(2020) (r.: Harry Bradbeer)

ha már csak az évszámokat nézzük, nem nehéz egy egyenes vonalat húzni a sherlock holmes történetek és a szüfrazsett mozgalom között -mindegyik meghatározó eleme volt a viktoriánus kor alkonyának... és ha bárki felcsapja a wikipédiát, már olvashat is arról, hogy ezek a harcias nők képezték magukat testileg is, hogy fizikailag is oda tudjanak csapni, ha a férfiak uralta társadalom erre kényszerítené őket, és nem állt távol tőlük a radikalizálódás sem, számtalan épületet, párt-központot rongáltak meg gyújtogatással és robbantással... szóval a film alapvetésébe nem ildomos belekötni, mert egy pörgő-forgó rúgással támad vissza -bár ha valaki a fene nagy hitelességet kéri számon egy ifjúsági kalandfilmnél, akkor jobb, ha el sem indítja a lejátszást a netflixen, mert csak egy goromba fráter benyomását kelti majd, akinek savanyú az élet... mert lássuk be, hogy sherlock csak egy ugródeszka, egy kedves mellékszereplő, aki jókat mosolyog a háttérben, mivel ő is úgy gondolja, hogy nem fair összehasonlítani az ő ügyeit a húga rejtélyeivel, nem egy ligában játszanak. és nem is akarnak... nem kell penge-élességű elmével rendelkezni, hogy az ember összerakja a kirakóst, könnyen kitalálható, hogy mire megy ki a játék, de nem is ránk van szabva ez történet, hanem a tinédzserekre, ezért is térünk vissza újra-és-újra a nyomokhoz, hogy az ő el-elkalandozó figyelmük mindig emlékeztetve legyen a lényegre... már a viktoriánus angolok is ezeréves közhelyként kezelhették, hogy mindent a maga helyén kell kezelni, de ki kell hangsúlyozni, hogy ez a film nem a rejtély-központúsága miatt működik, hanem azért, mert megtömi szénnel a központi gőz-gépét, és robog előre a kalandok nagy sorozatán -egy elmés főhőst követve, aki a legtöbbször szavakkal és álruhákkal ki tudja vágni magát a szorult helyzetéből, de ha ezek nem segítenek, még mindig ott a jiu jitsu, mint végső megoldás... és nekem, mint a ’negyedik-fal-áttörések elkötelezett rajongó’-jának működött az, hogy hősnőnk bevont minket is a játékba, hogy kiszólt és magyarázott, vagy akár csak dobott egy kacsintást, mert segítette azt, hogy szerethetőbbé váljon a karakter... ehhez jöttek még a rendezői ötlet-bombák, bár az már nekem is sok volt egy kicsit, hogy folyton párhuzamot vontunk enola egyedi neveltetése és a jelen helyzetben történő szituációk között... bár minden ifjúsági (azaz young adult) adaptáció ennyi bájjal lenne felvértezve, nem is értem, hogy miért csak az egy-kaptafás disztópikus búsongós szerelmi háromszögeket erőltették a producerek éveken át, bedöntve ezzel a zsánert a mulandóság temetőjébe, mikor láthatóan életképes tud lenni az, ha a fiatalokhoz akarnak szólni az alkotók, csak ehhez kell egy karizmatikus főhős (millie bobby brown mosolyával felvértezve), kell egy igényesen elkészített miliő, és egy jól követhető, jó tempóban nyargaló, apró érzelem-mazsolákkal meghintett történet. nem nagy truváj, de ha minden összetevő a helyén van, akkor kifejezetten szórakoztató lesz a végeredmény... (daniel pemberton osonó-pályán hollywood egyik legjobb aktív zeneszerzőjévé vált, mindig fel tudja húzni egy film vagy sorozat élvezeti értékét, ha ő komponál hozzá fülbemászó dallamokat.) (××09.26.)