csak kétes célokra gyűjtött össze. és ha már rosszfiúk a főszereplői, akkor olyan is, amilyennek egy ilyen felállású alkotásnak lennie kell: tökösen bátor és pofátlanul inkorrekt. mert jay oliva rendező megint bizonyítja, hogy a felnőttesebb műfaj jól áll neki, nem kíméli hát sem a karaktereket, sem a nézőket, robbannak a fejek, fröccsen a vér, nem tabu a szexualitás sem, de pont ettől a kemény-vonalasságtól, a gyakran érkező erőszak-hullámtól működik az egész. mert vannak karakterek, akik megkövetelik ezt a keménységet, a finomabb hozzáállástól csak nevetségessé puhulnak... és nem csak a karakterek működnek jobban, hanem a sztori is sokkal természetesebben folyik előre, logikusan jutunk el az arkham elmegyógyintézetbe. igaz, hogy nincs igazi gonosz, de nem is hiányzik egy archetipikus világuralomra törő random badguy... amíg a killing joke-nél panaszkodtam a rajz-stílus miatt, itt jól állt a képi világnak az enyhe anime beütés, igazából a rendezésnél csak néha volt problémám, elsősorban akkor, amikor túl modern akció-filmesre akarták venni a figurát, azaz kézikamerát mímeltek, és túl gyorsra vágták a jelenetet (viszont a dekoltázsokkal tudtak kárpótolni...). a hangoknál troy baker dicsérném leginkább, mert jól helyettesítette mark hammil-t joker-ként. ...szóval kedves warner/dc, tudjátok ti, hogyan kell szórakoztató alkotást csinálni egy csapat immorális karakterről, csak azt nem tudom, hogy miért nem használjátok a működő receptet újra, ha már egyszer sikerült finomat főzni belőle... ($$08.12.)

(Batman: A sötét lovag visszatér, 1-2. rész) (2012/2013) (r.: Jay Oliva)

szvasztika alakú szikszalaggal letakart mellbimbók, indokolatlan dinoszaurusz felbukkanás, faltól-falig erőszak? ez csak egy frank miller adaptáció lehet... bele sem merek gondolni, hogy egy szerzőnek milyen lehet, amikor látja, hogy egy ilyen korszakos művet sikerült alkotnia, amihez időről/időre visszatér mindenki, hogy megcsodálja egy kicsit -vagy hogy lakmározzon a húsából, kitépve belőle darabokat. szerencsére ez az adaptáció nem egy kannibál szörnyeteg (azt bvs-nek csúfolják...), hanem az eredeti recept alapján készült szöveghű mű. a legtöbben a képregény korszakos jelentőségéből az erőszak-orgiáját és kérlelhetetlenségét szokták kiemelni, pedig szerintem az alapötlet zsenialitására is ugyanekkora hangsúlyt kéne fektetni. mert úgy helyezi batman-t a jövőbe, mint megfáradt vénembert, hogy közben nagyon is megmaradt a nyolcvanas évek gyermekének, ahol még mindig nagyon hideg hidegháború, ahol a média az új istenség, és ahol egy volt western-színész az elnök. és a rajzfilmbe is egész jól átszivárgott ez a szatíra-jelleg, reagen egy bohóc, aki azért gondolkozás nélkül háborúba sodorja az országot, retteg attól, hogy gyengének látják a kormányzását, és ölebként tartja superman-t. a rengeteg híradó-részlet miatt jól átjön a média szerepe is, mindig van egy breaking news, mindig lehet találni szakértőket a témában, akik faarccal nyomják a bullshit-et -a lényeg, hogy dráma és erőszak legyen dögivel a képernyőn... és hát mivel a frankmiller-i univerzumban vagyunk, ezért az erőszak magas mértékére is lehet számítani... gotham a szokásosnál is élhetetlenebb hely, mutáns bandák portyáznak a városban, akik csak a kemény ökölcsapásokból értenek, így hát batman-nek is keményebbnek kell lennie a szokásosnál -nem véletlen, hogy a hagyományos vívódásai is felerősödnek, még mindig kényesen egyensúlyoz a törvény határán, még mindig harcol a belső démonjaival. és hát külsőségekben is ezt a keménységet mutatja -lásd például a tankmobilt... de ez nem is csoda, burjánzanak a frankmiller-i túlzások, van, aki még a saját nyakát is kitöri a hatás kedvéért... de persze pont ettől a brutalitástól működik baromira az egész, jó alapot ad ez a keménység a kissé túlbonyolított sztorinak (mert oké, hogy egy igazi bat-sztorinak összetettnek kell lennie, de itt vannak a mutánsok meg harvey dent, joker és superman, kicsit sűrű ez így...). el tudja érni a megfelelő hatást, izgalomban tart, megdöbbent, érezni a drámát a mázsás súlyt, amit cipel a lelkén -és teszi mindezt rajzolt formában, amit ideje lenne végre sokkal komolyabban vennem... (ha van előnye a mozgóképnek a képregény-formátumhoz képest, akkor az a zene, ami nagyon szépen hangsúlyozott végig. és hát ne felejtkezzünk el a szinkron-hangokról sem, főleg michael emerson-ról, aki joker-ként hozott valami nagyon mást, mint amit mark hamill-től megszokhattunk a rajzfilm-sorozatban, bár maga a karakter is kicsit más volt, nem egy őrült bohóc, inkább egy david bowie-ba öntött pszichopata...) ($$05.14.)

(A Villám Paradoxon) (2013) (r.: Jay Oliva)

az alternatív univerzumoknak, legyenek bármilyen sötétek, mindig van egy fun-faktora -már ha ismered az eredetit, amit kiforgat. csak akkor tudod itt is vigyorral az arcodon végignézni azt az egyébként végtelenül drámai jelenetet, amikor kiderül, hogy kicsoda joker ebben a világban... kicsit előreszaladtam. némi felvezető dráma és bunyó kombináció után máris bevetettek minket ebbe az alter-univerzumba, ahol csak kapkodta a fejét az ember a főhőssel együtt a sok ötletes változtatás láttán, de szerencsére nem csak ebben merült ki a készítők kompetenciája, hanem jól gördülő sztorira fűzték fel a változásokat (azért néhány karakternél kitűnt, hogy nem mozgok száz százalékosan otthon a dc-nél...). a rajzokkal viszont nem voltam teljesen megbékélve, nekem túl animés lett a karakter-ábrázolás, a szemek különösképp, de meg lehetett szokni. viszont egy jó adag vért is hoztak magukkal a készítők a távolkeleti kultúrából, nem is tudnám megmondani, hogy igazán kinek csinálták ezt a rajzfilmet, mert hogy a gyerekeknek túl sötét és kegyetlen, az is biztos (bár én meg robotzsarun nevelkedtem, és egészséges geek lett belőlem, so...). na jó, nem nehéz ám a válasz: nekünk készült. 7,5 pont (gyenge 8-al is kacérkodtam egy pillanatig, talán majd egy másik univerzumban…). (az azért vicces, hogy nathan fillion hangját kapásból felismertem.) (++04.27.)