(2006) (r.: Sylvester Stallone)

két dolog hajthat be a ring kötelei közé -a zsebed és a szíved... sylvester stallone lefordította ezt a mondatot a film nyelvére, mert amíg a kizárólag anyagi haszon reményében leforgatott rocky v kínos kudarcot vallott a gyökerekhez való visszatérésben, addig ez a film érezhetően teljes szívből, odaadással készült, így meg is lett a jóleső eredménye. mert lehet úgy pengetni a szentimentális húrokat, hogy a néző érzelmileg bevonódik, nem pedig kellemetlenül feszeng. és itt nem csak arról van szó, hogy rengeteg régi helyszín és karakter visszaköszön az első filmből, de már az első tizenöt perc után úgy összetöri a szívedet, hogy nem győzöd összesöpörni a darabkáit. a sorozat történetében harmadszor katalizátor a halál, de ez most más, mert pontosan tudjuk, hogy rocky már sohasem lesz a régi a nagy szerelme elvesztése után. másként kondicionálja most a gyász, mint mickey után, nincs bosszú- és harag-érzet, mint apollo után -de azért még marad annyi sérelem a lelkében, hogy azt egy utolsó bunyóval kelljen felszabadítania... ezekkel az alapokkal lesz erős indok az olasz csődör utolsó vágtájára, és ezért sem lesz kínos a finálé meccse, és nem csak azért nem, mert stallone ennyi idősen is jó formában van... a második rész óta nem éreztem magamhoz ennyire közel a karaktert, sly visszatalált ahhoz a szerethetően bumfordi egyszerű sráchoz, akinek hatalmas szíve van, jól ismeri az utca egyszerű bölcseleteit, és borzasztó vicceket tud mesélni... örültem, hogy nem lett túlerőltetve a romantikus vonulat, bár lehet, hogy én a szájrapuszit is kihagytam volna, és akkor tényleg megmaradt volna egy mély barátság ábrázolásaként ez a szál a rég látott lánnyal (azért mindenképp pacsi, hogy nem új karakterrel álltak elő). bár nagyon élveztem az áradó melankóliát, az elmúlás feletti mosolygós kesergést, azért nem lenne igazságos, ha most azt mondanám, hogy k.o.-val győzött felettem a film. mert az apa/fiú kapcsolat ábrázolása nagyon döcögősen akart beindulni, és milo ventimiglia gondolom a szájtartása miatt kapta meg a szerepet, és nem a színészi képességei miatt... valamint az utolsó meccs tévés-közvetítés jellegű felvételétől nagyon elütött a középső menetek túlzott művészieskedése (de végülis csak egy évvel vagyunk a sin city után, akkor lehet, hogy menőnek tűnt a fekete/fehér + egy szín kombinációja...), de ennyi, ez így is egy könnyed pontozásos győzelem. vita nélkül mondhatjuk, hogy örülhetünk annak, hogy az eredeti tervekkel ellentétben rocky nem halt meg az előző (rossz-emlékű) epizód végén, és így méltóképp búcsúzhatott a ringtől és tőlünk. ($$06.14.)

(1985) (r.: Sylvester Stallone)

...és akkor rocky megdöntötte a szovjetuniót... talán az aggastyán korú szovjet pártfőtitkárok agonizálása miatt, vagy még inkább reagen habitusából eredhet ez a korhangulat, de a nyolcvanas évek filmjeibe hidegebb hidegháború gyűrűzött be a valóságból, mint akár egy évtizeddel korábban. james bond-nak is őrült szovjet tábornokokkal kell küzdenie, és rocky életére is a vörös csillag vet sötét árnyékot. azt nem mondom, hogy egy gonosz oroszt kell legyőznie, mert ivan drago nem gonosz, csak egy hideg sportember, aki győzni akar mindenáron -a köré felépített szovjet apparátus, na az a gonosz, hisz’ eszükben sincs sportszerűen játszani (meg is lepődtem volna, ha nem kerül elő a szteroidos fecskendő...). mert azt hiszik, hogy ha felfegyverkeznek a legmodernebb technológiával, az megtörheti az imperialisták makacs ellenállását... (vicces látni, hogy tényleg mennyire technika-heavy volt ez a évtized, főleg az, hogy milyen hamar is el is avultak ezek a technikák -de egy beszélő robot egy rocky-filmben már ’85-ben is wtf lehetett...) persze a rendezés is próbál lépést tartani a kor követelményeivel, ezért mindent elural a videoklipp-esztétika, még a meccsek is sokkal gyorsabbra (nehezebben követhetőbbre) vannak vágva, mint eddig, de amit nehezen vett be a gyomrom, hogy a film közepén van egy komplett dal, amihez korábbi képsorok vannak vegyítve rocky bánatos vezetéséhez -mi történt, nem volt meg a másfél óra, és ezzel lett felhizlalva a film...? (arról már nem is beszélve, hogy a sok popdal emlékezteti az embert, hogy mennyire hiányzik bill conti zsenialitása a háttérből -btw, mi volt az a szuszogás drago zenei témájában...?) a sztoriba jóval kevesebbet invesztáltak, mint a csilivili látványba, jött a szokásos rocky formula, valami indokkal vissza kell csábítani az olasz csődört a ringbe (már másodszor jön a halál, mint katalizátor), aztán jöhetnek az esztétikus képek a felkészülésről (kicsit talán túltolva a modern technika vs vissza az alapokhoz párhuzamosítást), és hát a meccs -ezúttal marx és lenin árnyékában... valamiért abban reménykedtem, hogy az lesz a vége, hogy rocky kibírja az istentelen ütéseket, majd pontozással kap ki, de övé lesz az erkölcsi győzelem, de nem, az amerikai büszkeség ezt nem élte volna túl... (milyen vicces, hogy a két főbb orosz szerepre svédországból és dániából importáltak egy-egy magas szőkét -korlátozott színészi eszköztárral...) ($$06.12.)

(1982) (r.: Sylvester Stallone)

’hova lettek a csendes, gyengéd percek?’ -kérdezi mickey a film első félórája után, és aki az első két rész nagy tisztelője, az szomorúan bólogat vele... nem akarom fényezni magam (és igen, tényleg kimaradtak nekem ezek a filmek gyermekkoromban), de tökéletesen ráéreztem az előző kritikámban, hogy az új évtized milyen változásokat fog hozni a sorozatba -hogy háttérbe fog szorulni a szívvel teli magánéleti vonulat, és előtérbe kerül a box. de szerencsére mégsem válik érdektelenné a film a sport iránt kevésbé érdeklődőknek sem, mert nagyon szépen logikusan beépült a történetbe ez a változás. mert a karakterek is sokat változtak az évek során, adrian már ki meri nyitni a száját, eltűnt a kezdeti félénksége, paulie még megkeseredettebb, mint eddig, és kissé idegesítővé is vált. és rocky sem a nép egyszerű gyermeke már, igazi bajnok vált belőle, aki élvezi a felhajtást, sok mindent csak a show kedvéért tesz, szép öltönyökben jár -áttranszformálódott az első rész apollo creed-jévé. épp ezért érzem nagyon okos húzásnak, hogy össze is pakolta stallone az igazi apollo-val, hogy együtt álljanak neki felépíteni újra rocky-t (a napfényes kaliforniában -mert ez már nem a borongós hetvenes évek, hanem a csillogó nyolcvanas...). mert bizony rocky szobrát le kellett dönteni a talpazatról, össze kellett törni, hogy a néző újra teljes szívből tudjon szurkolni neki. és ez az összetörés sikerült a legjobban a filmben, ahogy egyetlen este elvesztette az övét és a mentorát is. a baj az, hogy egy hatalmas árnyék vetül erre az egész szálra -hogy mr.t borzasztó színész, akitől nem tudsz félni, csak idegesít a süketelése (viszont az tetszett, hogy nem csak a film nézőit idegenítették el tőle, de a filmben lévő box-rajongók is csak a nem múló utálatukat fejezték ki iránta megállás nélkül). és így az utolsó meccs is egy nagyon picit veszít a feszültségéből, mert nem végződhetett másképp, mint hogy rocky lenyomja ezt a buta tankot. ami viszont mégis működik, az abból adódott, hogy hősünk olyan dolgokat használ, amik eddig nem voltak rá jellemzőek -az eszét és a sebességét. és hát mondhatjuk kissé erőltetett analógiával, hogy stallone is használhatta volna továbbra is az eszét és a szívét, mint hogy erőből oldja meg ezt a folytatást... (mennyire nyolcvanas-évek az is, hogy nem elég bill conti csodás zenéje, hanem pop-számok is kellenek a score mellé -mondom ezt úgy, hogy imádom az ’eye of the tiger’-t.) ($$06.11.)

(1979) (r.: Sylvester Stallone)

örülök, hogy pontosan ott folytattuk, ahol az előző rész befejeződött, mert így végignézhettünk egy nagyon érdekes időszakot is (annak már kevésbé éreztem létjogosultságát, hogy öt percet visszavágtunk a nagy meccsből a film elejére). mert oké, megvolt a tisztes helytállás, de hogyan tovább? először is össze kell rakni a szétesett arcokat, majd a felépülés után jöhetnek a mindennapok. mert friss házasként nem lehet abból élni, hogy rendszeres időközönként szétvereted magad (kockáztatva akár a megvakulást is). bizony, mert egy nagyon aranyos jelenetben rocky felteszi a nagy kérdést, és természetes, hogy adrian igent mond. csupa pozitív minden, lehet szórni a pénzt puccos autóra, órára, tigris-mintás bőrjakóra, és egy kényelmes álom-otthonra. csakhogy szép lassan kúsznak be ennek az életnek az árnyoldalai is -mert az egyetlen bunyóval szerzett vagyon véges, alul-iskolázottként viszont nem könnyű tisztességes állást szerezni. és tetszett, hogy rocky egyáltalán nem szállt el, mindent elvállal, jó családfő akar lenni. mert őt így szeretjük, a maga egyszerűségében, a lüke poénjaival, a nagy szívével. és nagyon sokáig még apollo heccelését sem veszi fel, nem igazán baszkurálja úgy a büszkeség, mint az ellenfelét, ő nem akar bizonyítani egy visszavágón. de persze eljön az a pillanat, amikor fel kell venni a kesztyűt... (bármennyire bírom burgess meredith mickey-ét, azért furán vette ki magát, hogy a kórház kápolnájában mondta el a buzdító nagybeszédét...) továbbra is rá tudok csodálkozni arra, hogy mennyire nem a boxról szólnak ezek a filmek (gondolom a tesztoszterontól fűtött nyolcvanas években majd változik ez), de azért a magánéleti akadályokat leküzdve az utolsó félórában ráfordultunk a klasszikus felkészülős részre és persze az évszázad mérkőzésére. és stallone tudta emelni a tétet az első filmhez képest, mert rocky mögött áll az egész város, és ezt képileg is ki tudta fejezni a többszáz gyerekkel, akik követik őt fel a múzeum lépcsőjén. és a meccs is sokkal látványosabban van rendezve, érzed a két küzdő energiáit, a dühöt és a makacs kitartást. és szerencsére cseppet sem érződik hollywood-inak a befejezés, mert rocky-val együtt mi is kiérdemeltük ezt a győzelmet... (tök jó, hogy ezekkel a nagyszerű és a mai napig élvezetes filmekkel együtt bill conti-t is sikerült (újra) felfedeznem!) ($$06.09.)