(Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája) (2021) (r.: Destin Daniel Cretton)

kevin feige-ék sosem ülnek a babérjaikon, nyitott szemmel járják a világot, hogy felfedezzék azokat a kulturális hatásokat, amiket beemelhetnek a szép kisgömböccé hízott univerzumuk nagy egészébe -és hát miért ne lehetne egy szuperhős uniformist ráhúzni a távol-kelezi harcművészeti fantasy-kra is, gondolták. és persze igazuk volt, mint mindig... nagy tisztelet jár azért a mindig jó ízléssel szemezgető producer-triónak, hogy nem csak a masszázs-szalon lábvízébe pancsoltak az ötleteikkel, hanem teljes talppal beleálltak a wuhxiák egyedi ízű világába, hozták a drótokon rángatott harci technikát és a hosszasan tekergő vízi-sárkányokat is. sőt, a film első negyedórájában csak mandarin szót lehet hallani, és később is vissza-visszatér a kínai alapnyelv, amit persze olyan színészek mondanak el, akik a távol-keletről származnak, sőt mi több, a legendás hong kong-i színész-legendát is megnyerték élete első hollywood-i produkciójához, és ezt tony leung chiu-wai úgy hálált meg, hogy a marvel történetének egyik legérzelmesebb alakítását hozta magával a tengerentúlra... de nagyon jó volt látni az olyan veteránokat is a filmben, mint michelle yeoh és wah yuen, miközben azért az újoncok között is erős volt a merítése a castingosoknak, fala chen még szép karriert futhat be színésznőként. szegény simu liu-t nem is éreztem túlzottan karizmatikusnak mellettük, de neki is voltak olyan pillanati, amikor végre közel tudtam engedni magamhoz... mert persze a családi érzelmeknek fontos szerepe volt a filmben, nem is egy marvel szövegkönyvről lenne szó, ha nem tartalmaznak legalább egy szülői frusztrációt, itt is, mint annyiszor már korábban a 25 film alatt, az apa volt a problémás egyén, vele kellett felvenni a harcot, szó szerint is... és hát wow, a koreográfiák nagyon rendben voltak, pont annyi elemet hoztak át a wuhxiákból, hogy ne legyen túlzás a bambuszrudakon ugrálás, fizikailag jól megdolgozták a szereplőket, hogy jól mutassanak a mozdulataik a vásznon, bizony, még az örök nerd és humorherold awkwafina-t is rávették némi sportolásra, de kellett mindez, hogy élvezetesen, kevés vágással lehessen a harcművészeti rajongókat két vállra fektetni... el tudom képzelni, hogy valakinek sok már az a fajta fantasy, ami a film utolsó harmadát uralja, de az én szememben ez a finálé is csak egy mélységes tisztelet-adás a forrás-művek előtt, a nagyközönség elé tárva egy olyan kultúrát, amiből nem biztos, hogy minden elem ismerős lesz a számára, dehát még senkinek sem ártott meg egy kis egészséges kultúrsokk... persze egyből hallom a hangokat a fejemben, hogy a marvel is lefeküdt kínának egy kis aprópénzért, de erre azt tudom mondani, hogy bár minden seggnyalás ilyen alázatos és kimunkált lenne, másrészről meg lehet, hogy nem véletlen, hogy kínában még mindig nincs bemutató-dátuma a filmnek, merthogy nem biztos, hogy ők jó néven veszik, ha a nagyorrú nyugatiak belepiszkálnak a legendáikba, plusz az is problémás lehet, hogy egy hong kong-i sztár virít a plakátok középpontjában... nagy családi zűr a kínai negyedben, ahol a karakter-építés és az egyedi hangulat volt a fontos, látványosan csak nagyon vékony szálakon táncoltunk át a nagy marvel univerzumba -de ráér még arra shang-chi, hogy az infú bosszúállók kötelékeit erősítse, először még meg kell békülnie a személyiségével és az örökségével... (a marvel persze nem fékezi le a kultúrmissziójának gyorsvonatát, az már az eternals első trailer-éből is látszott, hogy kumal nanjiani-nak bollywood-i táncot kell majd lejtenie -és biztos vagyok benne, hogy azt is nagyon fogjuk élvezni, amikor beülünk rá a moziba...) (bill pope gondolom azért jött képbe operatőrként, mert már a mátrixban tapasztalatokat szerzett a drót-harcokban, de jó is az öreg a háznál, ha szép képekbe kell csomagolni a látványos küzdelmeket...) (a zenei főtéma, mint egy csermely, körbefolyik a moziszékek között, aztán bumm, döngő léptekkel megérkeznek a taiko-dobosok, hogy felgyorsítsák a szívverésünk a megfelelő ütemre...) [*09.05.]