(Sörgyári Capriccio) (1981) (r.: Jirí Menzel)

nekem bohumil hrabal mindig egy olyan nagybácsinak tűnt, aki megállás nélkül sztorizik, jókedélyűen, és csak azért áll meg két mondat között, hogy kortyoljon egyet a jó hideg söréből -pont mint pepin a sörgyár udvarán, csak mind hrabal, mind jirí menzel sokkal halkabban sztoriznak, mint a folyton hangoskodó teremtményük... főiskolásként volt egy kellemes hrabal korszakom, szerintem ezt a filmet is akkor láttam utoljára, így sok minden csak ködös emlékként maradt meg bennem -bár ugye sok történés nincs is igazán, inkább a hangulatokat építi egymásra, az idilli életképekbe csak apró konfliktusokat főz bele. mint amikor az értekezletet megzavarja a hurka illata. vagy mikor a kémény tetejéről kell leimádkozni a hangoskodókat. még egy boka-törést is lehet idillikusan ábrázolni, hiszen a férfi vágya, hogy támasza legyen az asszonynak, aki ezt szívélyesen meg is teszi neki... az idilli álomvilághoz kellett a filmbe magda vásáryová éteri szépsége is, aki apró mosolyokkal tűri a férje rosszkedvét, a sógora harsányságát, vagy azt a nyilvánvaló tényt, hogy a városka minden lakója szerelmes belé, legfőképpen a földet súroló hajába... ezért is olyan sokkoló látni, amikor bekövetkezik a változás, akkor annak a legszívbemarkolóbb jele a megkurtított fizura. pedig a háttérben sokkal drámaibb események zajlanak, véget ért egy háború, megszűnt az osztrák-magyar monarchia, de az a hajzuhatag a legnagyobb veszteség... persze a világ zaja nehezen tudná áttörni pepin bácsi üvöltözését -és szerintem a film megítélése is azon múlik, hogy mennyire vagy képes befogadni a végletekig eltúlzott figurát. mert egy idő után már nem vicces az óbégatása, a visszatérő hasraesős poénok is megkopnak körülötte, ugyanakkor, ha valakinek felemlegeted a filmet, biztos, hogy a mosómedvés sztori lesz az első, ami eszébe jut róla... de nekem nem pepin monológjai marnak a szívembe, vagy az örömteli étkezések és sörözések, hanem az a feltétel nélküli szeretet, ami átjárja a sörfőző komlótól nehéz levegőjét, az az éteri szépség, amiről elhiszed, hogy ott fog várni rád az ágyban, a párnán szétterülő végtelenül hosszú hajzuhatag formájában... (××12.30.)

Raiders of the Lost Ark (Az elveszett frigyláda fosztogatói) (1981) (r.: Steven Spielberg) / ...természetesen nem csak azzal áldoztunk gyerekkorunk istenének, george lucas-nak, hogy újra-és-újra végigéltük egy sivatagi farmról származó kölyök felnövés-történetét, hanem a mostohatestvérével is igen gyakran ellátogattunk a misztikus múltba, azt képzelve, hogy a régészet tudományága valami igencsak menő szakma... annyira a fülemben van a film (és csernyák jános hangja), hogy kifejezetten szokatlan volt most eredeti nyelven nézni, ugyanakkor bizonyos párbeszédek finomodtak is azzal, hogy lefejtődött a szinkron teátrálisabb megközelítése róluk... de ezen kívül a film ma is azt az élvezetet nyújtja, mint 39 évvel ezelőtt, pompásan öregedett, még most is iskolapéldánya annak, hogy miként kell egy lendületes kalandfilmet úgy prezentálni, hogy ne zökkentsék ki a nézőket az expozíciós magyarázatokkal, miközben műértő pengeél-táncot járnak a humoros kalandok, a történelmi leckék és a gore-ba hajló horror-elemek felett. mindezt egy cinikus hőssel, aki kellően összevérzi az ingét ahhoz, hogy túllépjen a karikaturisztikus vonásain (elképzelni sem tudom, hogy milyen lett volna, ha a magnum producerei belemennek spielberg-ék eredeti tervébe, és elengedik tom selleck-et az indy forgatására, mert annyira ráolvadt harrison ford-ra ez a szerep)... már gyerekként is az volt a kedvenc jelenetem, amikor a nap-sárgította ellenfényben énekelve ássák a munkások a homokot, de a mai, avatottabb szememnek már végig feltűnt, hogy mennyire erős az operatőri munka a filmben, főleg mert douglas slocombe operatőr, ahol csak tehette, játszott egy kicsit az árnyékokkal... a cgi-jal terhelt jelen világából visszanézve már az is elképesztőnek tűnik, ahogy a kaszkadőrök annak idején az életüket kockáztatták azért, hogy a filmtörténelem egy ikonikus autós üldözéssel legyen gazdagabb, bár persze biztos ma is vannak még olyan őrültek, akik végigmásznának egy robogó teherautó alján, de a biztosítók már túl kemény kézzel fogják a forgatásokat, úgyhogy lassan már mementóvá nemesednek az ilyen vakmerő mutatványok... mostanában többször szembejött velem a neten indy karaktere, így amikor az hbo-m nem akart elindulni a tévémen, igen hamar a konkurenciánál találtam magam, hogy aztán gyermeki lelkesedéssel vessem bele magam az okkult nácikkal sötétre festett kaland-orgiába... (hmm, az is ennyi nézés után tűnt csak fel, hogy karen allen-nek a fél filmet mezítláb kellett végigcsinálnia, valahogy mindig akkor sikerült elrabolniuk a rosszfiúknak, amikor nem volt a cipője a közelben -máskor meg inkább a kígyóknak adományozta a mutatós topánkáját...) (××07.11.)

Indiana Jones and The Temple of Doom (Indiana Jones és a Végzet temploma) (1984) (r.: Steven Spielberg) / úgy gondolom, hogy gyerekkorunk jobban el voltunk engedve azon a téren a húgommal, hogy milyen filmeket nézhetünk meg, mint mások a korosztályunkból, effektíve nem emlékszem olyanra, hogy bármitől is el lettünk volna tiltva -oké, mondjuk nehéz is lett volna, ha a nagynéném 6-8 éves koromba már horror-filmekre ráncigált el az akarattyai kertmoziba, ahol ő volt a pénztáros, és én csak azért kellettem, hogy neki ne kelljen a sötétben egyedül hazamennie... szóval emiatt a szabatosság miatt lehet az, hogy igencsak fiatalon láttam a terminátort vagy a robotzsarut, de nem emlékszem olyanra, hogy ezek a filmek álmatlan éjszakát okoztak volna. arra viszont emlékszem, hogy egyszer szándékosan alvást tettettem a szüleim szobájában, miközben közösen filmet néztünk ott egyik este, hátha akkor megkímélnek, és nem zavarnak át egyedül a szomszédban lévő ágyamba -és az a film, ami kiváltotta belőlem ezt a parát, bizony a végzet temploma volt, a jelenet meg, ami túlmozgatta a fantáziámat, az az a szív-kitépős emberáldozat volt, ami annak idején komoly fejvakarásra késztette az amerikai cenzorokat is (emiatt lett bevezetve a pg-13-as karika a szülői ajánlás rendszerébe). persze az, hogy nyomasztó volt a hangulata filmnek, még nem jelentette azt, hogy ne néztük volna meg ugyanannyiszor ezt is, mint a többi két indy-filmet... gyerekként biztos nem tűnt fel, hogy lucas-ék feltalálták a prequel-sequel fogalmát, azaz ez az epizód korábban játszódik, mint a másik kettő, és mondhatná az ember, hogy azért működik kevésbé a testvéreinél, mert nincsenek benne nácik, de igazság szerint a hangvétele az, ami miatt kilóg a sorból... mert az orientális set-up még működhetne is, mert egzotikumot hoz be a mitológiába, és egyébként is, a nyolcvanas évek dereka felé közeledve valamiért imádtak elutazni hollywood-ból az alkotók a maharadzsák legendás palotáiba (lásd még mondjuk az octopussy című bond-filmet), de itt talán az volt a baj, hogy a hinduizmusról nem voltak olyan személyes tapasztalataik lucas-éknak, mint a judeo-keresztény kultúrkörről, amiben felnőttek, így csak egy nagy kupac sztereotípiával tudták feltölteni a filmet... de oké, még lenyelem az indiaiak kifigurázását egy nagy kanál majom-agyvelővel együtt, az viszont végképp lebillenti a filmet a szakadékba, ahogy a humor és a horror között próbál egyensúlyozni... mert biztos hogy azért mentek el a pofonegyszerű slapstick-poénok irányába ezúttal, hogy elvegyék a masszívan jelenlévő bizarr horror-elemek élét, de sajnos csak azt érték el, hogy a sok seggre-esés és nyafogás közben teljesen eltávolítottak a főhősnőjüktől, akire ezen jelenetek nagyrészét pakolták. sőt, egy szemnyi pozitív vonást nem aggattak rá, így nem érezzük megérdemeltnek a csókjait sem indy-vel, és nem is tudunk izgulni azért, hogy élve megússza ezt a kalandot (short round legalább cuki) -és ez biztos, hogy nem kate capshaw hibája, aki tehetséges komikának tűnik, csak túlságosan félrevitték őt spielberg-ék a harmincas évek komédiáinak világába... ha a frigyládát dicsértem, hogy milyen nemesen öregedett, akkor ezt a filmet kárhoztatnom kell ugyanezért, mert a fékevesztett tempójú csillés üldözésen túl nem nyújt egyetlen olyan jelenetet sem, ami igazán emlékezetes lenne, és nem esne olyan túlzásokba (akár a horror, akár a humor terén), amik nem érződhettek elavultnak már 1984-ben sem... (××07.12.)

Indiana Jones and The Last Cruisade (Indiana Jones és az Utolsó kereszteslovag) (1989) (r.: Steven Spielberg) / nem csak olvastam és filmet néztem ám tizenévesként, hanem egy csomó jockstick-ot is tönkre-vágtam, miközben próbáltam legyűrni az összes játékot, amit csak be tudtam szerezni commodore64-re -bár ritkán értem el a game-ek végére... és nem volt kivétel ez alól a kereszteslovagból készített kis szösszenet sem, a cirkuszos vonaton túl nem igazán sikerült tovább vergődnöm -de az emlék megmaradt, és most is ez volt az első, ami bevillant a film kezdő perceiről... tudjuk jól, hogy spielberg szereti a bond-filmeket, és azt szokás mondani, hogy indy az ő válasza a 007-esre, és ez az állítás talán ezen a filmen érhető tetten leginkább, mert a nyitány itt is egy külön kis kaland, mint ami meg szokott esni őfelsége titkos-ügynökével is, de az a jelenet is simán ott lehetne egy roger moore-i bohóckodásban, ahogy a nagy izgalmak után vigyorogva vágja gerincen dr.elsa-t... kicsit azt érezni (főleg ilyen sűrűn újranézve a részeket), hogy lucas a kilengés után egyenesbe akarta állítani az ingát, és ahogy a jedi visszatérnél visszahozott egy csomó elemet az első filmből, így itt is úgy érezte, hogy úgy szolgálja ki legjobban a közönséget, ha a frigyládára emlékezteti őket... így préselték a sztoriba marcus brody-t és sallah-t, így kalandoztunk európában és a közel-keleten, és ezért vetült megint a horogkereszt árnyéka a nagy kalandra (vicces, hogy mennyire háborús filmnek érződik a sok akció a motoros üldözéssel meg a tank-csatával, miközben egy évvel a tényleges háború kitörése előtt járunk)... talán ezért is van akkora vita a rajongók között, hogy melyik is a jobb film a kettő közül -és igazából, ami a szent grál felé döntheti a mérleg nyelvét, az bizony tökéletesen felépített apa-fiú kapcsolat, ahogy az elhidegültség fokról-fokra oldódik fel, és igazi kötődés alakul ki, miközben tűz és víz a két jones. a sean connery-ból áradó coolságot nem lehet nem imádni, és jót tett harrison ford-nak is, hogy egy ilyen klasszikus pasi mellett kellett macsónak lennie... végignézve ezeken a régi filmeken, azt kell hogy mondjam, hogy lucas-éknak a női karakterek nem voltak az erősségeik: először adtak nekünk egy erősnek mutatott társat, akit aztán folyton elrabolnak a rosszfiúk, majd jött egy döcögősen működő comic relief, akinek nincs semmi kémiája indy-vel, most meg egy személyiség-nélküli szöszi pottyant bele a velencei csatornákba, mert kellett egy szép nő is a filmbe... john williams-nek sikerült némi emelkedettséget csempésznie a szent grál köré a zenei témájával, ettől lehet az, hogy ezt a tárgyat spirituálisabbnak érezzük, mint a frigyládát (a mcguffin-ként működő hindu kövekről inkább ne beszéljünk)... szóval elértem a végső naplementét, és a kalandfilmes nosztalgia-utazásomat itt most én is megszakítanám -bár nem érzem olyan kínosnak a kristály-koponyát, mint sok más rajongó, de most nincs kedvem a teljesen elszállt ufós befejezéshez. meg egyébként is, az a film már egy teljesen új korszakban érkezett az életembe, más ízű lenne a nosztalgia... (××07.12.)

elég frusztráló érzés, amikor többszáz film megnézése után rádöbbensz, hogy fogalmad sincs, hogy láttad-e valaha teljesen a mad max filmeket, vagy csak elcsíptél gyerekkorodban egy-egy jelenetet. és akiben van egy kis tisztelet a filmek iránt, az nem engedheti meg magának, hogy ilyen kult-filmek ejtsenek csorbát a becsületén. úgyhogy elhatároztam, hogy beizzítom a motorokat, és rászánom egy hétvége estéit a pótlásra. persze az sem volt utolsó szempont, hogy a rohamosan közeledő új részt a moziban szeretném abszolválni, és nem akarnék lemaradni egyetlen morzsa utalásról sem.

Mad Max (1979) (r.: George Miller)

az ember a mad max címről általában egyből valami post-apokaliptikus világra asszociál, pedig az első rész még korántsem ennek a zsánernek a hangulatában készült. persze azt érezni, hogy nem makulátlan a jövő, de inkább csak a hangszóró monoton instrukcióiból lehet felcsipegetni némi információt. meg azért valljuk be, hogy nem a történet a film erőssége -kicsit zavarosan indul, és csak a végére áll össze, és út közben egyszer sem vádolható eredetiséggel. sőt, a romantikus enyelgések lét-jogosultságát megértem (a hős motivációinak klasszikus építése miatt vannak itt), ugyanakkor kilógnak a benzin-gőzös keretből (és nyugodtan be lehet vallani, hogy ez tulajdonképpen egy western, lovak helyett motorokkal...). persze érdekes, ahogy a hős-történetből anti-hős történet válik, azért a végtelen aszfalt-csíkon játszódó akciójelenetekért nemesedett kultikussá a film. és azok a részek tényleg nagyon össze vannak rakva, fényképezésben, vágásban, cool-ságban (max belépője!). itt a low-budget báj is kevésbé érződik, bár lehet, hogy csak a tényleges autó-törések és a kemény kaszkadőr-munka mondatja ezt velem (az a motoros túlélte, akit jól láthatóan fejbe-csapott az egyik gép...?). meglepődtem egyébként, hogy sokszor milyen visszafogott a rendezés, egy kvázi exploitation filmtől nem azt várnám, hogy csak sejtetéssel és nem tényleges megmutatással fokozza fel a horrort és a drámát. bár még most is élvezetes alkotás, és látszik, hogy mennyire modern lehetett a hatásmechanizmusa 1979-ben, azért sokat kopott az évek alatt a karosszériája. ($05.01.)

Mad Max 2 (1981) (r.: George Miller)

ha van valami, ami eszembe jut ausztráliáról, akkor az a vörös színű talaj, ami ott porzik a sivatagos táj felett, és belep mindent. és pont ez a por-réteg, amit hiányoltam az első filmből, és amit most megkaptam -töményen. nem sokat szarakodunk a két film közötti átvezetésen, kis emlékeztető, pár keresetlen szó a narrációban a megváltozott világról, és már benne is voltunk a sűrűjében. oké, kell még majd’ fél óra, mire max-nek célt adnak, és úgy tűnik, kell egy ilyen típusú löket a történetnek, mert akkor indul be igazán, és kezd el őrült tempóban száguldozni. no, de még ne lőjünk el minden puskaport, mert nem csak az utolsó húsz perc miatt érdemes megnézni a filmet. kezdjük azzal, hogy mennyire szépen van fényképezve, tele van gyönyörű beállítású képekkel -talán túl szép is egy ilyen elhasznált világhoz. vagy talán pont ez ellensúlyozza a rozsdálló gépjármű-parkot, a szedett-vedett fegyvereket, és az egészen őrült kosztümöket (ez utóbbiaknál azért már elszálltak kicsit a tervezők, de lehet, hogy csak kevesebbet kellett volna járni a kora ’80-as évek szadomazo metál-koncert performanszaira...). de mindenen érződik az átgondoltság (tetszett, hogy nem csak autókázunk, hanem vannak alapjai is a történetnek a küldetés(ekk)el). george miller-ék azon kevés kivétel közé tartoznak, akik a több pénzt tényleg arra használták, hogy jobb filmet hozzanak létre, és nem pedig arra, hogy az ötleteiket üres látványosságra cseréljék. ennek ellenére látszik a nagyobb költségvetés, de tök jól érezni, hogy ugyanúgy benne van a szívük és a lelkük, mint a no budget első résznél. csak volt lehetőségük tényleg úgy megvalósítani a bigger, faster, louder folytatás-filmet, ahogy elképzelték. és akkor jöjjön a lényeg -a finálé. eltelt majdnem 35 év, és még mindig lenyűgöző, amit megalkottak a ’kamion kontra mindenki más’ nagy csata-jelenettel, önkénytelenül ki kellett ülnöm az ágy szélére, és feszülten meredtem a tévére, mert erre kényszerített. mesteri. ezt a részt látva már tökéletesen megérti az ember a kult-státuszt. (vicces, hogy egyetlen jelenetnél ugrott be, hogy én ezt már láttam -a babkonzerv-evésnél...) ($05.02.)

Mad Max Beyond Thunderdome (Mad Max 3. -Az igazság csarnokán innen és túl) (1985) (r.: George Miller, George Ogilvie)

még egyetlen képkocka sem pörgött le, csak a főcím kezdődik, de amikor meghallod a szintetikus visszhangos dob-hangzást, már tudod is, hogy a nyolcvanas évek közepén jársz. és a korzsak egyik ikonja, tina turner nem csak a hangját adta a produkcióhoz, de az egyik fontos szerepet is eljátszotta. és a film műfaja is innen ered -mert ha volt dicsőséges korszaka a kaland-filmeknek, akkor a ’80-as évek az. igen, megint hangulatot váltottunk, nem is tudok ilyen film-trilógiát, ahol ennyire markánsan különböző lenne a három film hangvétele. kicsit olyan, mintha max rossz díszletbe téved volna be, de ha már ott van, akkor bohóckodik kicsit (és valahol így is volt, hiszen a filmes legendáriumokból ismert, hogy a forgatókönyv eredetileg ifjúsági kalandfilmnek készült). még az első fele talán madmax-es, már ha az erőteljesen megváltozott poszt-apokaliptikus társadalom bemutatását nézem, érdekesen zakkant figurák, egy kis bunyóval fűszerezve. de aztán félúton zsánert váltunk, a megkeseredett ex-zsaru/ex-sofőr óvóbácsivá vedlik, a néző meg kapkodja a fejét a pánpéteres/legyek urás fordulatokon. aztán a végére jut megint egy pofás akció-rész (vonattal, hogy ne is kelljen tagadni a vadnyugati hatásokat), amiben a gonoszok az istennek nem akarnak meghalni -vagy legalább vérezni egy kicsit. az az igazság, hogy ennek a disney-madmax-nek nem kéne működnie, mégis nekem ez csúszott le a legkönnyebben -lehet, hogy mert jó helyre került, vasárnap estére nem is kívánhatunk jobb agy-kikapcsolást... ($05.03.)