(2020) (r.: Chris Robinson)

még csak épphogy belemerültem a standup-medencébe, és máris kerestem az új hangokat -mondjuk az olyanokat, akik cuki afrikai akcentussal is tudnak csicseregni... mivel az insecure még a ’megnézendők’ listáján van nálam, ezért a mai napig nem is hallottam yvonne-ról, csak véletlenül botlottam bele ebbe a special-jába, de ilyenkor szokta érni az embert a kellemes meglepetés, és jókat is mosolyogtam a szimpatikus hölgy személyes sztorijain, amik a származásából és mixelt felnövéséből erednek. és az a jó, hogy érezni, hogy csak kedvesen élcelődik a szülein meg a nigériai és harlem-i tesók túlzásain. és hogy ez ne csak egy érzés legyen, ezért kaptunk egy csodás kitekintést nigériára, ahol minden bevágás reflektált a színpadon elhangzottakra. és igen, minden közhely igaz a nigériai anyákról, hehe... (××09.27.)

(2020) (r.: Harry Bradbeer)

ha már csak az évszámokat nézzük, nem nehéz egy egyenes vonalat húzni a sherlock holmes történetek és a szüfrazsett mozgalom között -mindegyik meghatározó eleme volt a viktoriánus kor alkonyának... és ha bárki felcsapja a wikipédiát, már olvashat is arról, hogy ezek a harcias nők képezték magukat testileg is, hogy fizikailag is oda tudjanak csapni, ha a férfiak uralta társadalom erre kényszerítené őket, és nem állt távol tőlük a radikalizálódás sem, számtalan épületet, párt-központot rongáltak meg gyújtogatással és robbantással... szóval a film alapvetésébe nem ildomos belekötni, mert egy pörgő-forgó rúgással támad vissza -bár ha valaki a fene nagy hitelességet kéri számon egy ifjúsági kalandfilmnél, akkor jobb, ha el sem indítja a lejátszást a netflixen, mert csak egy goromba fráter benyomását kelti majd, akinek savanyú az élet... mert lássuk be, hogy sherlock csak egy ugródeszka, egy kedves mellékszereplő, aki jókat mosolyog a háttérben, mivel ő is úgy gondolja, hogy nem fair összehasonlítani az ő ügyeit a húga rejtélyeivel, nem egy ligában játszanak. és nem is akarnak... nem kell penge-élességű elmével rendelkezni, hogy az ember összerakja a kirakóst, könnyen kitalálható, hogy mire megy ki a játék, de nem is ránk van szabva ez történet, hanem a tinédzserekre, ezért is térünk vissza újra-és-újra a nyomokhoz, hogy az ő el-elkalandozó figyelmük mindig emlékeztetve legyen a lényegre... már a viktoriánus angolok is ezeréves közhelyként kezelhették, hogy mindent a maga helyén kell kezelni, de ki kell hangsúlyozni, hogy ez a film nem a rejtély-központúsága miatt működik, hanem azért, mert megtömi szénnel a központi gőz-gépét, és robog előre a kalandok nagy sorozatán -egy elmés főhőst követve, aki a legtöbbször szavakkal és álruhákkal ki tudja vágni magát a szorult helyzetéből, de ha ezek nem segítenek, még mindig ott a jiu jitsu, mint végső megoldás... és nekem, mint a ’negyedik-fal-áttörések elkötelezett rajongó’-jának működött az, hogy hősnőnk bevont minket is a játékba, hogy kiszólt és magyarázott, vagy akár csak dobott egy kacsintást, mert segítette azt, hogy szerethetőbbé váljon a karakter... ehhez jöttek még a rendezői ötlet-bombák, bár az már nekem is sok volt egy kicsit, hogy folyton párhuzamot vontunk enola egyedi neveltetése és a jelen helyzetben történő szituációk között... bár minden ifjúsági (azaz young adult) adaptáció ennyi bájjal lenne felvértezve, nem is értem, hogy miért csak az egy-kaptafás disztópikus búsongós szerelmi háromszögeket erőltették a producerek éveken át, bedöntve ezzel a zsánert a mulandóság temetőjébe, mikor láthatóan életképes tud lenni az, ha a fiatalokhoz akarnak szólni az alkotók, csak ehhez kell egy karizmatikus főhős (millie bobby brown mosolyával felvértezve), kell egy igényesen elkészített miliő, és egy jól követhető, jó tempóban nyargaló, apró érzelem-mazsolákkal meghintett történet. nem nagy truváj, de ha minden összetevő a helyén van, akkor kifejezetten szórakoztató lesz a végeredmény... (daniel pemberton osonó-pályán hollywood egyik legjobb aktív zeneszerzőjévé vált, mindig fel tudja húzni egy film vagy sorozat élvezeti értékét, ha ő komponál hozzá fülbemászó dallamokat.) (××09.26.)

(2019) (r.: Bodzsár Márk)

értelem és érzelem meg a zombik, abraham lincoln vámpírvadász -külföldön trenddé vált egy időben az abszurd crossoverek kiötlése, hozzánk természetesen egy kis késéssel érkezett meg ez a nagy ötlet (biztos máv-val jött), hogy bizony a lábszagú szocializmusba is lehetne keverni valami természetfelettit, hiszen jó analógiának tűnik az, hogy a magyar embereknek olyan idegennek tűntek akkoriban a disszidáltak, mintha nem is evilágiak lennének, ahogy menő autókkal csapatták a körúton a levi’s 501-esükben... szóval a kezdő ötlet kellően bizarr volt, bodzsár márknak arra kellett csak ügyelnie, hogy mennyire veszi komolyan, mennyire akar az abszurd humor és a paródia között egyensúlyozni, és mikor próbál meg komolyabb elemeket is csempészni a bambiba mártogatott véres történetébe... azt már most leszögezhetem, hogy nálam ez utóbbiak voltak a gyenge pontok, nem éreztem szükségét annak, hogy mondjuk ’56-ot beleerőltessék a tematikába, és azt sem mindig értékeltem, ahogy kádár elvtársat elvitték a karikatúra irányába (még akkor is, ha bizonyos sztereotípiákra akar kikacsintani az alkotó, lásd mondjuk a legendát, miszerint csermanek jános kedvenc étele a krumplis-tészta volt), viszont amikor minden elem a helyére kattant, akkor baromi szórakoztatóak voltak a jelenetek. a maszkulin férfiak hozták a kötelezőt, nagy ervin bajuszosan, pocakosan utálatoskodott, nagy zsolti ezúttal otthon hagyta az üvöltözős énjét, csak a sármját terítette magára vámpírként, thuróczy szabolcs meg maga volt az abszurd, ahogy a zongoránál búsongott a gyásza miatt, viszont a film igazi sztárjaként walters lili csillogott, aki a maga természetességével hozta az egyetlen karaktert, akinek igazán szurkolni lehetett a filmben, és még olcsó nejlon-harisnyában is szexi volt, és szeretném őt látni ezentúl minden egyes új magyar filmben (de felőlem a régiekbe is bevághatják a hozzám hasonló lelkes rajongók)... talán mondhatjuk azt, hogy nem csak egy gimmick volt, hogy a hetvenes évek szocialista magyarországán játszódott a történet, mert a kémes/megfigyelős vonulat jól illett az állampárt mentalitásához, ugyanakkor az bizonyos, hogy körítésben sokat hozzáadott az élvezeti értékhez a kellékesek lelkiismeretes munkája, mert minden narancssárga centrum-szatyor és munkás cigisdoboz a helyén volt. és örömmel tapasztaltam, hogy a magyarok is végre megtanultak fényelni, mert végre filmként nézett ki a film, és nem tévés produkcióként... örömteli lenne, ha ez az alkotás lenne az egyik iránymutatója a jövőben a közönség-filmeknek, mert ugyan szórakoztató és humoros, mégis igényes, átgondolt, és csak ritkán csúszik bele a kellemetlen poénkodás feneketlen szakadékába (a 3 perces menetek visszatérő running gag-je például kihagyható lett volna)... (jé, akartam panaszkodni, hogy hülyeség az, hogy kádárnak volt tolmácsa, hiszen jól beszélt oroszul, erre kiderült a wikipédiáról, hogy balsai móni karakterét egy valós személyről mintázták...) (hmm, személyes perverzió, de elég volt belépnie borbély szandinak a jelenetébe, és máris tudtam, hogy ízléses hónaljszőrt visel az ujjatlan ruhája mellé -nem tudom, én mindig megérzem az ilyeneket...) (××09.19.)

(Halálos iramban: Hobbs & Shaw) (2019) (r.: David Leitch)

no, végre itt az oldal-kocsi, ahol nem kell beleerőltetni a nitrózós autós keménykedést? hogy mi? itt is vannak gomb-nyomásra meglóduló kocsik? a francba... a hosszú-életű akció-film-sorozatok ős-apjában a james bond filmekben is megfigyelhető volt egy ív, ahogy egyre emelték a tétet, úgy lett egyre kevésbé komolyan vehető a történet és az akció, és ugye ott ezt odáig fokozták, hogy bond az űrben lövöldözött lézerágyúval. aztán észbe kaptak a brokkoli-családban, és visszaráncigálták a hősüket a földre. a f&f széria most még ott tart, hogy egy cyborg-ot vet be rosszfiúként, akit alig lehet lerázni a transzformálódó motorjáról, miközben arról papol, hogy ő az evolúció következő lépcsőfoka (egy fekete superman, ahogy ő magát hívja)... de kellett valamilyen legyőzhetetlennek érezhető erő a két kopasz akció-sztár mellé, ha már kitalálták, hogy válasszák le a sziklát és statham-et vin diesel-ékről (valószínűleg a háttérben zajló pöcsméregetések miatt), és hát valószínűleg egy sima ’buddy-cop movie’-t nem fogadott volna be azok gyomra, akik a trükkös-autós filmek felől érkezettek... persze így is megy az adok/kapok a két sztár között (akiknél állítólag benne volt a szerződésben, hogy percre pontosan ugyanannyi időt kell tölteniük a vásznon -egók...), de kellő mértékben robban is minden körülöttük ahhoz, hogy megfeleljenek a mai sztenderdeknek... mondjuk én david leitch-től kevesebb vágást és cgi-t vártam volna el, én azt szeretem, amikor hosszú verekedésekben dolgoztatja meg a színészeit, de úgy látszik, itt elcsábították a producerek a ’sötét oldal’-ra (viszont a színekre most is többször odafigyelt, ezt legalább áthozta john wick mellől)... nem tudom, hogy miért ragaszkodnak ehhez a két órán felüli játékidőhöz a producerek, én például az ukrán rombolásos jelenet után majdnem felálltam, hogy oké, vége a filmnek, erre látom, hogy még majd’ egy óra hátravan -de lehet hogy erről is az egyenlőség-hajszolás tehetett, mert ha már londonban akcióztunk, akkor szamoán is illett a rock miatt (hogy egy kis haka-val becsempéssze megint a saját kultúráját a filmekbe)... de legalább változatosan volt filmben így mindenféle akció, haladtunk szépen az egyszerűbb test-test-elleni bunyótól a helikopter fél-kézzel megtartásig. és örömteli, hogy nem csak a kemény-fiúknak jutott hely a kicsi-rakás közepén, de vanessa kirby is helytállt, mint egy önmagát megvédeni képes, erős nő (bár meglepő, hogy erre tart a karrierje az angol színpadok koptatása után), azt viszont kicsit sajnáltam, hogy eiza gonzález-t csak dekorációnak használták (de rajta kívül is volt pár jópofa cameo a filmben, vagy mondhatjuk azt is, hogy mindenkinek megengedték, hogy behozza a haverját a forgatásra)... szóval baj-e az, hogy burjánzik diesel-ék családi vállalkozása, hogy a komolytalanra vett bond-filmek csapásirányát is ki akarták próbálni két karizmatikus akció-színésszel? dehogy baj, elférnek a palettán, a maguk buta módján szórakoztatnak ők is -nehezen értem, hogy miként lehet haragudni az ilyen ártalmatlan blődségekre... (××09.12.)

(Halálos iramban 8) (2017) (r.: F. Gary Gray)

chris morgan hallotta, hogy csörög a kulcs a zárban, már nincs sok ideje, megérkeztek a fogvatartói, valamit mondania kell, és akkor nem fogják tovább kínozni. agya vadul zakatolt, de valahol ez megnyugtató is volt neki, tudta, hogy pánik-helyzetben jól szokott teljesíteni. kinyílt az ajtó, és egy marcona producer-asszisztens rámordult a láncra vert íróra: ’na, chris, kitaláltad, hogy ki ellen izzítják a motorokat ezúttal a toretto család tagjai?’. chris tudta, hogy akkor szabadulhat, ha meggyőzően blöfföl, és egy nagy sóhajjal kiszaladt a száján a leglehetetlenebb ötlet, amit valaha is megfordult a fejében: ’toretto’, mondta, ’dominic toretto lesz az ellenfelük!’. az asszisztens megszédült egy pillanatra, megkapaszkodott a börtönajtó rácsában, majd egy őrültekre jellemző, kísérteties vihogás hagyta el a száját, ’zseniális, chris, ez egyszerűen pompás! azt hiszem, hogy ezzel most megváltottad a szabadságodat!’... na, kiszórakoztam magam, most már próbálok komolyan is írni a filmről, bár azt az eltúlzott képzelgésemben is komolyan gondoltam, hogy túlhajszolták a universal-nál chris morgan-t abban a tekintetben, hogy minden filmmel egyre többet és nagyobbat kértek tőle, és most már érezhetővé vált a plafon, ameddig nyújtózkodni lehet... rég elhagytuk már a piti drog-dílerek világát, már a világ megmentése a tét, és ehhez egy modernre fazonírozott bond-gonosz dukált, akit bár a semmiből rántottak elő, azért megpróbálták beállítani az eddigi események mögött álló, mindent-tudó személyeként -és persze ez itt sem működött, mint ahogy semmilyen más folytatásos történetnél nem szokott működni, mert a néző hamar átlát a szitán, és unottan legyint csak, ’persze, mindig van egy nagyobb hal a kishalak mögött’... ugyanígy a szappanoperákból importálódott ide dom motivációja is, amiért a családja ellen fordult, és ez megint hiteltelennek érződött azért, mert mint egy ingujjból kicsempészett hamis-kártya, úgy csapódott az arcunkba a fordulat... apropó, motiváció: tulajdonképpen mit is szeretett volna elérni a mindent tudó hacker? világuralmat? csak mert ez nem derült ki a filmből (és szomorúan kell mondanom, hogy sem a szőke raszta nem állt jól charlize theron-nak, sem a suttogva fenyegetés nem volt hiteles a szájából)... mivel az elmúlt években sikerült a franchise mellé állítani egy nagy maréknyi akciósztárt, ezért úgy kellett intézni, hogy a család közelében maradjanak, a szikla a kezdeti ellenséges hangnemből már régóta barátira váltott, most jason statham átfordításán volt a sor (annak ellenére, hogy arról volt szó, hogy megbosszuljuk han halálát), gondolom az volt chris morgan-ék célja, hogy kiteszteljék, hogy a két maszkulin sztár között mennyire működik jól a kémia -a teszt sikeres volt, be is lehetett rendelni hamar a hobbs and shaw című filmet... szomorúan tapasztaltam, hogy f. gary gray erősen támaszkodott a számítógépes technikára, és most nem a hackelős technomaszlagra gondolok elsősorban, hanem arra, hogy sok helyen látványosan számítógép hozta létre az autókat -persze, értem én, nem lehet new york belvárosára rászabadítani száz autót, de valahogy akkor is úgy gondolom, hogy szebben is kivitelezhető lehetett volna a végeredmény ekkora költségvetésből ennél a ’zombi-autós’ résznél... minden új rendezőnél érdeklődve figyelem, hogy milyen saját elképzeléseket tesz bele az autós jelenetekbe, és nekem kicsit kevésbé tetszett most ez a megvalósítás, mint a korábbiak, egy fokkal gyorsabb volt a vágás, miközben indokolatlanul ultra-lassítások is megszakították a borulásokat és robbanásokat... de alapvetően hozta a film azt a minimális szórakoztató-faktort, amiért az ember leül egy ilyen típusú alkotás elé. csak azt hiányoltam, hogy igazán be tudjak vonódni az akciókba, ehhez erősebb érzelmi töltet kellett volna, mint dom toretto látszólagos pálfordulása. lehet hogy jobban ütött volna, ha a nagy fináléig nem tudunk semmit az indokairól, vagy arról, hogy nem nézte tétlenül azért az eseményeket, hanem szervezkedett is a háttérben, mert akkor végig agyalnunk kellett volna azon, hogy miért is tesz meg olyan dolgokat, amik ennyire szembemennek az elveivel. a családjával... (××09.12.)

(Halálos iramban 7) (2015) (r.: James Wan)

sokan mondják, hogy ezek a karakterek nem az a család, akiket egyszerű emberként megismertünk a korai filmekben, hanem szuperhősök, akik leporolják magukat, miután a fejükre omlott egy épület vagy tizenhetet bucskáztak egy szakadékba a kocsival -de miután megláttam, hogy a szikla muszklira fogja a drónról letépett gépágyút, pont úgy, mint ahogy schwartzenegger is volt egy ilyen megmozdulása a kommandóban, egyből megvilágosodtam: ezek a sérthetetlen hősök nem a mai szuperhősök, hanem a nyolcvanas évek izompacsirtáinak a rokonságába tartoznak inkább... kicsit tartottam attól, hogy az idősebb shaw belengetett bosszúállása megint komorabb irányba viszi el a hangnemet, de jason statham-et elég hektikusan használták csak a forgatókönyvben, a csapat után loholt egy lépéssel hátrébb, és mindig betoppant az akciók közepébe, ha extra feszültségre volt szükség. de oké, elismerem, hogy elfért még egy kopasz, akivel lehetett látványosan bunyózni... viszont nagy örömömre teljes erőbedobással visszatértek a heist elemek is, volt egy mcguffin, amit lehetett üldözni, és ez olyan elképesztő jelenetekhez vezetett ez, ami során megröptették az autókat (szó szerint, ejtőernyővel), szakadék szélén lökdösték a tüzelő rosszfiúkat, majd jött a sokak szemében cápaugrásnak számító felhőkarcoló-ugrás, és a sorozat legvalószerűtlenebb fordulata: az öltöny zakós vin diesel és a kifejezetten nőiesre sminkelt michelle rodriguez... (btw, ez valami fétis a sorozat készítőinél, hogy michelle-nek folyton ketrec-harcosnők ellen kell küzdenie, vagy direkt ő kéri az ilyen jeleneteket?) a finálé egyhangú lövöldözése már nem érhetett fel a két masszív kaszkadőr-teljesítményhez, talán egy fokkal túl is húzták a kelleténél, dehát mindenkinek meg kellett találnia a helyét a csatában, az autózóknak, a visszavágóban erős diesel/statham párosnak, és a hercules forgatásáról frissen beesett rock-nak is (dwayne johnson kispadra ültetését megszenvedte volna a film, ha nem kurt russell-lel helyettesítik, dobva egy nagyot így a coolság-faktoron, mert az öreg mindenkit lealáz dumában és lövöldözésben is a mai napig)... ha valaki nem figyeli a stáblistát, akkor is érezhette, hogy valami megváltozott a rendezésben, mert james wan nem akarta teljesen asszimilálni justin lin stílusát, inkább saját elemeket épített be a képi világba, amik közül azért voltak olyan kamera-forgások és ultra-kilassítások (főleg a közelharc-jeleneteknél), amik kilógtak az eddig látott technikai trükkök közül... az eddigi hat filmet nézése közben eltoltam az agyam hátuljába azt az információt, hogy paul walker már nincs köztünk, de most már a film elején előretörtek ezek a gondolatok, mégha az izgalmak közepette nem is volt időm mélyen filozofálni, így nem fedeztem fel azokat a pontokat sem, ahol kénytelenek voltak belenyúlni az alkotók a szövegkönyvbe és a forgatásba is. az már persze látszódott, hogy a csendes, búcsúzkodó finálét már utólag készítették, de ott meg az ember csak emlékezni akart egy szerethető színészre, és nem azzal foglalkozott, hogy hány óra munka kellett ahhoz, hogy digitálisan újraalkossák a jellegzetes mosolyát. (mia-ra végül az akciófilmek tipikus női szereplőjének sorsa várt az anyasággal együtt: otthon aggódhat a szeretteiért... gal gadot helyett meg érkezett a szintén szemrevaló natalie emmanuel, aki bár okos hacker-lány volt, azért a kamera eleget legeltette a szemét a fürdőruhás alakján...) (××09.06.)

(Halálos iramban 6.) (2013) (r.: Justin Lin)

minden családi eseménynek megvan az a határa, amikor már olyan nagyra híznak, hogy azért nem érzed jól magad bennük, mert tudod, hogy nem fogsz tudni mindenkivel elég időt tölteni. hát dominic toretto is túl nagy családot gyűjtött maga köré, és így nem juthat mindenkinek kellő idő a vásznon... persze az is lehet a baj, hogy külön-szálazta az amúgy nem túl bonyolult forgatókönyvet chris morgan (aminek az alapötleteit gyaníthatóan valamilyen leértékelt, nyolcvanas évekből származó kacatok típusú vásáron vette), így megbomlott a csapat-egység is, miközben a szikla egója is megkövetelte a játékidőt, és még a gonosszal (és az ellen-csapatával) is foglalkoztunk ezúttal, bár a motivációi nem lettek tisztábbak a végére (ex-katona, aki nagyon akar valami nagyon gyilkos fegyvert -igazából nem tudom, hogy kell-e ennél több)... tudom, tudom, sztorit meg karaktereket kérek számon a filmen, amikor ismerhetném már annyira a sorozatot, hogy csak az akciókra koncentráljak, de muszáj volt kieresztenem magamból ezt a fáradt-gőzt, hogy döcögősnek éreztem a dramaturgiát, és hogy elsikkadni látszottak bizonyos arcok (ami egyébként azt is jelentette, hogy a film egyik drámai jelenete súlytalanná vált, mert nem volt időnk gyászolni)... egyébként meg tudok békülni azzal, amivel visszahozták a nyugdíjból a srácokat, belefér a szappanoperás ’amnézia’ fordulat is, és azzal sincs baj, hogy végre nem valami drogbáró nyomában loholtak. lehet, hogy csak az a bajom, hogy otthagytuk a napfényes tengerpartot és a lazaságot, és a hideg-kék londoni utcákon kevésbé működött az, hogy egy fokkal komolyabban vették magukat az alkotók, mint kellett volna... kicsit megint arrébb drifteltünk az eredeti vonalról, a film első felében inkább a közelharcok domináltak, mondjuk én is erőltetném a test-test-elleni küzdelmeket, ha a színész-csapatomban lenne egy ex-katona, egy ex-ketrec-harcos, egy ex-pankrátor meg egy testépítő világbajnok, akik biztos, hogy jól fognak mutatni a vásznon a bunyó közben... persze azért futottunk pár kört az autókkal is a londoni utcákon, ha már ott kellett fagyoskodnia stábnak, le is zúzták a várost rendesen (főleg az öklelős forma-autók voltak rendesen kihasználva), de ahhoz el kellett mennünk a napfényes spanyolországba, hogy igazán belelendüljenek a kaszkadőrök... mert mindig fokozni kell az őrületet egyre fel, így jutottunk el egy tank szintjére erre az epizódban, és óh, olyan autópályás szekvenciát hoztak össze nekünk, megtömve rombolással és adrenalinnal, ami mellett egy teljes cobra11 évad homokozóban való autó-tologatásnak tűnik csupán (tudom, nem fair összehasonlítás anyagilag, csak hát autópálya, meg kocsi-lezúzások, egyből asszociál az ember)... és akkor azt gondolhatná a néző, hogy oké, ellőttek minden puskaport, ez egy emlékezetes finálé volt, erre még húztak egy lapot, és egy teherszállító repülőgép segítségével kidobják a flöst az asztalra... persze, mind a két akciónál lehet azon csámcsogni, hogy a fizikát hátradobták a csomagtartóba, meg hogy a világon nincs ilyen hosszú kifutópálya, mint ameddig ezek az autók ott lógtak a repülő szárnyán, de kit érdekelnek ezek a realista részletek, amikor egy böszme jármű lapítja ki sorban a kocsikat, meg egy csapat épp azon küzd, hogy a földön tartson egy kicseszett repülőgépet. na itt kell hátradőlni és élvezni minden őrült pillanatát... mert a technikai varázstrükkök még mindig ott lapulnak a készítők zsebében, megtanultak kompetens gonoszt is írni, már csak az kéne, hogy érzelmileg is megérintsenek azok a jelenetek, amiket érzelmesnek szántak, és hogy együtt tartsák a családot, amiről annyit papolnak minden filmben... (némi erőszakos csavargatás árán, de sikerült helyrerakni az időrendet is, még ha ez azzal járt, hogy két kedvelhető karaktertől is búcsúznunk kellett.) (hmm, szegény elena-val jól elbántak, nem is értem, hogy minek kellett összehozni dom-mal, ha tudták, hogy vissza akarják hozni a srác igaz szerelmét. és még mosolyogva mondja azt, hogy inkább a hivatását választja, és átadja a pasiját a másik nőnek? pff...) (××09.06.)

(Halálos iramban: Ötödik sebesség) (2011) (r.: Justin Lin)

tíz év alatt rengeteget tud változni a világ -és benne a film-ipar is. az ezredfordulón menőnek számító dolgok szép lassan kikoptak az élvonalból, megmosolyogtatóvá váltak a tízes évek hajnalára azok a pózok és zenék, amikkel anno berúgták a sorozat motorját. az évtizedben az akciófilm műfaja is sokat változott, mindenki majmolta a bourne-filmeket, meg tudott újulni a nagypapa korba lépett james bond széria is, sőt még a konkurens paramount-nál is azon ügyködtek épp tom cruise-ék, hogy felturbózzák az új évtizedre a mission:impossible filmeket (a fast5-val egy évben mutatták be a ghost protocol-t, és vicces módon szinte centre ugyanannyi bevételt vitt haza a két film a mozitermekből), a marvel is kezdte már felszívni magát ekkoriban, és a warner-nél is örömködtek azon, hogy steven soderbergh kikapcsolódásból forgatott ocean’s filmjei milyen szépen hoznak a konyhára... úgyhogy számot vetettek az universal-nál, és úgy döntöttek, hogy fel-boostolják a franchise-ukat, és egy komolyabb összeget utaltak át justin lin számára, hogy egy trend-követőbb, áramvonalasabb darabbal gazdagítsa a sorozatot. és gyakran szoktuk szidni a stúdió-vezetők szűklátókörűségét, de itt dicséret illeti őket, mert megütötték a főnyereményt. egyedül a régi kemény-vonalas rajongók panaszkodhatnak, mert ez a film végleg hátat fordított a neon-fényes, segg-közelikkel súlyosbított pénisz-méregető versenyeknek, de szerintem kevesen lehetnek olyanok a kirobbanó végeredményt látva, hogy visszasírják azokat a macsósabb időket (lin-ék rá is játszanak erre a korszak-váltásra azzal, hogy most is van egy verseny a forgató-könyvben, de szándékosan nem mutatják meg, csak az előtte/utána eseményeket)... elég hamar megtapasztalhatjuk az új csapást a vonatos akcióval a film elején, ami egy őrült rablás, piszok látványosan kivitelezve, mellőzzük a csilivili számítógépes trükköket, igazi kaszkadőr-mutatványok, látványos robbanások, és az ember máris azt érzi, hogy oké, megérkeztük, ilyen egy igazi szórakoztató akció-film. és az a durva, hogy ezzel a jelenettel még csak a bemelegítő lövéseket mutatták be az alkotók... a sztori szerencsére ezúttal nem érződik alibinek (tudjátok, ami csak azért van, hogy összefűzze az adrenalin-beöntésnek beillő akciókat), klasszikus heist-filmekből vett elemekkel dolgozott ezúttal chris morgan forgatókönyv-író, van egy zsíros célpont, összeáll egy csapat (változatos felállással, erő, ész és szépség összetevőkkel), van egy mester-terv, amit ki kell gyakorolni, és végül jön a nagy trükk végrehajtása, ami közben bőven kell improvizálni, mert az ellenfelek folyton beleköpnek a levesbe... annyival van bonyolítva a felállás, hogy a gonosz drog-báró (már megint...) mellé érkezik egy csapat fbi-os is, hogy nagyobb legyen a nyomás a srácokon. mármint szó szerint nagyobb, mert dwayne the rock johnson mindenkit leural a vásznon a termetével, még akkor is, ha vin diesel is szedett magára egy jó adag izmot a két forgatás között, hogy ne legyen ciki neki, amikor össze kell csapni a sziklával... szórakoztató a macska-egér-játék közöttük, és természetesnek tűnik, hogy nem a törvény oldalán állóknak szurkolunk, hiszen hőseink már rég elérték a robinhood státuszt, szerethető törvényen-kívüliekké váltak, akiknek azt is elnézzük, ha gépfegyvert ragadnak, és a kartell-tagoknak esnek... örömmel vettem, hogy a női szereplők is aktívabb szerephez jutottak ezúttal, nem csak otthon várták a vezetésbe belefáradt uraikat, hanem ők is kocsiba pattantak, vagy az életükért szaladtak a háztetőkön át (oké, gal gadot még mindig tárgyiasítva volt egy kicsit, de ki ne szeretné őt bikiniben látni?)... sokat adott a hangulathoz a brazil helyszín (oké, mondjuk azt, hogy latin-amerikai helyszín, mert a jelenetek többségét puerto rico-ban forgatták), de szerintem az mindenhol elképesztően nézett volna ki, ha egy bazi nagy trezort végighúznak az utcákon... voltak elvárásaim a filmmel kapcsolatban, hiszen mindenki, aki szereti a szériát, azt mondta, hogy várj csak, majd az ötödik rész, az aztán hűh meg hah, na azért megéri majd az előtte befektetett idő, és basszus, igazuk lett, látványos szintlépésre voltak képesek az alkotók, ezt a filmet már bátran oda merem tenni a többi akció-kedvencem mellé... (××09.05.)

(Halálos iram) (2009) (r.: Justin Lin)

chris morgan-nek mi a baja a karakterekkel, hogy ilyen könnyedén a halál kaszájára dobálja őket...? oké, nem is szívesen engedi el őket, mert han is felbukkant ebben a részben, hogy kavarja kicsit az időrendet (és egy hozzám hasonló későn érkezőnek nem titok az sem, hogy michelle rodriguez-t sem most láttuk utoljára a dögös autók közelében)... de értem én, a bosszú a legjobb motiváció, legalábbis ezt gondolják hollywood-ban, és nem találtak jobb indokot annál dom-nak a visszatérésre, minthogy felpaprikázza magát a nagy szerelme elvesztése miatt. és dicséretes, hogy nem csupán egy vörös posztó volt letty halála, amit dom előtt lehetett lengetni, hanem érződött a morgós medvén, hogy tényleg megviselte a veszteség, és nagy örömömre nem dobták be őt egyből egy újabb kapcsolatba, mert az tisztességtelen lett volna a búcsúzóval szemben (gal gadot élete első angol nyelvű szerepében még csak vég-szavazott és csábosan nézett vin diesel-re, de gondolom azért hozták őt át a modellek kifutójáról, mert jordana brewster-rel még nem volt meg a kvóta a szép arcú, hosszú-hajú lányoknál)... bárhová fordulok a neten, azt látom, hogy ezt a filmet kell még kibírni, mielőtt jönne az igazi móka, és részben egyet is értek azzal, hogy hiába kezdték el új irányba tolni a szekeret ebben a filmben, azért még csikorognak a (fogas)kerekek, leginkább arra volt jó ez a száz perc, hogy újra összekovácsolják a kezdeti csapatot... bár a nyitánynál még bizakodtam, hogy nem lesznek túl nagy száj-húzásaim, mert a tartály-kocsi rablós kezdés kifejezetten jól nézett ki (kivéve a robbanva pörgő-forgó vontatmány kiábrándító cgi-ját), aztán utána elcsendesedtünk a dráma miatt, és beindult a drog-bizniszes (alibi?) sztori is... középre kellett egy verseny-jelenet, mert az ős-rajongók felháborodtak volna, ha kimarad a sűrű sebváltás és a nitrózás -én meg el tudom fogadni, hogy minden drogbáró versenyzéssel dönti el, hogy ki legyen a sofőrje... kicsit sajnálom, hogy a második rész napfényes csapatásai után most már másodszor preferálta justin lin az éjszakát, mert szeretem minél jobban látni a kaszkadőrök munkáját. ezért is van az, hogy cseppet sem élveztem, amikor a föld alá kényszerült az akció... eleve értelmetlen volt a szűk alagútba terelni az autókat, mert nem lehet igazi küzdelmeket bemutatni a suhanó falak között, ráadásul követhetetlen is volt a félhomályban csapkodó vágó-ollótól, hogy ki-mikor-hol tart épp... de nem szabad olyanokba belegondolni egy ilyen filmnél, hogy miért ásnának ki a csempészek két autó széles alagutakat, vagy hogy miért nem veszi észre a film elején a kamion-sofőr, hogy lecsatoltak mögüle két pótkocsit, vagy hogy miként vehették vissza brian-t a rendőrség kötelékébe (ha most sem csinál mást, mint szabályt szeg)... óh, a logika és a fizika nem barátkozik ezekkel a filmekkel, de nem is szükséges, amíg szórakoztató a végeredmény, és itt félsikert értek el ezen a téren az alkotók, de még van mit kikormolni a kipufogóból... (××09.05.)

(Halálos iramban -Tokiói hajsza) (2006) (r.: Justin Lin)

haza kellett vinni a japán csodaautókat az előző rész végén, és úgy maradt a kamera? vagy arra gondoltak neal h. moritz és producer-társai, hogy ha már ennyire jól néznek ki a neon-fényű csillogásban az autók, akkor bedobják őket a legcsillogóbb nagyváros kellős közepébe? vagy simán csak jó üzletnek tűnt a távol-keletieket is bevonni az autós-bizniszbe? (spoiler: nem lett az...) nem nagyon érzem a létjogosultságát ennek a filmnek, ami élesen leválik az első két részről, mert azon kívül, hogy autók vannak benne, és a végén hellózik egyet a kamerába vin diesel, semmilyen kapcsolódási pontot nem találni. oké, máshol is szeretnek autókkal csapatni, nem csak amerikában, de ha már az volt a koncepció, hogy megyünk japánba, akkor már beleállhattak volna teli-gázzal is az alkotók. mert persze egy fehér srác szemszögén át láttuk az eseményeket, sőt, a mellé szegődő főbb karakterek egyike sem volt japán (soroljuk csak: néger, ausztrál és kínai), és ettől olyan érzése lett az ember, mintha visszacsöppent volna a nyolcvanas évekbe, ahol michael dudikoff és franco nero voltak a ninják az amerikaiak szemében... arról már nem is beszélve, hogy hajmeresztő módon középiskolásnak akartak nekünk eladni egy láthatóan túlkoros anti-színészt, aki alig bírt kinyögni két (akcentussal terhelt) mondatot, egy cseppnyi karizma sem érkezett az irányából, ráadásul a sztorijának sem volt semmi értelme, mert nem egy kivételes tehetségű sofőr kaptunk a személyében, maximum egy lelkes iparost, aki hajlandó sokat gyakorolni azért, hogy ügyesebben tudjon balra fordulni... a kínából menekült han még érdekes lehetne, de szegénnyel vagy sztoikus bölcsességeket böfögtettek fel az alkotók, vagy teletömték a száját rágcsával... a gonoszunk egy nevetséges figura, aki már attól bekeményedik, ha valaki ránéz a csajára (ez az un. kocsmai karakter-építés), és közben meg be van szarva az igazi nagyfiúktól, a jakuzáktól (mert persze a japán klisék egy részének ott kell lennie a vásznon, különben nem ismerjük fel az országot) (és az már személyes problémám volt, hogy szegény színésznek oldalról voldemort orra van (azaz nincs), így nehezen tudtam komolyan venni)... oké, hogy chris morgan forgatókönyvíró kezdő srác volt itt még, plusz meg volt kötve a keze, hogy valami hihető sztorit kalapáljon össze, mert justin lin rendező mindent igazi autókkal és kaszkadőrökkel akart felvenni (ifjonci lelkesedés itt is) -ez a mentalitás nagyon dicsérendő, ám az nem elég, ha összetörsz két autót az utcán vagy a hegyi szerpentineken, úgy is kéne vágni meg képeket komponálni, hogy a néző ne vesszen el a kavalkádban, mindig legyen fogalma arról, hogy ki melyik kocsiban ül, és az kábé hol van a másikhoz képest, különben nem fogja igazán izgalmasnak találni a nagy kergetőzést... az első két film a maga bugyutaságával is szórakoztatott, ez viszont már fárasztóan a zs-kategória felé vette az irányt, remélem az eredeti arcok visszatérésével megtaláljuk majd a helyes ösvényt is... (××09.04.)

(Halálosabb iramban) (2003) (r.: John Singleton)

az hogy lehet, hogy bármikor is fordulnak florida felé az írók, abból mindig csak egy miami vice epizód kerekedik ki a végére, drog-báróval, piszkos pénzzel és dögös bikinis csajokkal...? így járt szegény james bond is még ’89-ben, és nem meglepő módon paul walker csikorgó gumijai is kényelmesen belehuppantak ebbe a jól kitaposott kerék-nyomba... de értem én, hozni kellett egy b-tervet azután, hogy vin diesel nemet mondott a folytatásra, így jött képbe gondolom az új helyszín és az új karakterek -no meg a hasonló szituáció, a beépülés és az őrült nitrózás minden sebesség-túllépés közben... azért vagy kétszer felemlegették az első filmet, de igazából csak abban a kontextusban, hogy brian-nek ez a mostani meló volt a ’kiszabadulhatsz a börtönből’ kártyája, egyébként felejtős volt minden, még a nagy szerelem is, legalábbis nyugodt szívvel legeltette a srác a szemét a dekoratív díszletnek tartott eva mendes-en... egyedül nem lehet versenyezni, úgyhogy a szőke fehér kölyök köré odatereltek egy színes társaságot, egy cuki kis japánt meg két nagyszájú rappert/énekest -de mondjuk ezek a filmek nem arról híresek, hogy olyan magas szintre lenne belőve bennük a színészi játék, úgyhogy elfogadható volt, hogy egy kvázi újonc is ott csapatta a többiekkel... a rendezői székbe is új arc érkezett, egy veterán gettó-szakértő, john singleton, de különbséget csak az akciókban láttam az első filmhez képest -singleton szeretett többet vágni, kaptunk sok szem-közelit, miközben rendre odatévedt a kamera a váltó kezekre és a gázt taposó lábakra is, de azért használta az akkori kor vívmányait is, volt egy pofás kamera-suhanása, ahogy az első versenyző mellé odaröppentünk egy pillanatra, látszólag vágatlanul, minden autót érintve... annak örültem, hogy kihasználták a napfényes miami-t, és nem éjszaka csapatták neon-fénnyel, hanem forgalmas utakon, életveszélyes szituációkban az autópályákon vagy a sűrű utakon (ahol örömömben fel-felsikolthattam, hogy ’hé, ez pont olyan érzés, mint amikor a zsaruk ész nélkül üldöztek a gta: vice city-ben!’). és most is akadt szép számmal megbecsülendő kaszkadőr-teljesítmény, megcsinálták igaziból is a hídon átugratást, és volt egy olyan őrült a csapatba, aki kilógott a mozgó autóból, miközben azt imitálta, hogy paul walker-ként eltávolítja a rendőrség menő blokkoló-kütyüjét... apropó, zsernyákok, szegények mindig úgy vannak ábrázolva, mint egy rakás béna hétvégi sofőr, aki az első rázós szitutól a falnak mennek, és mivel nagy tömegben követik a gyanúsítottakat, ezért látványosan egymásba fonódva ér véget az útjuk (kéne valami kimutatás, hogy melyik filmben tört össze a legtöbb rendőrautó -oké, valószínűleg a blues brothers lenne a nyertes, a taxi 2 meg a második, de vajon ez a film fel tudná tornászni magát melléjük a dobogóra?)... meglepően könnyen csúsznak le eddig ezek az autós marhaságok, pedig tudom, hogy agysejtölő szemetet fogyasztok a nézésük közben, de legalább felpörgetnek a közben végzett aktív tevékenységemre (a.k.a. szobabiciklizés)... (××09.02.)

(Halálos iramban) (2001) (r.: Rob Cohen)

könnyű dolga lesz a történészeknek, ha az ezredfordulót szeretnék szemléltetni a hallgatóiknak: csak meg kell nekik mutatni ezt a filmet, és egyből megkapják a korszak esszenciális életérzését... de tényleg, bingót lehetne rendezni a kötelező kellékek kipipálásával, műanyag neonfényekben, műanyagnak ható számítógépes effektusokkal támogatva, műanyag bigbeat drop-ok és nu-metal kiabálások közepette rohan előre egy film, ami nélkülöz minden eredetiséget, inkább a visszapillantóba nézeget hátra (tíz évvel korábbra), hogy minél könnyebben tudja majmolni az ott látható ősét (azaz a point break-et, ami sikeresen megújította a ’zsaru beépül a menő rosszfiúk közé’ zsáner-vonalat)... végre én is becsorogtam a célvonalon egy kiszolgált tragaccsal, azaz tizenkilenc év után felvettem az autóskesztyűmet, és belekezdtem minden idők legjövedelmezőbb autó-reklám sorozatába... dehát túlságosan nerd és sznob vagyok ahhoz, hogy bármikor is komolyan fontolóra vettem volna, hogy egy ilyen atléta-trikós tesztoszteron bomba szórakoztató lehet nekem is, de túl sok komoly film-szakértőtől hallom az elmúlt években, hogy bátran tegyek vele egy próbát, úgyhogy végül is beadtam a derekam. nem volt nagy a tét, csak egy egyébként is füllesztő vasárnap délután veszíthettem. vagy nyolcat, ha valami csoda folytán mégis bejön a dolog. és elég hihetetlen, de most úgy tűnik, hogy rendezhetem át a naptáramat... és nem arról van szó, hogy hirtelen megtértem volna, és ezentúl mindennap áldozom a benzin-motorok istenének valami éghető áldozatot, de minden túlzásával és nevetséges macsósságával együtt is azt mondom, hogy ez egy nézhető alkotás. akkor is, ha a sztori csak alibinek van az akció-jelenetek kedvéért, akkor is, ha ma már nevetségesnek tűnnek bizonyos elemei, akkor is, ha a versenyekben nem sok izgalmat találni (nitróval nyerni tényleg akkora menőség?), akkor is, ha komolyabban belegondolsz, akkor rájössz, hogy o’conner nyomozó borzasztó munkát végez beépített zsaruként (alig tud bekerülni a belső körbe, rossz rosszfiúkra mutat rá elsőre, érzelmileg kötődni kezd azokhoz, akik közé beépült, és el is engedi a végén a bűnös barátait)... mert mindez nem számít, mert a maguk minimális felépítésében működnek a karakterek, mert a nagy igyekezetükben, hogy ne csak autókat és robbanásokat, de jó csajokat is adjanak a férfi-közönségnek, sikerült kihalászni a korabeli szép-lányok közül jordana brewster baba-arcát. azért meg főleg megérdemli a tiszteletre-méltó főhajtást, mert a kaszkadőr-munka gondosan kimunkált, főleg a kamionos nagy-jelenetre kapja fel a fejét az egyszeri néző, mert ott láthatóan voltak olyan őrült arcok, akik bevállalták azt, hogy motorháztetőkön fognak lógni, életveszélyesen... szóval mindenki azt mondja, hogy legyek türelmes, mert igazán az ötödik résztől vált sebességet a sorozat, de ha az addig érkező három rész is megüti ezt a szórakoztató faktort, mint ez a szerénykedő nyitány, akkor hamar túl fogok lendülni azokon is... (neal h. moritz producernek azért nem semmi siker-sora volt az ezredforduló környékén, a tini-horror-rajongóknak odaadta a ’tudom mit tettél tavaly nyáron’ két részét, a csajoknak a ’kegyetlen játékok’-at, a pasiknak meg ezt az autós mókát...) (××08.30.)

(2020) (r.: Max Barbakow)

ajjaj, azt hiszem, most már örökre bennragadtunk a time-loop-ot használó filmekben és sorozatokban... persze, érthető az írók lelkesedése, mert jól lehet játszani az örök körfogásban való szenvedéssel, könnyen lehet tanulságokat levonni, amivel a zsebükben továbblépnek a karakterek a végtelenített napokból. de tényleg kezd már elhasználódni ez az ötlet, annyiszor vissza-visszatértünk már hozzá az elmúlt húsz évben. és mégis, még mindig vannak olyan változók, amik némi frissesség érzetet adnak hozzá az ismerős alapokhoz -vagy ami még jobban tud működni, ha az alkotók nem az örökké-visszatérő napból való kitörésre helyezik a hangsúlyt, hanem olyan karaktereket dobnak ebbe a lehetetlen szituációba, akiket igen hamar a szívünkbe zárunk... mert bizony a palm springs ott érte el a legnagyobb győzelmet, hogy nem egy embert ragasztott bele egy kimerített napba, hanem kettőt (plusz még egyet), így már nem is számítottak a kvantum-fizikával beburkolt ’miért’-ek és ’hogyan’-ok, hanem csak ez a két ember, aki feloldódik egymás társaságában, majd túllendülnek a kötelező romantikus bukkanókon, hogy boldogan ellovagolhassanak a kaliforniai naplementébe... viszont hogy az se érezzük, hogy csak egy apró gimmick-kel eladott romantikus filmet nézünk, ahhoz meg kellett a jóízű humor, amivel kellemesen feldobták az abszurd hangulatot, és kellett az, hogy a két főszereplő között tökéletesen működjön a kémia... andy sangberg meglepő módon kettőt visszább-tekert a szokásos intenzitásából, cristin milioti meg szokás szerint egy csoda volt, főleg úgy, hogy azért neki mélyebbre is le kellett mennie a lelkébe, hogy felhozzon onnan egy adag fájdalmat... jól működött az, hogy nem egyszerre került a két karakter a szituációba, így nyles már abban a fázisban volt, ahová a hasonszőrű filmekben a második felvonásban szoktak eljutni a karakterek, és hát persze sandberg-nek jól állt ez a flegma beleszarás, az is tetszett, hogy néha visszatekertünk, hogy megnézzük a másik szemszöget is, hogy azért újoncként is átélhettük, hogy milyen rádöbbenni egy ilyen szituációra (kicsit egyébként sajnálom, hogy tudtam előre, hogy a film a time-loop-pal fog játszani, mert különben meglepő lett volna, hogy miért viselkedik ilyen furán a főhős az elején)... játékosság, humor, igazi érzelmek, bohókás romantika, szépen fényképezve, szórakoztatóan prezentálva -minden, ami ahhoz kell, hogy pozitív élményként maradjon, amikor továbblépünk. egy újabb time-loop-ot használó filmbe... (piszkált, hogy valahonnan ismerem az enervált csapos-lányt, aztán kiderült, hogy jena friedman alakítja, aki nem színész, hanem standup-os. benne volt a baráti körben, így került a vászonra, mi...?) (mindig tisztelettel hajtom meg a szakállas állam az olyan színészek előtt, akik szívességből beugranak az ilyen kis-költségvetésű produkciókba, ezúttal is jár a főhajtás j.k.simmons-nak!) (××08.29.)

(2020) (r.: Sue Kim)

mint minden magyar háztartásba, nálunk is van rubik kocka, amióta csak az eszemet tudom, azóta az életem része -és azóta sem tudom kirakni, csupán mindig csak az egyik oldalát... pedig volt olyan korszakom, amikor rászántam magam, hogy kikuglizzam az algoritmusokat, hogy fel tudja vágni a keresztgyerekek előtt, de ezek a logikai mechanizmusok az istennek nem akartak belemenni a fejembe, úgyhogy feladtam... tehát tisztelek mindenkit, aki megbirkózik az összes színnel, azokat meg főleg áhítattal nézem, akik mindezt néhány másodperc alatt, vagy csukott szemmel, vagy zsonglőrködve teszik, féllábon, fejjel lefele... persze ha csak kocka-kirakási bajnokságokról lett volna szó, akkor egy vélhetően érdekes kis doksiról beszélnénk most, egy fura szubkultúráról, ahol a legnagyobb kockák az igazi sztárok (pun intended), de sokkal erősebb és szerethetőbb lett a végeredmény így, hogy a sportág két legnagyobb sztárjára volt felfűzve ez a szűk negyven perc. két ifjú fiatalember életét ismerhettük meg, akik tökéletes ellentétei egymásnak, van egy nyílt és folyton mosolygós zseni, és ott áll az oldalán egy zárkózott, az érzelmeivel nehezen dűlőre jutó autista srác -akik a különbözőségek ellenére szeretik és tisztelik egymást, inspirálóan hatnak egymás eredményeire. és ez a kölcsönhatás adja a film igazi érzelmi bombáját, ahogy látod, hogy a felnőtt-lét küszöbére lépő ifjú miként segít megnyílni valakinek, aki a betegségéből kifolyólag erre szinte képtelen... bár a film követte a sport-doksik hagyományos nyomvonalát, megismertük a két nagy ellenfelet, végigkísértük az útjukat a nagy versenyig, ahol jött a felfokozott feszültség, a döntő kritikus pillanata, és mindezekkel elérték, hogy mi is szurkoljunk a tévé képernyője előtt -úgy, hogy közben csak azt néztük, hogy kis műanyag kockákat pörgetnek az ujjaik között eszeveszett tempóban... (××08.22.)

(2018) (r.: Julius Avery)

a nácik sosem fogják lemosni magukról a sok mocskot, amit magukra kentek, és ezt az olyan alávaló ss tagoknak köszönhetik elsősorban, mint amilyen doktor mengele is volt... szóval amióta tudunk az elképesztően gusztustalan kísérletekről, már az sem hat túlzásnak, ha egy alkotó egyel továbblép a valóságon, és némi természetfelettit kever a realitás sötét szövetébe... persze egy ilyen ’nácik+zombik’ koncepciót el lehet vinni parodisztikus vagy gusztustalan gore irányba is, de az overlord alkotói annyira komolyan akarták venni a koncepciójuk, amennyire az engedte... így lehet az, hogy egy olyan d-day-es jelenettel nyitottak, amely bármelyik ’komoly’ háborús filmben megállta volna a helyét, egy rövid karakter-vázolással indultunk a szűk repülőben, majd beleugrottunk a partraszállás őrületébe... már itt lehetett érezni, hogy határozott egyenes-vonallal akarnak az írók haladni, egyetlen szemszöget használva végig, de később is feltűnt, hogy mennyire csak a főszereplőjüket használták arra, hogy vezessenek minket, vele együtt fedeztük fel a kis francia falu összes borzalmát, és vele éltük át azt, hogy egy pacifista szemléletű emberből miként hozzák elő a gyilkos ösztönöket az alávaló náci söpredékek... bár komoly karakter-fejlesztésről azért nem beszélhetünk, a többiek meg főleg csak vázlatok maradtak, de egy ilyen filmnél, ami ennyire a keblére öleli a b-filmes gyökereit, talán nincs is szükség arra, hogy komplex karakter-tanulmányok rohangáljanak a vásznon a zombik elől... annak viszont örültem, hogy a férfias műfaj ellenére sikerült egy női karaktert is a csapatba csempészni, ráadásul egy kompetens, életerős lányt, akit nem kell megmenteni minden méteren, mert képes arra, hogy ő maga is felvegye a harcot az ellenséggel -mondjuk az nem árt neki, ha van a közelben egy szép nagy csóvát lövellő lángszóró... (bár csak sejtették, de azért elég egyértelmű, hogy az amerikaiak érkezése előtt mennyire ki volt szolgáltatva az ss tisztnek, így gyaníthatóan azért kellett neki egy plusz lökés, hogy most felvegye a kesztyűt meg a lángszórót..) mivel fokozatos volt az átmenet a háborús hangulatból a horrorba, ezért nem érződött erőltetettnek az élőhalottak beemelése a narratívába, plusz a szűk költségvetés miatti kényszerűen klausztrofób terek is inkább az előnyére váltak a filmnek. a pénz nagyrésze úgyis elment a kellően gusztustalan praktikus effektekre, a kezdeti robbanásokra, és az utolsó nagy vágatlan futásra. megérte minden elköltött dollár... sosem szabad világmegváltást várni egy ilyen filmtől, ez is csak egy korrekt darab lett, szórakoztató másfél óra, ahol egy csapat sorozatokból importált színész eljátssza, hogy jól elkenik a nácik száját. és azt mindig jó nézni, amikor megbűnhődnek a rohadt mocsadékok... (××08.21.)

(Becstelen brigantyk) (2009) (r.: Quentin Tarantino)

van olyan élethelyzet, amikor a brutális erőszak nem félelmet vagy dühöt ébreszt benned, hanem átszakít egy gátat, és felhőtlenül röhögni kezdesz a véres képsorokat látva. pontosan emlékszem, hogy miként szakadt fel belőlem ez a fajta szokatlan hatás, miközben azt láttam, hogy donny donowitz és hű társa pépesre lövi szét hitler fejét (nem sokkal azután, hogy maga a führer is könnyesre röhögte magát egy erőszakos filmet látva) -mert az ember, mindig örömmel nézi, amikor szétrúgják a (legfőbb) nácik seggét, ráadásul ez volt az első alkalom, amikor quentin tarantino úgy döntött, hogy baszik ő a történelem-könyvekre, inkább pozitív befejezésekkel szépíti meg a sötét valóságot... azért arra is emlékszem, hogy huszonéves fejjel kicsit vértelennek tetszett a film, bár a megfelelő helyeken azért éreztem én is azt a feszültséget, amit a nagypofájú mester elő akart idézni, de így őszülő halántékkal már sokkal inkább értékelem azt, ahogy fel vannak építve az alattomosan hosszú jelenetei... már a kezdés egy kis mini-mestermű, ahogy fokozza fel a fenyegetést a paraszt-házban, miközben hagyja kibontakozni christoph waltz sármját -és élvezettel figyeli a sarokból, ahogy a nézőt szétfeszíti ez a kettősség: utálja a nácit a tetteiért, ugyanakkor jól szórakozik a dumáján és a túlzásain (az a bődületes méretű pipa még a mai napig meg tud hökkenteni)... tudom, hogy ez már az a korszak volt, amikor senki sem mert ellentmondani tarantino-nak, de mai szemmel azért eléggé progresszívnek tűnik a film -a fejezetekre bomló szerkezete miatt folyton félrerakjuk a karaktereket, hogy újakkal foglalkozzunk, és hát az sem megszokott módi hollywood-tól hogy ilyen nagy arányban beszélnek más nyelveket az angolon túl a hosszú játékidő alatt. egyébként ez utóbbi nem csak a hitelesség (és a frenetikus olasz-poén) miatt volt üdvözölendő döntés qt-tól, hanem azért is, mert fel kellett kutatnia európát olyanokért, akik kellő mélységben beszélik az adott nyelvet. de ezt is szeretjük tarantino-ban, hogy szeret kaput nyitni az új arcoknak hollyowood felé (máskor meg levitézlett színészeket karol fel, és hoz vissza a köztudatba, mint az köztudott). és az egy dolog, hogy szabadon engedte brad pitt akcentusát, lazázott egyet michael fassbender-rel, megmutatta daniel brühl ezernyi arcát, és tálcán átnyújtotta a világnak christoph waltz zsenijét, de még az unió két legszebb szőke színésznőjét is becserkészte a férfias bandájába... szóval hiába játszanak hosszasan egy pince-kocsmában a karakterek kitalálósdit, hiába vannak lényegtelennek tűnő párbeszédek a harmincas évek német filmművészetéről, sosem érzed azt, hogy a film leülne akár egy pillanatra is. mert tele van kis tarantino-s nüanszokkal, elmés dumákkal, és bizony őszintén lehet bólogatni, amikor aldo az apacs azt mondja, hogy egy mestermű került ki a véres kezei közül... (××08.20.)

(Looper -A jövő gyilkosa) (2012) (r.: Rian Johnson)

ha visszamehetnél az időben, te megölnéd baby hitler-t...? minden időutazásos történetnek megvan a maga szabály-rendszere, amit mi befogadóként elfogadunk, ha van benne logika, még az elkerülhetetlen paradoxonok ellenére is. az már egy másik kérdés, hogy kinek mekkora igénye van arra, hogy részletesen elmagyarázzák neki ezeket a szabályokat, vagy azt mondja, hogy oké, itt ez a timey-wimley-wibly-wobly gubanc, nézzük, hogy ezúttal mit tud nyújtani érzelmileg és szellemileg a történet, amit belecsomagoltak... és rian johnson szándékosan nem ereszteti ránk az idő-dömpinget, sőt, cinikusan kikacsingat azzal, ahogy a karaktereik is kezelik a helyzetet, okos alkotóként tudja, hogy milyen hülyén néz ki, amikor egy filmben idővonalakat kezdenek rajzolni egy éttermi szalvétára... így az expozíció nagyrészét letudja némi noir-os narrációval, majd pár jelenettel felfesti a looper-ek életét, a monoton, lélektelen, mindennapos ölésektől a keserédes befejezésig, amikor is a nyugdíj hosszú évtizedei következnek, miközben ott lebeg előttük az életük befejezésének pontos kimenetele... régóta tologatom már ezt a filmet, pedig sok jót hallottam már róla, ráadásul rian johnson az elmúlt években két filmmel is felhívta magára a figyelmemet azzal, hogy sikeresen az orromnál fogva vezetett, azaz végre találtam a személyében egy olyan forgatókönyv-írót, akinél sosem tudom eldönteni, hogy merre akar vezetni a sztorijával, és ez igencsak üdítő dolog egy olyan befogadónak, mint amilyen én is vagyok, akit már igencsak nehéz meglepni... és bizony rian már nyolc évvel ezelőtt is hasonló kvalitásokat mutatott fel, az előzetes tudásomat (miszerint joseph gordon-levitt és bruce willis ugyanaz a személy és egymást kergetik) dobhattam a kukába, mert bőven ki volt csavarva ez az egyszerűnek tűnő alapfelállás, az meg még inkább a feje tetejére állított, ahogy a karakterekhez való hozzáállásommal és a morális iránytűmmel játszadozott... mert nagyon érdekesek voltak a lelki határátlépések, azaz az önzőség korlátai, amik kíméletlen tettekhez vezették az öreg joe-t, akit viszont mégsem tudtunk megvetni, amiért gyilkos üzemmódba kapcsolt, hiszen láthattuk, hogy az élete boldog szigetét szerette volna visszakapni csupán... kellett egy kis idő, amíg ráhangolódtam a film hullámhosszára, egyszerűen az agyamban nem akart átváltani a kapcsoló, ami elfogadja jgl maszkját, amivel bruce willis-hez akarták hasonlatossá tenni, de ahogy jöttek a fókuszváltások és kellően bevonódtam érzelmileg a morális dilemmába, úgy ültem egyre feljebb-és-feljebb a kanapén, hogy a végére teljesen kétségbeesve kérdezzem magamtól: most akkor kinek is kéne szurkolnom a végén...? (elsőre emily blunt keménykedése is szokatlannak hatott, aztán ahogy vette le ezt a megkeményedett álarcot, úgy lépkedett hozzám is egyre közelebb. pierce gagnon meg figyelemreméltó alakítást nyújtott kisgyerekként, hihető volt a furcsasága és a dühe is egyaránt.) (a szerény költségvetést rian johnson jól elrejtette a történetbe, ahol csak a kiváltságosok kaptak modern technológiát, a szegények tömegeit szándékosan leszakította, mert a lepukkant, realista környezetet könnyebb volt megvalósítani, mint a csilivili high-tech-et...) (××08.16.)

(Eredet) (2010) (r.: Christopher Nolan)

azért valljuk be, az előzetesek manapság már sokszor nem felkorbácsolnak, hanem rontanak a mozis élményen, mert vagy túl sok titkot fednek fel, vagy látványos jeleneteket égetnek bele a szemedbe, amiknél így már a nagyvászon előtt ülve sokszor csak a válladat vonogatod, ahelyett hogy lenyűgöződnél... kisebb csoda volt tíz évvel ezelőtt, hogy sikerült elkerülnöm bármilyen előzetes képkockát az inception-ből, oké, kevesebbet jártam moziba akkoriban, így nem futottam bele más film előtt az ízelítőbe, az interneten meg nagyon tudatosan tojáshéjon lépkedve kerülgettem a szakoldalakon az információkat. mert azt feltételeztem, hogy úgy fog igazán ütni a film, ha teljesen vakon ülök be rá a moziba -igazából már a jeggyel a kezemben tudtam meg a plakátról, hogy az álmoknak szerepük lesz a történetben, ennyire szűrt volt a szemem... (idén egyébként ugyanezt próbálom elérni a tenet-nél is, eddig jól állok, már automatikusan teker egyet az ujjam az egéren, ha a filmről van szó valamelyik honlapon...) de hát christopher nolan-ben vakon meg lehet bízni, és nem is okozott csalódást -még akkor sem voltam hajlandó távozni a filmről, amikor már félúton kellemetlen feszítést éreztem hólyag-tájékon -körülbelül akkor, amikor megérkezünk az első álomba, és én a szakadó esőt látva konstatáltam, hogy ’oh, fuck’... ennek ellenére (is) emlékezetes maradt ez a james bond-filmekbe oltott agytorna, mert bizony nolan azon kevesek egyike, aki így be tudja kajáltatni a néppel a csavaros észjárását, ahogy a rétegezett történeteit pofás akciók és fékevesztett tempók köré fűzi fel. és ez az az álom-projektje, ahol minden tökéletesen összeállt, a warner kipengette a tetemes összeget egy eredeti film-ötletre, berántottak a stúdió környékéről egy csapatnyi igencsak tehetséges színészt, elkápráztattak mindenkit a praktikus trükkök tömkelegével (még ennyi nézés után is le tud nyűgözni a forgó hotel-folyosó elegáns balettja), és a koronát az egészre hanz zimmer örökérvényű dallamai tették fel (gondolhatunk itt a ’time’ melankóliájára, a ’mombassa’ dinamizmusára, és a legendássá lett ’bhaaaawn’ hangra, amit zimmer az edith piaf kulcs-dalból fejtett vissza, hogy ezzel is reprezentálja az idő lassulását)... egyébként is már ott motoszkált a tudatalattimban, hogy újra kéne nézni a filmet, és ehhez most tökéletes ürügy lett az, hogy pár napja leporoltam a régi 5.1-es hangrendszeremet, és hosszas küzdelem árán elértem, hogy össze tudjam kapcsolni a modernebb okos-tévémmel. erődemonstráció ez a film, minden téren, hangban is, persze... (és akkor most kulcsoljuk imára a kezünket, hogy a vírus ne mossa el a tenet bemutatóját ismét...) (××08.11.)

(2019) (r.: Steve Paley)

mindig is csak egy nagyon drága, felesleges bulinak tűntek a szememben az esküvők -bocs, csajok, nem vagyok egy romantikus alkat... (#donthateme) de iliza nem is akart meggyőzni senkit, hogy igenis jó buli leszervezni egy ilyen ceremóniát, sőt, de gyűjtött annyi saját élményt, amiből kijött egy special, tokkal-vonóval, és nem csak szórakoztató volt hallgatni a tradíciókon való élcelődését, de jól be is csomagolta fátyol alá a komolyabb mondandóját az ön-elfogadásról, vagy annak realizálásáról, hogy a kettős mérce még mindig mennyire átitatja a társadalmunkat... perverz élvezet hallgatni azokat komikus-nőket, akik a szexualitásukat helyezik a mondandójuk középpontjába, de üdítő volt közéjük keverni egy olyan nőszemélyt, aki már egy másik életszakaszban jár, és az én generációm problémáival foglalkozik. oké, néha fárasztóan beleszeret a keménykedős hangjába, néha túlmozogja az előadását, de érezhetően egy profi mesélő, aki nem ereszt hetven percen keresztül... (××08.07.)

(Árnyék) (2018) (r.: Zhang Yimou)

az egyik legközismertebb szimbólum, ami beszivárgott ide nyugatra a távol-keleti kultúrából, az a jin-jang jel -lehet hogy azért, mert számunkra is értelmezhető a jelentése, az egymásba forduló fehér-és-fekete, a mindenben meglévő ellentét, a kiegyensúlyozott körforgás -de az is lehet, hogy csak azért lett ismert, mert a tetováló művészek könnyen a bőr alá tudták kanyaríntani... zhang yimou korábbi wuxia-i is teátrálisan kimunkáltak voltak (a hero című filmhez kézzel válogatták a megfelelő színű leveleket a kard-csaták alá), de most a végletekig lecsupaszított mindent, vizuálisan is a jin-jang körön belül akart maradni, a díszletek és a jelmezek is a fekete és a fehér kontrasztjában játszanak (de ha egy másik jellemző kínai kulturális behatást akarunk mondani, akkor a kalligráfia tinta-feketéjét is ott láthatjuk a vászon minden képkockáján) -de a történet és a szereplők is két oldalra billenthetőek... mert van egy fehérként ragyogó hősünk, aki az árnyékban nőt fel, és a világ számára is csak egy árnyék ő; van egy egykori hős, aki jelenleg az árnyékok között él megtörten, és a sötétség sötét gondolatokat sző az elméjébe; van egy uralkodó, aki békét hirdet, de közben alattomosan vágyja a dicső győzelmet; van egy nő, aki két férfi között őrlődik -sajnos a fizikai küzdelem túloldalán állókról már nem tudok ilyen frappáns ellentét-párokat hozni, mert nem igazán foglalkoztunk velük azon túl, hogy ők egy legyőzendő akadály... valószínűleg a film is szándékosan húz kétfelé, ahhoz képest, hogy wuxia-ként akarja nekünk eladni a marketing-osztály, viszonylag kevés verekedős jelenet van benne, főleg az első fele csordogál olyan lassan a politikai machinációk medrében, ahogy a lusta sárga folyó hömpölyög a rizs-földekkel körülölelve -viszont amikor az akcióra kerül a sor, akkor zhang yimou a történelmi tényeket elengedve a legendák földjére úszik át, és lenyűgözően lehetetlen jelenetekkel jutalmazza meg a türelmünket, bemutatva például azt, hogy a nőiesnek gondolt esernyő a világ legveszélyesebb fegyverévé is változtatható az ügyes kezekben... mert bizony kell a türelem a sok színpadias tróntermi jelenethez, főleg úgy, hogy a távol-keleti túl-játszás még mindig ki tud zökkenteni időnként a jelenetekből, de összességében úgy érzi az ember, hogy művészileg összeáll a film egy egésszé, hogy megéri megkeresni magában hozzá a minimalizmusra vágyó énjét -ha másért nem, hát azért a vizuális koncepcióért, ami nem engedi el a szemedet, és ami feketén-fehéren beleég a kisagyad megfelelő nyúlványába... (jó volt látni a filmben egy erős nőt, aki ki akar lépni a testvére leplei mögül, végül önfeláldozó hőssé válik.) (××08.02.)

(2019) (r.: Jack Bennett)

amikor a világ összes ideje a rendelkezésemre állt, és a kiadók még úgy gondolták, hogy meg kell jutalmazniuk minket, a vásárlókat azzal, hogy telepakolják a dvd-iket extrákat, rengeteg így-készült-et néztem. aztán ezek a háttérbe betekintő kis darabkák el-elmaradoztak az életemből (először a trükkökről szóló szegmensektől kezdtem magam távol tartani, mert rontotta az újra-nézéseim élményét az, hogy láttam magam előtt a zöld hátteret meg a digitális varázslók munkáját), de most úgy gondoltam, hogy kivételt teszek, és kicsit nosztalgikus módon a film főfogása után elfogyasztom a desszertet is -elsősorban azért, mert látni akartam, hogy egy (általam kedvelt) youtube-csatornáról szalajtott producerek milyen munkát képesek összerakni egész-estés formában. és tudjátok mit? roth cornett-nek és dan murrel-nek nincs semmi szégyellnivalója, ez egy tisztességes kis szerelmeslevél lett egy filmhez, ami maga is egy szerelmeslevél... sikerült összetoborozni minden fontos embert, aki a film elkészülésében részt vett, megtudhattunk pár érdekességet a kissé döcögős előkészítő projektről (rendező-váltás, színész-keresgélés, ilyesmi), semmi nagy releváció, de nem is ezzel akarták felemelni a készítők a film rakétáját a hozzá hasonló dokumentum-filmek dokkjából, hanem azzal, ahogy elkapták azt a sűrű szeretet-nyalábot, ami egyszerre érződik mind a készítőkből, mind a rajongókból. mert mindenki jó szívvel nosztalgiázott vissza a színészek és a stáb tagjai közül, olyat meg ritkán látni, hogy egy nem-franchise film ilyen elkötelezett híveket vonz maga után, akik húsz év elteltével is őrzik a lángot, beöltöznek a cosplay-eken, és imádattal tekintenek erre a szívből jövő goofy komédiára, ami részben róluk szól: az elkötelezett rajongókról... (××07.31.)

(Galatitkos küldetés) (1999) (r.: Dean Parisot)

valószínűleg azért vártam 21 évet ennek a filmnek a megnézésével, mert sohasem sikerült betagozódnom a trekkie-k népes táborába, és ez túlságosan is egy star trek paródiának tűnt -és részben az is, de most már tudom, hogy sokkal több is ennél, merthogy az alkotók túlságosan is szerették az enterprise kalandjait ahhoz, hogy ízléstelen tréfát űzzenek belőle, inkább csak szeretetteljesen megpaskolták a túlzásait, és egy nagy adag szerelmes-levélbe csomagolták a végeredményt... ó, és ez még csak a felső réteg, mert a családbarátra vágott látványos űrkaland alatt komoly egzisztenciális kérdések lapulnak, megéneklik azokat a színészeket, akikre ráégnek a szerepek, akik csak rajongói találkozókon vegetálnak, és akikben ott lakozik a jó ember a lelkük mélyén, csak jól elrejtik az egójuk és a whiskey-zuhatag alá... tim allen azért volt igazán alkalmas erre a szerepre, mert megélte ezeket a drámákat a vígjátéki karrierje alatt, így meg is tudta villantani a komoly oldalát egy-két jelenetben, alan rickman-ről viszont sokan hajlamosak elfelejteni, hogy mennyire vicces ember volt, sigourney weaver meg a tökéletes választás volt az egydimenziós szőke női scifi-klisé-karakter szerepére azok után, hogy annyiszor hozott már erős nőket a vásznon... és akkor most itt hosszasan lehetne sorolni a többiek erényeit, tony shalhoub arc-mimikáját, sam rockwell energiáját, enrico colantoni hanghordozását, missi pyle nevetését... szerintem spielberg-ék, mint kezdő stúdió-vezetők, nem igazán tudták felmérni, hogy mire nyitják ki a pénztárcájukat, és valószínűleg nem ennek a filmnek a bevételeiből építettek maguknak új házat beverly hills-ben, de örömmel látszik, hogy milyen sokan felfedezték maguknak azóta ezt a bohókás lükeséget -valószínűleg azért, mert kellemesen meg tudja melengetni a geek szíveket, amikor azt sugallja, hogy érdemes valamiért rajongani, mert egyszer meglesz a jutalma annak, hogy komoly lexikális tudásod van egy olyan témában, amiért a magukat menőbbnek gondoló emberek rendre kinevetnek (persze 1999 óta nagyot fordult a világ, és a geek-ség már a mainstream egyik fő irányvonala, de azért néhány marvel film nem fogja megváltoztatni azt a tényt, hogy mindig lesznek olyanok, akik furcsán néznek majd azokra, akik folyékonyan beszélnek klingonul)... (azért a stan winston studio-ban itt is kitettek magukért a maszkmesterek, de tulajdonképpen a digitális trükkök sem öregedtek olyan nagyon, mint egy ilyen korú filmnél várná az ember...) (aki igazán komolyan vette a feladatát a stábból, az david newman zeneszerző volt, aki nagyzenekarra komponálva nagyobb-szabásúvá varázsolta az élményt.) (××07.31.)

(2020) (r.: Dave Skinner, Freddie Waters)

nem kell mindig feltalálni a spanyolviaszt, főleg a standup műfajában, kell egy jó beszélőkéjű, jó humorú személy, aki egy szép ívet kerekítve tudja összefűzni azokat a sztorikat, amiket megélt, amiket jól kigyakorolva kiszínezett. ezúttal egy dinamikus mozgású angol pasit kaptunk, ami nem fél cikivé tenni saját magát, a családját, és persze jó nagy adaggal kap mindenki a szórásból, aki csak kicsit is megérdemli a mai világból, a vegánok, az amerikaiak, meg úgy általában az emberi butaság. mindez lendületes, szórakoztató köntösben. senkinél sem lesz benne ez az év végi top3 standup-ban, de garantálom, hogy mindenki jól fog szórakozni, ha ki akar kapcsolódni egy órára... (××07.27.)

Raiders of the Lost Ark (Az elveszett frigyláda fosztogatói) (1981) (r.: Steven Spielberg) / ...természetesen nem csak azzal áldoztunk gyerekkorunk istenének, george lucas-nak, hogy újra-és-újra végigéltük egy sivatagi farmról származó kölyök felnövés-történetét, hanem a mostohatestvérével is igen gyakran ellátogattunk a misztikus múltba, azt képzelve, hogy a régészet tudományága valami igencsak menő szakma... annyira a fülemben van a film (és csernyák jános hangja), hogy kifejezetten szokatlan volt most eredeti nyelven nézni, ugyanakkor bizonyos párbeszédek finomodtak is azzal, hogy lefejtődött a szinkron teátrálisabb megközelítése róluk... de ezen kívül a film ma is azt az élvezetet nyújtja, mint 39 évvel ezelőtt, pompásan öregedett, még most is iskolapéldánya annak, hogy miként kell egy lendületes kalandfilmet úgy prezentálni, hogy ne zökkentsék ki a nézőket az expozíciós magyarázatokkal, miközben műértő pengeél-táncot járnak a humoros kalandok, a történelmi leckék és a gore-ba hajló horror-elemek felett. mindezt egy cinikus hőssel, aki kellően összevérzi az ingét ahhoz, hogy túllépjen a karikaturisztikus vonásain (elképzelni sem tudom, hogy milyen lett volna, ha a magnum producerei belemennek spielberg-ék eredeti tervébe, és elengedik tom selleck-et az indy forgatására, mert annyira ráolvadt harrison ford-ra ez a szerep)... már gyerekként is az volt a kedvenc jelenetem, amikor a nap-sárgította ellenfényben énekelve ássák a munkások a homokot, de a mai, avatottabb szememnek már végig feltűnt, hogy mennyire erős az operatőri munka a filmben, főleg mert douglas slocombe operatőr, ahol csak tehette, játszott egy kicsit az árnyékokkal... a cgi-jal terhelt jelen világából visszanézve már az is elképesztőnek tűnik, ahogy a kaszkadőrök annak idején az életüket kockáztatták azért, hogy a filmtörténelem egy ikonikus autós üldözéssel legyen gazdagabb, bár persze biztos ma is vannak még olyan őrültek, akik végigmásznának egy robogó teherautó alján, de a biztosítók már túl kemény kézzel fogják a forgatásokat, úgyhogy lassan már mementóvá nemesednek az ilyen vakmerő mutatványok... mostanában többször szembejött velem a neten indy karaktere, így amikor az hbo-m nem akart elindulni a tévémen, igen hamar a konkurenciánál találtam magam, hogy aztán gyermeki lelkesedéssel vessem bele magam az okkult nácikkal sötétre festett kaland-orgiába... (hmm, az is ennyi nézés után tűnt csak fel, hogy karen allen-nek a fél filmet mezítláb kellett végigcsinálnia, valahogy mindig akkor sikerült elrabolniuk a rosszfiúknak, amikor nem volt a cipője a közelben -máskor meg inkább a kígyóknak adományozta a mutatós topánkáját...) (××07.11.)

Indiana Jones and The Temple of Doom (Indiana Jones és a Végzet temploma) (1984) (r.: Steven Spielberg) / úgy gondolom, hogy gyerekkorunk jobban el voltunk engedve azon a téren a húgommal, hogy milyen filmeket nézhetünk meg, mint mások a korosztályunkból, effektíve nem emlékszem olyanra, hogy bármitől is el lettünk volna tiltva -oké, mondjuk nehéz is lett volna, ha a nagynéném 6-8 éves koromba már horror-filmekre ráncigált el az akarattyai kertmoziba, ahol ő volt a pénztáros, és én csak azért kellettem, hogy neki ne kelljen a sötétben egyedül hazamennie... szóval emiatt a szabatosság miatt lehet az, hogy igencsak fiatalon láttam a terminátort vagy a robotzsarut, de nem emlékszem olyanra, hogy ezek a filmek álmatlan éjszakát okoztak volna. arra viszont emlékszem, hogy egyszer szándékosan alvást tettettem a szüleim szobájában, miközben közösen filmet néztünk ott egyik este, hátha akkor megkímélnek, és nem zavarnak át egyedül a szomszédban lévő ágyamba -és az a film, ami kiváltotta belőlem ezt a parát, bizony a végzet temploma volt, a jelenet meg, ami túlmozgatta a fantáziámat, az az a szív-kitépős emberáldozat volt, ami annak idején komoly fejvakarásra késztette az amerikai cenzorokat is (emiatt lett bevezetve a pg-13-as karika a szülői ajánlás rendszerébe). persze az, hogy nyomasztó volt a hangulata filmnek, még nem jelentette azt, hogy ne néztük volna meg ugyanannyiszor ezt is, mint a többi két indy-filmet... gyerekként biztos nem tűnt fel, hogy lucas-ék feltalálták a prequel-sequel fogalmát, azaz ez az epizód korábban játszódik, mint a másik kettő, és mondhatná az ember, hogy azért működik kevésbé a testvéreinél, mert nincsenek benne nácik, de igazság szerint a hangvétele az, ami miatt kilóg a sorból... mert az orientális set-up még működhetne is, mert egzotikumot hoz be a mitológiába, és egyébként is, a nyolcvanas évek dereka felé közeledve valamiért imádtak elutazni hollywood-ból az alkotók a maharadzsák legendás palotáiba (lásd még mondjuk az octopussy című bond-filmet), de itt talán az volt a baj, hogy a hinduizmusról nem voltak olyan személyes tapasztalataik lucas-éknak, mint a judeo-keresztény kultúrkörről, amiben felnőttek, így csak egy nagy kupac sztereotípiával tudták feltölteni a filmet... de oké, még lenyelem az indiaiak kifigurázását egy nagy kanál majom-agyvelővel együtt, az viszont végképp lebillenti a filmet a szakadékba, ahogy a humor és a horror között próbál egyensúlyozni... mert biztos hogy azért mentek el a pofonegyszerű slapstick-poénok irányába ezúttal, hogy elvegyék a masszívan jelenlévő bizarr horror-elemek élét, de sajnos csak azt érték el, hogy a sok seggre-esés és nyafogás közben teljesen eltávolítottak a főhősnőjüktől, akire ezen jelenetek nagyrészét pakolták. sőt, egy szemnyi pozitív vonást nem aggattak rá, így nem érezzük megérdemeltnek a csókjait sem indy-vel, és nem is tudunk izgulni azért, hogy élve megússza ezt a kalandot (short round legalább cuki) -és ez biztos, hogy nem kate capshaw hibája, aki tehetséges komikának tűnik, csak túlságosan félrevitték őt spielberg-ék a harmincas évek komédiáinak világába... ha a frigyládát dicsértem, hogy milyen nemesen öregedett, akkor ezt a filmet kárhoztatnom kell ugyanezért, mert a fékevesztett tempójú csillés üldözésen túl nem nyújt egyetlen olyan jelenetet sem, ami igazán emlékezetes lenne, és nem esne olyan túlzásokba (akár a horror, akár a humor terén), amik nem érződhettek elavultnak már 1984-ben sem... (××07.12.)

Indiana Jones and The Last Cruisade (Indiana Jones és az Utolsó kereszteslovag) (1989) (r.: Steven Spielberg) / nem csak olvastam és filmet néztem ám tizenévesként, hanem egy csomó jockstick-ot is tönkre-vágtam, miközben próbáltam legyűrni az összes játékot, amit csak be tudtam szerezni commodore64-re -bár ritkán értem el a game-ek végére... és nem volt kivétel ez alól a kereszteslovagból készített kis szösszenet sem, a cirkuszos vonaton túl nem igazán sikerült tovább vergődnöm -de az emlék megmaradt, és most is ez volt az első, ami bevillant a film kezdő perceiről... tudjuk jól, hogy spielberg szereti a bond-filmeket, és azt szokás mondani, hogy indy az ő válasza a 007-esre, és ez az állítás talán ezen a filmen érhető tetten leginkább, mert a nyitány itt is egy külön kis kaland, mint ami meg szokott esni őfelsége titkos-ügynökével is, de az a jelenet is simán ott lehetne egy roger moore-i bohóckodásban, ahogy a nagy izgalmak után vigyorogva vágja gerincen dr.elsa-t... kicsit azt érezni (főleg ilyen sűrűn újranézve a részeket), hogy lucas a kilengés után egyenesbe akarta állítani az ingát, és ahogy a jedi visszatérnél visszahozott egy csomó elemet az első filmből, így itt is úgy érezte, hogy úgy szolgálja ki legjobban a közönséget, ha a frigyládára emlékezteti őket... így préselték a sztoriba marcus brody-t és sallah-t, így kalandoztunk európában és a közel-keleten, és ezért vetült megint a horogkereszt árnyéka a nagy kalandra (vicces, hogy mennyire háborús filmnek érződik a sok akció a motoros üldözéssel meg a tank-csatával, miközben egy évvel a tényleges háború kitörése előtt járunk)... talán ezért is van akkora vita a rajongók között, hogy melyik is a jobb film a kettő közül -és igazából, ami a szent grál felé döntheti a mérleg nyelvét, az bizony tökéletesen felépített apa-fiú kapcsolat, ahogy az elhidegültség fokról-fokra oldódik fel, és igazi kötődés alakul ki, miközben tűz és víz a két jones. a sean connery-ból áradó coolságot nem lehet nem imádni, és jót tett harrison ford-nak is, hogy egy ilyen klasszikus pasi mellett kellett macsónak lennie... végignézve ezeken a régi filmeken, azt kell hogy mondjam, hogy lucas-éknak a női karakterek nem voltak az erősségeik: először adtak nekünk egy erősnek mutatott társat, akit aztán folyton elrabolnak a rosszfiúk, majd jött egy döcögősen működő comic relief, akinek nincs semmi kémiája indy-vel, most meg egy személyiség-nélküli szöszi pottyant bele a velencei csatornákba, mert kellett egy szép nő is a filmbe... john williams-nek sikerült némi emelkedettséget csempésznie a szent grál köré a zenei témájával, ettől lehet az, hogy ezt a tárgyat spirituálisabbnak érezzük, mint a frigyládát (a mcguffin-ként működő hindu kövekről inkább ne beszéljünk)... szóval elértem a végső naplementét, és a kalandfilmes nosztalgia-utazásomat itt most én is megszakítanám -bár nem érzem olyan kínosnak a kristály-koponyát, mint sok más rajongó, de most nincs kedvem a teljesen elszállt ufós befejezéshez. meg egyébként is, az a film már egy teljesen új korszakban érkezett az életembe, más ízű lenne a nosztalgia... (××07.12.)

(Családi bunyó) (2019) (r.: Stephen Merchant)

innen európából nézve furcsának tűnik az amerikaiak megszállottsága a pankráció iránt, ami kívülről egy jól koreografált show-nak látszik csupán, ahol erős emberek eljátsszák, hogy nagyon összeverik egymást, miközben egy komplex narratívával hergelik a tömegeket -magyarul ez egy szappanopera streccs-gatyában, ahogy a filmben is elhangzik. ám úgy tűnik, hogy ahogy minden amerikai hóbortnak, úgy ennek is megvannak a maga nemzetközi rajongói is. az mondjuk nekem kicsit rejtély, hogy a furcsa angol humoráról híres sáska-formájú stephen merchant miként kattanhatott rá erre a maszkulin élvezetre, de a producereket meggyőzte, hogy az ő kezében van a legjobb helyen ez a történet... mondjuk azt nem mondhatjuk, hogy a ricky gervais-szal tökéletesre csiszolt kellemetlen humorát akarta volna ráerőltetni az amerikai témára (jellemző módon az egyetlen kínos-humoros jelenet az, amiben az író-direktor úr személyesen is megjelenik), inkább nyitott a nagyközönség felé, és egy általános érvényű életrajzot vázolt fel, ami alapigazságokra épül, élteti a kitartást, így komoly inspirációs forrásként szolgálhat minden arra éhezőnek, és közben jó tempóban mondja fel az ilyen típusú alkotások kötelező kellékeit... de baj-e az, ha valami nem akar komplex lenni, hanem mindenki számára érthetően és átérezhetően mesél mondjuk a testvéri féltékenység leküzdéséről, és közben még szórakoztat is? pont az ilyen filmeket találták ki a kikészítő melós napok utáni péntek estére... kívülállóként örültem, hogy nem a nagy cirkuszra fókuszáltak, hogy nem nyomták agyon a filmet mindenféle pankrációs utalással, hogy végig paige-en volt a hangsúly (dwayne the rock johnson producerként kétszer ránk-mosolygott, ő is érezte, hogy ennél több rivaldafényt nem kell elvennie a hősnőről), viszont annak örültem, hogy az érződött végig, hogy mennyire kemény munka ez a sport is, még ha sokak szemében ez csak színház csupán, és a színpadon lévők a belüket is kidolgozzák azért, hogy a szórakozásra éhes tömegeket kielégítsék... az is jót tett a filmnek, hogy egy kívülálló szemén keresztül kukkantottunk be a függöny mögé, akinek ugyanúgy le kellett vetkőznie az előítéleteit, mint a biznisz körül legyeskedőknek -és mint nekünk, nézőknek... paige személyiségétől elválaszthatatlan a családi háttere, így kellett egy tetemes idő, amit egy lepukkant angol kisvárosban töltöttünk egy csapat egyszerű ember között, és valljuk be, stephen merchant itt érezte igazán otthon magát, mint ahogy a színészek is itt tudták a legszerethetőbb alakításokat hozni (nick frost és lena headey voltak a megtestesült bumfordiság), de jack lowden is meggyőző volt, ahogy sokszor csak a szemével játszotta az elfojtott érzelmeit. florence pugh meg minden szerepével egyre erősíti bennem azt a képet, hogy ő a korosztálya egyik legfényesebb csillaga, mindenhol hiteles és szerethető, és én szeretem is, most már teljes szívemből... (a többiek inkább típus-karakterek voltak, vince vaughn-nak a kemény edzők sztereotípiáit kellett hoznia, a szőke bombázók meg a bikinis fürdőzéstől lassan jutottak el odáig, hogy személyiségük is legyen...) szóval nem gondolom azt, hogy mindig világmegváltásra kell törekedni, nem lehet mindig mély gyomrosokat bevivő díj-hajszoló filmekkel feltölteni az ember naptárát, kellenek az ilyen szórakoztatóan tanulságos filmek is, amik arra inspirálják az embert, hogy még gyorsabban tekerjen a szobabiciklijén... (××07.10)