(In the Heights - New York peremén) (2021) (r.: Jon M. Chu)

morcos fehér európai férfiként sosem éreztem magamhoz közel a latinx kultúrát, az én ízlésemhez képest túlságosan is pezsgő és vibráló életérzést sugároznak magukból azok az alkotások, amik latin-amerikai művészek fejéből pattantak ki. szerintem ezért az erősen tartózkodó hozzáállásom miatt lehet, hogy míg (a puerto rico-i) lin-manuel miranda ’hamilton’ című hiphop musicaljének már kívülről fújom minden sorát, addig az első nagy sikert arató darabjába, az in the heights-ba csak épphogy belefüleltem, és félre is raktam, túlságosan latinos volt a hallójárataimnak. ennek ellenére a filmváltozattal erősen várakozó állásponton voltam, ugyanis sikerült a trailer olyan csodásan összevágni a zenével, hogy nem volt ember a földön szerintem, akit ne pörgetett volna fel az az érzelemdús két perc... aztán megtörtént a csoda, mert két perc sem telt a filmből, nekem fel kellett ugranom a kanapéról, úgy elkezdtek húzni magukkal a latinos ritmusok, az a pozitív vibrálás, ami a bemutatkozásból áradt... úgy látszik, hogy az kell nekem, hogy lin-manuel átmossa magán az otthonról hozott ízeket, és a sajátságos rap-stílusa és dallamvilágai alá csempéssze be azokat a zenei elemeket, amiktől mindig is próbáltam egy pár lépés távolságot tartani... vagy csak le kéne tudni lazulni, mert az kétségtelen, hogy a karib tenger környékének világához nem lehet merev európai szívvel hozzáállni, teljesen át kell magad adni adni az összes érzelmi (hő)hullámnak... a siker-recept második összetevője a jól kidolgozott karakter-tár volt, egy csapat szerethető álmodozó kisember, akik együtt nőttek fel egy néhány tömbnyi területen, és úgy próbálnak kitörni ez eljelentéktelenedő utcákról, hogy közben mind a tíz (gondosan ápolt) körmükkel kapaszkodnak abba az életérzésbe, amibe belenőttek... ahogy az egy musicalnél megszokott, a karakter-bemutató és a vidám magaslatok után elindultunk a völgybe, a személyes drámák irányába, de lin-manuel-ék itt nem álltak meg, mert általánosan is szerettek volna mesélni nekünk az emigránsok megpróbáltatásairól, és jól érezhető volt az a fal, amit felépített köréjük a többségi társadalom, ahonnan csak kínkeservesen, összeszorított fogakkal lehet csak kitörni... nem lennék meglepődve, ha anthony ramos most indulna el az igazi sztárság útján, mert a karizmájával húzott végig minket a film teljes érzelmi skáláján, de afelől sincs kétségem, hogy melissa barrera és leslie grace is követik majd őt a csillagok felé vezető úton. olga merediz pedig annyira beleadta a szívét a ’mindenki nagymamája’ szerepébe, hogy már előre látom a nevét a díjátadók listáin a mellékszereplők között... ahhoz, hogy egy broadway-adaptációt filmnek tekintsünk, ne csak színházban felvett produkciónak, ahhoz kell egy markáns szemlélettel rendelkező rendező, aki a vizualitás nyelvére fordítja le azt a többletet, amit a dalok és a koreográfiák nem adhatnak át, és john m. chu rengeteg ötlettel, kamera-mozgással és vágással tette vibrálóbbá a végeredményt (alice brooks operatőr segítségével, aki az utolsó naplemente csillogására is gondosan figyelt, miközben a karakterek a tégla házfalon táncoltak örömükben)... az is jó érzés, amikor egy rég várt alkotás felér a hype-hoz, és tényleg maradandó élményt nyújt át, az viszont még jobb érzés, amikor az érzéseid pontosan lekövetik azokat a vibrációkat, amiket a film küld feléd minden egyes pillanatban, vigyorogva mozgatod a vállad a bolondosan táncoló pillanatokban, és apró könnycseppeket törölsz ki a szemedből, mert te magad is gyászolsz a lelked mélyén... azon még gondolkozom, hogy mennyire rossz érzés azt beismeri, hogy éveken át tévedésben éltél: mert kiderült, hogy nem a latinx kultúrával van bajom, csak azokkal a formáival, amikkel eddig találkoztam... [*06.11.]

(Kőgazdag ázsiaiak) (2018) (r.: Jon M. Chu)

ehh, mindig bajban vagyok, amikor romantikus vígjátékokról kéne írni, mert legtöbbször ugyanazok a gondolatok pörögnek a fejemben, és figyelmeztetnem kell magam, hogy ne hablatyoljak megint a formuláról meg a generikusságról... csak az a baj, hogy mindig ezeket látom magam előtt, hacsak el nem ragadnak az érzelmek. egy picit azért beszélek róluk most is, jó...? illetve, nézzük azokat a dolgokat, amikkel szándékosan kikerülik a legnyilvánvalóbb kliséket ezúttal a fényűző díszletek alatt: például nem kell végignéznünk a klasszikus összejövős jeleneteket, mert egy stabil kapcsolatba lépünk be a film elején; nincs másik pasi vagy lány, aki betörne a rózsaszín idillbe, máshonnan csiszolják a konfliktusokat; plusz nagyon ügyesen elveszik a reptéri nagyjelenet élét azzal, hogy egy repülő szűk terébe helyezik azt, és kihagyják a romantikus popdalra futós részt is... viszont még mindig meg tudok hasonlani az ilyen filmek alap-formulájával, mert mindig kellemetlenül érint, amikor a film kétharmadánál beüt a krach, utálom a mosolyszünetes részeket, ugyanakkor tudatában vagyok annak is, hogy szükség van a konfliktusokra, mert különben semmi izgalom nem lenne a filmben... viszont a kultúr-sokk rész egész jól működött, ahogy a szerény háttérrel rendelkező lány rácsodálkozott az elképzelhetetlen gazdagságra, mondjuk ebben segített az is, hogy úgy sikerült felvenni a filmet, mintha nem spóroltak volna semmin... awkwafina és ken jeong jól hozzák a comic relief karaktereket, akiken végig lehet mosolyogni, és meglepően hangsúlyos volt egy b-szál is a filmben, ahol megnézhettük, hogy milyen az, amikor a társadalmi különbségek széttépnek egy kapcsolatot... vannak olyan esték (mondjuk azok, amikor már megcsömörlöttél az egész heti vendéglátástól), amikor nem akarsz gondolkozni (mondjuk a romantikus filmek sablonosságán), vagy mély sebeket ejteni a lelkeden, csak ejtőznél egyet az ágyadon, és lezseren szórakoznál egyet -és ehhez ez a film egy jó választás, főleg ha már unod a fehér karakterekkel eljátszott változatokat, és szívesen veszel egy jó adag keleti ízvilágot... (×12.28.)